A diplomácia- és jogtörténet Magyarországon kevéssé ismert eseménye az 1888-ban megkötött konstantinápolyi konvenció, amely először szabályozta nemzetközi viszonylatban a Szuezi-csatorna szabad használatát. A kilenc ország által aláírt egyezmény időkorlátozást nem tartalmazott, így a mai napig érvényesen szabályozza a Földközitengert a Vörös-tengerrel összekötő vízi útvonalon a hajózás körülményeit békeidőben és háborúban egyaránt.
A Szuezi-csatorna megépítése a francia Ferdinand Lesseps érdeme volt, aki 1869-ben francia és egyiptomi tőkével, 18,144 millió fontból készítette el a vízi útvonalat. Ez annak ellenére sikerült, hogy az angolok hevesen ellenezték a francia csatorna megépítését. Palmerston külügyminiszterként, majd miniszterelnökként egyaránt dacolt a csatorna gondolatával, féltve az indiai brit érdekeltségeket. Véleményét széles körben osztotta a korabeli londoni politikai vezetés és a szigetország közvéleménye is. Az erősödő francia befolyás elősegíthette Egyiptom elszakadását az Oszmán Birodalomtól, ez a lehetőség a britek keleti kérdésben követett politikájának teljességgel ellentmondott. A konstantinápolyi brit nagykövet, az óriási befolyással rendelkező Lord Stratford de Redcliffe hatékonyan hangolta a török vezetést a francia csatorna ellen.
Az angol negatív hozzáállás ellenére a francia tervet sikerült megvalósítani. Ehhez kellett Lesseps kitartása mellett Szaid pasa (1854-1863) támogatása is. Az egyiptomi uralkodó 1854-ben és 1856-ban adott koncessziót a csatorna megépítésére, majd 1858-ban alakult meg a Szuezi Csatorna Társaság (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez), döntően francia tőkével. Jellemző, hogy Nagy-Britanniában egyetlen részvényt sem jegyeztek. A briteknek fenntartott részesedést végül Szaid pasa vásárolta fel. Az 1856-os koncesszió tizennegyedik cikkelye értelmében az elkészülő csatorna semleges átjáróvá vált, amelyet minden ország szabadon használhatott, megkülönböztetés nélkül.[1] Még el sem kezdődött az építkezés, de Lesseps már igyekezett a csatorna nemzetközi, semleges státusát előre biztosítani. A krími háborút lezáró 1856-os párizsi konferencián felvetette, hogy az aláíró hatalmak garantálják a Szuezi-csatorna semlegességét. Emellett javasolta, hogy a török kormányzat engedélye nélkül idegen csapatok ne állomásozhassanak a csatorna mellett. A brit külügyi államtitkár, George Villiers (Lord Clarendon) ellenezte a javaslatot, így a hatalmak elvetették Lesseps kezdeményezését.[2]
A munkálatok 1859-ben kezdődtek, és minden brit ellenkezés és akadályozás ellenére 1869-re elkészült a nagy mű.[3] A Szuezi-csatorna megépítése a francia tőke és technológia nagy diadala volt, és tagadhatatlanul növelte a mai napig tapasztalható francia nyelvi, kulturális és gazdasági befolyást Egyiptomban. Furcsa ellentmondás, hogy az építkezést oly nagyon ellenző Nagy-Britannia lett szinte azonnal a csatorna igazi haszonélvezője. A csatorna gazdasági és stratégiai előnyeit a Brit Birodalom kamatoztatta legjobban, és Anglia az első évektől kezdve elsőszámú használójává vált.[4] 1870-ben 289000 tonnányi brit hajó használta vízi utat, ez a teljes forgalom kétharmada volt, ugyanekkor csak 85000 tonna francia hajótér haladt át. 1888-ra az angol lobogó részesedése az összforgalom 79 százalékára növekedett, míg a francia arány kevesebb volt hat százaléknál.[5]
A Szuezi-csatorna megnyitásával Egyiptom minden korábbinál jobban felértékelődött a brit haditengerészeti és katonai tervezésben. A vízi út nagyon gyorsan a Brit Birodalom fő katonai útvonalává, létfontosságú birodalmi artériájává vált. Növelte a csatorna szerepét brit szemszögből, hogy 1875-ben 4 millió fontért sikerült megvásárolni a társaság Iszmail kedive kezében lévő részvénycsomagját. Az üzlet révén az angol állam lett a csatorna fő részvényese, 44 százalékos részesedéssel. A váratlan és gyors pénzügyi tranzakció elsősorban a franciák megelőzését szolgálta, akik továbbra is birtokolták a részvények többségét, de több tízezer kisrészvényes között megosztva.
A kedive azért kényszerült ár alatt eladni a részvényeket, mert Egyiptom az 1870-es évekre teljesen eladósodott, és gyakorlatilag Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi protektorátusa alá került.[6] A nagyhatalmak befolyása alá került országban hamarosan nemzeti mozgalom bontakozott ki, heves idegenellenességgel párosulva. A nyugati országok által többször megalázott Egyiptomban Arábi pasa vezetésével felkelés robbant ki, amely az országban élő, védtelen európai közösség ellen is irányult. A keresztény lakosság védelmében a brit hadiflotta először Alexandriát bombázta,[7] majd Wolseley tábornok vezetésével megszállták az országot.[8]
Az 1882-es brit katonai intervenció fordulóponttá vált az újkori Egyiptom történetében, az ország tartósan brit megszállás alá került. Bár London sokáig hangoztatta az okkupáció ideiglenes voltát, hamar kiderült, hogy az angoloknak eszük ágában sincs távozni. A nagyhatalmakat aggasztotta a brit
- 120/121 -
térnyerés, különösen Szuezi-csatornához anyagi és érzelmi szálakkal kötődő Franciaországot. Az 1870-es években megfigyelhető angol-francia közeledés és együttműködés jó időre véget ért. Megszűnt Egyiptom kettős pénzügyi ellenőrzése, és 1882-től Párizs lett a helyi arab nacionalisták számára az igazodási pont a gyűlölt britekkel szemben. Franciaország nemzeti sérelemként élte meg a Nílus menti ország megszállását, és egészen 1904-ig nem volt hajlandó elfogadni jogszerűnek a szigetország katonai jelenlétét.
Az 1882-es brit katonai akció során először fordult elő, hogy egy hatalom katonai erővel zárta le a Szuezi-csatornát. A gyors hadmozdulatoknak köszönhetően a csatornát csak négy napra kellett lezárni a forgalom elől, és szerencsére semmilyen kár nem keletkezett a létesítményekben. A nemzetközi figyelem ekkor irányult először igazán a Szuezi-csatorna sebezhetőségére és arra a tényre, hogy mennyire könnyű blokád alá venni az Egyiptomon áthaladó útvonalat.
A megszállás miatti nemzetközi felháborodást igyekeztek csökkenteni a britek, ezért 1883. január 3-án Granville külügyminiszter egy körlevelet küldött a francia, német, osztrák-magyar, olasz és orosz kormányhoz. Ebben egy konferenciára hívta a hatalmakat, amelyen biztosítani kívánta a csatorna szabad használatának körülményeit. A brit előterjesztés szerint hadviselő államok hadihajói csak szigorú időkorlátozással tartózkodhatnak a vízi úton, az ellenségeskedés pedig szigorúan tilos. Nem engedélyezték volna erődök építését, csapatok vagy hadianyag partra tételét sem.[9] Ugyanakkor Granville javaslata nem jelentette a csatorna semlegessé tételét, mivel semmilyen módon nem korlátozta Nagy-Britannia katonai cselekvési szabadságát. Ezáltal a megszálló hatalom oly előnyre tett szert, amelyet sem Németország, sem Franciaország nem akart elfogadni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kérdésben Nagy-Britannia elszigetelődött, így a tervezett konferenciából nem lett semmi.[10]
A brit okkupációval különösen megsértett Franciaország kezdeményezésére a nagyhatalmak képviselői 1885. március 30-án ismét találkoztak Párizsban. A francia javaslat egy olyan konvenciót kívánt létrehozni, amely garantálta a csatorna teljes semlegesítését és szabad nemzetközi használatát, háborús helyzettől függetlenül. A holland vélemény szerint semmilyen katonai akció sem akadályozhatta meg a Szuezi-csatorna szabad használatát. A francia küldöttek, orosz és német támogatás mellett azt indítványozták, hogy állítsanak fel egy nemzetközi bizottságot a vízi útvonal védelmére, és ez a testület felügyelje a minden ország számára azonos feltételek mellett zajló hajóforgalmat. A britek határozottan ellenezték a francia kezdeményezést, hallani sem akartak az egyiptomi pozícióikat meggyengítő bizottság felállításáról. Nagy-Britannia elvetette a nemzetközi garanciákat és a csatorna teljes semlegesítését is. Párizs inkább növelni akarta a konvenció hatáskörét, míg London inkább szűkíteni. Az álláspontok oly távol álltak egymástól, hogy a konferencia 1885. június 13-án eredmény nélkül ért véget.
A sikertelenség ellenére, a konferencián született egy egyezménytervezet, amely a későbbi konstantinápolyi konvenció alapja lett, de a hatalmak ekkor még nem írták alá. A kudarc fő oka a britek merev magatartása volt, akik mint Egyiptom urai nem kívánták megkötni a kezüket egy nemzetközi egyezménnyel. A párizsi tárgyalások végén Julian Pauncefote, brit külügyi államtitkár hivatalosan bejelentette fenntartásait egy hasonló nemzetközi szerződéssel kapcsolatban. Eszerint amíg Egyiptom brit megszállás alatt van, a Szuezi-csatorna szabad használatát Nagy-Britannia elfogadja ugyan, de fenntartja magának a jogot a szabad cselekvésre.[11]
Az angol fenntartást a többi hatalom tudomásul vette, főként azért, mert bíztak abban, hogy a brit okkupáció csak ideiglenes lesz. Ezt a vélekedést London maga is folyamatosan erősítette. Jellemző, hogy 1882 és 1922 között összesen hatvanhat alkalommal tettek ígéretet a távozásra.[12] Ürügyként kínálkozott az okkupáció fenntartására a Szudánban kibontakozó Mahdi-felkelés, amely az ország déli határait fenyegette, valamint az ismétlődő belső zavarok. Franciaország azonban nem adta fel a reményt, hogy sikerül megvalósítani a csatorna nemzetközi jogállását garantáló egyezményt. A nemzetközi helyzet kedvezett az új konferencia számára. Párizs és Szentpétervár egyre látványosabb közeledése nyugtalanította a briteket. Az orosz és francia hadiflotta együttműködése megingathatta az addig megkérdőjelezhetetlen angol tengeri fölényt a Mediterráneumban. Az Oszmán Birodalom területi integritásának védelmére 1887-ben létrejött brit-olasz-osztrák földközi-tengeri antant Angliával szövetségre lépő tagjai szintén támogatták a csatorna jogállásának rendezését.[13]
1885 és 1887 között Franciaország folyamatosan nyomás alatt tartotta a Whitehallt a tárgyalások folytatása érdekében. A britek igyekeztek megakadályozni az újabb nemzetközi konferencia összehívását, ezért külön megállapodást kötöttek a Portával. Az 1887. május 22-én aláírt Drummond Wolff konvenció szerint a britek vállalták Egyiptom és Szudán kiürítését, cserében viszont jogot nyertek arra, hogy a csatorna veszélybe kerülése esetén bármikor újra visszatérjenek. Franciaország és Oroszország együttes nyomására a török kormány elzárkózott az egyezmény ratifikálásától.[14]
A Lord Salisbury vezette brit kormány végül 1887 augusztusában hajlandó volt elfogadni az 1885-ös tervezet alapján a nemzetközi egyezményt, de a már ismertetett brit fenntartások meghagyása
- 121/122 -
mellett. Ez azt jelentette, hogy a leendő egyezmény gyakorlatilag egészen addig nem léphetett életbe, amíg brit megszálló csapatok tartózkodnak Egyiptomban.[15] A francia-angol tárgyalások ismét megindultak a kérdésről, és 1887 őszére gyakorlatilag készen állt az egyezmény szövege. Olaszország Hollandia és Spanyolország azonnal készen álltak, hogy elfogadják, de három nagyhatalom, Oroszország, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia még kivárt. Arra hivatkoztak, hogy a szultán jóváhagyása nélkül nem léphet életbe az egyezmény. A törökök pedig egy éven keresztül halogatták az aláírást, mivel abban bíztak, hogy beemelhetnek a szövegbe egy olyan kitételt, amely meghatározza a britek egyiptomi távozásának időpontját.[16]
A konvenciót végül 1888. október 29-én írta alá kilenc hatalom: Nagy-Britannia, Németország, Ausztria-Magyarország, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Oroszország és Törökország. A konstantinápolyi konvenció aláírói a Szuezi-csatorna fő használói is voltak egyben. Ezt tükrözik az 1888-as adatok. Ebben az évben a teljes forgalom 6641000 tonnát tett ki, ennek 79 százaléka volt brit, hat százaléka francia, négy-négy százaléka olasz és német, három százaléka holland, két százaléka pedig osztrák-magyar. Spanyolország és Oroszország részesedése egy százalék alatt maradt.[17]
Az egyezmény összesen tizenhét cikkelyben szabályozta a csatorna használatának legfontosabb alapelveit.[18] A konvenció nemzetiségtől függetlenül biztosította a vízi út szabad használatát mind háborúban, mind békében. Az aláírók vállalták, hogy semmilyen körülmények között sem akadályozzák a szabad hajózást, egyikük sem veszi blokád alá a csatornát. A szerződő felek tiszteletben tartották a vízi útvonal működéséhez nélkülözhetetlen édesvíz-csatorna, illetve a különböző parti létesítmények, épületek, zsilipek biztonságát. E kitétel nyilvánvalóan a francia többségű részvénytársaság megnyugtatását szolgálta.
A negyedik cikkely értelmében a csatornát háború idején nyitva kellett tartani, még a hadviselő országok hadihajói előtt is. Ugyanakkor megállapodtak abban, hogy ilyen esetben tilos az ellenségeskedés és a forgalom akadályozása. A hadműveletek tilalma abban az esetben is fennállt, ha az Oszmán Birodalom kerül háborúba. Megtiltották, hogy hadviselő államok hadihajói a vízi útvonal kikötőiben vételezzenek készleteket, kivéve, ha ez rendkívül szükséges. Az említett hadihajók maximum 24 órát tartózkodhattak Port Szaid vagy Szuez kikötőiben, ezt követően azonban sürgősen távozniuk kellett. Ha két egymással hadiállapotban álló ország hadihajója érkezett a csatornához, legalább 24 órának kellett eltelnie, hogy egymást követően áthaladhassanak.
Háborús helyzetben hadviselő ország nem tehetett partra katonákat és hadianyagot a csatorna területén. Kivételt képezett, ha egy váratlan esemény akadályozza a forgalmat. Ilyenkor egy maximum ezer főből álló különítményt tehettek partra, megfelelő munícióval együtt. A hadműveletek során zsákmányolt és elfogott kereskedelmi hajók a hadihajókkal azonos feltételekkel kelhettek át.
A szerződő felek megállapodtak abban, hogy nem állomásoztatnak hadihajót a csatornán. Ettől függetlenül mindegyik aláíró jogot nyert, hogy békeidőben két hadihajó horgonyozhasson Port Szaid és Szuez megközelítési útvonalán. Ezzel a joggal hadviselő fél nem élhetett.
A nyolcadik cikkely arról szólt, hogy milyen módon lehet érvényt szerezni az egyezmény előírásainak. Amennyiben a szabad áthaladást veszély fenyegette, az aláíró országok Egyiptomban lévő ügynökeinek kellett megtenni a megfelelő lépéseket. Ilyen esetben az egyiptomi kormányt azonnal tájékoztatni kellett, hogy az megtehesse a szükséges ellenlépéseket. A cikkely értelmében a szerződő felek képviselői minden évben legalább egyszer találkozóra gyűltek össze, a török kormány által kinevezett különleges megbízott elnökletével. Az oszmán megbízott hiányzása esetén az egyiptomi uralkodó által kinevezett biztos is elnökölhetett. Ez a cikkely egyértelműen London akaratát tükrözte, hiszen a britek minden áron el akarták kerülni egy állandóan működő, nemzetközi csatorna bizottság felállítását.
A kilencedik cikkely szerint az egyiptomi kormány feladata volt a szükséges lépések megtétele a csatorna biztonságos használatához. Ha Kairó erre képtelen, akkor az egyiptomiaknak hűbérurukhoz, a szultánhoz kellett fordulniuk. Ilyen esetben az oszmán kormány feladatává vált, hogy a megfelelő intézkedéseket megtegye és értesítse a veszélyhelyzetről a szerződő országokat. A csatorna háborús helyzetben történő használata során a hadviselő felek nem akadályozhatták meg Törökországot abban, hogy saját erőivel fenntartsa a rendet Egyiptomban, illetve megvédhesse a Vörös-tenger partján fekvő birtokait. A török és az egyiptomi kormány által tett katonai intézkedések ugyanakkor továbbra sem akadályozhatták a csatorna szabad használatát. Háborús helyzetben tilos volt állandó erődítéseket emelni, de ez nem jelentette a Szuezi-csatorna demilitarizálását, hiszen nem tiltotta csapatok állomásoztatását vagy ideiglenes erődítések építését.
Megegyezés született arról is, hogy a csatorna használata minden nemzet számára egyenlő feltételekkel történjék, az aláírók vállalták, hogy egyikük sem törekszik kereskedelmi vagy területi előnyszerzésre. Az Oszmán Birodalom területi jogait ismételten megerősítették Egyiptom és a csatorna felett. A konvenciónak nem volt időkorlátja, így a
- 122/123 -
Szuezi Csatorna Társaság koncessziójának 1968-as lejárta után is érvényben kellett maradnia. A magas szerződő felek megállapodtak abban, hogy az egyezményt a többi ország tudomására hozzák, és igyekeznek rábírni őket a csatlakozásra. Az egyezmény utolsó pontja értelmében a ratifikációs okmányokat Konstantinápolyban kellett kicserélni egy hónapon belül. A parlamentek által elfogadott iratok tényleges elhelyezése 1888. december 22-én történt meg a török fővárosban.
A konstantinápolyi egyezmény látszólag biztosította a csatorna szabad nemzetközi használatát békében és háborúban egyaránt. Ugyanakkor az Egyiptomot megszállva tartó Nagy-Britannia csak komoly kifogásokkal fogadta el az egyezményt. A londoni kormány 1885-ben megfogalmazott fenntartásait megerősítették.[19] Ez alapján a britek fenntartják a jogot arra, hogy amíg okkupáció alatt tartják Egyiptomot, saját belátásuk szerint, szabadon fellépjenek a csatornát fenyegető veszély esetén.[20] Az angol fenntartás gyakorlatilag az egész egyezmény lényegét kérdőjelezte meg, és teljesen Nagy-Britannia belátásától tette függővé a cikkelyek háborús időben történő gyakorlati megvalósulását. A későbbi események bebizonyították, hogy a nemzetközi szerződést a kor legnagyobb tengeri hatalma valóban csak saját érdekeinek figyelembevételével volt hajlandó betartani. A konstantinápolyi egyezmény ugyan megszületett, de gyakorlati életbe léptetése a brit fenntartások miatt nem történhetett meg. Ezt a tényt a brit külügyi államtitkár, George Curzon is megerősítette a kérdésről szóló alsóházi vitában.[21]
A konvenció első igazi tesztelésére 1898-ban került sor. Ekkor háború tört ki az Egyesült Államok és Spanyolország között Kuba kérdése miatt. A hadműveletek több hadszíntéren zajlottak, így a spanyol kézben lévő Fülöp-szigeteknél is. A madridi kormányzat egy hajórajt küldött ki Cádizból a Távol-Keletre Manuel de la Cámara altengernagy parancsnoksága alatt. Az egy csatahajóból, egy páncélos cirkálóból, két kereskedelmi cirkálóból, négy rombolóból, három torpedónaszádból, egy csapatszállítóból és négy szénszállító hajóból álló flotta 1898. június 26-án érkezett a csatorna északi bejáratához, Port Szaidhoz.[22] A britek szándékosan megnehezítették a spanyol hadihajók áthaladását a szénfelvétel akadályozásával. Az angolok szerint a spanyoloknak elegendő tüzelőanyaguk volt a hazaútra, így semmi sem indokolta, hogy Port Szaidban vegyenek fel szenet. London azt állította, hogy az egyiptomi és brit semlegességet sérti, ha a csatorna kikötőiben egészítik ki fűtőanyagkészleteiket. Ráadásul a kairói amerikai alkonzul, Ethelbert Watts felvásárolta a port szaidi szénkészleteket, így is nehezítve a spanyolok áthaladását. Így történhetett meg, hogy a spanyol hadihajók az előírt 24 óránál sokkal tovább maradtak a csatorna vizein.[23]
Végül a spanyol flotta több mint tíz napos késlekedés után végül átjutott, de ekkor ár megérkezett az amerikai flotta nagy Santiago de Cuba-i győzelmének a híre. Ezért Cámara hadihajóit július 7-én hazarendelték a Vörös-tengerről.[24] Nagy-Britannia sikerrel akadályozta a Szuezi-csatorna használatát egy hadviselő állam hadihajói számára, ezzel segítve az amerikai győzelmet. Ellentmondásos, hogy a konvenció a brit fenntartások miatt gyakorlatilag nem volt érvényben, mégis a szerződés pontjaira hivatkozva tették lehetetlenné a spanyolok szénfelvételét. Ugyanakkor az amerikaiak is rá hivatkoztak, miközben Washington nem volt az egyezmény aláírója.
Az 1904-1905-ös orosz-japán háború során a brit külügyminisztérium hivatalosan bejelentette semlegességét, holott Nagy-Britannia és Japán között 1902 óta szövetség állt fenn. Mindenki tudta, hogy London a japánokat támogatja a konfliktusban. A britek és egyiptomiak mindkét hadviselő fél számára megtiltották a csatorna kikötőiben a szénfelvétel lehetőségét, ezzel azonban egyértelműen a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakkal rendelkező oroszokat sújtották. Válaszul a Virenius ellen-tengernagy vezette hadiflotta gyakorlatilag blokád alá vette a csatorna déli, vörös-tengeri bejáratát. Az oroszok számos semleges, köztük több brit kereskedelmi hajót elfogtak, a Japánnak szánt hadi dugáru után kutatva. Ekkor történt meg először, hogy zsákmányul ejtett hajók haladtak át orosz lobogó alatt a csatornán. A brit kormány tiltakozására később elengedték a teherhajókat, de az eset 1904 júliusában megismétlődött, amikor a Malacca gőzöst fogták el az oroszok. Ezt már sok volt az angoloknak, az Admiralitás mozgósította és Alexandriához rendelte a földközi-tengeri flottát. A londoni felháborodás hatására a cár meghátrált, és szabadon engedték a brit hajót.[25]
A válság során Oroszország hatékonyan vette blokád alá a Szuezi-csatorna megközelítési útvonalait. Nagy-Britannia csak azért nem lépett fel erőteljesebben az oroszok által alkalmazott tengeri zsákmányolással szemben, mert nem akarta saját cselekvési képességét korlátozni egy jövőbeni háborúban. A hadviselő felek a háborúk során rendszeresen alkalmazták a tengeri zsákmányjogot, amelyet az 1856-os párizsi nemzetközi konferencia részletesen szabályozott.[26] E jog korlátozásával az Admiralitás nem kívánt olyan precedenst teremteni, amely megkötötte volna kezét egy ellenséges hatalom kereskedelmi hajózásával szemben.
Az 1904-es év során más szempontból is fontos szerepet kapott a Szuezi-csatorna. Ebben az évben végre sikerült megegyeznie a két nagy mediterrán tengeri hatalomnak. Az 1904. április 8-án aláírt "entente cordiale" egyezmény véget vetett az Egyiptom miatt 1882 óta tartó angol-francia feszültségnek. A franciák Marokkóért cserében elismerték
- 123/124 -
Egyiptom brit megszállását, és lezárták a gyarmati vetélkedés hosszú korszakát.[27] Az európai szövetségi rendszerek kialakulásában oly fontos szerepet játszó antant egyezmény hatodik cikkelye kitért a konstantinápolyi konvencióra. A brit kormány ebben hozzájárult, hogy ténylegesen életbe lépjen az 1888-as megállapodás.[28] Az angolok garantálták a szabad áthajózást, és lemondtak a korábban sokat hangoztatott fenntartásaikról. Ugyanakkor a nyolcadik cikkelyt, amely veszély esetén az aláírók küldötteinek rendszeres ülésezéséről szólt, függőben hagyták.[29] E kitételtől eltekintve a konstantinápolyi egyezmény tulajdonképpen ekkor vált gyakorlati értelemben is működőképessé.
A fenntartásokról való lemondás azonban nem jelentette, hogy Nagy-Britannia ténylegesen betartotta volna a konvenció előírásait. Nagyon szemléletesen bizonyítják ezt az első világháború eseményei. Az Egyiptomot továbbra is megszállás alatt tartó britek szinte minden pontját megszegték az egyezménynek. A háború kitörése után, 1914. augusztus 5-én az egyiptomi kormány bejelentette, hogy minden hadviselő ország kereskedelmi hajója szabadon használhatja a csatornát. Közben a brit hadiflotta egységei sorra fogták el a nemzetközi vizeken lévő német és osztrák-magyar hajókat. Ennek köszönhetően a központi hatalmak kereskedelmi hajói az általuk semlegesnek és biztonságosnak hitt Szuezi-csatorna vizeire menekültek. Több mint két hónapig tartózkodtak itt, amikor október 15-én brit nyomásra el kellett hagyniuk a védett vizeket. Ezután a Royal Navy mind a tizenkét német és a három osztrák-magyar kereskedelmi hajót zsákmányul ejtette.[30]
Természetesen szó sem lehetett a csatorna szabad használatáról a britekkel ellenséges országok hajózása számára. Miután 1915 elején török támadás érte a Sínai-félsziget felől a csatornát, a britek állandó erődítéseket és partvédelmi tüzérséget helyeztek el partok mentén, ezzel megsértve a tizenegyedik cikkelyt. Nagy-Britannia folyamatosan hadihajókat állomásoztatott a vízi útvonalon, semmibe véve a hetedik cikkelyt, amely szerint ez egyetlen ország számára sem engedélyezett. 1915 márciusától Nagy-Britannia átkutatott minden áthaladó hajót a vízi útvonal területén belül is, így hatékonyan zárta le a központi hatalmak áruforgalma elől a csatornát. London azzal magyarázta a lépést, hogy ezzel megakadályozható az ellenséges hajók esetleges szabotázsa a forgalom ellen.[31] A konvenció pontjainak durva megsértésével Szuez az antant hatalmak és szövetségeseik kizárólagos útvonalává vált.
Egyiptom a nagy háború során végig együttműködött a britekkel, különösen az Oszmán Birodalom hadba lépése után. 1914 decemberében a Nílusparti ország hivatalosan is brit protektorátussá vált, megszűnt a mintegy négy évszázados függés a Portától. Az első világháborút lezáró békeszerződésekben London elérte, hogy a Szuezi-csatorna feletti területi jogairól Törökország mondjon le. E jogok azután Nagy-Britanniára szálltak. A versailles-i békeszerződés 152. cikkelyében[32] Németország, a saint-germaini béke 107. cikkelyében[33] pedig Ausztria ismerte el, hogy a törököknek 1888-ban biztosított jogok az angolokat illetik. A törökökkel megkötött 1920-as sévres-i béke 109. cikkelye értelmében a szultáni kormányzat ismerte el a jogok átruházását Nagy-Britanniára.[34] A török köztársasági kormányzattal kötött 1923-as lausanne-i béke már nem tért ki nevesítve a konstantinápolyi egyezményre, hanem a 17. cikkely keretében egyszerűen minden korábbi, Egyiptomot és Szudánt érintő török jogot átruházott Nagy-Britanniára.[35]
Az első világháború tehát megerősítette London szerepét a csatorna fő védelmezőjeként. E tényen az sem változtatott, hogy Egyiptom 1922-ben hivatalosan független országgá vált, és a brit protektorátus megszűnt. Továbbra is brit csapatok állomásoztak Szuez térségében, sőt éppen a két világháború közötti időszakban vált a legfontosabb brit közel-keleti katonai támaszponttá Egyiptom. Az 1935-1936-os olasz-etióp háború során felmerült, hogy az agresszor Olaszország hajói előtt lezárják a vízi útvonalat. Ez a Népszövetségben több ország által is támogatott szankció nagyon megnehezítette vagy egyenesen lehetetlenné tette volna az afrikai háború folytatását Mussolini számára. A brit kormány egy sor más katonai és politikai ok mellett éppen a konstantinápolyi egyezményre hivatkozva zárkózott el ettől a lépéstől. Az aláíró hatalmak között szereplő Olaszország pontosan teljesítette csapatszállításaiért fizetési kötelezettségeit, és egyáltalán nem fenyegette a csatorna szabad forgalmát. Szuez lezárása egyfajta casus bellivé válhatott, a brit kormányzat azonban Róma megbékítésének híveként nem akart fegyveres konfliktust Itáliával.[36]
Az 1936-os egyiptomi-angol szövetségi szerződés lehetővé tette az úgynevezett Csatorna Övezet további katonai használatát Nagy-Britannia számára.[37] E szerződés biztosította jogokkal a szigetország maximálisan élt a második világháború éveiben. Ismételten semmibe vették a konvenció előírásait, 1939 és 1945 között a csatornát teljesen lezárták a tengelyhatalmak hajózása előtt. A háború alatt a Csatorna Övezet a Brit Birodalom legnagyobb katonai bázisává vált, több mint 150 raktárral és katonai objektummal. A britek csak 1956-ban hagyták el az övezetet, ekkor szűnt meg 74 év elteltével Egyiptom idegen megszállása.
A britek távozásával elvileg nem volt akadálya, hogy az 1888-as egyezmény pontjait végre ténylegesen érvesíteni lehessen. Egyiptom azonban 1948-ban háborúba került Izraellel, és Kairó úgy döntött, hogy nem engedélyezi a zsidó állam hajói számára az áthaladást. A konvenció és az első arab-izraeli
- 124/125 -
háborút lezáró 1949-es rodoszi fegyverszünet értelmében erre Egyiptomnak nem volt jogalapja. Egyiptom azzal magyarázta a lépést, hogy a konvenció pontjai szerint joga van az önvédelemre, és az izraeli hajók fenyegetik a csatorna biztonságát. Az 1888-as egyezmény tizedik és tizenegyedik cikkelye értelmében azonban Egyiptom még saját területének védelmében sem tehetett olyan intézkedéseket, amelyek zavarják a szabad hajózást.[38] A tel-avivi vezetés hiába ment panaszra az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez az egyezmény megsértése miatt, a csatorna az 1970-es évekig lezárva maradt az izraeli hajózás előtt.
A kérdéssel először 1951. szeptember 1-én foglalkozott a Biztonsági Tanács. Az ENSZ fő döntéshozó testülete által kibocsájtott 118. számú határozat felszólította Egyiptomot, hogy vessen véget az izraeli hajózás akadályozásának.[39] Másodszor akkor foglalkoztak a kérdéssel, amikor a Szuezi-csatorna 1956-os államosítása nyomán háborús feszültség alakult ki a Közel-Keleten. Francia és angol kezdeményezésre 1956. október 13-án megszületett Biztonsági Tanács határozat kimondta, hogy diszkrimináció nélkül, minden nemzet számára engedélyezni kell az áthaladást, és Egyiptom tartsa tiszteletben az 1888-as konvenciót.[40] Az ENSZ fellépése semmilyen eredményt nem hozott, Nasszer elnök továbbra sem engedte a vízi útvonal izraeli használatát.
A Szuezi-csatorna a huszadik század második felében két alkalommal is hadműveletek célpontjává vált, és így lezárásra került. Először az 1956-os angol-francia-izraeli támadás nyomán, amikor 1956 októberétől 1957 áprilisáig szünetelt a forgalom. Második alkalommal jóval hosszabbra nyúlt a hajózás szünetelése, az 1967-es hatnapos háborútól egészen 1975 júniusáig, összesen nyolc éven át használhatatlan volt a vízi útvonal. Az 1973-as negyedik arab-izraeli háború után a csatorna mindkét partja ismét egyiptomi ellenőrzés alá került. Így lehetővé vált a hajózás újbóli megindítása. A Szadat elnök vezette Egyiptom nyitott az Egyesült Államok felé, és kibontakozott a közel-keleti békefolyamat. Az 1978. szeptember 17-én aláírt, Carter elnök közvetítésével létrejött Camp David-i egyezmények részeként Egyiptom engedélyezte az izraeli hajók szabad közlekedését a Szuezi-öbölben és a csatornán egyaránt. A keretegyezmény kifejezetten utalt a valamennyi nemzetre érvényes 1888-as konstantinápolyi konvencióra.[41] Az 1979. március 26-án Washingtonban aláírt egyiptomi-izraeli békeszerződés ötödik cikkelye megerősítette az izraeli hajók szabad áthaladásának jogát, hangsúlyozva, hogy az izraeli hajók és az Izraelbe tartó rakományok megkülönböztetés nélküli, a többi nemzettel azonos bánásmódban részesülnek.[42] 1979. április 30-án haladt át az első izraeli hajó a Szuezi-csatornán, ezzel véget ért a több mint harminc évig tartó hajózási tilalom a zsidó állam számára.[43]
Az 1888-as konstantinápolyi egyezmény elvben biztosította a csatorna szabad használatát minden nemzet számára, mégis majdnem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy a szerződés pontjait valóban betartsák. Kezdetben az Egyiptomot megszálló Nagy-Britannia sértette meg számos alkalommal, saját katonai-politikai érdekeit szem előtt tartva a szabad áthaladás jogát. A britek intézkedései azonban csak háborús helyzetben akadályozták a forgalmat, békeidőben a konvenció ténylegesen működött. A második világháborút követően az idegen megszállástól megszabadult Egyiptom tette próbára a konstantinápolyi megállapodást. Kairó háborús időszaktól függetlenül, békeidőben diszkriminálta az izraeli hajózást, és tiltotta ki a zsidó állam lobogóját a vízi útvonalról. Az 1979-es egyiptomi-izraeli béke óta lehet csak elmondani, hogy a konvenció előírásait valóban betartják, és minden állam ténylegesen egyenrangúan, szabadon használja a Szuezi-csatornát. ■
JEGYZETEK
[1] Khadduri, Majid: Closure of the Suez Canal to Israeli Shipping. In: Law and and Contemporary Problems 33. 1968. Contemporary Problems, 33, 1968. 149. o.
[2] Wilson i.m. 89. o.
[3] A csatorna megépítéséről bővebben: Wilson, Arnold T: The Suez Canal. Its Past, Present, and Future. Oxford University Press, London 1939. 1-43. o., Farnie, D. A.: East and West of Suez. The Suez Canal in History, 18541956. Clarendon Press, Oxford 1969. 55-93. o.
[4] A Szuezi-csatorna katonai és haditengerészeti jelentőségéről: Réti Balázs: Szuez és a brit tengeri stratégia (1918-1940). In: Dél-Európa vonzásában (Szerk. Fischer Ferenc - Majoros István - Vonyó József) University Press, Pécs 2000. 249-280. o.
[5] Wilson i.m. 135. o.
[6] Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História, Budapest 1994. 179-180. o.
[7] Alexandria bombázásáról: Padfield, Peter: The Battleship Era. Rupert Hart Davis, London 1972. 98102. o., Watts, Anthony J.: The Royal Navy. An Illustrated History. Arms and Armour Press, London 1995. 49. o., Bleby, A. L.: The Naval Brigades in Egypt. In: The Naval Review. Vol. 78. No. 4, 1990 October 384-390. o.
[8] Egyiptom 1882-es brit megszállásáról: Maurice, J. F.: Military History of the Campaign of 1882 in Egypt. Prepared in the Intelligence Branch of the War Office. H.M.S. o., London 1887. Reprint: Naval and Military Press, 2001., Goodrich, Caspar F.: Report of the British Naval and Military Operations in Egypt, 1882. Government Printing Office, Washington 1883., Raugh, Harold E.: British Military Operations in Egypt and the Sudan. Scarecrow Press, Lanham 2008., Royle, Charles: The Egyptian Campaigns, 1882 to 1885. Hurst, London
- 125/126 -
1900., Vogt, Hermann: The Egyptian War of 1882. Paul, London 1883.
[9] Wilson i.m. 91. o.
[10] Farnie i.m. 305-306. o.
[11] Wilson i.m. 91-92. o.
[12] Taylor, A. J. P.: Harc a hatalomért. Európa, 18481918. Scolar Kiadó, Budapest 2000. 356. o.
[13] Taylor i.m. 392-395. o.
[14] Farnie i.m. 335-336. o.
[15] Obieta, Joseph A. : The International Status of the Suez Canal. Martinus Nijhoff, The Hague 1960. 11-12. o.
[16] Farnie i.m. 337. o.
[17] Wilson i.m. 135. o.
[18] Egyezmény szövege franciául és angolul: Barclay, Thomas: Problems of International Practice and Diplomacy. With Special Reference tothe Hague Conferences and Conventions and other General International Agreements. Sweet and Maxwell, London 1907. 308-312. o.
[19] Hansard, Parliamentary Papers, Egypt, No. 19 1885. 292. o.
[20] Roxburgh, Ronald F.(Ed.): International Law. A treaties. Volume 1. Lawbook Exchange, New Jersey 2005. 327. o.
[21] Hansard, House of Commons, Debates, Suez Canal Convention 12 July 1898. Volume 61. 667. o.
[22] Beede, Benjamin R. (Ed.): The War of 1989 and U. S. Interventions, 1898-1934. Routledge, 1994. 88. o.
[23] Hansard, House of Commons, Debates, Spanish Warships at Port Said 01 July 1898. Volume 60, 799-800. o.
[24] Farnie i.m. 459-460. o.
[25] Farnie i.m. 489-492. o.
[26] Kajtár Isván: A tengeri zsákmányjogról. Tudományos Dialóg. Jogtörténeti különszám. Pécs 2000. 8-10. o.
[27] Taylor i.m. 501-502. o., Diószegi i.m. 212-213. o.
[28] Roxburgh i.m. 327. o.
[29] Great Britain, Parliamentary Papers, 1911, Vol. CIII, Command Papers 5969. Formally titled, the 'Declaration between the United Kingdom and France Respecting Egypt and Morocco, Together with the Secret Articles Signed at the Same Time.' H. M. Stationary Office, London 1911
[30] Farnie i.m. 530-532. o.
[31] Farnie i.m. 548. o.
[32] The Treaty of Peace between the Allied and Associated Powers and Germany. Signed at Versailles, June 28th, 1919. H.M. Stationary Office, London 1919
[33] United Kingdom Treaty Series, 1919. No. 11 Command Papers 400. H.M. Stationary Office, London 1919. Treaty of Saint-Germain-en-Laye.
[34] Peace Treaties. Various Treaties and Agreements between the Allied and Associated Powers and the Serb-Croat-Slovene State, Roumania, Bulgaria, Hungary and Turkey. Government Printing Office, Washington 1921
[35] The Treaties of Peace 1919-1923, Vol. II (New York: Carnegie Endowment for International Peace, 1924.) .Treaty of Peace with Turkey signed at Lausanne July 24, 1923.
[36] Farnie i.m. 594-598. o.
[37] Az eredeti szöveg: Command Papers 5360. Treaty of Alliance between His Majesty, in respect of the United Kingdom, and His Majesty the King of Egypt. 26 August 1936. H. M. S. O., London 1936. Az egyezményről magyarul: Réti Balázs: Az 1936-os angol-egyiptomi szövetségi szerződés és hatásai. In: Anyaországok és (volt) gyarmataik 2. (Szerk. Szabó Loránd-Ölbei Tamás-Wilhelm Zoltán) PTE Afrika-Amerika-Ázsia Universitas Munkacsoport. Pécs 2003
[38] Khadduri i.m. 156. o.
[39] Egyptian Restrictions on Israeli Shipping in the Suez Canal: United Nations Security Council Resolution, September 1, 1951. http://avalon.law.yale.edu/20th_century/mid015.asp
[40] 118 (1956). Resolution of 13 October 1956 [S/3675] http://unispal.un.org/UNISPAL.NSF/0/38A514EA8DC0D345852560C20072ECB6
[41] Halmosy Dénes: Nemzetközi Szerződések, 1945-1982. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1985. 584. o.
[42] Halmosy i.m. 610. o.
[43] Kumaraswamy, P. R.: The A to Z of the Arab Israeli Conflict. Scarecrow Press, Plymouth 2006. 251. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző történelemtanár.
Visszaugrás
