A probléma gyökere abban áll, hogy a kétszeres elítélés tilalmába ütközik-e az az eset, amikor valakivel szemben egy adóigazgatási eljárásban már adóbírságot vetettek ki, de egyúttal büntetőeljárás is indul vele szemben.
Számos büntetőjogi szakember azonnali válasza a kérdésre: természetesen nem, mert az adóbírság közigazgatási szankció, míg a büntetőjog egy teljesen más jogterület. De vajon a válasz valóban ennyire egyértelmű? Jelen tanulmányt azért készítettük el, mert a látszólagos egyértelműség számos jogalkalmazási problémát takar.
A ne bis in idem, azaz a kétszeres értékelés tilalmának elvét minden jogállami rendszerben ismerik és alkalmazzák, nemcsak a büntetőeljárásokban, hanem más jogágakban is alapelvvé vált. Emellett az Európai Unióban a belső piacon kiépült gazdasági kapcsolatok és a határokon átnyúló bűnözés nemzetközi vonatkozású ügyekben is felvetette a ne bis in idem elv alkalmazásának kérdését.
A témánk, az adóbírság és a büntetőeljárás viszonya látszólag kizárólag egy tagállamon belül, a saját nemzeti szabályozás szintjén jelenthet problémát. Ténylegesen azonban két szempontból is Európai Uniós vonatkozással bír.
Egyrészt, az Európai Unió Alapjogi Chartája alkalmazásának kötelezettsége tisztán belföldi ügyekben is felmerül, másrészt a belső piacra figyelemmel mára gyakran előfordul, hogy az egyik tagállamban adóigazgatási eljárás indult és ezzel párhuzamosan kezdődik egy másik tagállamban ugyanazon adó megfizetésének hiánya vagy valótlan adatokon alapuló kifizetés miatt adócsalás kapcsán büntetőeljárás.
Tanulmányunkban röviden ismertetjük a ne bis in idem elv hazai és európai szintű szabályozását, valamint az Európai Unió Bíróságának jogértelmezési gyakorlatát. Bemutatjuk, hogy mindezek fényében hogyan kell megítélni az adóügyekben kiszabott bírságokat, és hogy a gyakorlatban ez milyen problémákat vet, illetőleg vethet fel. Rávilágítunk, hogy a kétszeres értékelés tilalmának oly egyértelmű alapelve miért is nem olyan egyértelmű, amikor azt alkalmazni kell. A felvetődő kérdésekre megoldást is kínálunk, de kiderül, hogy a kérdéskör sokkal összetettebb, mint ahogy az első ránézésre tűnik.
A ne bis in idem elv legfontosabb nemzetközi forrásai az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta), az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény) és a Schengeni Végrehajtási Egyezmény (a továbbiakban: SVE).
A Charta alkalmazásának kötelezettsége kapcsán abból kell kiindulni, hogy az Európai Unió költségvetése bevételi oldalának[2] egyik összetevője a hozzáadott-értékadó (a továbbiakban: héa) alapú saját forrás, amely alapján minden tagállamra azonosan vonatkozó egységes kulcs alapján történik a tagállamok befizetése[3]. Az Európai Bíróság az Åkerberg Fransson-ítéletben[4] kimondta, hogy amikor egy tagállami bíróság olyan büntetőeljárást folytat, amelyben a héá-val kapcsolatban felmerült adóbírságról és adócsalásról kell dönteni, akkor egyben az Unió saját bevételi forrását érintő kérdésben jár el, ily módon uniós jogot is alkalmaz.
Amikor pedig egy tagállam az Unió jogát hajtja végre - tehát héá-val kapcsolatosan akár közigazgatási, akár büntetőjogi területen jár el -, úgy a Charta 51. cikke értelmében tiszteletben kell tartania a Chartában foglalt jogokat és betartani az abban foglalt elveket, valamint előmozdítani azok alkalmazását. Ez a kötelezettség akkor is terheli a tagállami szerveket, ha pusztán a tagállamon belül megvalósult bűncselekménnyel kapcsolatban járnak el.
A Chartát eredetileg 2000. december 7-én fogadták el Nizzában, de csak a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével vált kötelezővé, mára ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint az alapító szerződések[5]. Az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSz.) 6. cikke kimondja, hogy a Chartában foglalt jogok, szabadságok és elvek értelmezése során figyelemmel kell lenni a Chartához fűzött magyarázatokra is.
A Charta 50. cikke rendelkezik a kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalmáról, eszerint: "Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték."
A Charta az egységesség elvének kimondásaként továbbá rögzíti, hogy ha az "olyan jogokat tartalmaz, ami megfelel az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak,
- 210/211 -
akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek."[6]
Az Egyezményhez az Unió maga nem csatlakozott,[7] annak azonban az egyes tagállamok részesei. Ha egy tagállami hatóság a témánkat érintő ügyben jár el, úgy tehát az Egyezményt is alkalmaznia kell. Ennek 7. Kiegészítő Jegyzőkönyve (amit Strasbourgban, 1984. november 22-én fogadtak el), a 4. cikkben kimondja a kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalmát.[8]
Eszerint: "Ha valakit egy állam büntető törvényének és büntető eljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyan e bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki."
Az SVE-t a schengeni vívmányok[9] részeként az Amszterdami Szerződés[10] az Európai Unió elsődleges joganyagába emelte.
A ne bis in idem elvét az SVE 54. cikke mondja ki, némileg másképp fogalmazva: "Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani."[11]
A fenti jogforrásokban fellelhető ellentmondásokat az Európai Unió Bírósága a gyakorlatában megvalósított jogfejlesztő értelmezése során oldotta fel. Mindemellett a ne bis in idem uniós jogi elvének értelmezésekor az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlata is irányadó, az egységesség elve alapján.[12]
A hazai jogban a ne bis in idem elvét az Alaptörvény, mint a jogrendszerünk csúcsán álló norma rögzíti, a Szabadság és felelősség cím XXVIII. cikk (6) bekezdésében.
Eszerint: "A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték."
Az Alaptörvényen kívül az egyes jogágak törvényei is tartalmaznak rá rendelkezést. A témánk szempontjából fontos jogszabály, a Be. 6. § (3) bekezdés d) pontja kimondja, hogy "Büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták. A Be. szerint nem kizáró ok a rendkívüli jogorvoslat (felülvizsgálat, perújítás, jogorvoslat a törvényesség érdekében), a különleges eljárás, a kártalanítás és visszatérítés, valamint a fegyelmi és polgári jogi kártérítési felelősség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
