Prugberger Tamás: A munkaidő, a pihenőidő és a szabadság hazai szabályozásának alakulása az európai uniós jogi rendezés hatása alatt (EJ, 2024/3., 20-24. o.)

1. A rendes és rendkívüli munkaidő, a készenlét és az ügyelet mértékének és időközi módosításainak szabályai a munkavállalói érdekek szemszögéből nézve

A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól címen a munkaidő, a pihenőidő és az évi rendes szabadság tagállami előírásainak jogharmonizációjáról az európai (gazdasági) közösségi jogalkotásban három irányelv született. Az első a 93/104. EGK irányelv volt, amelyet módosított a 2000/34. EK irányelv, majd a kettő helyére lépett a 2003/88. EK irányelv. Valamennyi irányelvnek az alapját az 1989 júniusában életbe léptetett 89/391. EGK irányelv képezte és képezi ma is, amely a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének a javítását célzó intézkedések bevezetéséről szólt. Mivel a rendszerváltást követő első, 1992. évi Mt. megalkotása, életbe- és hatálybalépése idején a munka- és a pihenőidőről, valamint a szabadságról szóló egyik irányelv sem született még meg, a magyar jogalkotó a 89/391. EGK irányelv alapulvételével rendezte e jogterületet. Ennek figyelembevételével a napi munkaidő hosszát 8 órában határozta meg, aminek egyenlőtlen alkalmazása esetén a napi 12 órát nem haladhatta meg és nem lehetett kevesebb napi 4 óránál. Mivel a heti pihenőidőt két napban, azaz 48 órában állapította meg, ebből következett, hogy a munkahét öt napból állt, amely alól annyi kivételre volt lehetőség, hogy az egyik, mégpedig a szombatra pihenőnapot le lehetett rövidíteni 44 órára. A napi 8 órát meghaladó és a heti pihenő, valamint a munkaszüneti napokra elrendelt túlmunka napi négy óránál, két egymást követő nap esetében pedig napi 2 óránál hosszabb nem lehetett. Ennélfogva hetenként 8, legfeljebb 10 óra túl-, illetve rendkívüli munka volt elrendelhető, aminek évi korlátja 144 munkaóra volt, ami kollektív szerződéssel 200 munkaórára volt felemelhető. Az éjszakai műszak időtartamát az 1992. évi Mt. 22 órától reggel 6 óráig terjedő időtartamban, vagyis napi nyolc órában határozta meg. A munkaidő fogalmát az 1992. évi Mt. tartalmilag nem határozta meg, csupán annyit állapított meg, hogy a munkaidőbe beletarozik az előkészítő és a befejező tevékenység is. A nem sokkal ezt követően a munkaidőről, a pihenőidőről és a szabadságról szóló 93/104. EGK irányelv 2. cikke határozza meg tartalmilag a munkaidő fogalmát. Ennek értelmében munkaidő az, amely alatt a munkavállaló dolgozik vagy a munkáltató rendelkezésére áll. Az irányelv a heti munkaidőt 48 órában, a munkanapot pedig heti 6 napban állapítja meg. Ez annyit jelent, hogy elvben a napi munkaidő 8 órát tesz ki. A heti munkaidőnek 48 órában való megállapítása azonban csak a maximális keret, mivelhogy az irányelv 6. cikke kimondja, hogy a munkaidő 7 napos időtartamokban a túlórát is beleértve ne haladja meg a 48 órát. Ezt konkretizálta a 95/457. EGK ajánlás, amely kimondta, hogy a heti 40 órás munkaidő az indokolt. Mindezt figyelembe véve az 1992. évi Mt. 1995. évi módosítása eltörölte a túlmunka heti korlátait és csak a napi maximális 12 óra és a minimális 4 óra közötti munkaidő-meghatározást és az évi túlmunkaidő-korlátot tartotta meg.

Ez a magyar jogi rendezés alapvetően nemcsak az irányelvnek felel meg, hanem összhangban állt az Európai Közösség tagállamainak a munkaidőre vonatkozó rendelkezéseivel is. Áttekintve a 93. évi irányelv életbe lépését követő időszakot, a mai EU régi tagállamainak egy része - Luxemburg, Ausztria, Görögország, Spanyolország, Svédország, Franciaország és Finnország - törvény útján heti 40 órában vagy az alatt állapítja meg a munkaidőt.[1] Ezzel szemben a másik része ezt - elvben a törvényileg megállapított heti 48 órában meghatározott munkaidőt fenntartva - országos általános vagy ágazati kollektív (tarifa-) szerződéssel heti 40, vagy annál néhány órával kevesebb időtartamban állapítja meg a heti munkaidőt. Ebbe a körbe tartozik Németország, Olaszország, Portugália, Hollandia és Írország.[2] Mind a két körbe tartozó országok esetében mind törvényileg, mind kollektív szerződésileg heti 48 óránál kevesebb időben megállapított munkaidő a túlmunkára és a rendkívüli munkavégzésre lehetőséget adott a tagállamok nemzeti szabályozása a munkaidőnek az irányelvben meghatározott heti 48 órás felső határáig.[3] Ezt a heti munkaidő-meghatározáshoz kötött szabályt annyiban rugalmasítja az irányelv 2. cikke, hogy lehetővé teszi a napi túlmunkának, valamint a heti pihenőnapon és a munkaszüneti napon végzett munkának 2, 4, maximum azonban 6 havi keretben, illetve ennek

- 20/21 -

megfelelően átszámított heti keretben napi 8 órás átlagra történő kiegyenlítését, amely munkaidőkeret az idénymunkánál és a több műszakos, valamint a folyamatosan üzemelő munkahelyeken lehetett legfeljebb egyéves időtartamú. A rugalmas munkaidő-megállapítás, amely elsősorban a munkáltatók érdeke, ily módon mind az irányelvben, mind a tagállami és a nemzeti szabályozásban biztosítva van. Ugyanakkor ez a szabályozás - amely az itt kimutatottak szerint korlátozta a túlmunkát és a rendkívüli munkát és általánosságban a 48 órás heti munkaidőt átlag 40 órára, sőt több államban még az alá is levitte, biztosítja a munkavállalók részére a regenerálódást és egyben a magánéletét is.

Ennek ellenére azonban a munkaidő nemcsak a magyar szabályozásban ellentmondásos, a régi tagállamok esetében is fennáll, amelyet azonban a régi tagállamok kiküszöböltek, a magyar szabályozás viszont nem. Ez az ügyelet és a készenlét problémaköre, amelyet nemcsak Magyarország, hanem az EGK és az EK régi tagállamai is jóval kevesebb összegben honoráltak és az irányelvben, valamint a nemzeti szabályozásokban meghatározott munkaidő korlátait túllépve határozták meg az ügyelet és a készenlét időtartamát. Az ügyelet (Inspection) díjazását a német jogi szabályozás az alapmunkabér 50%-ában, míg a készenlétét (Arbeitsbebereitschaft auser Betrieb) 25%-ában állapította meg. Hasonlóképpen járt el a többi régi tagállam jogi szabályozása is 20-30%-os díjazásban részesítve a készenlétet, 40-60%-osban az ügyeletet. Emiatt indultak el a nemzeti bíróságoknál azok a készenléttel és ügyelettel kapcsolatos perek, amelyek végül is felkerültek az Európai Törvényszékre, a Curiára. A Curia ezeket az ügyeket az amerikai megoldás figyelembevételével bírálta el. Ugyanis az USA ezt az európai megoldást sohasem alkalmazta, mivel a "To portal ot portal act" szerint a munkahelyre belépéstől az onnan való távozásig a teljes munkabér jár, függetlenül attól, hogy a munkavállaló tényleges munkát végez, ügyel vagy készenlétben áll.[4] Az üzemen, illetve a munkahelyen kívüli készenlétet az USA joga nem ismeri és több nyugat-európai állam sem. Ezért, ha a gyakorlatban van is ilyen otthoni vagy munkahelyen kívüli készenlétben állás az USA-ban és azokban a nyugat-európai államokban, ahol a készenlét nem került sem munkaidőként, sem díjazásként figyelembevételre.[5] Valószínűleg ez az amerikai megoldás késztette a valenciai mentőszolgálat dolgozóit arra, hogy a mentőszolgálattól az ügyeletet is rendes munkaidőként ismerjék el és számolják el. Ez az elhíresült SIMAP-ügy, amelyben az Európai Törvényszék (Curia) C. 303/98. sz. alatt meghozott ítéletében elsőként mondta ki, hogy az ügyeletet a munkaidő fogalmát meghatározó a 89/391. EGK irányelv 2. cikke értelmében rendes munkaidőnek kell tekinteni a rendelkezésre állást is. Ezt követően még két németországi kórházszövetséggel szemben az orvosok és az ápolók által indított hasonló két ügyben a Pfeifer- és a Voster-ügyben az Európai Curia hasonló álláspontot fogadott el.[6] E három ügyben hozott európa-curiai ítélet figyelembevételével valamennyi olyan nyugat-európai államban, ahol az ügyelet időtartamát a munkaidőnél hosszabban, bérezését pedig alacsonyabban állapították meg, a szabályozás megváltoztatásával ma már rendes munkaidőként számolják el és díjazzák.