https://doi.org/10.59851/jk.81.01.6
A szerkesztők által indított sorozat első darabja a technológia jogra, eljárásjogra gyakorolt hatását firtatja Hegedüs Candid A táviratokról a kereskedelmi jogban című régi tanulmányából kiindulva. A hang- és audiovizuális felvételek fontos bizonyítékokká váltak, mivel nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, a legújabb technikai fejlesztéseknek köszönhetően könnyen előállíthatók, és meggyőző erejűek. A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény azonban nem tartott lépést ezzel a tendenciával, és csak a tárgyi bizonyítási eszközök megvizsgálására tartalmaz rendelkezéseket. Mivel az audiovizuális felvételek tárgyi bizonyítékok, a bíróságnak jogában áll megvizsgálni őket a bizonyító erejükre vonatkozó külön szabályozás nélkül is. Bár ez a megközelítés az elektronikus felvételek (régebbi kazetták és videófelvételek) lassabb világát szolgálhatta, a digitális átalakulás a bizonyítékok manipulálásának szélesebb körű lehetőségeit hozta magával. A mesterséges intelligencia (AI) fejlődött, a videórendezés költségei csökkentek: ma már a deepfake technológia a nagyközönség számára is könnyen elérhető. Hogyan bízhatunk az audiovizuális bizonyítékokban ennek a fejlődésnek a fényében? Szükség van-e eljárási szabályaink módosítására, és ha igen, milyen irányba? Ez az írás az eljárás mai strukturális kérdéseinek bemutatásával vizsgálja az erre a kérdésre adható lehetséges válaszokat.
Tárgyszavak: polgári eljárás, bizonyítás, írásbeli bizonyítás, audiovizuális bizonyítás, mélyhamisítás, vélelmek
Legal science has always been interested in the impact of technological innovations that disrupt society on the legal system. Although audio and audiovisual recordings have become important pieces of evidence, Act CXXX of 2016 on the Civil Procedure Code (CPC) has not kept up with this trend, as it only contains provisions for examining physical evidence. As audiovisual recordings are a form of physical evidence, the court has the right to examine them, even in the absence of specific regulations concerning their probative value. While this approach may have been appropriate for the slower world of electronic recordings (such as older cassettes and video recordings), digital transformation has brought a faster pace and broader possibilities for manipulating evidence. Artificial intelligence (AI) has advanced and the cost of video editing has decreased; today, deepfake technology is cheap and easy for the general public to access. How can we trust audiovisual evidence in light of this development? Do our procedural rules need to be modified, and if so, in what direction? This essay presents possible answers to these questions by examining the structural issues of the procedure.
Keywords: civil procedure, technology and law, audiovisual evidence, presumption, authentic instrument
A jogtudomány mindig is érdeklődött a technológiai nóvum, a társadalmat is felforgató újdonságok jogrendszerre gyakorolt hatása iránt, ahogy Hegedüs Candid tanulmánya is ezt igazolja.[1] Az érdeklődés nem múlt el közel két évszázaddal később sem.
A ritka esetek kivételével, amikor a peres ügyekben a tények nem vitatottak, minden bírósági eljárásban két alapvető kérdés van: egy jogvita és egy tényvita. Bár a peres eljárás a második nélkül is lefolyhat, az első rész kvintesszenciális, hiszen jogi vita nélkül nincs jogvita. A ténybeli nézeteltérések lehetnek teljesek (például a felperesi tényállítások teljes tagadása) vagy részlegesek (például egyes tények beismerése), de legalább egy jogi nézetkülönbségnek jelen kell lennie ahhoz, hogy a bíróság érdemben tudjon dönteni. A legtöbb ország eljárási
- 39/40 -
struktúrája, így a magyar polgári perrendtartás[2] is tartalmaz olyan intézkedéseket, amelyek kiszűrik a felek korai ténymegállapodásait, ezáltal egyszerűsítve a tények és a tényállás bírósági feltárását, de a legtöbb esetben az állított tények jó részét még szükséges bizonyítani az eljárás során.
Az állítások megtétele, a rájuk vonatkozó bizonyítékok szolgáltatása és elismerése, valamint a tényállás, az ügy tényeinek megállapítása (gyakran bevallottan nem teljes összhangban a történeti tényekkel) továbbra is lenyűgözi az eljárásjog tudományát. Térben és időben különböző módszerek alakultak ki az igazság kiderítésére, amely az embert általában már kisgyermekkorától kezdve foglalkoztatja. A Heliaia[3] (Ήλιαία), az esküdtszék ókori formájától kezdve az ókori Görögországban, a rómaiak praetorán (urbanus) vagy a középkor Dei judiciumán keresztül, majd ismét vissza az angolszász esküdtszéki rendszerhez vagy az inkvizitórius kontinentális eljárás szerinti hivatásos bíróhoz - az igazság megtalálásának e megoldásai állandó változásban voltak. Hogy szűkítsem a látókört, Magyarország - bár elsősorban kontinentális típusú jogrendszer - ritkán kísérletezett az esküdtszéki eljárással, de még a hivatásos bíró (vagy tanács) ténymegállapítása mellett is számos szabályozás volt a bizonyítékok előterjesztésének, kizárásának, megállapításának és értékelésének idejére és módjára vonatkozóan. A 19. század második felében a polgári perrendtartásunk - talán az akkori modern osztrák jog kényszerítő hatásával szembeni ellenállásként - nagyrészt írásbeli maradt. Amint visszanyertük nemzeti önállóságunkat, megkezdtük polgári eljárásunk modernizálását, ami három évtizedig tartott, és egy akkor korszerű, osztott szerkezetű, Franz Klein-féle szociális eljárást eredményezett. E polgári perrendtartás által szabályozott eljárásnak volt egy előkészítő (perfelvételi) szakasza, ahol a tényállításokat kellett megtenni, a bizonyítékokat pedig az érdemi szakaszban mutatták be a felek.[4] Sajnálatos módon az 1911-es, alkotójáról, Plósz Sándorról[5] Plósz-féle Pp.-ként is ismert polgári perrendtartást (a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk, továbbiakban: Plósz Pp.) 1952-ben a szovjet mintájú szocialista kódex (a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, továbbiakban: '52-es Pp.) váltotta fel.[6] A fő módosítás a mi szempontunkból az egységes perszerkezet[7] bevezetése volt, ahol bármilyen tényállítás (sőt a kereset módosítása) akár a tárgyalás berekesztéséig is előterjeszthető volt. Ez - a jogalkotó eredeti szándékával ellentétben - végső soron az eljárások elhúzódását eredményezte, ami önmagában is negatív előjel bármely eljárás hatékonyságára nézve.[8]
Nem volt meglepő tehát, hogy a jogalkotó meglátta a lehetőséget az osztott peres eljárás, a peres részek
- 40/41 -
funkcionális megkülönböztetésének újbóli bevezetésében.[9] Alegi perszerkezetet bár "osztott" jelzővel jellemezzük, jelentős eltéréseket mutat történeti előképéhez, a Plósz Pp.-hez képest.[10] Az elsőfokú eljárásnak három egymást követő szakasza van: a perindítás (i), a perfelvételi szak (ii) és az érdemi tárgyalás (iii). A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) a perindítás és a perfelvételi szak során valamennyi tényállítás előadását, valamint e felajánlott tényekre vonatkozó bizonyítékok előterjesztését is előírja.[11] Az érdemi tárgyaláson a korábbi szakokban előterjesztett, felajánlott bizonyítékokat kell megvizsgálni és értékelni, de főszabály szerint új bizonyítékot nem lehet felajánlani (fontos kivételektől eltekintve). Megjegyzendő, hogy a Plósz Pp. osztott tárgyalása tartózkodott a bizonyítékok előterjesztésének kizárásától (preklúzió) a tárgyalás során (érdemben), osztott jellege a jogállítás és a tényállítások teljes lezárására összpontosított, míg e tényekre bizonyítékokat akár a tárgyalás késői szakaszában is fel lehetett volna hozni. Jelenlegi Pp.-nk egy új elméletet követ: a főtárgyalási rendszert, amely szerint az eljárás funkcionális tagolása szolgálhatja annak időszerű lezárását.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
