A rendszerváltás következményeként a gazdaságot érintő teljes joganyag megváltozott, ily módón a szövetkezetekre irányuló szabályozás is merőben más tartalmat öltött. A szövetkezeti jog teljes, új szellemű kodifikációja alapvető feladatot jelentett tekintettel arra, hogy a szövetkezetek szerepe a rendszerváltást megelőző időszakban rendkívül hangsúlyosnak minősült. A tét hallatlanul nagy volt. Megnyílt a lehetőség az 1945. előtti szövetkezetekre irányadó szabályozás felélesztésére, természetesen akként, hogy az új kodifikáció a klasszikus értékekre alapítottan, azok lényegi tartalmát töretlenül megőrizve, fektesse le a következő évtizedek szövetkezeti szabályozásának alapjait. A tételes jogi rendelkezések kimunkálása előtt azonban még több problémát kellett mérlegelni, majd azokra megoldást keresni. Alapvető feladat volt a szabályozás "mikéntjének" rögzítése, vagyis a szabályozás módozatának meghatározása.[1] A szabályozás módozatának kérdése két problémakört ölelt fel. Lehetséges-e a szövetkezetek szabályozását "beilleszteni" a társasági törvénybe, avagy a szövetkezetek "átalakulásához", "új modelljének" megteremtéséhez új. de önálló szabályozásra van szükség. A másik problémacsokor az volt, hogy egységes szövetkezeti törvényben, avagy külön törvényekben kell a szövetkezetek szabályozását lefektetni, ágazatonként. Részletkérdésnek minősíthető, hogy az önálló szabályozás esetén felhívható-e a gazdasági társaságokról szóló törvény háttér joganyagul avagy sem.
Kétségtelen az is, hogy a jogalkotási környezetet áthatotta annak az általános problémának a felvetése, hogy a szövetkezeti kodifikációra a rendszerváltáshoz képest túlzottan későn került sor.[2] Ezen általános probléma felvetést alaposnak és tényszerűnek ítélhetjük. A gazdasági társaságokról szóló joganyag kimunkálásra került. (1988. évi VI. törvény) míg a szövetkezetekre vonatkozó jogi szabályozásnak új szemlélettel történő teljeskörű átértékelésére nem került sor. Miként ismeretes az új szellemű, átfogó szövetkezeti törvény 1992-ig váratott magára.
Az 1992. évi I. törvény (a harmadik szövetkezeti törvény)[3] közvetlen kimunkálásának kiinduló pontját Domé Györgyné a következőképpen jellemezte: "Az előkészítést, a piacgazdaságra való áttérés első lépéseként kezdtük meg akkor, amikor a különböző társadalomtudományok képviselői egyre gyakrabban vetették fel, hogy az ún. szocialista gazdaságot már nem lehet megreformálni, ál kell térni a szociális piacgazdaságra."[4] "Az előkészítés" érdemi eredményének az 1989-ben hatályba lépett törvények tekinthetők. A szövetkezeti szabályozás fókuszában 1989-től az oszthatatlanság dogmájára modellezett szövetkezeti tulajdon és annak a szakirodalom által kimunkált elmélet[5] szerint a "kiszélesítését" jelentő vagyon állt. Ezen túlmenően a jogalkotóknak számba kellett venniük a nemzetközi szövetkezeti elveket, amelyeket meg kellett, hogy jelenítsenek a szövetkezeti szabályozásban. E két lényeges terület szabályozásából fakadóan mérlegelni kellett a felelősségi kérdések rendezését mindenekelőtt abból a szempontból, hogy az új törvény felelősségi szabályai átlátható tartalommal rendelkezzenek.
A magunk részéről azt a jogszabályalkotói feladatot ítéljük a legnagyobb horderejűnek amely az oszthatatlan, kollektív tulajdon "lebontására" ezzel párhuzamosan a magántulajdon létrehozására vagyis a szövetkezeti tag tényleges tulajdonosi pozíciójának megteremtésére irányult. Az 1989-es törvények az oszthatatlanság elvét csak részlegesen törték át. 1992-ben. A szövetkezetekről szóló 1992. évi I törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. II. törvény (átmeneti törvény, Ámt.) alapján, egy speciális eljárás, nevezetesen a vagyonnevesítés keretei között történt meg a szövetkezeti tulajdon felosztása. A vagyonnevesítés nem fakultatív, hanem kötelező jelleggel került szabályozásra.[6] A törvényhez
- 37/38 -
fűzött miniszteri indoklás szerint a "vagyonnevesítés lényege - a földtől eltekintve - megteremti a szoros és állandó vagyoni kapcsolatot a szövetkezet és tagjai között, és ezáltal a tag mint tulajdonos számára érzékelhetővé tenni, hogy a saját munkája vagy más közreműködése hogyan függ össze a szövetkezet eredményességével, és azon keresztül saját hasznával." Az indoklásból kiderül az is, - továbbá a tételes jogi rendelkezések is világossá teszik[7] -, hogy a vagyonnevesítés alapjául szolgáló vagyontömeg tárgyát, nem képezi sem a részjegytőke, sem a termőföldvagyon.[8] Ugyanakkor tárgyát képezi az állam által pénzügyi támogatásként juttatott, az 1988. XII. hó 31-én lezárt mérlegben állami vagyonként kimutatott vagyon is.[9] Ha csak e szabályokból, tehát a vagyonnevesítés alapját meghatározó normákból indulunk ki, már akkor felsejlik, hogy a szövetkezeti tulajdon teljes lebontása igen komoly feladat elé állította a jogalkotót. Ismét a piaci viszonyok, a tényleges tulajdonosi pozíció, a vagyon hatékony működtetése került előtérbe.[10]
A klasszikus szövetkezet alapításánál a "vagyon - teremtés" szabályához képest azonban van egy alapvető különbség. Magyarországon 1992-ben nem tagi hozzájárulásból kellett vagyont képezni, hanem egy speciális kritériumokkal rendelkező, már meglévő vagyont kellett "leosztani" - a klasszikus tőkeképzés fordítottja játszódott le. A vagyon lebontásának kétség kívül a vagyonnevesítés a meghatározója, de ez az eljárás még nem bizonyult volna elégségesnek. A termőföld tulajdonjogi kérdéseinek rendezése azaz, a tulajdoni és használati jogcímekkel vegyes mezőgazdasági termelőszövetkezeti vagyon - lebontása a vagyonnevesítés keretei között nem volt maradéktalanul lehetséges.[11] Annál is inkább nem. mert a termőföld vonatkozásában kárpótlási és részarány-kiadási eljárások megindítását tette lehetővé a jogalkotó, továbbá a szövetkezeti közös használatban álló állami tulajdonú termőföldekre is külön jogszabályi rendelkezés létezett. Ez azt jelenti, hogy a termőföldekre vonatkozó speciális szabályokat a jogalkotónak át kellett tekintenie, vagyis a szövetkezeti vagyon felosztása során két alapvető tárgyi körre kellett koncentrálnia. Az egyik a vagyonnevesítés, másik a termőföld speciális szabályozó rendszere. Ez azonban még mindig nem elégséges, ha a vagyon tényleges felosztásának jogi sorsát kívánjuk feltárni. A vagyonnevesítési eljárás során, a felosztás eredményeként a tagok tulajdonossá váltak. A nevesített vagyonnak a törvény szerinti jogosultak közötti tényleges szétosztása, a törvényben meghatározott szempontok szerint a vagyonmegosztás keretei között történt.
Eddigi elemzéseink alapján, a szövetkezeti vagyon felosztását, a tulajdon tartalmának megváltozását - végső soron a szövetkezet természetének megújulását - eredményező szabályozási területeket a következőkben határoztuk meg:
- az 1989-es törvények - a vagyon részleges megosztásának vonatkozásában:
- vagyonnevesítési eljárás:
- a termőföldre vonatkozó szabályok rendszere;
- vagyonmegosztási eljárás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
