A mai, konstrukcionizmus vagy formalizmus gyűjtőnév alatt összefoglalható irányzatok, és ezek közül is elsősorban az originalizmus és a textualizmus[2] elméleti irányvonalukat tekintve a klasszikus formalizmus (klasszikus konstrukcionizmus) modern követőinek tekinthetők, a XX. század végén történő felemelkedésük pedig egyfajta válaszként értékelhető az ötvenes-hatvanas évek alapjogi forradalmára.
A klasszikus formalizmus, mely a madisoni felfogáson alapult,[3] egészen az 1930-as évek közepéig meghatározta az amerikai alkotmányjogi gondolkodást. A madisoni felfogás lényege, hogy az Alkotmány nem elsősorban individuális alapjogok katalógusa, melyek a különböző élethelyzetekben az egyes embereket védik, hanem az Alkotmány funkciója az, hogy kijelölje azokat a határokat, amelyek korlátozzák az egyes államhatalmi ágakat, így védve a társadalom egészét valamely hatalmi ág túlzott mértékű befolyásával szemben. A madisoni alapot az 1900-as évek elején két irányba fejlesztették tovább.[4] A langdelliánusok - akiknek a mai
követői a strict ("szigorú") textualisták - mélykonzervatív beállítottságúak, akik elutasítják az alkotmányjogi bíráskodás és jogszabály-értelmezés minden formáját. Tiszta formalistáknak vagy puristáknak is nevezik őket, ugyanis ragaszkodnak a szavak tiszta nyelvtani értelméhez, és a nyelvtani, illetve a logikai értelmezésen kívül más - szabadabb - értelmezési módot nem fogadnak el. Velük ellentétben a lochneriánusok (akiknek bizonyos kiindulópontjait az originalisták is átveszik) elfogadják annak a lehetőségét, hogy az Alkotmány szövege nem mindig ad tiszta és egyértelmű megfogalmazást, ezért szerintük szükség lehet a nyelvtani és a logikai értelmezésen kívül másfajta értelmezési mód felhasználására is, amelyet ők "alkotmányos értelmezésnek" neveztek. A lochneriánusok már elfogadják az egyes alapjogok (például tulajdonszabadság, szerződéskötési szabadság, vállalkozási szabadság) tekintetében is az értelmezési szabadságot, de magát az értelmezést még a konzervatív értékek fényében hajtják végre, ragaszkodva a hagyományos társadalmi rendhez és értékekhez.
Ezt a beállítottságot váltotta fel fokozatosan a pragmatista funkcionalizmus vagy más néven a progresszív irányzat, amely az 1900-as évek elejétől fokozatosan teret nyert az amerikai elméleti jogi gondolkodásban,
- 143/144 -
a gyakorlati jogi életben pedig az 1930-as években bevezetett New Deal elméleti alátámasztójává vált.[5] A progresszív irányzat hívei már erőteljes mértékben figyelembe veszik az Alkotmányban és annak kiegészítéseiben található emberi és állampolgári jogokat, és azok társadalmi funkcióját állítják a középpontba, jelesül azt, hogy a "welfare state", a jóléti állam követelménye megenged bizonyos mértékű beavatkozást az önfejlődő társadalmi viszonyokba. A pragmatista funkcionalisták már elfogadják a redisztribúciót, a szegényebb rétegek segítését és a társadalmi szolidaritás elvét, és ehhez egyre intenzívebben kezdik felhasználni az egyes alkotmányos jogokat.
Ez a fejlődési vonal vezet el azután a dinamista irányzathoz (vagy más elnevezéssel az alkotmánybírósági aktivizmushoz),[6] amelynek hívei és támogatói, de elsősorban maguk az alkotmányosság felett őrködő Szövetségi Legfelsőbb Bíróság bírái az ötvenes-hatvanas években már nemcsak az Alkotmányban nevesített alapjogokat terjesztik ki eredetileg alájuk nem tartozó esetekre, hanem tudatosan kreálnak az Alkotmányban nem nevesített jogokat is abból a célból, hogy az alkotmányosság nevében, de gyakorlatilag saját igazságossági elképzeléseik által hajtva "továbbfejlesszék" az Alkotmányt, ítéleteiken keresztül pedig közvetve magát az amerikai társadalmat is. Az originalizmus, közvetve pedig a textualizmus is erre az ún. alapjogi forradalomra adott válasz volt, amely következetessége révén - nyilvánvaló hibái ellenére is - alkalmas volt arra, hogy visszafordítsa egy dogmatikailag megalapozottabb irányba az amerikai jogelméletet és alkotmánybíráskodást. A következő fejezetben erről: az aktivista alkotmányfelfogás és az "élő alkotmány" konstrukciójának hibáiról és az ezekre a hibákra adott originalista válaszról lesz szó.
A dinamista irányzat, vagyis az aktivista alkotmánybíráskodás[7] az ötvenes évektől kezdett elterjedni Earl Warren szövetségi főbíróvá, majd a visszafogottabb Frankfurter bíró kiválásával legfőbb bíróvá való kinevezésével, és a hatvanas években érte el tetőpontját. A dinamisták az "élő Alkotmány" elméletét hirdették: szerintük az Alkotmányban és annak kiegészítéseiben lefektetett alapjogok jelentése korszakról korszakra változik, és az új és még újabb szükségletek felmerülésével az alkotmánybíráskodásnak is lépést kell tartania, vagyis a megváltozott társadalmi viszonyok fényében folyamatosan újra kell értelmeznie az Alkotmány szövegét. Mindezt az alkotmánybíráskodási funkciókat is ellátó Szövetségi Legfelsőbb Bíróság még jobban kitágította, ugyanis olyan jogokra is alapított ítéletet, amelyek nincsenek benne az Alkotmányban, de facto tehát saját hatáskörben új alapjogokat konstruált. Mindennek visszahatásaként a hetvenes években kialakult az originalista irányzat, amely a jogalkotó eredeti szubjektív akaratának, illetve az adott jogszabály létrehozását inspiráló objektív társadalmi célnak a kutatását állította a jogértelmezés középpontjába.
Az originalisták több oldalról is támadták a dinamista jogfelfogást, illetve az azt alkalmazó bírói gyakorlatot. Mindenekelőtt a demokrácia leértékelésének fogták fel azt, hogy kilenc kinevezett bíró elvont jogelvekre hivatkozva megsemmisítheti a Kongresszus által meghozott törvényeket. A kilenc szövetségi főbírót ugyanis nem választják, hanem az Egyesült Államok elnöke nevezi ki, így egyik bíró sem a nép akaratából kerül a hivatalába, ellentétben a Kongresszus tagjaival, akik egytől egyik demokratikus választásokon mérettetnek meg. Tehát az originalisták szerint ellentétes a demokráciával, ha egy nem választáson alapuló szerv felülbírálhatja a nép többsége által mandátumhoz juttatott és ezért a kongresszusi döntéshozatalkor a nép többségi akaratát kinyilvánító képviselők és szenátorok által meghozott törvényeket. Ráadásul az Egyesült Államok Alkotmánya pontosan rögzíti a törvények megalkotásának eljárási rendjét, és ebben nem juttat szerepet a Legfelsőbb Bíróságnak, ugyanis nem tartalmaz semmilyen konkrét kitételt, amely lehetővé tenné, hogy az a többségi akarattal szembefutó döntéseket hozzon. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak semmilyen alkotmányvédő funkciója ne lenne, hiszen már a kezdetektől fogva eljárt ilyen szerepkörben, csak nem egy nevesített felhatalmazásból következően, hanem az ún. strukturális alkotmányfelfogás[8] alapján, amely viszont csak az alkotmányban immanensen benne lévő jogokkal ellentétes törvények alkotmányellenessé nyilvánítását tette lehetővé. Az anomáliák tehát az originalisták szerint akkor kezdődtek, amikor a főbírák funkciójuk eredeti határait átlépték, és gyakorlatilag maguk kezdtek jogot alkotni. Az ötvenes évektől kezdve ugyanis a bírák már nemcsak értelmezték a jogot, nemcsak felfedték a jogi szöveg értelmét, hanem azt maguk alkották meg, vagyis olyan
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
