A választottbíráskodás ősrégi igazságtevési módozat. A választottbíráskodás eredete az emberiség történetének abba a korszakába nyúlik vissza, amikor az önbíráskodással járó folytonos viszályok hátrányainak felismerése arra indította az embereket, hogy a legkezdetlegesebb jogvédelmi eszközt, a nyers erőszakot alkalmasabbal váltsák fel: szervezett közhatalom hiányában a társaik közül választott egyénre bízták, hogy tegyen köztük igazságot. Az önként el nem fogadott döntés végrehajtásának eszköze ugyan ekkor is csak az erőszak maradt, de a nyertes fél így már "intézményesen" megállapított igazát érvényesíthette és így számíthatott társainak, azaz a köznek támogatására is.[1] Az önbíráskodásról az állami jogvédelemre való átmenetet tehát a választottbíráskodás megjelenése történetileg megelőzte. Pótolta a választottbíráskodás az abban az időben még ki nem alakult állami igazságszolgáltatást, sőt számos jel mutat arra, hogy az állami igazságszolgáltatás is egyenesen a választottbíráskodásból alakult ki.[2] A választottbíráskodás célja kialakulásakor elsősorban az együttélésre kényszerülő emberek közötti harmónia, a béke biztosítása volt és nem a jog érvényesülésének előmozdítása, kikényszerítése.[3] A választottbíráskodás szerződési alapjai korábban álltak össze tehát, mint az igazságszolgáltatási alapok. A választottbíráskodás történeti megjelenésekor az intézménnyel kapcsolatos azon későbbi emberi szándék még nem jelentkezett, hogy általa az állami igazságszolgáltatást akarták félretolni, egyfajta magán-igazságszolgáltatással helyettesíteni. A választottbíráskodás intézményfejlődésében a későbbiekben is a szerződési és az igazságszolgáltatási jelleg adja a két alapfunkciót, illetve jelenti a választottbírósági tevékenység értékelésével kapcsolatos két dogmatikai szélsőértéket.
A választottbíráskodás intézményesülésének első jeleit a kínaiaknál, a hinduknál, valamint a görögöknél, a rómaiaknál, a svédeknél és a norvégoknál lehet megtalálni. Kínában már több ezer évvel ezelőtt felfedezhetők a választottbíráskodás intézményi nyomai. Már időszámításunk előtt létezett Kelet-Ázsiában egy közvetítő, illetve egyeztető eljárási jellegű vitarendezési mód, amelyet a választottbíráskodás korai megjelenési formájának tekinthetünk. A korabeli kínai filozófia meghatározó módon hatott ennek az eljárásnak a gyakorlatára. A két kínai filozófiai irányzat, a konfucionizmus és a taoizmus közös volt abban, hogy egyaránt harmóniára, egyszerű megoldásokra törekedtek. Ennek a felfogásnak felelt meg az a gyakorlat, hogy "éles" jogviták helyett az érdekellentéteket egyezséggel próbálták rendezni.[4] A görög mitológiában is megjelent a választottbíráskodás gondolata, legalábbis homéroszi értelemben ekként tekintik Parisnak, a Trója melletti Ida-hegyén, a három istennő vetélkedésben hozott ítéletét. Választottbírósági helyzetként Homérosz Iliásza 23. énekére is történt már utalás a jogirodalomban. Itt Átreidész Agamemmnón került kijelölésre mint választottbíró, hogy Aiász és Ídomeneusz jogvitájában döntsön.[5] Egy ősi egyiptomi legenda szerint pedig Geb, az istenek örökös hercege választottbíráskodott Horus és Seth istenek között az "Előkelőségek Csarnokában". Ugyanezen a helyen "arbitrálták" a Seth és Osiris istenek közti vitát is. A jogvita magva az elsőszülött fiú előjoga volt és az ítélet Thot isten, az igazság istene tanúvallomásán épült, akit a "jog mesterének" neveztek vagy másként annak, "aki részrehajlás nélkül dönt".[6]
A Római Birodalom történetében is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé.[7] Korábban működtek választottbírók, mint állami bírók. Szerződésekben, esetenként szerződések mellékegyezményeiben utalták a szerződéskötők vitás ügyeiket a magán választottbírók hatáskörébe.[8] Már a formuláris eljárást megelőző időben is szokás volt magánjogviták eldöntését magánemberekre bízni. Később az állami magistratus, főként a praetor, már létező jogintézmény támogatása végett lépett fel, mikor maga kezdte a felek által választott bírókat kinevezni és eljárási jogosítvánnyal felruházni. A választottbírók egy részének szerepét egy időre azután a kialakuló és kiterjedő római birodalmi állami igazságszolgáltatás vette át, de a választottbíráskodásra jellemző eljárási módszerek ekkor is érvényesültek.[9]
A III. évszázadig a választottbíráskodás tehát lényegében az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött. A választottbíráskodás eddig az időig az arbiterek (szakértők, választottbírók), a iudexek (esküdtbírók) és a recuperátorok (nemzetközi kereskedelmi ügyekben eljáró bírók) tevékenységében testesült meg. A választottbíráskodás a III. század során választódott le az államhatalomról és vált ismét valóban magán igazságszolgáltatássá.
- 50/51 -
Az utókor a római választottbírót általában az "arbiter" kifejezéssel jelöli. Ez a szó az "arbitror" igéből származik, ami egyebek mellett "gondolkodik", "dönt", "bíráskodik" jelentésű.[10] Az "arbiter" eredeti római jogi jelentésében a római peres eljárásban olyan bírót jelentett, akinek olyan esetekben kellett eljárnia, amelyekben speciális szakértelemre, például földmérési ismeretekre, vagy közös vagyon felosztásához szükséges vagyonbecslési tudásra volt szükség.[11]
Rómában még differenciálatlan volt az államszervezet, nem találjuk oly módon szétválasztva az államhatalom egyes ágait, mint a modern államokban. A bírói hatalom és a végrehajtó hatalom sem volt elkülönítve egymástól. Eleinte a király (rex) gyakorolta az igazságszolgáltatást, mellette a családfők a családtagok ügyeiben a családi tanács (consilium propinquorum et ainicorum) meghallgatásával. A köztársasági korban a consulok, majd a praetorok, vásári ügyekben az aedilisek, a provinciákban a kormányzók, a municipiumokban és a coloniákban a duumviri és a quattuorviri iuri dicundo voltak igazságszolgáltató joghatósággal felruházva. A principatus korában gyakran bíráskodott a princeps, a praefectus praetorio, a praefectus urbi bíráskodtak. Hatásköreik szinte kivétel nélkül nemcsak igazságszolgáltatási, hanem közigazgatási jelleget is mutattak.[12] Ez volt az oka annak, hogy a magistratus szabály szerint nem döntötte el véglegesen a pert. A magistratus elé csak a perjogi jogviszony létrehozatala és az elmarasztalás feltételeinek kijelölése tartozott. A birodalom növekedésével a magistratus a pereket letárgyalni sem győzte volna.[13]
A klasszikus római jog bírósági szervezete az esküdtbíráskodás módszerével működött. A felek magánjogi vitáját főszabályként nem maga az állami igazságszolgáltatási hatóság, a magistratus, vagyis többnyire a praetor, hanem az általa kinevezett bíró döntötte el, akinek a kinevezésére a feleknek igen nagy befolyásuk volt.[14] A praetor ugyanis azt nevezte ki bíróvá (esküdtbíróvá, választottbíróvá), akinek személyében a felek megegyeztek, ilyen megegyezés hiányában pedig a felperesnek - illetve a praetor által javasolt bírók tekintetében mindkét félnek - a bíró személyére nézve indítványozási és az alperesnek visszavetési joga is volt.[15] Ez volt az állami igazságszolgáltatás és a válaszottbíráskodás római jogban kialakult vegyes rendszere.
A széles körű befolyásolási lehetőség a rendes bírói eljárásban (ordo judiciorum privatorum) is lehetővé tette a feleknek, hogy olyan bíró elé vigyék ügyüket, akiben különösen megbíztak. A szakértelem és a jellem volt a legfontosabb a bírók választásánál. Az egyes ügyek természete - a különös szakértelmet, a helyi viszonyok beható ismeretét igénylő, vagy a felek személyes viszonyait érintő, esetleg az eldöntés gyorsaságát, bizalmas és kényes családi viszonyok leleplezésének és nyilvánosságára hozatalának mellőzését indokolttá tevő esetek - gyakran indította a feleket arra, hogy közvetlenül választottbíróhoz forduljanak.[16]
Az egyik, legrégebbi bíróság, amely valószínűleg Servius Tullius király (Krisztus előtt 578-tól 534-ig uralkodott) korából származott, a tízszemélyes tábla (judicium decemvirale, decemviris litibus iudicandis) volt. Állandó testületként működött, tíz tagból állt akként, hogy mindegyik classisból két-két bírót választott a comitia (a köztársaság korában a comitia tributa). Hatáskörébe tartozott eredetileg minden per, amely a rendes eljárás (ordo iudiciorum privatorum) alá tartozott, kivéve az úgynevezett arbitriát.[17] A tízszemélyes táblával egyidőben intézményesült az "arbitri", azaz az arbiterek részvételével működő eljárástípus. Az arbiterek mindig hárman bíráskodtak az arbitria elnevezésű perekben. Az arbiterek kezdetben szakértők voltak, éppen ezért nem képeztek állandó bírói testületet, hanem magánszemélyek közül ad hoc jelleggel rendelte ki őket a magistratus (praetor), eljárási jogosítványát ruházva rájuk.[18]
Idővel a tízszemélyes tábla nem győzte a sok munkát. Ezért az egyszerű, gyakorta behajtási jellegű strict adóssági pereket ad hoc kirendelt iudexekre bízták. Továbbá valamivel a lex Aebutia (Krisztus előtt 154-ben) után felállították a százszemélyes táblát (iudicium centumvirale). Ide a tulajdonjogi és az örökösödési ügyek tartoztak, a statusperek viszont továbbra is a tízszemélyes táblánál maradtak. A százszemélyes tábla eleinte 105 tagból állt - a 35 tribusnak megfelelően, úgy hogy mindegyikre 3 bíró esett - a principatus korában viszont már 180 tagja volt. A névjegyzéküket tartalmazó listát a praetor állította össze évenként a szenátorokból, később a tribusok választottaiból, a principatus korában pedig az erre szolgáló albumból, az "album iudicum selectorum"-ból, sorshúzás útján. Augustus egyesítette a iudicium decemvirale-t és a iudicium centumvirale-t, oly módon, hogy a decemvirek álltak a tanácsok élén.[19]
A római polgárok és a Rómával barátságos viszonyban levő államok polgárai között felmerülő jogvitákat ad hoc választott és kirendelt nemzetközi bírók, az úgynevezett recuperatorok (recuperatores), döntötték el, feltéve, hogy a két állam békés úton kívánta elintézni az ügyet. Megtörtént, hogy az államok már előzetesen megállapodtak ebben a jogvita rendezési módozatban. A recuperatorok gyakorlatában kezdődött a kor nemzetközi kereskedelmi jogi szabályanyagának, a ius gentium joganyagának a kialakítása. A recuperatorok utóbb a praetor peregrinus hatáskörebe tartozó ügyekben is eljártak.
- 51/52 -
Sommásan ítélkeztek, ezért eljárásaikban például a tanúknak a száma is korlátozott volt. Ez a magyarázata annak, hogy a recuperatorok Cicero korában már "inter cives", azaz "belföldi polgárok" közötti perekben is ítélkeztek sürgős esetekben, csekély perértékű ügyekben, actio iniuriarum esetén, határsértések, kihágások felett, status perekben, valamint vásári ügyekben.[20]
Az arbitereket, a iudexeket és a recuperatorokat a felek választották, de a választottak a formaszerű megbízást s ezzel a magistratus joghatóságát a magistratustól, azaz többnyire a praetortól kapták. Ha a felek egyetértőleg választottak iudexet vagy arbitert, akkor a magistratus a választott személyt rendelte ki. Különben a felperes hozta javaslatba a iudexet vagy az arbitereket. Az alperes visszautasíthatta a javaslatba hozott bírót, de ha ezt nem tette volna, a magistratus a felperes által javasoltat nevezte ki. A iudex és az arbiterek eleinte csak a szenátorok közül, később már alsóbbrendű római polgárok közül is választhatók voltak. Augustus óta az e célra szolgáló névjegyzékben, az "album iudicium selectorumban" foglalt polgárok közül kellett bírót választani. Ez az album a bírói tisztre alkalmas polgárok lajstroma volt, a census szerint négy, majd öt rendben (decuria) felsorolva. Ha az alperes a bíróval szembeni visszautasítás jogával élt, esküt kellett tennie arra, hogy az illetőnek részrehajlásától tart, vagy legalább indokolnia kellett eljárását. Ha kitűnt, hogy az alperes csupán azért élt a visszautasítás jogával, hogy késleltesse a per eldöntését, a bíró makacsnak tekintette őt. A recuperatorok bírósága úgy alakult meg, hogy a praetor névsort közölt a felekkel, és e névsorból a felek váltakozva törölhettek neveket addig, amíg három személy maradt csak a listán, akiket azután a magistratus recuperatorokká nevezett ki.[21]
Nem lehetett arbiter, iudex vagy recuperator: a 18 éven aluli ifjú, a süket; a néma, az őrült továbbá a nő, és az infamis (csökkent cselekvőképességű és becstelen személyek). A bírói tiszt ellátása állampolgári kötelesség volt, tehát a jelölt bíró köteles volt eljárni az adott ügyben. Ha vonakodott, a magistratus megbírságolta. Felmentést kérhetett azonban az, akinek bizonyos számú gyermeke volt, továbbá a húsz éven aluli ifjú, a tanár (a grammatikus, a rhetor) és az orvos. A bírótól elvárták, hogy az üggyel kapcsolatos esetleges érdekeltségét feltárja. A kirendelt bíró esküt tett arra, hogy a törvények szerint ítél.[22]
A iudex és az arbiterek eljárásai között csak halvány különbségek mutatkoztak.[23] Weizsäcker[24] az arbitrium és a judicium közötti rokonságot úgy igyekezett bizonyítani, hogy a compromissumnak és a hozzá kapcsolódó jogviszonyoknak főleg a közjogi, a perhez hasonló oldalait emelte ki, nevezetesen az arbitert a judexel, a választottbírósági szerződést kötő személyeket a peres felekkel, a compromissum tárgyát a per tárgyával, a választottbíróságot megalapító cselekményeket a peralapítással, az arbiter eljárását és döntését a peres eljárással és az ítélettel hasonlította össze. Nem is lehet tagadni, hogy a választottbíráskodásra és az állami peres eljárásra vonatkozó római jogi szabályok sok hasonlóságot, sőt nem egy vonatkozásban azonosságot mutattak.[25]
Később a császárság korában, mikor a magasabb társadalmi osztályok kivonták magukat az esküdtbírói szolgálat alól és helyükre a kormányzósági hivatalnokok léptek, akik a praetorral vagy a tartományi kormányzóval szemben a hivatalnokok szerepébe süllyedtek, az esküdtek névjegyzéke ilyen emberekből állt össze, úgy, hogy a felek mind ritkábban találtak köztük bizalmi emberükre, míg aztán a III. században a császári hivatalnokok bíráskodásának állandósulásával már csak szerződéses alapon juttathatták vitás ügyüket bizalmi férfiú, valódi választottbíró döntése alá. Ezzel a mozzanattal választódott le a választottbíráskodás az államhatalomról, és vált ismét tisztán magántermészetűvé.[26]
A választottbíráskodás e1őképével a római jog írott forrásaiban is találkozunk. Jusztiniánusznak az utókor által Corpus Iuris Civilis-nek elnevezett, a VI. század derekára teljes egészében elkészült nagy, ötrészes kódexében is vannak szabályok a választottbíráskodásra vonatkozóan. A jusztiniánuszi Kódex második részében, a tudományos fejtegetéseket tartalmazó Digestában, a Digesta I. fejezetének 8. szakasza szól a "De receptis"-ről, vagyis a választottbíráskodást szabályozó szerződési jogviszonyrendszer második eleméről, a receptumról. A potenciális felek választottbíráskodásra vonatkozó megállapodása a compromissum, amelyre a potenciális felek és a választottbíró közötti megállapodás, a receptum épül. A Digesta említett szakasza a receptumról tett említést. Ebből az olvasható ki, hogy a korabeli szabályozás számára a felek és a választottbírók közötti jogviszony volt a lényegesebb. Ezzel a szemlélettel állt összhangban az is, hogy a klasszikus római jog a választottbírósági szerződésnek (compromissum) és a választottbírósági ítéletnek (laudum) nem tulajdonított közvetlen joghatályt. Ezt általában azzal magyarázták, hogy eredetileg a választottbíró, az arbiter feladatának a lényege nem is annyira az ítélkezésben, a jogvita eldöntésében, mint inkább a vita megelőzésében, a felek békés kiegyeztetésében állt. Ennek a funkciónak pedig a választottbíró a compromissum közvetlen joghatálya és a választottbírói ítéletet támogató kényszerítő közhatalom hiányában is megfelelhetett. A jusztiniánuszi Kódexnek a szerkezetileg a Digestát megelőző, Codex elnevezésű első része II. fejezetének 56. pontja szerint viszont a compromissum alapján már teljesítésre lehetett
- 52/53 -
perelni, ha a compromissumot a felek együtt vagy a felek és az arbiter együtt, vagy az arbiter egyedül, de esküvel megerősítetve aláírta és e tényről okiratot vettek fel. Ebben a szabályozásban a compromissum és a receptum intézményeinek összemosódottsága figyelhető meg.[27]
A Digesta a választottbíráskodásról való korábbi római jogtudósi vélekedéseket tartalmazta, ehhez képest a Codex gyakorlatiasabb, hatékonyabb felfogást képviselt. Jusztiniánusz, ha átmenetileg is, de fontos újítást hozott azáltal, hogy a compromissumot közvetlen magánjogi hatással ruházta fel és a választottbírósági ítéletet a jogerős bírói ítélettel tette azonos hatályúvá. Később azonban 539-ben Jusztiniánusz a Kódexének 5. részét képező Novellában (Nov. 82.C.11) ezt a választottbíráskodással kapcsolatos reformintézkedését maga törölte el.[28]
Fennmaradt ellenben Jusztiniánusznak az az intézkedése, hogy ha a felek a már meghozott választottbírósági ítéletet írásbeli nyilatkozattal, vagy az ítélet puszta aláírásával, avagy hallgatólagosan (azáltal, hogy tíz napon belül nem támadják meg) elismerték, a nyertes felperes "in factum ex stipulato actio"-t indíthatott az ítélet teljesítésére, a nyertes alperes pedig, ha a rendes bíróságnál perelték, "exceptio veluti pacti"-val védekezhetett (1. 4. §. 6 és 1. 5. pr. C. II. 55.). Jusztiniusznál tehát a választottbíráskodáshoz kapcsolódó határozott tartalmú közvetlen kötelemnek a jogalapja nem a compromissumból, és nem is a választottbírósági ítéletből eredt, hanem a választottbíró esküjéből, valamint a felek ítélethozatal utáni, esetleges "utólagos elismerési szerződéséből" származott.[29]
A jusztiniánuszi reform és a kodifikáció a választottbíráskodást hatékonnyá tevő hasznos dogmatikai magyarázatokat hozott, ezek azonban a választottbírósági szerződés és a választottbírósági ítélet közvetlen joghatályát tagadó régebbi római jogi álláspontot végül is nem törték át.[30]
A római jog azért sem közelíthetett szélesebb szerződési jogi alapokról a választottbíráskodáshoz, mert a szerződés általános jogintézményi fogalmát és a szerződési szabadság gondolatát nem ismerte. A szerződések szabályozásával csak az egyes szerződéstípusok keretei között foglalkozott, nevesített szerződéstípusai között viszont a választottbírósági szerződés, mint az adott jogviszonyrendszert átfogóan lefedő jogintézmény nem szerepelt.[31]
A római jogászoktól szemléletileg távol állt az, hogy az állami igazságszolgáltatás kizárólagosságát féltsék a választottbíróság intézményétől. Régtől fogva megvolt a hajlandóságuk aziránt, hogy a választottbíró, az arbiter szerepét ítélkezési funkciónak tekintsék és jogállását az állami bíróság hasonlatosságára alakítsák ki. A császárság korában pedig, különösen annak hanyatlása idején, mikor az állami bírók ítélkezésével szemben érzett elégedetlenség is gyakrabban lehetett forrása más, bizalmi emberek köréből választott bíró, azaz választottbíró kikötésének, ez a felfogás még inkább uralkodóvá vált.[32]
A római magánjogban a választottbíráskodási vitarendezéssel kapcsolatban viszonylag részletes szabályozás alakult ki.[33] E szabályozásról összefoglalóan az állapítható meg, hogy az arbiter eljárásának alapvető jelentőségű kérdése a választottbírói tisztség elfogadása volt. A római jog jelentős hangsúlyt helyezett a választottbíró részéről történő elfogadás, a "receptum arbitrii" fogalmára, amely intézmény a választottbírói tisztség megbízatásának elfogadását -és az ezzel járó felelősség vállalását is - jelentette.[34] A jogvitában álló felek compromissum elnevezést viselő megállapodásban rögzítették, hogy az arbiter dönti el a jogvitájukat. Az "arbiter ex compromisso" a felek megállapodása (compromissum) folytán választott olyan bíró volt, aki döntésének a felek - vagyonjogi vitában - alávetették magukat.[35] Ennek a megoldásnak az volt a célja, hogy a felek jogvitájukat a rendes (állami) peres eljárástól eltérő úton rendezzék.[36]
Az arbiter tisztség elfogadásának, illetve a felek compromissumának jelentőségét igazolja az is, hogy a választottbíró számára a döntéshozatal a vitás ügyben mindaddig nem volt lehetséges, amíg személyét illetően nem volt megegyezés a felek között, illetve amíg maga nem vállalta el a tisztséget. "Arbiter ex compromisso sumptus cum ante diem, qui constitutus compromisso erat, sententiam dicere non potest."[37]
A választottbíróként megválasztott személlyel szemben alapvető elvárás volt, hogy az ügyet tisztességesen - mai fogalmaink szerint független és pártatlan módon - lássa el. E tekintetben a választottbírónak a "bonus vir" erkölcsi kategóriájának megfelelő módon kellett eljárnia.[38] Az arbiter ex compromisso számos esetben nem is feltétlenül a törvények, hanem jogelvek és az általános igazságérzete alapján ítélkezett.[39] A választottbíró kötelezettségét képezte az, hogy tisztességesen járjon el, ellenkező esetben a római jogi források az "actio doli" indításának lehetőségét biztosították vele szemben. Erről tanúskodik az a Digesta-ban fennmaradt Ulpianustól származó szöveg, melyben Antonius császár egy subscriptio-ban engedélyezte mintegy jogorvoslatként az actio doli indítását - habár perjogi értelemben fellebbezésre egyébként lehetőség nem volt - egy olyan esetben, amikor a választottbíró nyilvánvaló külső befolyásra úgy hozott egy választottbírósági ügyben ítéletet, hogy a felek kifejezetten kérték, hogy az ítélet meghozatalától tekintsen el.[40]
A római jogi források rendszerint egy választottbíró eljárásáról szólnak (az arbiter szó is főként egyes
- 53/54 -
számban fordul elő), vagyis a felek rendszerint egy személyt jelöltek választottbírónak, azonban volt arra is lehetőség, hogy több személy járjon el mintegy választottbírói tanácsban, ebben az esetben viszont a tárgyalások során minden választottbírónak jelen kellett lennie.[41] Amennyiben a felek két választottbírót jelöltek, és ők nem tudtak az ítéletben megegyezni, az ügyben dönteni, úgy ebben az esetben a praetor-nak jogában állott harmadik személyt jelölni, aki a választottbírók közötti ellentétet döntésével feloldotta. A Digesta arra is kitért, hogy mi történjen akkor, ha három választottbíró került kijelölésre, de ők képtelenek megegyezni a döntésben. A Digesta egy forráshelye szerint amennyiben az egyik választottbíró a marasztalás értékét tizenötben, míg a másik a tízben, a harmadik pedig ötben határozta meg, akkor - Iulianus jogtudós véleménye szerint - ötben kell marasztalni az alperest, figyelemmel arra, hogy ezzel az összeggel mindegyik választottbíró egyetértett.[42]
A római jog kifejezetten elismerte és védte a választottbíráskodás önkéntes jellegét, vagyis, hogy a felek ezen eljárást szabadon választhatják. Ugyancsak szabályozásra került a választottbírók kiválasztása, továbbá a római jog megkövetelte a választottbíráktól eljárásuk során a függetlenséget és pártatlanságot, melynek megszegése esetén kazuisztikus jelleggel ugyan, de lehetőséget biztosított a jogorvoslatra is.[43]
A compromissumok puszta egyezmények (nuda pacta) voltak, amelyeknek érvényesítésére, kikényszerítésére a jog nem adott módot. A compromissumot kötő fél egyrészt nem védekezhetett az ellen, hogy ellenfele a választottbírósági eljárást az ügynek a rendes bíróság elé vitelével meg ne hiusítsa, másrészt nem kényszeríthette ellenfelét arra, hogy a választottbírósági eljárásban résztvegyen és abban közreműködjön, és a meghozott ítéletet teljesítse. Mivel az arbiter ítéletének meghozatala előtt még teljesen bizonytalan, hogy melyik fél és mit tartozik a másiknak szolgáltatni, egészen bizonytalan szolgáltatás iránt kötelezettséget vállalni pedig stipulatioval nem lehetett, a felek még stipulatio utján sem erősítették meg a megállapodásukat.[44]
Minthogy a felek a formákhoz szigoruan ragaszkodó római jog értelmében közvetlenül nem érhették el céljukat, az említett hatásokat közvetve igyekeztek biztosítani oly módon, hogy a választottbírósági megállapodást bírság kölcsönös kikötésével kapcsolták egybe. Ez úgy történt, hogy "poenae stipulatiókkal" mindegyik fél bizonyos pénzösszeget ígért a másiknak arra az esetre, ha nem teljesíti a megállapodást. Ha tehát valamelyik fél a szükséges közreműködés elmulasztásával, akár például a választottbírónak az ítélkezésben való gátolásával megakadályozta a döntés meghozatalát, csak az ígért bírságot kellett fizetnie. Ha pedig úgy hiúsította meg a választottbírósági eljárást, hogy a megegyezés ellenére a rendes bíró elé vitte az ügyet, az ott megperelt fél nem háríthatta el magától a pert a compromissumra való hivatkozással,[45] hanem csupán a bírságot követelhette. Ha pedig a fél a választottbíró ítéletét nem teljesítette, keresettel vagy kifogással az nem volt érvényesíthető, hanem szintén csak a bírság megfizetése vált esedékessé.[46]
A bírságfizetésnek megtagadására nem szolgálhatott alapul az, hogy az arbiter igazságtalan ítéletet hozott. A bírság - különös tekintettel arra, hogy nemcsak kisebb, de nagyobb is lehetett a pertárgy értékénél - kifejezője volt annak az érdeknek, amely a feleket a compromissumhoz fűzte, és a legtöbb esetben kellően ösztönözte őket annak betartására. Alig szerződtek bírság kikötése nélkül a felek és az ilyen egyezmény (pactum poena vallatum) vált a római jogban a választottbírósági szerződés alapesetévé, olyannyira, hogy a compromissum a bírság "kölcsönös ígérésétől" (com-promittere) nyerte elnevezését (com-promissum).[47]
Ami pedig a feleknek a választottbíróhoz való viszonyát illeti, senki sem volt kötelezve a gyakran terhes választottbírói tiszt elvállalására, de ha kötelezte is magát (receptum),[48] e nudum pactum alapján nem volt kényszeríthető elvállalt kötelezettségének teljesítésére. Így ez a kötelezettség csak erkölcsi kötelezettség volt, amelyet legfeljebb esküvel vagy poenae stiplatióval erősíthettek meg és végső esetben, ha egyenesen csalárdul járt el, actió dolival lehetett fellépni az arbiter ellen. Minden egyéb kényszer ellentétben állt volna a tisztán bizalmi viszony szellemével.[49]
Ezek a garanciák idővel azonban elégteleneknek bizonyultak.[50] Ki mástól várhattak a felek segítséget, mint az állami hatóságtól, a praetortól? A legkézenfekvőbb az lett volna, ha - a receptum alapján - keresetet adott volna a praetor az arbiter ellen. A római jog azonban csak a pénzbeli marasztalást ismerte; ezért a felperesnek igazolnia kellett volna, hogy vagyoni kárt (interesse) szenved annak következtében, hogy az arbiter nem teljesíti a receptumot. Erre azonban csak akkor lett volna esélye, ha arra hivatkozhatott volna, hogy adott meghatározott tartalmú, reá kedvező ítélettől esett el. Csakhogy az ítélet tartalma teljesen az arbiter szabad mérlegelésétől és akaratelhatározásától függött és nem volt pótolható más választottbírósági vagy rendes bírósági ítélettel. Így hiányzott minden alap a felperes kárának, interesséjének a meghatározására.[51] Ezért a praetor nem is adott a félnek actiót, hanem kimondotta edictumában, hogy az ott meghatározott feltételek fennforgása esetében a fél kérelmére[52] peren kívüli eljárás (extraordinaria
- 54/55 -
cognitio) során az ügy megvizsgálása (causa cognita), valamint a választottbíró esetleges érveinek (excusationes) meghallgatása után bírsággal vagy záloglással (multa vel pignoris capio) fogja őt kényszeríteni az ítélkezésre (sententiam se arbitrum dicere coacturum 1. 15. D. IV. 8.).[53]
A római jog közvetlen magánjogi hatályt nem adott a compromissumnak. Annak a megállapodásnak, hogy a felek alávetik magukat a választottbíróság ítéletének, önmagában - ha csak a bíró önként hozott ítéletének a felek szabad akaratukból nem engedelmeskedtek - nem volt hatálya és a választottbírósági ítéletnek sem volt kötelező ereje.[54] A felek csak kerülő úton, bírság kikötésével biztosíthatták azt, hogy az ellenfél az ügy választottbírósági eldöntését meg ne akadályozza s a meghozott ítéletet teljesítse.[55]
A klasszikus római jog a compromissumnak csak közvetett magánjogi hatályt tulajdonított. Abban a tekintetben, hogy a választottbíráskodás nem peres eljárás, hanem a fenti értelemben vett magánjogi folyamat, nem is merült fel kétség a római jogi szakirodalmában. Abban a kérdésben viszont, hogy a compromissum milyen magánjogi ügylet fogalma alá vonható, voltak véleményeltérések, de a nézetek tulnyomó része megegyezett abban, hogy a római jogi compromissum leginkább az egyesség anyagi magánjogi természetéhez hasonlítható.[56]
A Biblia világában is régre nyúlnak a választottbíráskodás gondolatát felidéző történetek. Magyarázzák, hogy Salamon király (Kr. e. 970 és 931 között uralkodott) lényegében választottbíróként ítélt, amikor két parázna asszony arra kérte, hogy döntse el, hogy kié a gyermek.[57] Lukács evangéliuma 12. fejezetének 13. és 14. verse szerint pedig lényegében Jézus is csaknem választottbírói szerepbe került, amikor egy ifjú arra kérte, kényszerítse fivérét, hogy örökségét ossza meg vele. A bibliai szöveg a következőképpen írja ezt le: "Ekkor valaki megszólalt a tömegben: 'Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.' De elutasította: 'Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?"[58]
A választottbíráskodás a kánonjogban módosult funkcióval, eleinte védelmi jelleggel élt tovább. Az első keresztények úgyanis másoktól elzárkózva, egymásra utaltan éltek és nem ok nélkül féltek a pogány bíró döntésétől. Ezért már Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele (6, 4-6) meghagyta, hogy a keresztények ne forduljanak a hitetlen bírókhoz, hanem maguk köréből választott értelmes férfiak elé vigyék vitáikat. A korinthusiak kereskedőiségtől átitatott, színesen zavaros életviszonyainak bírói megítéléséhez lényegében választottbírósági módszert ajánlott Szent Pál apostol.[59] Szent Pálnak ez a levele a kánonjog igazságszolgáltatással és választottbíráskodással kapcsolatos gondolkodásán erős nyomot hagyott, ezért e levéllel és megírásának körülményeivel részletesebben foglalkozni nem tűnik feleslegesnek. Gazdaságföldrajzi és vallástörténeti elemek szövik át a hátteret.
Az ókorban a Peloponnésosi-félszigetet keskeny földszoros (isthmos) választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost csatorna szeli át.) Korinthus városa ennek déli részén, tehát a félsziget bejáratánál épült, hadászati szempontból a nagy kiterjedésű félsziget "kulcsa" volt. A földszoros két tengert választott el, keletre az Égei-, nyugatra pedig a Ión-tengert, illetve az ahhoz vezető Korinthusi-öblöt. A várost ezért "kéttengerű"-nek (bimaris) nevezték. Kikötője is kettő volt, a keletre néző Lechaion és a nyugatra tekintő Kenchreai. Ha valaki meg tudta fizetni a két kikötőt összekötő fasíneken történő hajóvontatás árát, több héttel meg tudta rövidíteni a félsziget körülhajózása idejét, mely nemcsak hosszan tartó, de veszélyes is volt akkoriban. A város története az ősidőkbe (Kr. e. 2. évezred) nyúlt vissza. A Kr. e. 8-7. században már erős, népes, gazdag, gyarmatokat alapító, ipari és kereskedelmi központ. Különösen kerámiaiparáról volt nevezetes (korinthusi vázák). Többször elpusztult azonban földrengés vagy háborúk következtében. Hányatott sorsát jellemezte a közmondás: "Korinthus egyszer fönt, máskor lent". Az Akháj Szövetség központjaként kihívta maga ellen a rómaiak haragját, s L. Mummius hadvezér Kr. e. 146-ban a földig rombolta, lakóit kiirtatta. Kb. 100 évvel később Iulius Caesar újraalapította, főként veteránokkal és felszabadított rabszolgákkal telepítette be. Csakhamar ismét nagyvárossá vált, sok templommal (Apollón - ez a szenthely az egyetlen, mely a római pusztítás után is megmaradt -, Poszeidon, Dionüszosz stb. tiszteletére). A város melletti hegyen (Akrokorinthos) emelkedett Aphrodité istennő kegyhelye.
A város - és később a keresztyén gyülekezet - társadalma kis részben jómódú, szabad polgárokból állt. Nem volt köztük sok a nemes, gazdag és művelt ember (1:26). Sokkal többen voltak a kiszolgált katonák, kikötőmunkások, hajósok, rabszolgák. Az ilyenek boldogan vették, hogy a gyülekezeti szeretetvendégségen jóllakhattak, illetve csalódtak, ha erre nem került sor (11:20-22). A rabszolgák egy része tanult lehetett, pl. írnok, mint Tertius (Róm 16:22), akivel az apostol Korinthusból íratta levelét Rómába. A városi proletárok jelentős része viszont írástudatlan maradt, nem tudta forgatni a görög Ószövetséget.
- 55/56 -
A város földrajzi helyzetéből (kikötők), történelméből (gyökértelen telepesek), társadalmi helyzetéből (hatalmasok és kiszolgáltatottak) következett laza erkölcse. Az Aphrodité-templom ezer papnője szolgálta az érzéki szerelem kultuszát a gazdagabb vendégeknek, de a szegényebb negyedekben is kapható volt olcsó pénzért a megvásárolható szerelmi élmény. A Sztrabón földrajztudós és utazó által idézett mondás: "Nem mindenki utazhat Korinthusba" céloz arra, hogy a "korinthusi erkölcsök" rossz híre messze földön ismert volt.[60]
Pál apostol második missziós útján érkezett ide. Munkatársakat talált egy zsidókeresztyén iparos házaspárban, Akvilában és Priscillában, akik Klaudiusz császár 49-ben kiadott rendelete alapján a többi zsidóval együtt távoztak Rómából és Korinthusban telepedtek le. Később hozzájuk csatlakozott a két régi, kipróbált munkatárs: Szilász és Timótheus is (ApCsel 18:2.5). Az apostol, szokása szerint, a zsinagógában kezdte meg missziós igehirdetését, később azonban az ottani ellenszegülés miatt egy pogánykeresztyén: Titius Justus házában folytatta tovább szolgálatát, ezért ő másfél évig maradt a városban. A zsidók a római procurator (Gallió, Seneca filozófus testvére) elé vitték a Pál elleni panaszukat, de a művelt római nem kívánt beavatkozni az általa "babonának" minősített vallási vitákba. Amikor Pál eltávozott, sok lelki ajándékkal ékeskedő, de sok hitbeli erkölcsi harccal megpróbált, életképes gyülekezettől vett búcsút.
A levél Efézusban keletkezett (16:5.8), ahol az apostol újabb görögországi útját tervezte (ApCsel 19:21). Korinthusi tartózkodása első ízben elég pontosan meghatározható a régészek által megtalált ún. Gallió-kő segítségével, amire a proconsul hivatali ideje (Krisztus után 51-52) alapján következtethetünk. A gyülekezethez több évvel később, kb. 54-ben írt levelét nevezzük első korinthusi levélnek. Ezt megelőzően azonban már írt nekik, amire az 1Kor 5:9 céloz. Az a levél elveszett. Ezután ő kapott a gyülekezettől egy erkölcsi kérdésekkel teli levelet, amit egy háromtagú küldöttség (16:17) vitt el hozzá. Erre való válaszként született meg az első korinthusi levél, mely itt-ott céloz (és válaszol) a feltett kérdésekre ("Amiről pedig írtatok...", 7:1; 8:1.4), a további levelezésről a második levél bevezetése során esik szó.
"Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek, s nem a szentek előtt törvénykezni? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni? És ha ti ítélkeztek a világ felett, arra talán méltatlanok vagytok, hogy jelentéktelen ügyekben ítélkezzetek? Vagy nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd? Akkor mennyivel inkább ítélkezhetünk a mindennapi élet dolgaiban! Ha tehát hétköznapi ügyekben pereskedtek, akkor azokat ültetitek a bírói székbe, akik semmit sem számítanak a gyülekezet előtt? Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, [Ef 5,5] sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. [Gal 5,21] Pedig ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által."(1Kor.6,1-11)
A levél e fejezetében a városi (állami) bíróság előtti pereskedésből indult ki az apostol. Pereskedhetnek ilyen fórum előtt egymással a keresztyének? Nem! - adta meg a választ - hiszen ez a hitetlenek, igaztalanok előtti igazságszolgáltatás keresését jelenti, ilyet pedig hogyan várhatnak a gyülekezet tagjai a kívülvalóktól. Pálnak természetes volt, hogy a zsidók egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Most arra akarta rádöbbenteni a korinthusiakat, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok igazságot (igazságszolgáltatást) maguknak vitás kérdésekben a kívülállók (adikoi, igaztalanok, meg nem igazultak) előtt?
A görög ember nemcsak mérgében vitte a bíróság elé a vitás ügyeit, hanem szórakozni, tanulni, társadalmi életet élni is járt a bíróságra, ahol a szónokok nagy becsben álltak. Pál apostol szerint "a szentekre" tartozik minden, a gyülekezeten belüli, az anyagi életre (megélhetés, ta biótika) vonatkozó vitás ügy (pragma). Ha pedig a gyülekezet tagjai egyszer angyalokat ítélnek meg, akkor mennyivel inkább lehetnek döntőbírák saját, a mindennapos élettel kapcsolatos ügyeikben? Pál felindultságát bizonyítja gúnyos és szónoki kérdése: mért nem a gyülekezet legalábbvaló embereit bízzátok meg az ítélkezéssel? Még azok is jobbak lennének erre, mint a pogány bírák! De mindjárt mást ajánl a következő, 5. versben: egy köztük lévő bölcs embert bízzanak meg az egymás közti peres ügyek intézésével. Nincs ilyen köztetek egy sem? - kérdi gúnyosan a magukat oly bölcseknek tartó korinthusiaktól. Itt jelenik meg tehát a választottbíró képe Szent Pál gondolatmenetében.
Szent Pálnak még két érve volt a korinthusi gyülekezet téves gyakorlata ellen. Az egyik az, hogy már
- 56/57 -
maga az anyagi ügyek miatti pereskedés - bármely fórumon legyen az - kifogásolható. A keresztyén hajlandó lehetne arra is, hogy zokszó nélkül viselje el a neki okozott kárt. Ehhez persze az igazságosztó Isten iránti bizalom és az anyagiaktól való belső függetlenség lelkére lenne szükség. De még nagyobb baj, ha a keresztyének másnak okoznak anyagi kárt. Ezzel az apostol mind a felperes, mind az alperes felet elmarasztalja. A másiknak, mégpedig testvérnek igaztalanságot és kárt okozó keresztyén maga is igaztalan, hitetlen lett. Márpedig az igaztalanok nem örökölhetik Isten országát.[61]
Az egyházi szabályok előírták azt is, hogy a vita keresztény szellemben bonyolódjon le, lehetőleg kibéküléssel, kiegyezéssel záruljon, nem feltétlenül a jogszabályok alkalmazásával.[62] A kánonjogi rendszerben a választottbírók tehát tulajdonképpen egyeztetők voltak, a compromissum pedig olyan egyesség volt, amelyben a felek feltételesen lemondtak jogaikról, az egyesség végleges teljes tartalmát pedig a választottbírók határozták meg.[63] A római joghoz hasonlóan a kánonjog sem tulajdonított közvetlen joghatályt a compromissumnak.[64]
Az egyházi bíróságokon - különösen Németországban - a bírók a római-kánoni perrendet alkalmazták, néha viszont inkább választottbíróként működtek mintsem szoros értelemben vett bíró-ként.[65] A gyakorlatban a római-kánoni polgári per rendjét - amelynek a késő római állami perrend adta a kiindulópontját - az egyházi bíróságokon és az egyházi személyek által lefolytatott választottbírósági eljárásokban dolgozták ki. Ez a perrend a XIII. században oly mértékben kifejlődött, hogy azt a világi bíróságokon is alkalmazták. A perből végül is egy teljes egészében írásbeli eljárás lett, amelyben szükségszerűvé vált a tanult ügyvédek részvétele. Természetes volt, hogy az egyetemi képzésben részesült ügyvédek perbeszédeikben, ha hasznosnak tartották, idéztek az általuk tanult római jog anyagából is. Így lett a római-kánoni polgári per az első lépés a római jog európai recepciójának folyamatában.[66]
A kánonjog a későbbiekben, az egyház megszilárdulásával rendkívüli nagymértékben előmozdította a választottbíráskodás elterjedését. Más fejlődési vonulat ugyan, de érdemes kiemelni, hogy az egyházi bíráskodás intézményrendszere is egyenesen a választottbírósági compromissumból fejlődött ki. A kereszténység megerősödésével mind több és több választottbíróra volt szükség. Ilyenekként a keresztény közösségek vezetői, majd később a püspökök szerepeltek, akiknek eljárási jogosítványait akkor, amikor a kereszténység államvallás lett, a keresztény uralkodók megerősítették. A püspöki joghatóság alapja egy ideig még a felek megegyezése volt, később azonban erre sem volt szükség, és így a püspökök, akik eredetileg csak a felek szerződése alapján jártak el, hamarosan valódi, a felek alávetési nyilatkozatától független bírói hatalomhoz jutottak.[67] Joghatóságuk jogalapja tehát elkötődött a választottbírósági compromissumtól.
A XI. századra teszik a jogtörténészek azoknak a "törvényszékek"-nek a keletkezését, amelyek a kereskedők egymás közötti jogvitáiban döntöttek. Angliában a "poroslábúak bírósága" (court of pie-powders), olyan döntéshozatali fórum volt, amelynél a kereskedők maguk közül választott, a szükséges szakértelemmel rendelkező "kollégáikat" kérték fel arra, hogy üzleti kapcsolataikból származó vitáikat eldöntsék. A középkorból és a korai újkorból is több választottbíráskodásra történő utalás maradt ránk. Ide tartozik például az angol Year-Books 1374. évi évfolyama, amely a választottbíráskodásról szól. Érdekes, hogy Dél-Amerikában is találkozunk több középkori választottbíróságra vonatkozó törvénnyel (ilyen Chilében a spanyol VIII. Alfonz 1213-ban kelt rendelete; Brazíliában pedig 1514-ben a portugál, I. Mánuel király bocsátott ki választottbíráskodásra vonatkozó törvényt). A XVII. században Dániában és Svédországban hoztak választottbíráskodásra vonatkozó jogszabályt. Az 1734. évi svéd végrehajtási törvény is rendelkezett a választottbírósági ítéletek végrehajtásáról.[68] Európában egészen a XVIII. század elejéig a céhekbe tömörült iparosok és kereskedők követték azt a gyakorlatot, hogy jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem a választottbíróként tevékenykedő tekintélyes céhmesterekkel döntették el.
A középkori kereskedelem kezdetben belföldre irányult, sőt hosszabb ideig lényegében csak helyi kereskedelemnek volt tekinthető, kevés helyközi elemmel kombináltan. Idővel azonban folyamatosan távolságivá és nemzetközivé vált, aminek oka a nemzetközi vásárok és kereskedelmi utak kialakulása volt. A Római Birodalom bukását követően az időszakos piacok voltak a kereskedelem középpontjai. Állami védelem alatt álltak, és privilégiumokat is kaptak. A kereskedők céhekbe szerveződve működtek, saját belső szabályzataikban szervezve meg működésük kereteit. Az időszakos vásárok idővel állandóvá váltak, saját belső szabályzatokat alkottak, és saját bíróságokat hoztak létre. Ezek működése is választottbíráskodási elemekkel volt átszőve. A nemzetközi kereskedelem a XII-XIII. században indult először nagyobb fejlődésnek. A vásárok - amelyeket állandó helyen tartottak - különösen fontos szerepet
- 57/58 -
játszottak ebben az időszakban,[69] elősegítették a fuvarozás és a biztosítás jogintézményeinek fejlődését is.[70] Kezdetben elsősorban Champagne és Flanders voltak a nagy nemzetközi vásárok színterei, majd a XV-XVI. században - amely korszakot a "kereskedelmi forradalom" korának is hívtak régebben a gazdaságtörténészek - Lyon, Genova, Besancon, Lipcse, Frankfurt am Main, Köln is jelentős vásárvárosokká fejlődtek.[71] A nemzetközi vásárokban elsősorban az itáliai és a germán jogcsaládba tartozó kereskedők találkoztak egymással, ennek köszönhetően az itáliai kereskedelmi jogi megoldások és doktrínák Európa más államaiban is elterjedtek.[72]
Champagne grófság négy legfontosabb városában például évente hat alkalommal rendeztek vásárokat, amelyek alkalmanként hat hétig tartottak, beleértve az üzletek előkészítését, lebonyolítását, valamint a váltók kifizetését is.[73] Általában két hét jutott tisztán kereskedésre, négy hét pedig az adósságok, tehát a jogi ügyek rendezésével telt el. A tényleges kereskedelmi tevékenységre fordított idő kétszerese jutott tehát a jogviták elintézésére. Az ilyen módon hozzávetőlegesen 40-50 nap hosszúságú vásárciklusok az ünnepnapok kivételével tulajdonképpen lefedték az egész évet.[74]
Champagne hajdani, kereskedelemtörténeti jelentősége földrajzi fekvéséből adódott. Ez a terület úgyanis az angol gyapjútermelő és a flandriai gyapjúfeldolgozó vidékek, valamint a keleti áruk fő importőre, Itália között terült el. Ennélfogva itt elsősorban gyapjú és gyapjútermékek, valamint a déli országok és a Kelet termékei cseréltek gazdát. Az összes champagne-i vásár közül a posztóvásár volt a legfontosabb, itt volt a legnagyobb a forgalom. A posztóvásáron a világ valamennyi akkor forgalomban volt pénzérméje megfordult. Ennek következtében Champagne lett a pénzváltóüzlet őshazája és az adósságok kiegyenlítésének klasszikus helye.[75] A vásárokra Európa minden részéből érkeztek kereskedők. A vásárok fontossága abban állt, hogy az egész akkori keresztény világ közös kereskedelmi jogának (a ius nundinarumnak) voltak a bölcsői, hiszen olyan intézmények születtek itt meg, mint a váltó- és a csődjog, illetve a kereskedelmi választottbíráskodás, melyre a kereskedői igényekből fakadóan a gyors ítélkezés és végrehajtás volt jellemző.[76]
A vásár - mint szervezett piac - gazdasági értelme az ügyleti koncentráció, jogi előnye pedig az ügyleti biztonság volt. A vásártartást engedélyező, egyben a vásárt garantáló közhatalomnak a védelme alatt virágzott a kereskedelem, hiszen a gazdasági lehetőséghez (árucsere Észak és Dél között) jogbiztonság és politikai támogatás társult. Kialakult a vásári jog, melynek alapja a vásártartási jogosultság volt, amit a közhatalom adományozott, és részét képezte a joghatóság és a saját eljárási jog (eskü, okirati bizonyítás) is. Ha a vásári ítéletet egy másik közhatalom fennhatósága alatt nem hajtották végre, és így megsértették a joghatóság univerzális jellegét, úgy az onnan érkezőket kitiltották a vásárról (défense des foires).[77]
A távolsági kereskedem kialakulásával és elterjedésével újabb együttműködési kapcsolatok jöttek létre a kereskedők között. Szükségszerű volt, hogy a távolsági kereskedők egymással együttműködjenek, valamint hogy együttműködjenek a helyi kereskedőkkel is bizonyos mértékig. Ugyanakkor a helyi kereskedők is érdekeltek voltak abban, hogy szervezetekbe tömörüljenek a távolsági kereskedelem számukra hátrányos hatásainak kivédésére. A helyi kereskedők számára létfontosságú volt annak megakadályozása, hogy a távolsági kereskedők közvetlenül szerződési kapcsolatot létesítsenek a helyi fogyasztókkal. A távolsági kereskedők személyes biztonságának védelme mellett a távolsági kereskedelemnek jogvédelemre is szüksége volt. A távolsági kereskedő nem tartozott ugyanis ahhoz a közösséghez, ahová kereskedési céllal ellátogatott. Nem feltétlenül vonatkoztak rá azok a jogi normák, amelyeket a helybeliekre alkalmaztak. A jogsértő távolsági kereskedővel szembeni igényérvényesítést előmozdító megoldás volt az intézményes megtorlás: ha valaki idegenben - például egy genovai vagy pisai kereskedő Firenzében vagy Franciaországban - nem tudta, esetleg nem akarta megfizetni az adósságát, elfogták az ott élő honfitársait. Ez hosszú távon tűrhetetlen visszaélésekre adott alkalmat, és ezért később a kereskedelmi szerződésekben kikötötték, hogy kölcsönösen lemondanak a retorziókról a felek. A kereskedők jogvédelmének szükségessége különféle más intézményeket hívott életre. Mivel a kereskedő mint idegen nem jelenhetett meg a bíróság előtt, szüksége volt egy patrónusra, aki adott esetben képviselte is. Ezen alapult az ókorban a proxenia, amely a vendégbarátság és a kereskedelmi és jogi érdekképviselet egyfajta kombinációját jelentette. Ennek felelt meg a középkorban az a megoldás, hogy az idegen kereskedőnek joga és kötelessége volt, hogy egy helyi polgár védelmére bízza magát, nála kellett leraknia áruit, az illető polgár, a kereskedő szállásadója pedig köteles volt a község nevében ellenőrizni vendégét. A helybeli kereskedőknek mind több ponton sikerült ellenőrzésük alá vonni az idegeneket. Kötelezővé tették például, hogy bizonyos tehetős polgároknál vegyenek ki lakást, ezt nevezték szálláskényszernek. A szálláskényszer intézménye révén tudták megakadályozni a helyi kereskedők, hogy a távolsági kereskedők az éjszaka leple alatt szerződhessenek a helyi fogyasztókkal. Akkor pedig, amikor a távolsági kereskedő már olyan nagy mennyiségű árut vitt
- 58/59 -
magával, hogy az éjjelre a vendégbarát funkciójú helyi kereskedő házában már nem volt elhelyezhető, létrehoztak többnyire a városok határában közraktárakat is. A közraktár intézményének a bevezetése azért is hasznos volt, mert segített annak megakadályozásában, hogy a vendég távolsági kereskedő és a házigazda helyi kereskedő egymással szerződést köthessen visszaélésszerű módon.[78]
Óriási haladást jelentett, amikor mind több kereskedő részvételével Hanzát[79] hoztak létre. Ez eleinte általában azt jelentette, hogy az idegen városban működő külföldi kereskedők céhbe tömörültek és közösen védelmezték egymást. Ilyen tömörülés természetesen csak az adott fejedelem vagy az adott város engedélyével jöhetett létre. Az idegen országban élő kereskedők szervezetének kialakulásával egy időben rendszerint külön kereskedőtelepülések jöttek létre, s ez lehetővé tette, hogy a kereskedőknek ne kelljen azonnal túladniuk árujukon. Ezt a célt szolgálták a szárazföldi kereskedelemben a karavánszerájok, a tengeri kereskedelemben pedig a kereskedelmi telepek - fondaco-k, raktárak és áruházak[80] -, amelyek a középkorban az egész világon megtalálhatók voltak.[81]
A középkori kereskedelem középpontjában a kereskedőházak álltak, amelyek intézményi elnevezése a Földközi-tenger partjain az arab funduc szóból eredő fondaco volt. Velencében a IX. századtól már virágzott a tengeri kereskedelem, és jelentős kereskedővárosok alakultak ki Itália más területein (Pisa, Genova, Siena, Milánó, Bologna, Firenze, Amalfi stb.) is. Hasonló kereskedelmi centrumok működtek a katalán területeken, amelyeket alfondigónak neveztek. Ezek hatalmas, városszerű komplexumok voltak, ahol a kereskedők üzleteket tartottak fenn, és ahová képviselőket küldtek. A keresztény területek kereskedőinek megjelenése a levantei útvonalon a konzulátusrendszer bevezetésével függött össze. A német területek kereskedői Velencében 1228-ban hoztak létre fondacót. Az észak-német területeken a fondaco-hoz hasonló szerepet játszott a Kontor intézménye. A portugál területeken a faktorrendszer terjedt el, elsősorban a németalföldi kereskedelmi célterületekre (Feitoria de Flandres) koncentráltan.[82]
A középkori üzletemberek (kalmárok, pénzváltók és kézművesek) nem sokat késlekedtek önmaguk megszervezésével és menedzselésével, azaz érdekvédő szervezetek létrehozásával és privilégiumok szerzésével. A szakmák szerint alapított céhek a szabad verseny intézményes ellenségei (mai szemmel nézve lényegében kőkemény kartellek), ugyanakkor igen hatékony egyesületek, a mester irányítása alatt önkormányzattal rendelkeztek, saját működésük szabályait maguk írta statútumba foglalták. A céhstatútumok mint fontos jogi dokumentumok privát kodifikációk voltak, így például Étienne Boileau, a párizsi kereskedők IX. Lajos által kinevezett elöljárója 1268-ban összeírta a városi céhek statútumait, Livre des métiers címmel. A kereskedők közössége, az universitas mercatorum, persze nem volt egységes, voltak erősebb és gyengébb céhek. Az előbbieket a nagykereskedők és a bankárok vezették, akik különösen az olasz városállamokban szereztek roppant erős pozíciókat: a firenzei és a bolognai Mercanzia saját maga szabályozásán túl például jóváhagyta az egyes céhek alapszabályait is, és politikailag is számottevő befolyást gyakorolt a város vezetésére, továbbá teljes bírósági joghatósággal rendelkezett kereskedelmi ügyekben. A Mercanzia által elért némely gazdaságpolitikai eredmény már-már hihetetlen modernségről árulkodik, így például Bolognában 1230-ban városi döntést hoztak a textilmanufaktúrák fejlesztésére: a városba települő takácsok vissza nem térítendő támogatást, kedvező kölcsönt és 15 éves adómentességet kaptak, vagyis a kereskedők elérték a gazdasági fejlődés költségeinek társadalmasítását. Itália városállamaiban a Mercanzia - mint a hatékony és valóban alulról szervezett érdekvédő kereskedelmi kamara szerencsés előképe jelent meg.[83]
Az olasz Mercanziánál is magasabb szintű kereskedői szerveződés volt a jól ismert Hanza Szövetség. Ennek keretében már nem csak az egy-egy városhoz tartozó üzletemberek szövetkeztek, hanem maguk a kereskedők irányította városok is. A Szövetség - mely mai szemmel egy jól szervezett, nemzetközi kartell volt - az észak-európai, elsősorban a balti-tengeri kereskedelem kiaknázásra jött létre, formálisan Lübeck városának vezetésével. A Szövetség a XIII. század végére igen megerősödött, fénykorában több mint kétszáz város volt a tagja, monopolizálva az Oroszországgal való északi kereskedelmet. Hanyatlása a novgorodi Hanza állomás 1494-es bezárásával kezdődött. A genovai kikötő 1293-as forgalmának értéke háromszorosa volt a francia uralkodó korabeli éves bevételeinek, négyszerese az akkori éves angol exportnak, és tízszerese Lübeck 1368-as forgalmának. A kereskedőket Itáliában a céhek tartották nyilván, bizonyos kivételekkel. A "mercator" jelölte a bejegyzett kereskedőt, míg a "negociator" a szabadúszó kalmár megnevezésére szolgált; a különbségtételt a városi hatalom is elismerte, így például Brescia 1313-as vagy Milánó 1396-os statútuma. A kereskedők sorába tartoztak az árut értékesítő személyek, illetve ide sorolták - bár a szakirodalom ezt részben vitatja - a bankárokat, a közvetítőket (proxenetae, courier), valamint a kereskedelmi alkalmazottakat is.[84]
A kereskedők tevékenységének összehangolásában fontos szerepet töltöttek be a céhek, belső szabályzataikkal, szokásjogukkal.[85] A kereskedelmi jellegű céhek speciális joganyagot, úgynevezett "ius
- 59/60 -
specialét" alakítottak ki, saját kereskedelmi könyvvezetéssel, választottbíráskodással, belső eljárási szabályzattal.[86] Az itáliai kereskedővárosokban kialakult szokásjogot[87] vette át a többi, római jogi hagyományokon nyugvó jogrendszerű ország is.[88]
A rómaiak a ius gentium kialakításával a kereskedelmi jognak nemzetközi vetületet adtak. Az idegenekkel fenntartott kereskedelmi kapcsolatok miatt kialakult egyfajta nemzetközi dimenziójú szokásjogi rendszer, hiszen ezekben az esetekben általában nem lehetett már csak egy adott város jogára hivatkozni.[89] A modern idők jogrendszerei elsősorban a római jogból és a középkorban kialakult jogintézményekből (pl. bankok, kereskedelmi társaságok, választottbíráskodás, váltó, csődjog stb.) merítettek. Ezek bölcsői a nagy kereskedővárosokban voltak, főként Észak-Olaszországban és Franciaországban, valamint Flandriában és Észak-Németországban. A nagy észak-itáliai kereskedővárosok konzuljai egyszerre voltak elöljárók és bírók. Nem csak a kereskedők felett ítélkeztek, hanem mindenki (nemesek, idegenek) felett, aki kereskedelmi ügyletekben vett részt. Tevékenységük nagymértékben választottbíráskodási jelleget mutatott. Ebben az időszakban a kereskedelmi jog egyre inkább elvált az általános magánjogi szabályoktól, a fides, azaz a jóhiszem és a bizalom lett a központi eleme. Ennek a joganyagnak a nemzetivé válása, azaz a nemzeti jogokba való beépülése is bekövetkezett idővel. Az egyes városok saját kereskedelmi jogi szabályozásokat alkottak. Ezek keretében számos kodifikációs eredménnyel találkozhatunk. Ide tartoznak például Antwerpen város coutumesei, a francia Ordonnance du commeree (1673), az Ordonnance de la marine (1685), a bilbaói Ordenanza (1737), a porosz tengeri jog (1727).[90]
Fontos szerepük volt a választottbíróságoknak a középkori városok jogéletében. Különösen az olasz városállamok statutista jogrendszereiben, valamint a római jog recepciója előtti időkben, a német partikuláris jogrendszerekben voltak ennek nyomai. Legfőbb oka a választottbíráskodás elterjedettségének az állami igazságszolgáltatás fejletlenségében, a jogbizonytalanságban és a német föld nagyfokú területi szétszakadozottságában rejlett. Utóbbi gyakran a bírói ítéletek végrehajthatóságának is akadálya volt.[91] A középkori választottbíráskodás szabályai több szempontból nem voltak összhangban a római jogi szabályokkal. A római jogi alapokból kiindulva a középkorban azon alapvető megkülönböztetés terjedt el, mely szerint kétfajta választottbíró volt. Az egyik a nem feltétlenül a jog szabályai alapján eljáró "arbitrator", a másik pedig a perrendet is alkalmazni köteles, és a tételes jog szabályait ítéletében követő "arbiter". Az arbiter nem csupán ítéletében volt köteles követni a tételes jog előírásait, hanem - a római jogtól eltérő módon - eljárása során az eljárásjog rendelkezéseit is be kellett tartania.[92] Az arbitrator és az arbiter státuszai közötti megkülönböztetésből alakult ki a későbbi jogfejlődésben a ius commune által is ismert, méltányossági alapon ítélő "arbiter ex aequo et bono" fogalma. Helmut Coing utal arra is, hogy az "arbiter ex aequo et bono" ius commune által meghatározott fogalma hatással volt a francia jog által ismert "amiable compositeur" intézményére is.[93]
Eleinte jóformán csak az egyházi személyek voltak alkalmasak a választottbírói tevékenységre. Az ő választottbírói működésükben az is előnyös volt, hogy az általuk hozott ítéletek végrehajtását az egész birodalomban, sőt az egész katolikus kereszténység körében biztosították az "excommunicatio" és az "interdictum" intézményei.[94] Később aztán már laikusok is megjelentek választottbíróként. Olyanok, akik kellő és elismert jogi szakismeretekkel rendelkeztek. Jogtudósokat, majd az egyetemek jogi fakultásait is bevonták a választottbíráskodásba, különösen a nehéz ügyek eldöntésébe. Főleg a választottbíráskodással összefüggésben fejlődtek ki az úgynevezett tanult bíróságok (gelehrtes Richtertum).[95] Ezek pedig a későbbi római jogtudomány elveit hozták át a német területekre. Így a választottbíráskodás gyakorlata a római jog recepciójában is jelentékenyen közrehatott.[96] A XII-XIII. század híres elméleti jogászainak, a glosszátoroknak a tevékenysége is közel állt a választottbírókéhoz. Jelentős kereskedelmi ügyekben is adtak jogi tanácsokat és szakvéleményeket. Jogi munkájuk a választottbírói és a jogtudósi szerepek között mozgott.
A recepció révén a választottbíráskodás intézménye az itáliai területekről azzal a tartalommal került átvételre a német közönséges jogba, amelyben azt a római és kánoni jogtudomány kialakította.[97] Alapja tehát két szerződés volt, amelyek egymást kölcsönösen feltételezték és kiegészítették. Az egyik a felek közötti compromissum, a másik pedig a felek és a választottbíró közötti receptum.[98] A római jog hajdani történetében a jogászi elméleti figyelem a receptumra irányult, a római jog recepciójával összefüggő középkori német jogfejlődésben a jogi elmélet figyelme viszont elfordult a receptumtól és elsősorban a compromissum dogmatikai vizsgálatára, elemzésére koncentrált. A compromissum jogi természetének megítélése a választottbíráskodás egészéről való jogi gondolkodás irányát is meghatározta.
A compromissumot - és éppen ebben mutatkozik meg a kánonjogi felfogás hatása - általában magánjogi
- 60/61 -
egyességnek, a választottbírókat pedig az egyesség tartalmának meghatározására hivatott megbízottaknak tekintették, akik az ítélkezésre "mandati acti directa"-val voltak szoríthatók, költségeiket és díjukat pedig a felektől "actio mandati contraria"-val követelhették.[99]
A compromissumot egyes szerzők az anyagi magánjogi egyességgel formailag egyenesen azonosították is.[100] Hermann Daubenspeck például azt írta,[101] hogy "ha a felek megegyeztek, hogy választottbírók döntsenek, úgy a jogvita, miként az egyességnél, már be is van fejezve." Ez kétségkívül túlzás volt, mert a jogvitát csak a választottbírósági ítélet fejezi be és addig, amíg ez létre nem jött, még bizonytalan, hogy nem kerül-e az ügy a választottbírósági döntés meghiúsulása folytán a rendes bíróság elé. A legtöbb korabeli szerző ennél lényegesen óvatosabban úgy nyilatkozott, hogy a compromissum az egyezséggel rokon, ahhoz hasonló szerződés, annak egyik faja, tehát a compromissum és az egyezség nem azonosítható teljesen.[102] E felfogásnak a lényegét, amelynek még később is voltak hívei, Simon Hayum a következőkben foglalta össze:[103] "ahogy az egyességnél, úgy a compromissumnál is oly módon rendezik a felek vitás jogviszonyukat, hogy igényeikből kölcsönösen engednek: az egyességnél úgy, hogy megegyeznek egy meghatározott eredményben, a compromissumnál pedig akként, hogy "nulla necessitate cogente" kijelentik hogy, felfogásukhoz, vélt jogukhoz nem ragaszkodnak feltétlenül, hanem megegyeznek egy harmadik személy ítéletében "in sententiam tertii". E feltétellel tehát éppúgy lemondanak jogukról, mint az egyességnél. Hayum is elfogadta azonban, hogy míg az egyességnél a jogvitát maga az egyesség feltétlenül és közvetlenül szünteti meg, addig a compromissumnál ez csak közvetve történik: a harmadik személy döntése által, amelynek a felek már előre alávetik magukat. A választottbírósági ítélet meghozatala és tartalma ugyanakkor bizonytalan, ezért ennyiben a compromissum tartalmát és hatását tekintve csak feltételes egyességnek tekinthető.[104] Igen találóan és tömören fejezi ki e nézet magvát, a nagy pandektista Puchta[105] is. Szerinte a compromissumnak a hatása úgyanaz, mint az egyességé: a követelés érvényesítését akadályozza, megszünteti azt, helyébe teszi a választottbírósági ítélet tartalmát és annak elismerésére kötelez.[106]
A német közönséges jog ennek a felfogásnak megfelelően már nem csupán közvetett, hanem közvetlen anyagi magánjogi hatást is tulajdonított a compromissumnak. Az élet szükségleteit a német területeken ugyanis már nem elégítette ki a római jognak az a megoldása, hogy a marasztalt fél a kikötött bírság fizetésével megmenekülhet a választottbírósági ítélet teljesítésétől. Miután a német közönséges jog a kánonjog nyomán általában feladta a római jognak azt a tételét, hogy a "nudum pactum"-ból nem ered actio, a bírság kikötése nélkül létrejött compromissumot is érvényesnek ismerték el és a pernyertes fél a compromissum alapján a rendes bíróság előtt indított actioval követelhette az ítélet teljesítését. Azzal a féllel szemben pedig, aki a compromissum, illetőleg az esetleg már meghozott ítélet ellenére is a rendes bíróság elé vitte az ügyet, az egyességre alapított érdemleges magánjogi kifogás (exceptio rei transactae) volt emelhető.
A compromissum-nak az anyagi magánjogi egyezség intézményével való megfeleltetése erősen hatott arra, hogy a választottbíráskodás a német közönséges jogban teljesen magánjogi intézménnyé vált. Ezt a felfogást az is mutatta, hogy a perjogi szerzők műveikben vagy egyáltalán nem szóltak róla vagy éppen csak azért tettek említést arról, hogy az anyagi magánjogba tartozását kiemeljék.[107] A választottbíráskodás a pandektisztikai jogirodalom szerves részévé vált.
A korabeli szabályozások a választottbíróság ítélete ellen általában nem engedtek fellebbezést, hacsak azt a felek kifejezetten nem kötötték ki,[108] de volt a római és a kánoni joggal ellentétes olyan korabeli német nézet is, amely szerint a választottbírósági ítélettel szemben tíz napon belül a rendes bírósághoz lehetett fellebbezni.[109]
Vitás volt a választottbírósági ítélet (laudum) semisségének kérdése is. A semmisségi okok részint anyagi jogi, részint eljárási jogi természetűek voltak,[110] némelyiküket semmisségi kereset nélkül is fel lehetett hozni, másokat ellenben csak semmisség megállapítása iránti keresettel, azaz "nullitatis querla"-val, amelynek határidejére vonatkozóan 10 nap és 30 év között szóródva szintén eltértek a megoldások.[111]
Vita volt arról is, hogy köteles-e a választottbíró ítéletét indokolni és az anyagi jog szabályait alkalmazni és hogy a választottbírósági ítélet, azaz a "laudum" teljesítésére indított perben csak a compromissum, a receptum és a választottbírósági eljárás érvényessége vagy az ítélet anyagi helyessége is vizsgálható-e.[112]
Az anyagi magánjogi és az eljárási szempontoknak ez a szinte ötletszerű vegyítése nagy összevisszaságot teremtett a választottbíráskodás joganyagában.[113] Egyebek mellett ez a zavaros jogi helyzet lehetett az egyik oka annak, hogy a korábban gyakran alkalmazott intézmény az idők folyamán elvesztette népszerűségét, joggyakorlati jelentőségét.[114]
Wolfgang Heinrich Puchta (1769-1845), a nagy pandektaíró Georg Friedrich Puchta (1798-1846) atyja, aki bajor tartományi bíróként és tekintélyes jogi szakértőként is működött, 1823-ban a választott-
- 61/62 -
bíráskodásra vonatkozó jogi szabályozásról azt írta, hogy "mint holmi régi fegyvernek valamely gyűjteményben, csak azért van még meg a kijelölt helye a törvényekben, hogy kéznél legyen, ha valakinek egyszer mégiscsak eszébe jutna használatba venni, de a legöregebb bírók is aligha fognak emlékezni gyakorlatukból olyan esetre, amelyben formaszerű compromissum jött volna létre".[115]
A rendőrállamnak a magánbíráskodással szembeni ellenséges hozzáállása kifejezésre jutott a közönséges jog egyes perjogi íróinál is. Szemére vetették a római jogászoknak, hogy az arbitereket magánbíróknak fogták fel és a compromissumot nem pusztán magánjogi egyességnek tekintették. Szerintük a választottbíróságok csak addig voltak szükségesek, amíg nem voltak megfelelő szervezetű állami bíróságok. Az állam azonban a választottbíróságokat nem tűrhet meg, mert csak a bíróságai iránt érzett (jogosulatlan) bizalmatlanságból fakadhat működésük alapja, vagy az a céljuk, hogy az államot az eljárási illetékektől elüssék.[116]
A francia forradalom törvényhozása viszont szinte az ellenkező végletbe esve hirdette a választottbíráskodás fontosságát. A forradalmi felfogás az ítélkezést olyan egyszerű tevékenységnek tekintette, amelyet bármely értelmes ember jogi tudás nélkül is könnyen elvégezhet.[117] Ehhez képest, a bírói szervezetről 1790. évi augusztus hó 24-én alkotott törvény kijelentette, hogy a legészszerűbb eljárás a választottbírósági eljárás és számos ügytípust nevezett meg, amelyek a felek megállapodása nélkül is, kötelezően választottbírósági hatáskörbe tartoztak (arbitrage forcé). Az eredmények azonban igen hamar alaposan rácáfoltak a szép reményekre. "Franciaország minden részéről hivatkoztak önkényes ítéletekre, melyek szemérmetlenül megsértették a törvényeket és a legszentebb érdekeket, amelyekben tudatlan, kislelkű, megvesztegetett választottbírók csakis előítéleteiknek, a félelemnek vagy a kedvezésnek szavára hallgattak. A kényszerű választottbírósági eljárás kétévi uralma elegendő volt arra, hogy több visszaélést vessen a felszínre, mint amennyit a rendes bíróságok évek hosszú sora alatt felmutathattak."[118]
Ugyanez az idegenkedés mutatkozott meg a választottbíráskodással szemben már az 1793. évi porosz perrendtartásban, az Allgemeine Gerichtsordnung-ban (AGO) is. Ez a - különben bőbeszédű - törvény a választottbíróságnak csak tíz szakaszt szentelt,[119] és hogy ez a nagyon rövidre fogott szabályozás is elegendőnek bizonyult, az azzal volt magyarázható, hogy a választottbíráskodás - mint Koch[120], a porosz perrend neves kommentátora is említette - Poroszországban majdnem teljesen kiment a gyakorlatból és hogy a perrendtartás gyér szabályait a gyakorlat a közönséges jog elveivel egészítette ki.[121]
Az 1793. évi porosz és az 1806. évi francia perjogi kódexek nagy hatással voltak a választottbíráskodás jogi szabályozásának további sorsára.[122] Az eddig az anyagi magánjogi jogtudományi művekben, főleg a pandekta kommentárokban tárgyalt választottbíráskodási jogintézmény dogmatikai helyét ez az említett két monumentális polgári perrendtartás az eljárási jogban jelölte ki és tartalmilag is olyan megoldásokat hozott, amelyek a középkorban teljesen anyagi magánjogi jellegűnek tartott jogintézménynek a processzuális vonatkozásait emelték ki.[123] Ebben az irányban azonban mindkét törvény erős túlzásokba is esett, mivel azt rendelték el, hogy a felek ellenkező megállapodásának hiányában a rendes (állami) peres eljárás szabályait kell alkalmazni (porosz törvény I. 2. 171. §. és francia törvény Art. 1009.) és fellebbezésnek van helye (porosz törvény I. 2. 174. §. és francia törvény Art. 1010.) sőt a francia perrendtartás több rendkívüli jogorvoslatot[124] is bevezetett a választottbírósági ítéletekkel szemben. Ezek az eljárási jogi túlbiztosítások a választottbírósági eljárást megfosztották a könnyedségtől és gyorsaságtól, és így azt a gyakorlatban nehézkessé, szinte haszontalanná tették.[125]
Fontossá vált volt viszont a további jogfejlődés szempontjából az, hogy a választottbírósági ítéletet bírói úton végrehajtható közokiratnak ismerték el az említett porosz és francia perrendtartások.[126] Ebből pedig lényegében az következett, hogy a választottbírósági ítélet hatályát a jogerős állami bírósági ítélet hatályával feleltették meg, bár ezt a francia perrendtartás kifejezetten még egyáltalán nem és a porosz perrendtartás (I. rész 30. cím 54. §.) is csak a biztosítási ügyletből eredő jogvitákról határozó választottbíróságok ítéleteiről mondta ki.[127]
A porosz és a francia perrendi szabályozások nem elégedtek meg a compromissum és a választottbírósági ítélet közvetlen anyagi magánjogi hatásával, hanem - legalábbis az utóbbit - közvetlen köz- (per) jogi hatállyal is felruházták. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindkét perrendtartás, de különösen a porosz,[128] eljárási státuszát tekintve a választottbírót mennyire közel hozta az állami bíróhoz, nem csodálkozhatunk, hogy a választottbíráskodás erős processzualizálódása az intézmény jogi természetéről vallott elméleti felfogásokban is változást idézett elő.[129] Igaz, ez a változás hosszabb ideig még nem vált átütővé, mert a joggyakorlatban a választottbíráskodás csak lassan tudott ismét teret nyerni. A kereskedelem újbóli fellendülése, sőt világméretűvé válása kényszerítette ki végül ezt a változást. Létfeltétele volt ennek ugyanis, hogy a kereskedelmi jogviták szakszerű és gyors elbírálást kapjanak.
A német elmélet sokáig még a közönséges jogban kifejlődött elvek hatása alatt állt. Az 1879. évi német
- 62/63 -
birodalmi perrendtartás megalkotói is az anyagi magánjogi gondolatkörben ragadtak a választottbíráskodással kapcsolatban. Ennek a törvénynek a szerkesztői meg voltak viszont győződve arról, hogy az állami bíróságok perrendtartásának újraszabályozását követően is jelentős szerep vár. Úgy tartották, hogy a választottbíráskodással kapcsolatban jelentkezett korábbi kedvezőtlen tapasztalatok oka "nem magában az intézményben, hanem annak elhibázott szabályozásában van" és ezért a genfi perrendtartásnak (art. 335-367.), valamint több német partikuláris törvénynek[130] nyomdokain haladva "megszüntetni igyekeztek azokat a korlátokat, amelyeket az addigi jog az intézmény üdvös fejlődésnek útjába állított".[131]
Ezt a törekvést ugyan az 1879. évi német perrendtartásnak sem sikerült teljesértékűen megvalósítania, jóllehet jelentékenyen növelte a választottbíráskodás életképességét és működőképességét. Egyfelől záróköve volt egy több évszázados jogfejlődésnek, másrészt pedig mintaként szolgált a választottbíráskodással kapcsolatos későbbi törvényhozásoknak.[132]
A német perrendtartás hatályba lépésének évében, 1879-ben jelent meg Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker korábban már hivatkozott tudományos munkája, amely élesen szembeszállt a compromissumot az anyagi magánjogi egyezséggel azonosító felfogással. Azt fejtette ki, hogy a felek a compromissumban csupán annak személyére nézve egyeznek meg, hogy ki szolgáltasson nekik igazságot, magában az ügyben azonban egyességet nem kötnek és ilyet kötni nem is akarnak. Így a compromissum nem hasonlít az anyagi magánjogi egyességhez, hanem sokkal inkább a perhez (judicium) fogható, amit azonban választottbíráskodás nem az állam bírója, hanem magánember dönt el a felek szerződése alapján.[133]
Weizsäcker nem csak a compromissum jogi lényegét távolította el az egyesség anyagi magánjogi felfogásától, hanem lényegesen szélesítette is azt a szemléletet, ami később a választottbíráskodás dominánsan eljárásjogi felfogásához vezetett. Disszertációjával a választottbíráskodás témáját kibontotta a pandektisztikai jogirodalomból, pedig már úgy tűnt, hogy még hosszabb időre bennragad abban. ■
JEGYZETEK
[1] A választottbíráskodás magyar jogirodalmában megkerülhetetlen monografikus művet alkotott Fabinyi Tihamér "A választott bíráskodás" címmel, melynek első kiadása Budapesten 1920-ban jelent meg, második bővített kiadása pedig 1926-ban. Jelen írás ezt az 1926. évi kiadást vette kiindulópontként. Ld. Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest 1926. 1. o.; Fabinyi Tihamér 1890. aug. 7-én született Hisnyóvízen. Ügyvéd, miniszter, felsőházi tag, az MTA tagja (ig. 1940-45). Jogi tanulmányait a berlini, lipcsei, a cambridge-i és a budapesti egyetemen végezte (1913). Joggyakornok, majd mint törvényelőkészítő bíró az igazságügyi minisztérium törvényelőkészítő osztályán működött. A Ganz Danubius Rt. jogügyi igazgatója (1921), utóbb ügyvédi irodát nyitott. A Nemzeti Egység Pártja programjával Kiskundorozsma országgyűlési képviselője (1931-36), kereskedelemügyi miniszter 1932. október 1.-1935. március 4. között. Közreműködött a magyar-olasz kereskedelmi kapcsolatok, a dunai tengerhajózás, az idegenforgalom és a Balaton üdülőterületi fejlesztésében. A pénzügyminisztériumban dolgozott 1935. január 6. és 1938. március 9. között. 1938-tól 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank elnöke volt. 1944-ben Svájcba emigrált, majd az USA-ban telepedett le. 1953. június 11-én a Massachusetts tagállambeli Bostonban halt meg. Fő művei: A választott bíráskodás (Budapest, 1920); A polgári perrendtartás törvénye és joggyakorlata (I-II., Budapest, 1931); Az öröklési jog és örökösödési eljárás (Budapest, 1935). Fabinyi monográfiája címének "különválasztott" írásmódja: választott bíráskodás - némileg azt is mutatja, hogy idejében Magyarországon a választottbíráskodás kevésbé volt még intézményesedve mint manapság.
[2] Ld. Lammasch Heinrich, Die Lehre von der internationalen Schiedsgerischtsbarkeit. (Stuttgart 1914), 3-7. és Matthiass Bernhard, Die Entwicklung des römischen Schiedsgerichts. In: Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum von Bernhard Windscheid 102. (1888), 5-6; Fabinyi Tihamér, A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. (Budapest 1926), 1.
[3] Ld. David René, Arbitration in International Trade. (Deventer 1985), 29.
[4] Ld. Lipsius Justus Hermann, Das attische Recht und Rechtsverfahren. 3. kiadás. (Lipcse 1915), 220-233.; Low Sui Pheng, The Influence of Chinese Philosophy on Mediation in the Far East. Arbitration (UK), 1996. évi 2. szám 18.; Horváth Éva - Kálmán György, Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. (Osiris Kiadó, Budapest 1999), 46.; Horváth Éva, Nemzetközi választottbíráskodás. (HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2010) 29.
[5] Ld. Homérosz: Iliász. 23. ének 485-487. sor; Hammond Nicholas Geoffrey Lemprière, Arbitration in Ancient Greece. In: Arbitration International, 1985/1. 188-189.; Boóc Ádám, A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A válsztottbíró megválasztása és kizárása. (HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2009), 13.
[6] Ld. Kees Hermann, Die Kulturgeschichte des Alten Orients. (Verlag C.H. Beck, München 1963), 218.; Faragó László, Nemzetközi válaszottbíráskodás. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966), 14.
[7] Moriz Wlassak (1854-1939) brnói születésű bécsi eljárási jogtörténész, római jogászprofesszor elméletén alapul ez a hipotézis. Ld. Wlassak Moriz, Der Gerichtsmagistrat im gezetzlichen Spruchverfahren. In: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. 1908. XXV. évfolyam, 81-188.; Schulz Fritz, Classical Roman Law. (Clarendon Press, Oxford 1954), 14-15.
[8] Ld. Kecskés László: A külföldi jog alkalmazása és a nemzetközi magánjog. OTKA kutatási zárótanulmány. Kézirat. (Pécs 1990) 1., 11.
[9] Következetni lehet a 1. 3. §. 1. D. IV. 8.-ból is: "ubi semel quis in se receperit arbitrium, ad curram et sollicitudinem suam hanc rem pertinere praetor putat". Ld. Weizsäcker Karl Hugo Freiherr von, Das römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. (Tübingen, 1879) 1-104. különösen 4.
[10] Ld. Levy, Ernst: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. (Weimar, 1915), 18.; Boóc Ádám, vj. 5., 13.
[11] Ld. Földi András - Hamza Gábor, A római jog története és institúciói. (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2007), 161.; Boóc Ádám, vj. 5., 14.
[12] A jogszolgáltatási hatalmat eleinte iurisdictiónak nevezték. A köztársaság végén, mikor a municipialis magistra-
- 63/64 -
tusok iurisdictiója a rendes eljárás alá tartozó ügyekre szorult vissza, a iurisdictio a rendes eljárásra kiterjedő iurisdictiót jelentette, míg a római magistratusokat megillető iurisdictio, mely az extraordinaria cognitióra és a perenkívüli eljárásra is kiterjedt, az imperium mixtum volt. Ld. Szentmiklósi Márton, A római jog institutioi 6. kiad. (Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest 1921), 130.; Pázmány Zoltán, A római jog institutiói. Harmadik kiadás. (Kertész József Könyvnyomdája, Karcag 1930), 556., Schulz Fritz, vj., 7., 14
[13] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 130-131.
[14] Ld. Kunkel, Wolfgang: Römische Rechtsgeschichte. Eine Einführung. 4. kiadás. (Böhlan Verlag, Köln-Graz 1964), 81-91.
[15] Ld. Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutschen Zivilprocess (ZZP), XXX. 3. o.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 2.
[16] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 246.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 2.
[17] Olyan perek voltak az arbitriák, amelyek nem pénztartozásra, hanem más egyéb szolgáltatásra irányultak. Az ítélet meghozatala előtt egy közbeeső becslő eljárást (úgynevezett arbitratus) kellett beiktatni, a természetbeli szolgáltatás pénzértékének meghatározása (litis aestimatio) céljából. Ezt nem lehet azonosítani a választottbíráskodást jelentő arbitratio-val. (!) (K. L.) Az erre vonatkozó utasítást a praetor a formulába szintén belefoglalta (clausula arbitraria). Az ilyen actiokat arbitraria actio-knak nevezték. Ilyenek az összes dologi keresetek, továbbá az actio quod metus causa, de dolo, ad exhibendum stb. Ezen megállapításokat Ld. Marton Géza, Római magánjog elemeinek tankönyve. (Debrecen 1943), 107-108.
[18] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 131.
[19] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12.,. 131.
[20] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 132.
[21] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 132.
[22] Ld. Szentmiklósi Márton, vj., 12., 132.. ; Marton Géza, vj., 17., 98. o.
[23] A iudex és az arbiterek eljárásainak zavaró hasonlatosságairól és egybemosódottságáról Ld. Sohm Rudolph, The Institutes. A textbook of the history and system of Roman Private Law. (Oxford 1907), 271. és köv.
[24] Ld. Weizsäcker Karl Hugo Freiherr von, vj., 9., 1-104.; Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker egykori német politikus, würtenbergi miniszterelnök 1853 február 25-én Stuttgartban született. A tübingeni egyetemen szerzett jogi diplomát. Az itt írt disszertációja vált gyakran hivatkozott forrássá a választottbíráskodás történetével foglalkozó szerzők számára. Ernst von Weizsäcker, német politikus és diplomata édesapja és az 1984-1994 között hivatalban volt német köztársasági elnök Richard von Weizsäcker nagyapja. 1926. február 2-án Stuttgartban halt meg. Weizsäcker disszertációjának széles körű ismertté válásában az is szerepet játszhatott, hogy Brinz írt arról kritikát. Ld. Brinz Alois (Aloys) Ritter von, Das römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis von Dr. Carl Weizsäcker, königl. württ. Justizassessor. (Tübingen 1879), 201. In: Kritische Vierteljahresschrift für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft 1880. 3. sz.
[25] A részletekre nézve Ld. Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von, vj. 9., 1-104.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 6., 8.
[26] Ld. Bornhak, Konrad, vj., 15., 3., Bethmann-Hollweg, Moritz August von: Der Zivilprozess des gemeinen Rechts in geschichtlicher Entwicklung. III. kötet. (Bonn 1864-74) 140. §.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 2.
[27] Ld. Horváth Éva - Kálmán György, vj., 4., 46-47.; Boóc Ádám, vj., 5., 16-17.
[28] A Codex második fejezete 56. cikkén alapuló kereset jogalapját tekintve nem a compromissumon, hanem az attól szinte független választottbírói eskün alapult. Nem állítható tehát, hogy az arbiter döntése ebben az időben az állami bíró (judex) ítéletével egyenlő hatályú lett volna, mert akkor ennek alapján actio judicati-nak lett volna helye.
[29] A compromissum maga szorosan véve tehát Justinianusz alatt sem vált actioval felruházott pactum legitimumá, aminthogy a rerceptum sem volt igazi pactum praetorium, mert nem fűződött hozzá actio, hanem csak extraordinaria cognitio útján érvényesíthető praetori kényszer. Ezért a választottbírósági intézménynek a római jogi tankönyvekben található rendszerbeli (sőt néha az előbbit is például: Vécsey Tamás: A római jog institutioi. 7. kiadás. (Budapest 1902) 377.) a pacta praetoria közt a kötelmi jogban sorolja fel, nem egészen szabatos s amellett nem domborítja ki eléggé annak említett fontos igazságszolgáltatási vonatkozásait. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 12-13.
[30] Ld. Fabinyi Tihamér, vj. 1., 1926. 13.
[31] Ld. Dávid, René, vj., 3., 84.
[32] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 13-14.
[33] A választottbíráskodásról a római magánjogban átfogóan Ld. Kaser, Max - Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. 2. Kiadás, (München 1996), 639-644.; A választottbíráskodás római jogi szabályairól mint a modern választottbírósági jogok előzményéről ld. Kollmann, Julius: Die Schiedsgerichte in Industrie. Gewerbe und Handel. (München-Berlin 1914), 17-28.; Boóc Ádám, vj. 5., 13.
[34] Ezzel kapcsolatban ld. különösen: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedsgericht im antiken römischen Recht. München, 1971. 435-443. o.; A receptum arbitrii elfogadása olyan értelemben véve is kötelezettséget rótt a választottbíróra, hogy amennyiben a feladat teljesítését - vagyis az ítélkezést - megtagadta, úgy bírságot kellett fizetnie. Vö. Ulp. D. 4, 8, 3, 2, 15.; Boóc Ádám, vj. 5., 14.
[35] Az arbiter szó etimológiájához ld. különösen: Levy Ernst, Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. (Weimar 1915), 8.; Boóc Ádám, vj., 5.,. 14.
[36] Ld. Zimmermann, Reinhard: The Law of Obligations: Roman Foundations of the Civilian Tradition. (Oxford University Press, Oxford 1996), 514.; Boóc Ádám, vj., 5., 14-15.
[37] Ld. Alf. D. 4, 8, 50.
[38] A bonus vir fogalmához ld. bővebben: Földi András: A jóhiszeműség és tisztesség elve. (ELTE, Budapest 2001), 17.
[39] Ezt a megállapítást igazolja a D. 17, 2, 76. forráshely, amely Proculustól származik. Ld. Földi András - Hamza Gábor, vj., 11., 542-544; Ld. Boóc Ádám, vj., 5., 14.
[40] Ld. Boóc Ádám, vj., 5., 14.
[41] Ld. Ulp. D. 4, 8, 17, 7.
[42] Ld. Iui D.4, 8, 27,3.
[43] Ld. Kaser, Max - Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. 2. Kiadás, München, 1996. 640. o.; Boóc Ádám, vj., 5., 17.
[44] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 3.
[45] Ennek hangsúlyozása rendkívül fontos, annál is inkább, mert ellentétben áll a római jog azon szabályával, hogy a nudum pactumból, ha actio nem is, de exceptio származott. Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 4.
[46] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 3-4.
[47] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 4-5.
[48] De inicióját tartalmazza 1. 13. §. 2. D. IV. 8: "Recepisse autem arbitrium vedetur, qui judicis partes suscepit finemque se sua sententia controversiis impositurum pollicetur".; Ld. Fabinyi Tihamér: Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[49] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[50] Jellemző, hogy az a szerfölött korlátolt hatály, amelyet a jus civile a compromissumnak és a receptumnak eredetileg biztositott, az életben elégtelennek bizonyult, és ezért mindkét egyezmény mankókra szorult. Míg azonban a compromissum a hatályfokozó támaszt (poenae stipulatio) a magánjogból vette, addig a receptum azt (praetori coacto), a közjoggal érintkező területről kölcsönözte, ami mélyreható következményekkel járt. Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[51] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[52] Ex officio csak az 1. 32. §. D. IV. 8. esetében. Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
- 64/65 -
[53] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[54] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[55] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 5.
[56] Ld. "Das Verhältnis hat die privatrechtliche Natur eines den Rechtsstreit aufhebenden Vergleichs (compromissum)." (Bethmann-Hollweg, Moritz August von: Römischer Zivilprozess. 2 kötet. Bonn, 1865. 109. o.); Fabinyi Tihamér, vj., 1., 6.
[57] Ld. Királyok Első Könyve, 16-28. vers.
[58] Ld. Lukács Evangéliuma 12. fejezet, 13-14. vers.
[59] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 14.
[60] Ld. Barrett C. K., A Commentary on the First Epistle to the Corinthians, 19712, BNTC; Bruce F. F, 1 and 2 Corinthians, 1971, NCB. Conzelmann, H.: 1. Corinthians, Philadelphia, 1981; Groscheide F. W., De Eerste Brief aan de kerk te Korinthe, (Kampen 1957), uő. angolul: The First Epistle to the Corinthians, Grand Rapids, 1983; Héring J, La premiére épitre de Saint Paul aux Corinthiens, (Neuchatel-Paris 1959); Kiss Sándor, A korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, Jubileumi Kommentár, 1. kiadás, 200-218., Lietzmann H,: An die Korinther, (Tübingen 1949), HNT, 7.; Stange E, Die Korintherbriefe, (Berlin 1951),. Schlatter A, Paulus, der Bote Jesu, (Stuttgart 1956); Szabó Csaba, Az első korinthusi levél magyarázata W. Barcalay nyomán. (Debrecen-Karcag 1991); Wendland H. D,: Die Briefe an die Korinther. (Göttingen 1963), NTD; 7.; Fascher E, Der erste Brief des Paulus an die Korinther, I., 1-7., ThHK, 1975; Wolff Ch, Der erste Brief des Paulus an die Korinther, II., 8-16. (Berlin 1982), ThHK; Schrage W, Der erste Brief an die Korinther, I. 1-6., EKK, 1991. A 14. fejezethez: Theissen G,: Psychologische Aspekte paulinischer Theologie (Göttingen, 1982), 271-332. A 15. fejezethez: Bolyki J., A feltámadás reménysége, RE XXXIX (1987. febr. 27-30.); Lásd még: Bolyki János, A korinthusiakhoz írt első levél magyarázata.
[61] Ld. Barrett C. K., A Commentary on the First Epistle to the Corinthians, 19712, BNTC; Bruce F. F, 1 and 2 Corinthians, 1971, NCB. Conzelmann, H.: 1. Corinthians, Philadelphia, 1981; Groscheide F. W., De Eerste Brief aan de kerk te Korinthe, (Kampen 1957), uő. angolul: The First Epistle to the Corinthians, Grand Rapids, 1983; Héring J, La premiére épitre de Saint Paul aux Corinthiens, (Neuchatel-Paris 1959); Kiss Sándor, A korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, Jubileumi Kommentár, 1. kiadás, 200-218., Lietzmann H,: An die Korinther, (Tübingen 1949), HNT, 7.; Stange E, Die Korintherbriefe, (Berlin 1951),. Schlatter A, Paulus, der Bote Jesu, (Stuttgart 1956); Szabó Csaba, Az első korinthusi levél magyarázata W. Barcalay nyomán. (Debrecen-Karcag 1991); Wendland H. D,: Die Briefe an die Korinther. (Göttingen 1963), NTD; 7.; Fascher E, Der erste Brief des Paulus an die Korinther, I., 1-7., ThHK, 1975; Wolff Ch, Der erste Brief des Paulus an die Korinther, II., 8-16. (Berlin 1982), ThHK; Schrage W, Der erste Brief an die Korinther, I. 1-6., EKK, 1991. A 14. fejezethez: Theissen G,: Psychologische Aspekte paulinischer Theologie (Göttingen, 1982), 271-332. A 15. fejezethez: Bolyki J., A feltámadás reménysége, RE XXXIX (1987. febr. 27-30.); Lásd még: Bolyki János, A korinthusiakhoz írt első levél magyarázata.
[62] Ld. Matthiass Bernhard, Die Entwicklung des römischen Schiedsgerichts. In: Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum von Bernhard Windscheid 102, 1888. 131.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 14.
[63] Ld. Bornhak, Konrad, vj., 15., 17.. ; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 14.
[64] Ld. Decret. I. 43. de arbitis; Caput 9. X. de integrum restitutione I. 41 Liber Sextus I. 23. de arbitris.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 13-15.
[65] Ld. Stein, Peter: A római jog Európa történetében. (Fordította: Földi Éva). (Osiris Kiadó, Budapest 2005). 118.
[66] Ld. Stein, Peter: A római jog Európa történetében. (Fordította: Földi Éva) Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 80. o.
[67] Igen érdekesen részletezi azt a fejlődést: Matthiass, Bernhard, vj.; 62., 131.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 15.
[68] Ld. Horváth Éva - Kálmán György, vj., 4., 46-47.
[69] Ld. Bourquelot, F.: Études sur les foires de Champagne. In: Mémoires de 'Académie des Inscriptions, Párizs, 1865.; Bassermann, E.: Die Champagner Messen. Tübingen, 1911.; Brésard, M.: Les foires de Lyon au 15e et 16e siécle. Párizs, 1914.; Kecskés László: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben. Történeti Vázlat. (Dialóg Campus Kiadó Budapest-Pécs 2004), 198-200.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007), 268.
[70] Ld. Nagyné Szegvári Katalin: A Code de Commerce hatása az európai kereskedelmi jogi kodifikációra. In: Jogtörténeti tanulmányok (szerk.: Kajtár István - Szekeres Róbert). (PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 2001). 314.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 115.
[71] Ld. Cameron Rondo, A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. (Maecenas Könyvek, Budapest - Talentum Kft. 1998). 91-92.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 268.
[72] A XVI. század leghíresebb kereskedődinasztiája az augsburgi (Dél-Németországi) székhelyű Fuggerek voltak. Lásd részletesebben: Cameron Rondo, vj., 71., 159.; Holds-worth William Searle, A History of English Law. (London 1966). V. kötet. 97.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 268.
[73] Ld. Max Weber, Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1979), 183-184.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 269.
[74] Ld. Weber Max, vj.; 73.; 183.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 269.
[75] Ld. Bourquelot F. , Études sur les foires de Champagne. In: Mémoires de l'Académie des Inscriptions. Párizs, 1865.; Bassermann, E.: Die Champagner. (Messen. Tübingen 1911); Brésard M,: Les foires de Lyon au 15[e] et 16[e] siècle. (Párizs, 1914); Max Weber, vj., 73., 183.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 269.
[76] Ld. Sándor István: A társasági jog története NyugatEurópában. (KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest 2005), 77. o.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 269.
[77] Ld. Hilaire Jean, Introduction historique au droit commercial. (Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986); Galgano Francesco, Lex mercatoria. (Il Mulino, 2000).; Metzinger Péter, Adalékok a kereskedelmi jog középkori történetéhez. Kézirat. (Pécs 2006). 5.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 269.
[78] Ld. Max Weber, vj., 73., 176-177., 180-180.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 270.
[79] Vö. Schröder R, Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte. 6. kiadás, (Lipcse, 1919) I. 704. és köv.; Max Weber, vj.; 73., 176-177.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 270.
[80] Vö: Simonsfeld H, Der Fondaco dei Tedeschi und die deutsch-venetianischen Handelsbeziehungen 2. kötet, (Stuttgart 1887); Max Weber, vj.; 73., 176-177; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 271.
[81] Ld. Max Weber, vj.; 73., 176-177.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 271.
[82] Ld. Kellenbenz, Hermann (Hgg): Handbuch der europäischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. I-III. kötet. (Stuttgart 1986), 228; Rehme, Paul: Geschichte des Handelsrechts. In: Handbuch des gesamten Handelsrechts mit Einschluß des Wechsel-, Scheck-, See und Binnenschiffahrtsrechts, der Versicherungsrechts sowie des Post- und Telegraphenrechts. I-VIII. kötet. (Hgg Victor Ehrenberg. Leipzig, 1913). 82.; Sándor István, vj.; 76., 75.; Katus László, A középkor története. Második, javított kiadás. (Pannonica - Rubicon, Budapest 2001). 206.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69.,. 271.
[83] Ld. Hilaire Jean, Introduction historique au droit commercial,. (Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986,
- 65/66 -
Galgano, Francesco: Lex mercatoria, (Il Mulino, 2001), Metzinger Péter, vj.; 77., 2.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 272.
[84] Ld. A kereskedelem fejlődését elsősorban a naturáltermelés segítette elő, amely a mezőgazdasági forradalom eredményeként növekedett. Így bizonyos szempontból a kereskedelem fejlődése nem a városok kialakulásához, hanem a vidéki termelés hatékonyságának növeléséhez köthető. Ld. Berman, Harold J, Law and Revolution. The Formation of Western Legal Tradition. (Cambridge Massachusetts, London, 1993), 334; Sándor István, vj.; 76., 75-76; Metzinger Péter, vj., 77., 2.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 272.
[85] Ld. Rehme Paul, vj., 82., 87; Sándor István, vj.; 76., 76.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 273.
[86] Ld. Kellenbenz Herman, vj., 82.; 231. és köv.; Sándor István, vj., 76., 76.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 273.
[87] Ld. Gönczi Katalin: A középkori város jogtörténeti aspektusai (A városjog történelmi szerepe) In: Gönczi Katalin - Horváth Pál - Stipta István - Zlinszky János: Egyetemes jogtörténet I. (szerk.: Horváth Pál). V. fejezet (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1997), 143-144.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 273.
[88] Így Portugália, Spanyolország, Franciaország és részben a germán területek. Ld. Rehme Paul, vj., 82.; 88. és köv.; Sándor István, vj., 76.; 76., Metzinger Péter, vj., 77., 5., Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 275.
[89] Ld. Sándor István, vj., 76., 77.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69., 276.
[90] Ld. Marquard Johann, Tractus politico - juridicus De iure mercatorum et commerciorum singulari. (Frankfurt. 1662), II. kötet 8.; Coing Helmut, Europäisches Privatrecht. I. kötet. Älteres Gemeines Recht (1500 bis 1800). (München 1985), 521-523.; Kecskés László, Polgári jog. A személyek joga. vj., 69.,. 276.
[91] A választottbíróság intézményének újkori kifejlődésére a német közönséges jog volt nagy befolyással. Ez pedig a compromissumot annak már érintett római, illetőleg kánonjogi alakjában recipiálta. Ezért kitűzött célunk szempontjából nem szükséges kitérnünk a régi german (különösen a logobard), valamint a receptiot megelőző német nemzeti jogra, amelyben egyébként már mutatkoznak annak nyomai, hogy a választottbírósági szerződés közvetlen hatással ruháztatott fel. Ugyanezt látjuk az olasz és egyéb városok statutárius jogában, amelyben már a választottbírósági ítéletek végrehajthatóságát is elismerték, sőt itt-ott a rendes bírói ítélettel egyenlősítették, pl. Montpellier 1204. évi statutuma: "Confessiones, testificationes et omnia coram arbitris actitata proinde valeant ac si in curia essent acta". Több helyütt fellebbezést engedtek a választottbírósági ítélet ellen, ami szintén arra mutat, hogy az intézmény megítélésénél perjogi szempontok is érvényesültek. Ld. André W,. Gemeinrechtliche Grundzüge der Schiedsgerichte und des Wasserrechts im Anschluss an das hannoversche Gesetz. 1860. 11-19.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 15.
[92] Ld. Ziegler Karl-Heinz, Arbiter, arbitrator und amicabilis compositor. In: Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtsgeschicte. Romanistische Abteilung 1967/84. 381.
[93] Ld. Coing Helmut, Zur Entwicklung des Schiedsvertrages im Ius Commune. Die Amicabilis Compositio und der Schiedsspruch ex aequo et bono. In: Festschrift für Henz Hübner zum 70. Geburstag, am 7. November, 1984. (hrsg.: G. Baumgärtel - E. Klingmüller - H. J. Becker - A. Wacke, Berlin -New York 1984).; Boóc Ádám, vj., 5.,. 16.
[94] Ld. Muther Theodor M, Zur Geschichte der Rechtswissenschaft und der Universitäten in Deutschland. (Jena 1876), 227.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 15.
[95] Ld. Stölzel Adolf Friedrich, Die Entwicklung des gelehrten Richtertums in deutschen Territorien. 1. kötet. (Hessen-Stuttgart 1872), 187., 191, 238., 409; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[96] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 15-16.
[97] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[98] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[99] Ld. Hayum Simon, Justizreferendär in Stuttgart. Der Schiedsvertrag. (Tübingen 1892), 17.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[100] Ld. Osterloh Robert, Der ordentliche bürgerliche Prozess nach sächsischem Recht. 1. kötet. (Lipcse 1860), 39.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[101] Ld. Daubenspeck Hermann, Die Schiedsgerichte für Regulierung der Bergschäden. 1883. 7.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[102] Ld. Overesch Joseph, Vergleichung der Grundsatze des romischen Rechts über den Schiedsvertrag (Compromissum) mit den civilrechtlichen Vorschriften der §§ 851-872. der C.P.O. Jogi disszertáció. (Göttingen, 1891), 35.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 16.
[103] Ld. Hayum, Simon, vj., 99.,. 15-16.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 17.
[104] Ld. Hayum, Simon, vj., 99., 15-16; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 17.
[105] Ld. Puchta, Georg Friedrich: Lehrbuch der Pandekten. 1. kiadás, 1837. 420; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 17.
[106] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 17.
[107] Ld. Martin Theodor, Vorlesungen über die Theorie des deutschen gemeinen bürgerlichen Prozesses. 1. kötet. (Lipcse, 1855). 22; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[108] Ld. Glück Christian Friedrich von, Pandekten. VI. kötet. 1800., 94.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[109] Ld. Bornhak, Konrad, vj., 15., 24.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[110] Ld. Glück Christian Friedrich von: vj., 108., 99. A híres pandektista Puchta, erlangeni egyetemi tanulmányai idején Glücköt tartotta legkiválóbb professzorának. Georg Friedrich Puchta 1798-ban született Kadolzburgban. Tanulmányait Nürnbergben, majd Erlangenben folytatta, ahol jogi diplomát szerzett, majd egyetemi magántanárként helyezkedett el. 1828-ban a müncheni egyetemen a római jog professzora lett. 1845-től az Államtanács (Staatsrat) jogi bizottságának a tagja volt. 1846-ban, Berlinben halt meg. Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[111] Ld. Bornhak, Konrad, vj., 15., 25-26.; Fabinyi Tihamér, vj., 1.,. 18.
[112] Ld. Bornhak, Konrad, vj., 15., 24., 26.; Altenrath, Johannes: Grundlage und Wirkung des Schiedsspruches. Jogi disszertáció. (Jéna, 1907), 32. és Glück Christian Friedrich von: vj., 108., 90-91.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[113] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 18.
[114] Erre mutat a régi német közmondás: "Lass dich in kein Compromiss, du verlierst die Sach' gewiss". Ld. Puchta Wolfgang Heinrich, Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, (Erlangen 1823) 51.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 19.
[115] Ld. Puchta Wolfgang Heinrich, vj., 114., 67.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 19.
[116] Ld. Puchta Wolfgang Heinrich, vj., 114., 67.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 19.
[117] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 20.
[118] Bellot, az 1806. évi genfi perrendtartás megalkotója, szavait idézve a francia Pp. 1893. évi tervezetének indoklásában 293. 1.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 19-20.
[119] Ld. AGO. I. rész. 2. cím. 167-176. §§. Ezekhez csatlakoznak a biztosítási szerződésből eredő viták eldöntésére hivatott választottbíróságokra vonatkozólag az I. rész 30. címének 48-56. §-ai.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 20.
[120] Ld. Koch Christian Friedrich, Der Preussische. Zivilprozess. 2. kiadás. (Berlin 1855), 6.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 20.
[121] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 20.
[122] A választottbírósági joganyag későbbi francia szabályozására 1929-ben került sor.
- 66/67 -
[123] Ld. A francia code de procédure civile jelentőségét emeli az is, hogy mintája volt számos más törvénynek, így hogy a latin népek közül csak egyet említsünk, az olasz perrendtartásnak (8-34. §§.) és számos francia jogot általában követő svájci kanton perrendtartásának (Fehr Emil, Günstig Das Schiedsgericht in der schweizerischen Zivilprozessgesetzgebung. Jogi disszertáció. Zürich, 1903. 16.); Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21.
[124] Így a lényeges alaki vagy anyagi jogszabálysértés vagy az ítéletben rejlő ellentmondás címén emelhető felülvizsgálati kérelmen requete civile Art. 1026-1027.) kívül a hiányzó recours en cassation pótlásául csupán a választottbírósági ítéletek ellen egészen külön jogorvoslatot is ad: opposition a l'ordonnance d'éxécution részben a Pp. 784. §. 1. és 5. pontjában említett okokból (pl. érvényes compromissum hiánya vagy a felek kérelmén túlterjeszkedés Art. 1028.) Ebben, valamint az orosz AGO. I. 2. 172. és 175. §-ában meghatározott semmisségi okokban az a mai jogban is érvényesülő gondolat van meg, hogy a választott bírsági ítéletet a rendes bíró bizonyos okokból mint érvénytelent félreteheti.; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21.
[125] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 20-21.
[126] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21.
[127] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21.
[128] A választottbíró az ország törvényeinek lényeges szabályait alkalmazni tartozik (AGO I. 2. 171. §.), holott a code de proc. civ. szerint a felek feljogosíthatják, hogy amiable compositeurként rendezze jogviszonyukat. Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21.
[129] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 21-22.
[130] Ld. Badeni perrendtartás 1061-1087. §§; bajor perrendtartás. 1319-1344. §§; Fabinyi Tihamér, vj., 1., 22.
[131] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 22.
[132] Ld. Fabinyi Tihamér, vj., 1., 22.
[133] A részletekre nézve lásd Weizsäcker Karl Hugo Freiherr von, vj., 9., 1-104. o.; Fabinyi Tihamér: Fabinyi Tihamér, vj., 1., 6; Nincs igaza Fabinyinak, amikor idézett könyve 6. oldalán a következőt írja: "(n)em véletlen tehát, hogy éppen a német perrend életbeléptének esztendejében (1879) jelent meg Weizsäcker idézett munkája...". Weizsäcker hivatkozott könyvének megjelenési időpontja olyan szempontból nem véletlen, mivel egyetemi disszertáció volt, érthetően egyetemi tanulmányainak befejezéséhez kapcsolódott.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
