Mint az Európai Unió utolsó tagállama, Franciaország a 98-389. sz. törvénnyel tízéves késéssel vette át a francia jogba az 1985. július 25-i Termékfelelősségi Irányelvet. Ezt is meg kellett előznie az Európai Bíróság (EuGH) 1997. őszi ítéletének, amely további vonakodás esetén 4 millió frankig terjedő pénzügyi szankciót helyezett kilátásba.
Polgári jogi jogszabályok ilyen részleges harmonizálása számos utókérdést vet fel. Ilyen pl.: mennyiben ír elő Irányelv csupán minimális mértéket, amitől az egyes tagállamok a harmonizáció során eltérhetnek? Miképpen viszonylik az egységes jog az olyan hazai joghoz, ami részben az Irányelven túlmenő előírásokat ismer? Miképpen illeszthető be egy Irányelv a legésszerűbben a hazai jogba? Mennyiben mozdíthatja elő az ilyen részleges jogharmonizáció az egységes európai magánjog megteremtését?
Az áru előállítójának felelőssége az eddigi francia jog szerint a következőképpen alakult:
A francia bírósági joggyakorlat az előállító felelősségét a Code civil (CC) 1641. és köv. §-aiban foglalt kellékszavatossági jog alapján alakította ki, ami a CC. 1648. §-a szerinti rövid elévülés alá esik. A bírósági joggyakorlat az újabb időben tér át erőteljesen arra, hogy a szolgáltatási kötelezettség nem teljesítésére vagy a szerződéses mellékkötelezettség megsértésére alapozza a felelősséget.
A CC. 1641., 1645. §-ai a vevő számára az elállás és az árleszállítás joga mellett igényt biztosítanak kártérítésre, ha a dolognak rejtett hibája (vices cachés) van és az eladó a hibát ismerte. Megszilárdult joggyakorlat szerint ipari eladóknál a kellékhiba ismeretét cáfolhatatlanul vélelmezik. Egyes ítéletekben fejlesztési kockázatok fennállása esetén is - ha tehát az eladott dolog hibája a tudomány és a technika állása szerint nem volt felismerhető - az eladó ilyen ismeretét fennforgónak tekintik.
Nyílt hiba (vice apperent) esetére a CC. 1642. §-a akként rendelkezik, hogy a vevő a dolgot a hiba ismeretében vásárolta meg, és ezzel ahhoz hozzájárult. Ilyen hozzájárulást megadottnak tekintenek, ha a hiba ugyan rejtett volt, de az eladó a vevőt a hiba fennállásáról tájékoztatta.
A CC. 1645. §-ában meghatározott kártérítést követelő vevőnek igényét az 1648. §-ban megjelölt rövid határidőn (bref délai) belül kell az 1641. § értelmében érvényesítenie. E határidő tartamára nézve, amely felől az első fokon eljáró bíróságoknak szabad mérlegelés alapján kell dönteniük, éspedig felülvizsgálati bírósági felülbírálás kizárásával, mindenekelőtt az olyan tényezők az irányadók, mint a vétel tárgyának komplexitása és a szerződő felek magatartása. A vevőt a vétel tárgyának szállítását követő egy év után is megilletik részben a CC. 1641. és köv. §-aira alapozott kártérítési igények.
A termékkel járó kockázatokkal tisztán szerződéses úton történt megbirkózás esetében az a probléma merült fel, hogy a termék felhasználója rendszerint csupán az eladóval, mint a forgalmi lánc utolsó láncszemével, van kapcsolatban. Ezért el van zárva attól, hogy közvetlen szerződési úton felléphessen az előállítóval szemben. A francia jognak megvan azonban az a különleges vonása, hogy a kárt szenvedett végátvevő kártérítési igényeit nem csupán az eladó, hanem annak szállítója és az előállító ellen is érvényesítheti. Ő ugyanis "action directe" (közvetlen kereset) útján perelheti az előállítót és az elidegenítési láncolatban helyet foglaló valamennyi közvetítő kereskedőt. Ezek aztán egyetemleges kötelezettekként tapadnak a kártérítéshez, miközben a belső viszonyban az előállító egyedül felel. A rejtett hibáért való felelősségből származó igény az eladott dologgal együtt mintegy átszáll az utolsó megszerzőre.
Az áru hibás voltára alapított szerződéses jogvédelmi eszközök kétségtelenül nem mindig biztosították a fogyasztóknak a termékkockázatokhoz viszonyított egyenértékű védelmét. A CC. 1648. §-a szerinti rövid elévülési idő mellett a kereskedelmi jogi szavatossági felelősségnek egy további hátránya abban rejlik, hogy a vevőnek kell bizonyítania, miszerint a hiba benne volt a termékben, és előtte a hiba fennállása ismeretlen maradt. Az áru-előállító pusztán szerződéses szavatosságához kapcsolódik a szavatosság kizárásának a lehetősége is, még akkor is, ha ezt a francia jog csak igen megszorítottan engedi meg. A Semmítőszék már jó ideje megvonta az ipari eladótól annak a lehetőségét, hogy a felelősséget már eleve kizárja, még akkor is, ha a vevő ugyanabban a szakmában szintén iparűző. Ezenfelül ipari eladóknak fogyasztókkal szemben a CC. 1641. és köv. §-ai értelmében a szavatossági felelősséget általánosságban nem szabad sem korlátozniuk, sem kizárniuk. Problémák olyan esetben merülhetnek fel, amelyekben az előállító a kellékhibákból származó szavatosságot az azonos szakmába tartozó közvetítő kereskedőkkel szemben zárja ki, és ekkor a kárt szenvedett végfelhasználó action directe útján akar fellépni az előállítóval szemben. Mivel az action directe alakzata nem adhat több jogot, mint a közvetítő kereskedőnek, a szavatosság ilyen kizárása is a végső felhasználó, mint a forgalmi láncolat utolsó tagja, terhére esik.
A CC. 1135., 1147. §-ai alapján szavatosság áll fenn a biztonsági kötelezettség (obligation de sécurité) megszegése esetében. Ezt a kötelezettséget hovatovább valamennyi fajtájú szerződéses kötelmi viszony tekintetében elismerték.
A Semmítőszék a kilencvenes évek kezdete óta ismételten hangsúlyozta, hogy az ipari eladó köteles a termékeket olyan hibáktól mentesen szállítani, amelyek alkalmasak arra, hogy személyes vagy dologi károkat okozhatnak. Mind az előállítók, mind az eladók vétkességtől függetlenül szavatolnak, ha olyan termékeket hoznak forgalomba, amelyek veszélyt jelentenek a vevő testi sértetlenségére és dologi javaira. Ez az igény nem esik a CC. 1648. §-a szerinti rövid elévülés alá.
Az e §-okat érintő perek köréből számos Semmítő-széki ítélet ismert. Kiemeljük ezek köréből a következő érdekes ítéletet.
A Semmítőszék HIV-fertőzöttek számára szolgáltatásokat nyújtó vérbank szavatosságának vonatkozásában hangsúlyozta: az előállító szavatosságot visel termékének hibája miatt bekövetkezett károkért, függetlenül attól, hogy az áldozatok közvetlenül vagy közeli hozzátartozókként sérültek meg, és hogy a károsultak szerződéses kapcsolatokban állottak-e az előállítóval vagy sem. A Semmítőszék ebben az ítéletben már világosan hivatkozott a Termékfelelősségi Irányelv hiba- és szavatossági mértékdefiníciójára, értelmezve a CC. 1147. és 1384. §-ait az 1985. július 25-i 85/374. sz. Irányelv fényében. A most említett jogszabályok felhívásával az áruelőállító szavatosságának - a non cumul-elvtől (a halmozás mellőzésének elvétől) eltérően -szerződéses kapcsolatok fennállásától függetlenül deliktuális alapra kell támaszkodnia.
Az obligation de sécurité kérdésében a francia jogban vitatott, hogy fejlesztési kockázatok esetében is tartozik-e szavatossággal az előállító vagy az eladó, ha a termék veszélyessége a tudomány és a technika állása szerint nem volt felismerhető. A Semmítőszék a vérbank ilyen szavatosságát a HIV-fertőzött vérkészítmények átvevőivel szemben fennállónak tekintette, függetlenül attól, hogy azok hibája a vérbank részéről felismerhető volt-e vagy sem. A Semmítőszék ezt a szigorú felelősséget azonban nem hárította tovább a kórház üzembentartójára. Ez csupán akkor válik felelőssé, ha a kórháznak megvolt a tényleges lehetősége a HIV-vírusok felülvizsgálására, de ezzel a lehetőséggel nem élt. A Semmítőszék ezért a kórházak felelősségének területén vétkességtől független felelősséget szögez le.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
