Régebb óta terveztem egy olyan előadás-sorozat létrejöttét, ahol a jó gazda jogi fogalmának szakmai tartalommal való kitöltését elemezhetjük úgy, hogy a jog száraz, szikár elvei mentén sor kerülhet más szakterületek bevonására is, azokon keresztül pedig többek között például az állatvédelmi hatósági munkával foglalkozók látókörének szélesítésére, szakmájuk iránti érzékenyítésre is. Tavaly ősszel kezdtük a képzés anyagát összeállítani több előadótársammal (akik közül most Márton Attilával vállalkoztunk egy közös cikk megírására), az ilyen képzések tartalmát azonban mindig az élet írja: időközben sor került egy nagyobb volumenű állatvédelmi témájú jogszabály-módosító csomag elfogadására, illetve egy éves lett az állatvédelmi helyszíni bírság, aminek a gyakorlatát mindenképpen át akartam tekinteni, mert nagyon érdekelt, a kollégák alkalmazzák-e és milyen körben (utóbbiról külön cikket is írtam itt). Az előadás-sorozat anyaga tehát csak bővült-bővült, a mai cikkben a szorosabban vett alaptémával kapcsolatban hoztunk néhány fontos gondolatot, ami segíti az állatvédelmi hatósági munkával foglalkozókat a feladataik ellátásában.
A jó gazda gondossága jogi fogalmának szakmai tartalommal való kitöltése számomra - mint állatvédelmi hatósági hatáskört gyakorló jogalkalmazónak - sokszor a kezdő ponttól nehézkes: mi az az állat, amit látunk magunk előtt? Manapság már sokaknak elérhetővé válik mindenféle egzotikus állat megvásárlási lehetősége, és ha jogászként, igazgatásszervezőként végig akarunk menni a jó gazda gondosságának fogalmi összetevőin (fajra, fajtára, egyedre lebontott biológiai-etológiai sajátosságok és az ezekből adódó tartási követelmények összessége), ha van bennünk elég kitartás, akkor biztos össze tudjuk szedni azokat az ismereteket, követelményeket és elvárásokat, amelyek az adott állat tartásához tapadnak (netről, szakirodalomból, hozzáértők megkérdezésével stb.).
Magam is jártam azonban nem egyszer olyan helyszínen, ahol fogalmam nem volt, mit látok voltaképpen: melyik az állat eleje vagy hátulja, él-e az az állat vagy éppen mozdulatlanul emészt, vagy csak az üres levedlett bőrét nézegetem (hüllők-ízeltlábúak-kétéltűek esetén), vagy a röpdében százfelé repkedő madarak közül melyik milyen papagájfaj lehet, van-e köztük CITES-köteles faj stb. Saját gyakorlatomra hivatkozva mondhatom, hogy a jó gazda gondossága jogi fogalmának szakmai tartalommal való kitöltéséhez nem, de az egyedek pontos kezdeti beazonosításához már sokszor kértem segítséget hozzáértőktől, szakértőt is rendeltem már ki korábban hüllők kapcsán (ahol aztán végül az eljárás végén az illegális tartás miatt gazdagítottuk is az állatkert állományát néhány példánnyal).
Ha már viszont megtörtént a beazonosítás és az ismeretek is rendelkezésre állnak a tekintetben, hogy mire is van annak az állatnak szüksége, összecsap az elmélet a gyakorlattal, az elképzelés a valósággal, amire az alábbi jogesetet hoztam példaként.
Az előadáson ismertetett jogeset szerint a Papagájvilág Alapítvány bejelentést tett egy megyei kormányhivatalnál, mivel tudomásuk szerint egy zöldszárnyú arapapagájt hosszú évek óta magányosan, kisméretű kalitkában tartanak egy szállodában a vendégek szórakoztatására. Magának az állatnak az azonosításával itt semmi gond nem volt, mivel az alapítvány önkéntesei maguk is évek óta tartanak sokfajta madarat, sok-sok továbbképzésen vettek részt, élő napi kapcsolatot tartanak külföldi madármentőkkel, elismert madárspecialista állatorvos szaktekintélyekkel. Ha egyszerű netes kereséssel megnézzük, hogy milyen állat is ez a zöldszárnyú ara, akkor azt találjuk, hogy akár hosszú évtizedekig élő, nagy családi csapatokban az egész napot élelemkereséssel elfoglaló, intelligens, értelmes madár, gyönyörű tollruhával és impozáns testmérettel (testmérete a faroktollak nélkül 90-100 cm, testsúlya nagyjából 1 kg körül van). Amit fontos leszögezni, bármelyik papagájfajról is beszélünk, hogy a papagájok nem háziasított madarak, biológiailag és jogilag is vadállatnak minősülnek. A kapott tájékoztatás szerint a kormányhivatal munkatársai megvizsgálták a tartási körülményeket, ahol azt tapasztalták, hogy a madár a kalitkában gond nélkül ki tudja nyújtani a szárnyát. Elmondás szerint, korábban próbálták párral tartani, de a madár elmarta maga mellől a fajtársát. Az állat ránézésre vidámnak, jókedélyű-
- 15/16 -
nek látszik, a dolgozók szerint nagyon szereti a vendégeket, folyamatosan kommunikál velük, a kalitka rácsain ügyesen mászkál. A nyilatkozat szerint minden este kiengedik repkedni (emlékezzünk: "ügyesen mászkál" - a magam részéről kétlem, hogy az állat röpképes, ezt nem is ellenőrizték), a nagyobb tartási hely kialakítása folyamatban van (a madár elvileg húsz év körüli példány). A tapasztaltak alapján végül a kormányhivatal nem tartotta indokoltnak kiemelni a jelen tartási helyről a madarat, tartási hibát nem állapított meg. Most akkor vessük össze, mit olvastunk a fajnak a vadon élő példányairól, hogyan és mivel töltik napjaikat, mekkora méretű csapatokban, és ehhez képest egy húsz éve fogságban élő magányos madár tartása mennyiben merítheti ki a jó gazda gondosságát?
Az átlagemberek számára a jog tényleg egy útvesztő. Egy olyan hely, aminek a bejáratát át sem lépik, viszont szilárd meggyőződése sokaknak, hogy az állatjólléti problémák megoldását egy szép napon a paragrafusok tartalmának szigorítása fogja elhozni. A jog társadalomformáló erejébe vetett sziklaszilárd hit egy nagyon furcsa össznépi "rákattanás", főleg úgy, hogy a jelenleg hatályos rendelkezéseket se nagyon tartjuk be, és külön öröm, amikor a kiskapukat megtalálva túljárunk a felsőbb "hatalom" eszén.
Állatvédelem esetén a közfelfogás szerint általában két nagy terület van, ami átlépi az ingerküszöbünket. Az egyik az otthontalan állatok megsegítése, a másik pedig az állatkínzók minél szigorúbb megbüntetése.
Az állatkínzás értelmezése önmagában megér egy kis szemlélődést. Egyrészt jogi szempontból van két definíciónk, függően, hogy az állatvédelmi törvényt vagy a büntető törvénykönyvet nézzük. A közember számára pedig az állatkínzás azzal egyenlő, amikor egy állatot alaposan helyben hagyunk vagy olyan módon tartunk, ami egyértelműen embertelen. Viszont nem kell ahhoz agyonverni egy állatot, hogy az szenvedjen.
Alapkérdés, hogy mikor jó és mikor rossz egy állatnak, és mennyire lehet ezt megállapítani kizárólag vizuális érzékeléssel, tekintve, hogy így szoktuk megállapítani, hogy valakinek éppen rossz-e. Most a kutyákkal kapcsolatban fogok megosztani pár gondolatot, hozzájuk mint fajhoz értek.
Jóllét szempontjából két nagy csoportot célszerű megkülönböztetni.
Az egyik a viselkedésproblémák csoportja. Ezt nem igazán tartjuk fontosnak egészen addig, amíg például egy kutya meg nem harap vagy szét nem tép valakit. De nem kell elmenni az extrém élethelyzetekig. A viselkedésproblémák érintik a szenvedő felet. Humán oldalról már nem kell túlságosan győzködni senkit sem arról, hogy például a stressz milyen komoly károkat tud okozni az egészségünkben. A kutyák és más fajok esetében is megtalálhatók ezen stresszhormonok, hasonló a kihatásuk a szervezetre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
