Magyar Ügyvédi Kamara
Budapest
Díszterem relief
Egy kehely van mintázva, amelyben tűz ég.
A kehely felett félkörívesen az alábbi szöveg:
Vértanúságot szenvedett kartársaink.
1938-1945
Emlékezetül és intelemül!
Nevek: bal oldalon A-tól Kelemenig,
jobb oldalon pedig folytatva a névsor végéig.
1. Minden név személyes sors, a magyar zsidóság sorsa, a magyar társadalom sorsa és történelme. Nevek nélkül nem tudunk emlékezni, nevek nélkül nincs múlt. A kiadvány a magyar jogásztársadalom veszteségeinek, a Holocaust áldozatainak, a meggyilkolt, a jogászi pályától, munkától eltiltott ügyvédeknek állít emléket. Többek között olyan jogászok, ügyvédek, egyetemi professzorok és jogalkotók nevét olvashatjuk a Zsidó Ügyvédek és Jogászok Nemzetközi Társasága gondozásában, 2006-ban Tel Avivban megjelent angol nyelvû kötetben, akik a jog területén dolgoztak, tanítottak, kutattak vagy törvényt alkottak. A kiadványt az alkotók a 2006 november 16-19-én Budapesten, a Magyar Ügyvédi Kamara által rendezett konferencián mutatták be.[1] A könyvet kiadó International Association of Jewish Lawyers and Jurists egyébként háromévenként ülésezik Jeruzsálemben és rendszeresen szervez nemzetközi konferenciát, illetve szemináriumot külföldön is.
A magyar jogász társadalom története a kreativitás, a társadalmi értékekhez való hozzájárulás és az integritás példájának története, és ezzel együtt az árulás, az emberi méltóság meggyalázása, a büszkeség és a gyilkosság története. A második világháborút követően, az akkor hatályban levő rendelkezések alapján az ügyvédi kamarák bejegyzett tagjainak számot kellett adniuk a háború alatti tevékenységükről. A kamarák rendezett és hozzáférhető iratanyaga jelenleg is gazdag történelmi háttéranyagként szolgál és egyben forrása a recenzeált munkának is.
A magyar értelmiségi kamarák (az orvosi, az ügyvédi és a mérnöki kamarák) bejegyzett tagjainak listája, a sok ezer személyi kartoték rengeteg történeti információt tartalmaz, mivel 1938 után mindenkinek, aki valamilyen kamara tagja volt, a nagyszülőkig bezárólag el kellett számolnia családi hátteréről és felekezeti hovatartozásáról. Ezek az információk bekerültek azokba a személyi dossziékba, amelyekbe régi időktől fogva gyűjtötték a kamarai tagok adóbevallásáról, lakásviszonyairól és egyéb szakmai ügyeiről szóló információkat. Feketelistákról van szó. Olyan jegyzékekről, amelyeket maguk az orvosok, ügyvédek, mérnökök állítottak elő kollegiális körben kamaráik részére. A listára az került fel, akit kamarai tagsági jogától készültek megfosztani - többnyire vallási okból. Azok, akik 1938-tól kezdve szorgosan dolgoztak ezeken a jegyzékeken, többségükben talán nem gondoltak arra, hogy a névsor valamikor majd élet és halál kérdésében fog dönteni. Azt azonban önmagában a listák gyártása is jelzi, hogy készítőik milyen messzire kerültek attól a régimódi liberális légkörtől, amely az értelmiséget jellemezte Magyarországon.[2]
2. A 19. század a nemzeti ébredés, a nacionalizmusok születése és a mítoszteremtések korszaka. Nyugat-Európa legtöbb országában már korábban kialakult a nemzethez tartozás jogi vagy kulturális alapokon nyugvó kritériuma. Ez a folyamat Magyarországon többször megtört és máig sem zárult le. A nemzeti kánont a mítoszteremtés folyamata gyarapította. Az 1867. évi kiegyezéssel Magyarország nem nyerte el ugyan teljes függetlenségét, de a nemzet előtt kitárultak a relatív önállóság lehetőségei, saját országgyűlése és közigazgatása lett. A 19. századi liberális átalakulás során az értelmiségen belül az ügyvédek jártak a legjobban. Az ügyvédeknél viszonylag korán megindult a jogi képzés egységesítése: 1804-től kezdve csak olyan személyeket engedtek ügyvédi gyakorlatra, akik egy év filozófiai, s két év jogakadémiai végzettséget tudtak felmutatni.[3]
Az ügyvédség a kiegyezés idején teljes testületi autonómiára tett szert: a liberálisok kegyeltje, az értelmiség, egyáltalán, a magyar értelmiség legkiváltsá-gosabb, legerőteljesebb és legvagyonosabb csoportja lett. A jogászok kitüntetett szerepet játszottak a hagyományos hatalmi struktúra reformjában és a modern centralizált államszervezet építésében. Az ország modernizálásához olyan jogászokra volt szük-
- 209/210 -
ség, akik függetleníteni tudták magukat a hagyományos uralmi szerkezettől. Csak így lehetett elvárni, hogy a jogalkalmazásban a jogászok szakítsanak a régi elitek jogi kiváltságainak szemléletével.
Csaknem teljes egészében ügyvédekkel töltötték be azt a mintegy 1400 pozíciót, amely az új igazságszolgáltatási rendszerben keletkezett azáltal, hogy eltörölték a választott megyei tisztviselőkből álló, hagyományos bírósági rendszert.[4] A helyi közigazgatás bírói hatalmát az államra ruházták, pontos szabályokkal zárták ki az összeférhetetlenség eseteit. Olyan szigorú képesítési követelményekhez kötötték a kinevezést, amelyeknek leginkább az ügyvédek feleltek meg. Az ügyvédek százainak felszívódása az állami szolgálatba rendkívül kedvező helyzetet teremtett az ügyvédi szakmában. Megalkották az 1874. évi ügyvédi rendtartást és ezzel beköszöntött a doktorok időszaka.[5]
Az 1870-es években Magyarországon tizenhárom jogakadémia működött. Négyet az udvar tartott fenn (Győr, Kassa, Nagyvárad, Pozsony), kettőt a katolikus egyház (Eger, Pécs), kettőt a lutheránusok (Eperjes, Nagyszeben) és ötöt a református egyház (Debrecen, Kecskemét, Máramarossziget, Pápa, Sárospatak). A liberális kormányok hajlottak arra, hogy a bürokrácia duzzadásának az egyházi jogakadémiák feloszlatásával vessenek gátat. 1880-ban Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatot terjesztett elő az egyházi akadémiák feloszlatásáról, de a javaslat megbukott. Mindazonáltal az egyházi akadémiák hallgatósága a kiegyezés éveiben csökkent. 1872-ben még 1900 hallgató vett részt ilyen képzésben, 1890-re már csupán 740.[6] 1890-re pedig a győri jogakadémiát feloszlatták, az eperjesi és pápai akadémia is beszüntette működését.[7]
Az ügyvédi rendtartás tárgyában 1874-ben alkotott XXXIV. törvénycikk rendelkezett az ügyvédi kamarák felállításáról. Még ebben az évben december 28-án Pauler Tivadar igazságügy-miniszter körrendeletet bocsátott ki, amelyben a törvény erejénél fogva meghatározta a felállítandó kamarák számát. A rendelet következtében az ország 27 városában alakult ügyvédi kamara. A hivatkozott törvénycikk 17. §-a értelmében az egyes kamarák felállításánál követelmény volt, hogy legalább 30 ügyvédet foglaljon magába, és hatóköre egy vagy több törvényszék területére terjedjen ki. Az 1874. évi szabályozást követően 4619 jogász dolgozott a Magyar Királyságban, így Budapest, Arad, Balassagyarmat, Besztercebánya, Brassó, Debrecen, Eger, Eperjes, Fiume, Győr, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Máramarossziget, Marosvásárhely, Miskolc, Nagyszeben, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Sopron, Szabadka, Szatmárnémeti, Szombathely, Szeged, Székesfehérvár, Temesvár, Zalaegerszeg jogász szövetségeiben.[8] Az 1875/76. tanévtől kezdődően az Akadémián bölcsészettudományi kart hoztak létre egy filozófiai, három filológiai és két történelmi tanszékkel. A végzős hallgatók középiskolai tanárokká váltak. A filozófiai és történettudományi szakok felvétele kötelezővé vált a joghallgatók számára is. A jogász oktatók közül sokan a 19. század folyamán és a 20. század elején többek között jogfilozófiát adtak elő, illetve jogfilozófiai műveket írtak.
Az ügyvédség közéleti-politikai aktivitása jóval meghaladta a többi értelmiségi csoportét. Hagyományaiknak megfelelően kiemelkedő mértékben képviseltették magukat a különféle társadalmi és politikai intézményekben, a politikai pártokban, az országgyűlésben, a helyi önkormányzatokban, az egyházi és világi alapítványok kuratóriumaiban, a kulturális és egyéb egyesületekben. 1880-tól a második világháborúig az ügyvédek alkották a második legnagyobb foglalkozási csoportot a képviselők körében. Az etnikai és az állampolgársági nemzetfogalom között még nem húzódott áthághatatlan szakadék. A nemzeti identitás nem esett feltétlenül egybe az állampolgársággal, de nem is zárta ki azt. Ebben a kettősségben a modernizációs folyamatokkal és a mobilitással összefüggésben volt helye az etnikai identitás szándékolt váltásának: az asszimilációnak, ahogy ezt a zsidóság asszimilációja vagy Budapest magyar nyelvű várossá válása is mutatja, de a disszimilációnak is. A nemzetiségi, valamint a modernizációval együtt járó feszültségek politikai kezelését a magyar kultúrfölény hangoztatása és a szup-remácia fenntartásának igénye jellemezte. Ez a politikai reformelképzelésekre is igaz volt, például a Wekerle- kormány minisztere, Vázsonyi Vilmos által 1918-ban beterjesztett liberális választójogi tervezetére.
3. Az 1880-as években hirtelen fellobbant antiszemita hullám (pl. Dreyfus per Franciaországban) elérte Magyarországot és az ügyvédeket. A korai antiszemita kampányban a támadások éle legalább olyan mértékben irányult a nem zsidó, de filoszemitizmusban elmarasztalt ügyvédi karra, mint magukra a zsidókra. A tiszaeszlári vérvádperrel tematizálódott a vallási alapú antiszemitizmus. A per után, 1883 októberében Istóczy Győző képviselő megalapította az Antiszemita Pártot. Megjelent a látens antiszemitizmus. A vád, a tiszaeszlári per kimenetele mintegy bizonyítékul szolgált arra, hogy a magyar ügyvédek behódoltak a zsidók uralmi törekvéseinek.[9]
Az antiszemita hullám elérte a közigazgatást. 1920-ban az országgyűlés meglepő gyorsasággal látott hozzá az egyetemi felvételi rendszer reformjához, s egy éven belül megszületett Magyarország modern történelmének első zsidóellenes, diszkriminatív célú törvénye. A numerus clausus-törvény a felsőoktatási intézményekben kötöttszámú felvéte-
- 210/211 -
li rendszert vezetett be.[10] Előírta, hogy a felvett diákok számát állami rendelkezésben maximálják, továbbá a felvételi keretszámhoz külön kvótarendszerű arányszámokat állított fel az országban élő "népfajok és nemzetiségek" nagysága szerint. Miután mindez azzal egyidejűleg történt, hogy a békeszerződés Magyarországról az etnikailag kevert népességű területek többségét leválasztotta, nyílt titok volt, hogy a "népfajokra és nemzetiségekre" megállapított kvótarendszer mindenekelőtt a zsidókra vonatkozik. A híres ügyvéd és liberális politikus, Vázsonyi Vilmos állásfoglalása[11] jellemezte a helyzet komolyságát. Vázsonyi szenvedélyes hangvételű beszédben bírálta a numerus clausus-tervet, mivel az egy "régi ócskaságból előszedett, legközönségesebb reakczionárius intézmény", amely középkori babonára épül. Figyelmeztetett, hogy az ügyvédek a tűzzel játszanak, amikor saját problémáik megoldására az államot hívják segítségül. Szerinte ez az alapvető egyéni szabadságjogokat fenyegeti.[12]
Vázsonyi szerint a megoldást nem a szabadságjogok szűkítésében kell keresni: " Aki azonban papáját nem jól választotta meg, ezt a numerus claususszal nem fogja jóvátenni, legföljebb avval, ha a feleségét választja meg jól. Az ügyvédi kar, úgy látszik, olyan szegénynek tartja már magát, hogy a reakczió ördögének akarja lelkét eladni, hogy csak vagyont és függetlenséget szerezzen." Vázsonyi óva intette kollégáit attól, hogy puszta technikai kérdésként fogják fel a numerus clausus tervét. A numerus clausus kvótarendszert hoz magával, ez pedig óhatatlanul a politikai erők kényének-kedvének szolgáltatja ki a felvételi rendszert. Ha így lenne - figyelmeztetett Vázsonyi -, veszélybe kerülhetne az állampolgárok teljes esélyegyenlőségének vívmánya, továbbá "a szabadelvűségről lesújtó kritikát mondtak itt olyanok, akik velem együtt nem lehetnének ma ügyvédek, ha nem lett volna szabadelvűség."[13]
A numerus clausus a nemzetközi kisebbségvédelem problémája is volt. Amint Haller István előre látta, a törvény külföldön azonnal nyugtalanságot váltott ki. Nemcsak a magyar zsidókat ért sérelem okozott aggodalmat, hanem az is, hogy a magyar példán felbátorodva esetleg más országok is kvótarendszert fognak bevezetni kisebbségeik ellen.[14] A kérdésnek 1923 és 1925 között folytonos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetség Tanácsának döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntetőszankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje.[15]
Vázsonyiék azonban nemcsak közvetlen politikai megfontolásból helytelenítették a külső intervenciót, hanem azért is, mert a magyar zsidóság szempontjából magát az egész kisebbségvédelmi koncepciót rendkívül aggályosnak tartották. Úgy vélték, hogy óvatlan és helytelen lépés volna, ha a magyar zsidók külföldi intervención keresztül, a kisebbségi törvénycikk alapján követelnék az őket sújtó diszkrimináció eltörlését. Ez ugyanis abba a csapdába csalná a zsidókat, hogy miközben egyenjogúságukért küzdenek, önmagukat jogi értelemben kisebbségnek minősítik. Márpedig szerintük ez nem nyereség lett volna, hanem visszalépés a régi állapot felé, amelyben a zsidóság jogállását kivételes törvények szabályozták. A diszkrimináció eltörlését nem kisebbségi jogon, hanem a teljes állampolgári egyenlőség jogán kellett kivívni. Vázsonyi szerint "Ha a magyar zsidóság számára gettókat állítanak fel, a magyar zsidóságnak nem szabad olyan erkölcsi felfogást, olyan magaviseletet tanúsítani, amellyel saját maga is gettót állít fel a maga számára, hanem kell, hogy bátran, önérzetesen hirdesse a maga egyenlő jogát." Más szóval tehát nem új, "kisebbségi" jogot kellett igényelni, hanem a régi, állampolgári egyenlőséget kimondó jogot kellett helyreállítani. Vázsonyi a következőkben így érvelt: "A numerus claususról szóló törvényben az van: ügyelni kell arra, hogy az országban lakó népfajok és nemzetiségek aránya megfelelő legyen az egyetemeken. A numerus clausus szerint tehát a zsidó vallású állampolgárok népfajt vagy nemzetiséget képeznek! Mert vallásfelekezetről a törvény nem beszél! Én azonban nem vettem észre azt, hogy az egyetemeken más népfajjal szemben a numerus clausus valaha is érvényesült volna: például nem vettem észre hogy a németséget mint népfajt kezelték volna.. ..a törvényeink értelmében a zsidó vallású magyar polgárok nem népfajt, nem nemzetiséget képeznek, hanem a magyarsághoz tartoznak.a zsidók évszázadok óta itt élnek Magyarországon, és érzésben teljesen egybeolvadtak a magyarsággal... .Csakis egy egységes magyar nemzeti társadalom lehet az, amely vonzóerőt tud gyakorolni, nem pedig a gyűlölködés, a társadalom szétmarcangolása.. .népfajok szerint. Ezért a numerus clausus kérdése nem zsidó ügy, a nemzeti integritás és a nemzeti társadalom ügye."[16]
A magyar viszonyok között a numerus clausus - ahogy Vázsonyi megjósolta - zsidóellenes kvótarendszert vezetett be. Történelmi tény hogy Auschwitzba a magyar zsidókat deportálták utolsóként. Történelmi tény, hogy Magyarországon már az 1920-
- 211/212 -
as évek elején törvénybe iktatták a numerus clausust. A "zsidótörvények" célja a zsidóknak a közéletből való eltávolítása volt. 1920 és 1944 között a zsidók számát először a felsőoktatásban korlátozták,[17] majd közéleti és gazdasági szerepüket csökkentették. Ezek az intézkedések sokak megélhetését tették lehetetlenné. Később tulajdonuktól, szabadságuktól, végül életüktől fosztották meg őket. Történelmi igazság, hogy a középkor után a magyar állam volt az, amelyik az első faji törvényt hozta, a numerus clausust (1920: XXV. tc.). A továbbiakban számottevő külső nyomásgyakorlás nélkül a független magyar állam független parlamentje 1938 és 1941 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. 1939-től kötelezővé vált a zsidó férfiak munkaszolgálaton való megjelenése. Az ügy szé-gyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták (az "első" zsidótörvény elnevezés tulajdonképpen nem pontos, hiszen Magyarország újkori történetének első zsidóellenes törvénye valójában az 1920. évi numerus clausus volt. Mindazonáltal az "első zsidótörvény" elnevezést az 1938. évi törvényre alkalmazzák, mert a korabeli szóhasználatban így nevezték a törvényt, s bármi más elnevezés zavaró lenne[18]).
A numerus clausus-törvény zsidóellenes, diszkriminatív tartalma nemcsak a kodifikált törvényben, hanem a törvényalkotók szándékában is kimutatható volt. A kvótarendszert kiharcoló keresztényszocialista és más szélsőjobboldali erők semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a törvényt egy hosz-szabb folyamat első lépésének tekintik, amelynek végső célja a zsidóemancipáció kiegyezéskori intézkedéseinek visszavonása. A "keresztény kurzus" ideológiai támasza 1919-től Prohászka Ottókár püspök volt, aki írásaival sokakra volt hatással. Jelentős szerepe volt abban, hogy az antiszemitizmus az állami politika részévé vált.
Prohászka Ottokár püspök, a keresztényszocialista erők vezető ideológusa a kiegyezéskori zsidóemancipációban végzetes történelmi tévedést látott. Prohászka szerint a kiegyezés legelhibázottabb alkotása a "túlzottan liberális" oktatási rendszer volt, amely lehetővé tette "a zsidóknak a középosztályba való túl gyors beáramlását", ami pedig veszélyes értelmiségi túlnépesedést idézett elő. Úgy vélte, hogy a zsidóknak az értelmiségbe való tömeges beáramlása meggyengíti a magyar elitek kohézióját, és ezzel megindítja az ország "kulturális judaizálását".[19] A zsidók "igazi, nemzetietlen, idegen és kihívó" színben jelentek meg.[20]
Az emancipáció-ellenesség nyílt formában is kifejezést nyert. A Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata egy évvel a numerus clausus törvény keresztülvitele után így határozta meg a törvény mögötti szándékot: "Miután a legfőbb baj abból származott, hogy a magyar állam legfőbb iskoláján, az egyetemen a keresztény tanuló ifjúság egészen háttérbe szorult, s a kis számú zsidóság már teljesen lefoglalta az ügyvédi, orvosi, mérnöki, építészi stb. pályát, s így a munkásság parancsolója, a hivatalok vezetője, a legjobban jövedelmező állások birtokosa mindenütt a zsidóság lett, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István, a kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva... Így lehet elérni, hogy idővel a magyar nép vezetése megint saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni".[21] Erre szinte válasz Vázsonyi már említett beszéde: "A kultuszminiszter úr (Klebersberg Kuno) beszédében azt mondotta, hogy a numerus clausus eltörlése társadalmi explóziókra vezetne. Én kétféle jóst ismerek: az optimista jóst és a pesszimista jóst. Én nem tudom, hogy a kultuszminiszter úr érzelmei folytán a jósok melyik fajához tartozik... amit remél vagy amitől fél? ... hogy a kormány társadalmi explóziókra, mint érvekre hivatkozik."[22] A magyar numerus clausus-törvényben tehát európai összehasonlításban nem az volt az egyedülálló, hogy korlátozta a felsőoktatásban résztvevők számát, hanem az, hogy az állampolgárok egy csoportjával, vagy ahogy a törvényben írták, "népfajával" szemben kifejezetten diszkriminatív intézkedést alkalmazott.[23]
4. Az 1935. évi törvényjavaslat azonban már nyíltan zsidóellenes faji paragrafust is tartalmazott. A javaslat 31. §-a ugyanis előírta, hogy az ügyvédi kamarák vezetőségében minden felekezet tagjai csak olyan arányban lehetnek jelen, mint amennyi az adott felekezet aránya az ország lakosságában. Miután az ügyvédi kamarákban mindaddig semmiféle kvótarendszer nem érvényesült, a vezetők közt jelentős számban voltak zsidók. A faji paragrafus bevezetése azt jelentette, hogy a régebben megválasztott kamarai tisztviselők nagy részének le kell mondania. Előre látható volt, hogy egy efféle lépés hamarosan további intézkedéseket von maga után.[24] A faji paragrafus szimbolikus jelentősége tehát jóval nagyobb volt, mint esetleges közvetlen hatása. Az 1920. évi egyetemi numerus clausus-törvény óta ugyanis ez volt az első eset, hogy a magyar kormány kimondottan a felekezeti megkülönböztetés kodifikációját tűzte ki célul, mégpedig úgy, hogy ez már nem a diákságban, hanem egyenesen a gyakorló szakértelmiség köré-
- 212/213 -
ben érvényesítette volna a faji kvótarendszert. Ebben az összefüggésben az 1935-ben benyújtott ügyvédi reformterv a későbbi zsidótörvények közvetlen előzményének tekinthető.
Az ügyvédi kamarát a numerus clausus-törvény komoly próbatétel elé állította. A zsidóellenes kvótarendszer következményeit azonban a kamara egészen 1940-1941-ig, az ügyvédek fajvédő egyesületének hatalomra jutásáig nem engedte a szakmában érvényesülni. Magát a törvényt a fővárosi kamara alapjában jogszerűtlennek minősítette. A többi értelmiségi szakmában oly gyorsan eluralkodó antiszemita hangulat az ügyvédi kamara falai közé nemigen hatolt be.[25] A két világháború közötti korszakban az ügyvédi kamara egészen 1942-ig nem hagyott fel liberális hagyományaival, nem csatlakozott a szélsőjobboldali politikai erőkhöz, s még a háború alatt is figyelemre méltó erőfeszítéseket tett régi hagyományainak megőrzésére. Önmagában az a tény, hogy a fővárosi keresztény ügyvédek százai kitértek a felszámolás feladata elől, még egy újabb s egyben utolsó jelzés volt arra nézve, hogy az ügyvédi szakma még e borzalmas korszak végére is megőrzött valamit az egyéni viselkedésnek azokból a normáiból, amelyeket egy értelmes és toleráns hagyománytól örökölt.
Az ügyvédi kamara nem kapcsolódott a szélsőséges antiszemita mozgalmakhoz. Vezetősége higgadtan, mérsékelten politizált, és ezzel elérte, hogy az ügyvédi kamara életében a húszas évek felfordulása nem is hozott nagy törést: a kamara továbbra is a régimódi liberális elvek alapján működött. A magyarázatok egyike a szakmai kultúra, amely általánosabb folyamatra hívta fel a figyelmet: a jogállamnak, magának a jognak, s ezen keresztül az ügyvédségnek a fennmaradását fenyegető veszélyekre. A konszolidációs kormányok antiliberális intézkedéseit az ügyvédi kamara kezdettől fogva rendszeresen bírálta. Törvényességi óvások egész sorát nyújtotta be olyan intézkedések ellen, mint a sajtószabadság, az egyesülési és a gyülekezési szabadság korlátozása, az izgatási törvény, a statáriális ítélkezés, a botbüntetés, az internálások és a rendőri felügyelet.
A Gömbös-kormányzat reformtervében már nyű-tan keménykezű autoritárius fordulatot lehetett észlelni. A tervezet kilátásba helyezte az ügyvédi kamara autonómiájának eltörlését. Az ügyvédi szervezet élére egy országos csúcsszervet, az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát állította. Az új szervezeten keresztül a miniszter a kamarák felett közvetlen felügyeleti jogot nyert. A kamarák választott vezetőségét feloszlathatta, határozataikat megsemmisíthette. A terv elrendelte volna a kisebb, önkéntes ügyvédegyesületek feloszlatását is. Végül pedig kilátásba helyezte az ügyvédek számának állami korlátozását, az ügyvédi zártszám, vagy más szóval az ügyvédi numerus clausus bevezetését. Ezután a kormány szabta volna meg, hogy évente hány ügyvéd kerülhet gyakorlatra, s mennyi lehet a praktizáló ügyvédek összlétszáma. A tervezet továbbá baljós követelményeket állított fel az ügyvédek politikai magatartásával szemben. A gyakorlat megvonásának szankcióját helyezte kilátásba mindazoknak, akik "az állami és a társadalmi rend ellen vétenek" s akiknek egyéniségét, jellemét, erkölcsi tulajdonságait" a közigazgatási hatóság nem találja "bizalomra méltónak"
5. Az 1938 május 29-én bevezetett első, az 1939 május 5-én elfogadott második, s az 1941 augusztus 8-án életbe lépett harmadik zsidótörvény általános irányának kidolgozásához a hitleri nemzeti szocializmus zsidóellenes intézkedései adtak útmutatót.[26] Az első törvény értelmében az számított zsidónak, aki vallása szerint zsidó volt. De már ebben a törvényben is fellelhető a későbbi, a második zsidótörvényt jellemző faji szemlélet, hiszen az 1919 augusztus után kikeresztelkedett zsidókat felekezeti hovatartozásuktól függetlenül zsidónak tekintette a törvény. Bármilyen vallású lehetett valaki, ha új vallására a zsidó hitről 1919 augusztus után tért át, akkor zsidónak minősült. Az ő esetükben tehát a törvény a zsidó származás büntetéseként a faji, más szóval a vérségi leszármazási elvet vette alapul. Becslések szerint a törvény végrehajtása esetén tizenötezer zsidó vallású vagy kikeresztelkedett zsidó értelmiségi munkalehetősége forgott kockán.[27] A magyar zsidóságot nagyon súlyosan érintette ez a törvény, hiszen azzal, hogy származási alapon tett megkülönböztetést az állampolgárok között, mégpedig büntető jelleggel, a polgári társadalom alapelvét, az állampolgári egyenlőséget rombolta le. 1861-ben az akkori Legfelsőbb Bíróság még nem engedte, hogy zsidók ügyvédi vizsgát tegyenek és az első zsidó ügyvédek csak külön császári engedéllyel nyithattak Pesten irodát 1861 végén, név szerint Goldstein Simon és Schönberger Ármin.
Még évtizedekig kellett várni, hogy ügyészek és bírók is lehessenek zsidók, mégis 1920-ban már 3,8 % közülük is zsidó volt. 1920-ban az ügyvéd szó egyben zsidó ügyvédet is jelentett, az ügyvédek majdnem háromnegyede zsidó volt. Ez azt jelentette, hogy a magyar társadalom megbecsült tagjai voltak, élvezték a közbizalmat. Ez nem kis eredmény. Példamutató történelmi és egyben ügyvédi múltja van a zalaegerszegi születésű ügyvédnek, Boschán Gyulának is (1847-1944), aki 1878-tól a Zalaegerszegi Ügyvédi Kamara tagja, 1898-tól 1928-ig pedig a titkára, később az örökös díszelnöke lett. A Deák-párt jegyzőjeként is dolgozott. 1933-ban a magyar királyi kormányfőtanácsosi címet adományozták számára. A városi képviselő-testületnek több évtizeden
- 213/214 -
keresztül volt tagja, emellett elnöke a helyi önkéntes tűzoltó egyesületnek. A Vöröskereszt egerszegi egyletének az elnökeként is tevékenykedett. 1924-től a helyi izraelita hitközség díszelnöke. Boschán Gyula egész élete, magyarsága, a haza iránti elkötelezettsége példamutató volt mindenki számára. Zsidó származásával és a szó legnemesebb értelmében polgári, emberi tartásával együtt mutatta a helyes utat. Hitte, hogy a felekezetek békés egymás mellett élésének nincs alternatívája. Élete egyik legboldogabb pillanata volt, amikor 1904-ben, működése alatt felavatták az egerszegi zsinagógát. Magyarország leghosszabb praxissal rendelkező ügyvédjét 1944 július 5-én, 97 évesen családjával együtt deportálták.[28]
A második zsidótörvény (1939: IV. tc.) a "zsidó" fogalmát már a német nemzeti szocializmus gyakorlatára jellemző faji fogalmakkal (az 1935. évi nürnbergi törvények alapján) határozta meg. Az új törvény szerint zsidónak számított az, akinek szülei közül bármelyik vagy mindkettő, vagy nagyszülei közül legalább kettő zsidó volt, eltekintve néhány kivételtől, mint például az 1919 augusztusa előtt kikeresztelkedettek, ha felmenőik közt volt olyan, aki 1849 után Magyarországon született, vagy a frontszolgálaton kitüntetett zsidó katonák. A törvény kimondta, hogy a zsidó vallási közösséggel való viszony megszakítása, magyarán a kikeresztelkedés a törvény előtt nem változtat a zsidó fajhoz való tartozás tényén.[29] Az új törvény további alapvető politikai és állampolgári jogokat vont meg a zsidóktól. Elrendelte, hogy a zsidókat öt éven belül ki kell vonni a bírói karból és a közoktatásból, megtiltotta, hogy zsidók újságszerkesztőként, illetve színházigazgatóként működjenek, a szabadfoglalkozásokban a zsidók arányát hat százalékban maximálta, s ugyancsak hat százalékos felső határt szabott a zsidók birtokában lévő iparengedélyekre. Új iparengedély zsidónak minősülő kérelmező számára mindaddig nem volt kiadható, amíg az adott szakterületen a zsidók aránya nem csökkent hat százalék alá. A törvény szerint a magánvállalkozások által eszközölt kifizetéseknek legfeljebb tizenkét százaléka juthatott zsidó ügyfelek kezébe, a közintézmények által kötött szerződéseknek pedig legfeljebb hat százaléka juthatott zsidó cégeknek. Magyarország most már nemzetközi összehasonlításban is felsorakozott azon országok közé, amelyekben a zsidókkal szemben a legmesszebbmenő diszkriminációt alkalmazták: zsidók tömegei kezdték a menekülés gondolatát latolgatni.
1944 tavaszán még nagyjából kétezer zsidó ügyvéd működött a fővárosban. Az ügyvédi kamara a Sztójay-kormánytól utasítást kapott arra, hogy zárja be és számolja fel valamennyi zsidó ügyvéd irodáját. Minden egyes zsidó ügyvédi irodához keresztény gondnokot kellett kirendelni, hogy a gondnokok biztosítsák a peres ügyek rendezett "átadását". Az ügyvédi kamara vezetőségének ez nem okozott gondot, hiszen 1942 telétől a kamara vezetését a szélsőséges fajvédők kaparintották kézbe. Maguk a keresztény ügyvédek azonban egyáltalán nem lelkesedtek a feladatért, sokan meg is tagadták teljesítését. Önmagában az a tény, hogy a fővárosi keresztény ügyvédek százai kitértek a felszámolás feladata elől, egy újabb s egyben utolsó jelzés volt arra nézve, hogy az ügyvédi szakma még e borzalmas korszak végére is megőrzött valamit az egyéni viselkedés azon normáiból, amelyeket egy értelmes és toleráns hagyománytól örökölt.
A zsidó ügyvédek sorsa a Budapesten kívül eső területeken 1944 március 19-e után a deportálásokkal nyomban megpecsételődött, de Budapesten is nagy veszélyben voltak. Egy ismeretlen feljelentő 700 zsidó ügyvéd nevét juttatta el a Gestapóhoz, ami után sok esetben letartóztatások, majd a deportálások következtek.[30]
Kijátszva Horthy kormányzó július 7-i rendelkezését a deportálások leállításáról, Eichmann a budapesti Keleti pályaudvaron még bevagoníroztatja a kistarcsai internálótábor 1500 és a Budapest Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncház 500 zsidó foglyát. A csoportot második próbálkozásra végül is július 19-én elszállítják. Randolph L. Braham, holokausztkutató foglalta össze többek közt a deportálás lényegét: a Horthy-korszakban lélektani hatást gyakoroltak a magyar népre. Részint erre vezethető vissza, hogy zsidó hitű honfitársaik szenvedéseit miért nézték olyan közönnyel a magyarországi tömegek.[31]
A Sztójay-kormány utasítására a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot - kereken ötszázezer embert - kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A kis létszámú Eichmann-kommandó csak a legfelsőbb irányítást végezte, a német katonáknak pedig egyenesen megtiltották, hogy a deportálás lebonyolításában részt vegyenek. A félmillió magyar állampolgár halálba küldését a magyar közigazgatás és a magyar karhatalom végezte. A magyar állam 1941. évi területét véve a zsidó lakosság több mint kétharmadát irtották ki. S a népirtáson túl a vezető "úri" politikai osztály a zsidó származású magyar állampolgárokat - valamennyit, a csecsemőtől az aggastyánig - megbélyegezte, jogfosztottá tette, megalázta, deportálta, kényszermunkára fogta, kifosztotta. A zsidó törvények megfosztották a zsidó jogászokat foglakozásuktól, munkaszolgálatra hurcolták őket, ahol többségüket elérte a biztos halál, akik megmaradtak, azokra a koncentrációs tábor, a gázkamra várt.
- 214/215 -
6. Hivatalos dokumentumok szerint 1939-ben az ügyvédek száma országosan 6738, ennek 52% azaz 3523 volt zsidó származású. Budapesten 3.386 ügyvédből 2040, azaz 60% zsidó származású. A második zsidó törvény Budapesten 1488 jogászt, azaz 70 % -ukat fosztotta meg hivatalától, vidéken ez a szám magasabb volt. A kötet tartalmazza a 3440 zsidó ügyvéd nevét a Budapest Közlöny adatai alapján, továbbá azoknak a jogászoknak a megnevezését is, akik a hivatalokat és praktizálás jogát átvették az 1.210/1944. miniszterelnöki rendelet értelmében. "Az .. .Ügyvédi Kamara közhírré teszi hogy az 1.210/1944. ME számú rendelet 8 paragrafusa értelmében 1944. évi április hó 30-i hatállyal az ügyvédek névjegyzékéből a következő ügyvédeket törölte." Helyükre irodagondnokokat nevezett ki. A töröltek közül kevesen élték túl a Soát és kezdhettek új életet.
Miután az ország egész területén helyi szinten végrehajtották a rendeletet, az eredményt közölte a Budapesti Közlöny. A Budapesti Közlöny egyben az itt ismertetett kiadvány forrása. A munka összeállításában a Jeruzsalem-i Yad Vasem Intézetben megtalálható vallomások, valamint a NEVEK project adatai, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár adatbázisa, és az áldozatok rokonainak történetei, képek és dokumentumok szerepelnek. A jegyzék nem teljes, így például Szabadka még feldolgozatlan. Az életrajzok és személyes történetek mind feltárják ezt a korszakot, nem kevés fájdalmat okozva a túlélőknek, valamint azoknak a nem zsidó ügyvédeknek, jogászoknak, akik akarva és akaratlanul a jogfosztás aktív szereplői voltak. A kiadvány megjelöli a zsidó ügyvédek nevét, a községeket és a városokat, ahol praktizáltak, valamint mindazokat a nem zsidó jogászokat is, akik az irodákat átvették.
7. A 2006 novemberében Budapesten megtartott nemzetközi konferenciának nem volt nagy visszhangja a magyar médiában. Jogosan felmerül a kérdés, vajon az érdeklődés vagy a Tel Aviv-i szervezés felszínessége az oka annak, hogy a könyv nem került sem a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökének kezébe, sem tágabb körben nem terjesztették? A magyarországi városok ügyvédi kamarái így semmiféle információval nem rendelkeznek. Nem szembesülhetnek azzal, hogy az érintett ügyvédi irodáknak kik voltak az eredeti tulajdonosai, az ún. irodagondnokok közül pedig kik voltak a bitorlók, kik a strómanok és kik a barátok?
A nemzetközi konferencián az antiszemitizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet a Zsidó Ügyvédek és Jogászok Nemzetközi Szövetségének elnöke. Az antiszemitizmus ma is fenyeget az egész világon, a zsidók két generáció elteltével ismét növekvő fenyegetésnek vannak kitéve számos országban, mondta
Alex Hertman, aki "Emlékezés Budapestre" címmel a nemzetközi konferencia részeként tartott sajtótájékoztatót. Tomi Lapid volt izraeli igazságügyi miniszter, a Yad Vasem Intézet tanácskozó testületének elnöke szerint a magyarországi holokauszt megértése szempontjából fontos lenne foglalkozni azzal, hogy a magyar nép milyen szerepet játszott abban, hogy három hét alatt sikerült több százezer zsidót kivinni az országból. Előfordulhatott volna-e ez, ha a lakosság egy része nem lett volna passzív, mások nem lettek volna aktív segítői a népirtásnak - tette fel a kérdést Tomi Lapid. Szerinte a magyar oktatás, a sajtó és az irodalom nem néz szembe a magyar nép felelősségével. Mindent áthárít egy kis rétegre, amely a náci, a nyilas érdekeket hivatalosan képviselte - mondta, majd hozzátette: "nem csak ők voltak a felelősök". Alex Hertman megjegyezte, hogy szükség lenne a magyar hatóságok nagyobb nyitottságára a holokauszttal kapcsolatos magyar dokumentumok megismerhetősége végett. Elmondta, hogy a magyar hatóságok esetenként "akadályokat támasztanak" e dokumentumok megszerzésével szemben. Példaként említette, hogy elmaradnak reagálások megkeresésekre, valamint az ügyvédi kamara sem adta ki azokat az anyagokat, amelyeket a szövetség kért.[32] Úgy vélem, sem az általános értékelő megállapításokat, sem az utóbbi észrevételeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A kötet a magyar ügyvédtársadalom zsidó mártírjainak, áldozatainak állít emléket, amely a szerzők és a kiadó szerint értelemszerűen eljut az ügyvédi kamarákhoz, valamint levéltárakba és könyvtárakba. A kiadvány adatai, valamint a "Pécs 1944" c. könyv névjegyzéke szerint 34 pécsi zsidó ügyvédből 30-at gyilkoltak meg a munkaszolgálat, illetve a deportálások során. A "Pécs 1944" c. könyv 3022 pécsi zsidó mártír nevét sorolja fel, akik nem tértek vissza.[33]
Végül ehelyütt is köszönetet fejezek ki Bánáti János úrnak, a Magyar Ügyvédi Kamara elnökének a konferencia szervezéséhez nyújtott támogatásáért, valamint a kiadvány megismertetésére irányuló törekvéséért. ■
JEGYZETEK
* A kiadvány alkotói: Dr. Gavriel Bar-Shaked-Dr. Julia Bock-Yosef Stern. A kötet az International Association of Jewish Lawyers and Jurists gondozásában, a Nadav Fund támogatásával 2006-ban jelent meg Tel Avivban 97 oldal terjedelemben.
[1] "Magyarországon 1919-ben kizökkent az idő és azóta sem állt vissza a helyére": ezekkel a szavakkal kezdte beszédét dr. Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke a Zsidó Ügyvédek és Jogászok Nemzetközi Szövetségének a budapesti Holocaust Emlékközpontban megrendezett konferenciája megnyitóján. <http://www.mazsihisz.com/hirek.phtml?id=1432>
[2] Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon Kiadó, Budapest 2001. 17. o.
[3] Kovács: i. m. 34. o.
[4] Kovács: i. m. 47. o.
[5] Uo.
[6] Vö. Emlékkönyv a Kecskeméten működő Egyetemes Református Jogakadémia fennállásának századik évforduló-
- 215/216 -
jára, 1831-1931. Kecskemét, 1932
[7] Kovács: i.m. 66. o.
[8] Uo.
[9] Kovács: i. m. 58. o.
Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége 1-3. kötet. Révai Kiadó, Budapest 1904
[10] Kovács: i. m. 89. o.
[11] Ld. Heti Világgazdaság 2006. 50-52. sz. 112. o.
[12] Kovács: i. m. 61. o.
[13] Uo.
[14] Kovács: i. m. 96. o.
[15] Kovács: i. m. 98. o.
[16] Ld. 11. vj. 113. o.
[17] Kovács: i. m. 89. o.
[18] Kovács: i. m. 204. o.
[19] Kovács: i. m. 90. o.
[20] Uo.
[21] Uo.
[22] Ibid. 16. vj.
[23] Kovács: i. m. 94. o.
[24] Kovács: i. m. 160. o.
[25] Kovács: i. m. 122. o.
[26] Kovács: i. m. 168. o.
[27] Kovács: i. m. 169. o.
[28] Németh László: http://www.zalamedia.hu/egerszeg/040907/o.html
[29] Kovács: i. m. 170. o.
[30] Kovács: i. m. 203. o.
[31] Vö. Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon I-II. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 1997
[32] http://www.romnet.hu/hirek/hir0611181.html
[33] Pécs 1944. Jelenkor Kiadó, Pécs 2004. E kiadvány reprint kiadása annak a kötetnek, amely "Könnyek Könyve 1940-1945 mártírjainak emlékére a Pécsi Izraelita Hitközség" címmel eredetileg 1949-ben jelent meg. A reprint kiadás a Pécsi Izraelita Hitközség, a Hagyomány Alapítvány és Izrael Pécsi Barátainak Köre támogatásával készült. A 2004 júniusában megjelent új kiadás előszavában dr. Stark András többek között a következőket állapítja meg: "A meglévő dokumentumok alapján 1949-ben összeállított, díszes kiállítású Könnyek Könyvét tekintjük azon legfontosabb megemlékező ereklyének, amelyben név szerint fel vannak sorolva a haláltáborok és üldöztetések során elpusztult, megölt pécsi zsidó polgárok nevei. A zsinagógánkban üvegtárlóban elhelyezett Könnyek Könyvét ez évben, mint minden év július 4-én, a pécsi zsidóság deportálásának napján tartott gyászmegemlékezésen fellapozzuk, és felolvassuk a könyv kezdősorait "megíratott e könyv, a könnyek könyve elkövetkező nemzedékek számára, hogy megőriztessenek közösségünk vértanúhalált szenvedett fiainak és lányainak nevei..."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE BTK.
Visszaugrás
