Az adóztatás legfőbb elvei közé tartozik, hogy az állampolgárok számára a közterheket az állam adófizető-képességüknek megfelelően írja elő. Fontos követelmény, hogy az adókat egyértelmű és világos szabályok rögzítsék, valamint olyan időpontban álljon fenn a fizetési kötelezettség, amikor arra az anyagi fedezet is rendelkezésre áll, továbbá lényeges szempont, hogy az adók beszedése ne járjon magas költségekkel. A modern jogállam adóztatási rendszerében olyan szociális érzékenységnek kell fontos szerepet kapnia, amely a közterhek viselését az arra való képesség figyelembevételével, illetve e képesség javításával éri el.
Az Alkotmány 70/I. §-a szerint a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Az arányos közteherviselési kötelezettség rendelkezéséből[1] következik, hogy az elvégzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemhez való jog csak az arányos közteherviselésre vonatkozó kötelezettséggel együttesen élvezhet alkotmányos garanciákat. Mindaddig, ameddig az állampolgárt terhelő közteherviselési kötelezettség összhangban van a jövedelmi és vagyoni viszonyoknak való megfelelés elvével, azaz az arányosság követelményével, az adófizetési kötelezettség pénzügy-politikai és jogtechnikai megoldásai nem vetnek fel alkotmányossági kérdéseket.[2]
Fontos azonban rögzíteni, hogy - Földes Gábor megfogalmazásában - "elméletileg és gyakorlat alapján is cáfolható, hogy az adózói minőség az állampolgári viszonyhoz tapad"[3], tekintettel arra, hogy egy adott államban nemcsak az állampolgárok, hanem más természetes és jogi személyek is fizetnek közvetlenül, illetve közvetve bizonyos adónemeket (ld. pl. külföldiek esete: más országban munkát vállaló természetes személy adófizetése a kettős adóztatási egyezmények alapján, szervezetek adóztatásának jogalapja stb.).
Az adóterhek egyenletes elosztása azonban vitathatatlanul a jogalkotó feladata, és az adójogszabályok meghatározásakor figyelemmel kell lennie az egyének szolgáltatási képességére is. A meghatározott adóhányad elvonása jelenti a legegyszerűbb módot, Botos Katalin azonban felhívja a figyelmet, hogy adóztatni csak a tiszta jövedelmet lehet. "A szolgáltatási képesség ugyanis ott kezdődik, ahol a termelési költségek levonása után a tiszta jövedelem marad. A munkavállalók esetében önmaguk fenntartása a minimális "termelési költség", hiszen erre munkaerejük újratermeléséhez szükség van. Ez vezetett el az adómentes létminimum elvének megfogalmazásához."[4] Ahogy Szilovics Csaba mutatott rá az új évezred elején: "Reális létminimum határokat kell megállapítani, és mentesíteni az adózás alól. Ki kell mondani, hogy az állam van a polgárokért és nem fordítva, és ennek megfelelően kell cselekedni, és a jogi struktúrát kialakítani."[5]
A Magyar Köztársaságban nincs hivatalosan deklarált hivatalos szegénységi küszöb. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által számított létminimum 65%-a az állam által a jogszabályokban garantált nyugdíjminimum, amelyet jogosultsági szintként az egyes szociális intézkedések kialakításánál alkalmaznak.
A szabályozás egyértelműsége követelményének teljesítéséhez mindenképpen szükséges annak meghatározása, hogy a társadalom mely rétegei szorulnak rá az adóterhek enyhítésére. A szociálisan hátrányos helyzetben levő csoportok számára az enyhébb kötelezettségek megállapításához meg kell fogalmazni, hogy kik is azok, akik e körbe tartoznak. A szegénység fogalmának meghatározására több elmélet is kialakult. Az abszolút szegénység-koncepciók szerint a minimális szükségleteknek létezik egy tértől és időtől független köre, és akik ezeket a szükségleteket nem tudják kielégíteni, ún. abszolút szegénységben élnek. Ezzel szemben a szubjektív szegénységelméletek arra alapoznak, hogy az érintettek hogyan ítélik meg saját helyzetüket, illetve azt, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a szegénységről, kit tart szegénynek, valamint az is egyéni szempontokon múlik, hogy egy-egy terméket, szolgáltatást az érintettek elengedhetetlenül szükségesnek tartanak-e.
A létminimum mellett használnak relatív típusú szegénységi-egyenlőtlenségi mérőszámokat is. "Az egy főre (fogyasztási egységre) jutó éves nettó jövedelem alapján sorba rendezett népesség alsó tíz, illetve húsz százalékát szokták szegénynek tekinteni. Mások, a nyugat-európai országok gyakorlatához közelebb álló meghatározást követve, a mediánjövedelem ötven-hatvan százaléka alatt élőket sorolják a szegények közé."[6]
- 36/37 -
A létminimum - mint a fentiekből is látszik - nem objektív kategória. Tartalmát mindenütt az adott társadalom kultúrája és értékei, valamint a politikai kompromisszumok alakítják. "Magyarországon a minimumszámításokat - politikai viták helyett - egy 1983-as politikai bizottsági határozat hívta életre. A PB[7] döntése nyomán 1984-től fogva (1982-ig visszamenően) a KSH évente közzéteszi a hivatalos társadalmi- és létminimumadatokat."[8]
A létminimum és a társadalmi minimum olyan értékösszegek, amelyek számokban fejezik ki a szükséglet-kielégítés minimális, társadalmilag még éppen elfogadható szintjét. A hátrányos helyzet kialakulásáért felelős lehet a kedvezőtlen kereső-eltartott arány, az alacsony egy főre eső jövedelem, a munkanélküliség, a lakáshiány stb. [9] A kétfajta minimum a hivatalos meghatározás szerint a következő: a társadalmi minimum az alapvető szükségletek közül a tömegigénnyé vált javaknak és szolgáltatásoknak szerény, de még elfogadható mértékű és színvonalú fogyasztásra lehetőséget nyújtó jövedelem[10], míg "A létminimum (amelynek összege a társadalmi minimumnak mintegy 80-85 százaléka - Sz. J.) a csak a folyamatos életvitellel kapcsolatos, alapvető szükségletek igen szerény kielégítésére lehetőséget nyújtó jövedelem."[11] A létminimum és a társadalmi minimum mindig az adott időszakban érvényes fogyasztói árak tekintetében jelzi a társadalomban elfogadható szükséglet-kielégítéshez minimálisan szükséges javak és szolgáltatások összességét, ugyanakkor mindkettő családi kategória, mivel a szükségletek jelentős hányadát nem egyénileg, hanem családi szinten, háztartásban élve elégítik ki. A háztartások szükségletei a közös lakás költségeiből és az egyes személyek szükségleteiből állnak. A személyek szükségletei pedig elsősorban életkortól függőek, következésképpen a különböző típusú háztartásokra (egyedülállókra és családokra) eltérő minimumértékek jellemzőek.
A szociálisan, anyagilag hátrányos helyzet kezelésének eszközrendszerét az általános jellegű jogintézmények (mint pl. a minimálbér) és a szelektív ellátások különböző formái (így az alanyi jogon járó, illetve az egyedi döntéssel megállapított segélyek) alkotják. A minimumértékek mérceként az egyes ellátások és a családi segélyezés feltételeinek, valamint az adókedvezményeknek és adómentességeknek a meghatározásánál is felhasználhatók oly módon, hogy vagy magát a minimumértéket, vagy annak bizonyos százalékos arányát alkalmazzák.
A létminimum kiszámítására több módszer is létezik, és jellemzően két eljárás minősül elfogadottnak: az ún. teljeskörű, valamint a részleges normatív eljárás. A KSH azt az összeget tekinti szegénységi küszöbnek, amely biztosítja a minimális életvitelhez hozzátartozó szerény szükségletek kielégítését - ez a létminimum összege. A KSH az ún. normatív számítást alkalmazza, amelynek alapja az élelmiszer-fogyasztás értékének meghatározása. Az élelmiszer-normatíva pedig az Országos Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Intézet által összeállított élelmiszerkosár és az életkori sajátosságok figyelembevételével alakul ki. A KSH saját definíciója szerint ez olyan "értékösszeg, amely a folyamatos életvitellel kapcsolatos igen szerény - a társadalom adott fejlettségi szintjén konvencionálisan alapvetőnek minősülő - szükségletek még éppen elfogadható szintjét számszerűsíti."[12] A létminimumot tehát egyfajta szegénységi küszöbnek tekinthetjük, amelynek számítása meghatározott és mindenki számára megismerhető módszerek alapján történik, és az így kialakított minimumérték olyan operatív kategória, amely nemcsak szociálpolitikai mérceként, hanem jogalkotói kategóriaként is felhasználható. Szalai Júlia azonban tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a minimumszámítások terén sok ellentmondás tapasztalható: "Miközben a módszer és a technika szellemes és támadhatatlan, a különböző családtípusokra kialakított létminimumok pedig az átlagjövedelmek 52-68 százalékát teszik ki (ami nemzetközileg sem mondható alacsony aránynak), a számított szintek mégsem alkalmasak sem a szegények számának megállapítására (azt rendre alábecsülik), sem arra, hogy akár a tisztes, bár szűkös megélhetés minimumaiként fogadjuk el azokat (ahhoz ugyanis ezek az összegek túlságosan alacsonyak)."[13] Szalai az ellentmondás okát a magyar társadalom sajátos jövedelmi viszonyaiban látta, nevezetesen, hogy a magyar állampolgárok nagy része, akik egyébként ténylegesen nem tartoznak a szegény rétegekhez, nem a főfoglalkozásukból, hanem az egyre erősödő második gazdasági tevékenységekből szerzett jövedelmeikből tartják fenn magukat, illetve jutnak jelentős többletjavakhoz.
Emellett még a számítások kritikájaként fogalmazódott meg, hogy "A létminimum-számításokhoz alapul vett jövedelem- és háztartásstatisztikai felvételek márpedig a második gazdaságot jelentőségénél és a megélhetésben játszott szerepénél lényegesen kisebb súllyal tüntetik fel. (...) Nemigen jelenítik meg például - a mezőgazdaságon kívüli építőipari, lakástermelési, ipari, szolgáltatási második gazdaságot (amely nemcsak jövedelmeket oszt el újra, hanem termeli is azokat), de nem képesek követni a lakosság életviszonyaiban oly fontos szerepet játszó családon belüli, generációk közötti transzfereket sem."[14] Az idézett tanulmány a rendszerváltás éveinek helyzetét írta le, azonban napjaink jellemző élethelyzetei is megjelennek e következtetésekben. A lakásszerzés költségeinek a létminimum-számításokban való
- 37/38 -
feltüntetése sem problémamentes, hiszen a minimumszámítások feltételezik a saját lakás meglétét, és csak a rezsiköltségek, valamint a karbantartás viszonylatában számolnak. Ez a módszer - Szalai szerint - ugyan megfelel a "folyó fogyasztás" elvének, azonban meglehetősen távol áll a tényleges valóságtól.
A jog jellemzően a jövedelem adott szintjéhez, mint objektív mértékhez köti a szegénységet, vagyis az alacsonyabb közteherviselési képességet, azonban ebben is felfedezhetünk ellentmondásokat, valamint érdemes áttekinteni, hogy megvalósul-e ezáltal az alapvető adóztatási jogelv, azaz, hogy a létminimum már egy olyan határa az adóztatásnak, amelyet a jogalkotó nem léphet át.
Kérdésként merülhet fel az adórendszer alakításában, hogy a fizikai vagy társadalmi létminimumot kell-e irányadónak tekinteni. Az utóbbi ugyanis egyértelműen változékony kategória, hiszen társadalmi rétegenként más és más lehet a létminimum, abból kiindulva, hogy társadalmi helyzetük bizonyos kiadásokat követel meg, de ezek összegének objektív megállapítása lehetetlen feladat elé állítaná a törvényhozókat. Ezek alapján érdemes megvizsgálni, hogy a jogalkotók milyen módszerekkel, eszközökkel kívánják az arányos közteherviselés elvét érvényesíteni. A társadalombiztosítás, nyugdíjak, szociális ellátások és segélyek körén túl a személyi jövedelemadó rendszere az, ahol érvényesülhetnek az állam szociális célkitűzései. Ennek megfelelően lehetősége van adómentes minimumok meghatározására, vagy éppen feltételekhez kötött adókedvezmények és - mentességek biztosítására.
A létminimum határán élők terheinek könnyítésére, valamint egy biztos jövedelemhatár biztosítására született meg sok állam jogrendszerében a minimálbér intézménye, amelynek számos hatása van mind a foglalkoztatottságra, mind az állami segélyezések és ellátások rendszerére. Vizsgálandó azonban, hogy az az értékhatár, amelyet az egyes államok a kötelező legkisebb bérként rögzítenek, milyen viszonyban áll a létminimummal. A minimálbér egyszerre szociális és munkaerő-piaci kategória, ennek megfelelően érdekegyeztetési folyamat eredménye, amelynek összegét jogszabály rögzíti, a létminimumérték pedig - mint a fentiekből látszik - egy családi szempontból meghatározott kategória.
A minimálbér bevezetésének, illetve emelésének több célja is lehet. Egyrészt a magasabb béreken keresztül ösztönözheti a munkavállalást, másrészt elősegítheti a méltányossági elv érvényesülését, és - amennyiben az alacsony jövedelmű háztartásokban lévő keresők jövedelmét emeli - csökkentheti a szegénységet. "Újabban néhány országban új rendszert hoztak létre, vagy megerősítették a már meglévő rendszereket, amelyeknek az a célja, hogy a foglalkoztatottak, a munkanélküliek és az inaktív emberek részére biztosítsák a megfelelő szintű minimális jövedelmet a minimálbérek, a garantált minimális jövedelmekre vonatkozó rendszerek, az adómentes szociális nyugdíjak, illetve általános szociális juttatási programokra vonatkozó garanciarendszerek által. Az azonban még mindig meghatározásra vár, hogy milyen mértékben lehet összehasonlítani e rendszerek tekintetében a lefedettség, valamint a juttatás mértékét az EU-15 országaiban túlsúlyban levő minimális jövedelmi rendszerekkel."[15]
2004-ben az Európai Unióról (EU) elmondható volt, hogy szinte valamennyi tagállam - Olaszország és Görögország kivételével - nyújtott a minimális jövedelemre vonatkozó garanciát lakosainak. Ez azonban nem azonos a hazánkban létező minimálbér intézményével, amelyet az ellentmondásosan megvalósuló és többek között a sávos személyi jövedelemadózást bevezető, a svéd adóztatás szellemében fogant[16] 1987-88. évi adóreform honosította meg, így azt 1988-tól használják.[17] A foglalkoztatottak részére garantált bérminimum rendszerét Ausztria, Ciprus, Dánia, Finnország, Németország, Olaszország és Svédország nem alkalmazza, a többi EU-tagállam azonban ismeri a legkisebb kötelező bér fogalmát. Az euróban kifejezett bérminimum azonban meglehetősen széles skálán mozog.[18] Luxemburg 1973-ban, Portugália és Málta 1974-ben vezette be a minimálbért, de Írországban például csak 2000-ben kezdték alkalmazni. A minimálbérre bejelentett foglalkoztatottak aránya alapján Kelemen Nóra három kategóriába sorolja a tagállamokat. Eszerint Luxemburg, Franciaország, Litvánia és Románia alkotja az első csoportot, amelyben ez az arány meghaladja a 12%-ot, míg Magyarországon, Lengyelországban, Portugáliában, Észtországban és Írországban (második csoport) 3 és 8% között, a harmadik kategóriában pedig 3% alatt van a minimálbéren foglalkoztatottak aránya (Spanyolország, Nagy-Britannia, Málta, Szlovákia és Szlovénia).[19]
A minimálbér összege a havi bruttó átlagkereset 50%-át egyik tagállamban sem haladja meg. Az EUROSTAT adatai szerint Írországban és Luxemburgban megegyezik a havi bruttó átlagkereset felével, annak 43%-a felett van Bulgáriában, Hollandiában, Máltán és Szlovéniában, továbbá 38-41% közt mozog Csehország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Nagy-Britannia, Portugália és Spanyolország területén. Mindeközben a foglalkoztatottak bérének legkisebb kötelező mértéke a havi bruttó átlagkereset
- 38/39 -
35%-át sem éri el Észtországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Romániában.[20] 2001-ben az EU teljes népességének közel 15%-a rendelkezett az adott tagállamban elért átlagjövedelem 60%-ánál kisebb jövedelemmel, ami kb. 68 millió embert jelentett. A szegénységi küszöb közelében élők aránya magasabb volt Írországban, a mediterrán országokban és a balti államokban, a Szlovák Köztársaságban és az Egyesült Királyságban, míg relatíve alacsonyabb a Benelux államokban, Németországban, Ausztriában, az északi tagállamokban, valamint a közép- és kelet-európai országokban. Svédországban ez az arány 9% volt, de ennél is alacsonyabb, 8% volt a Cseh Köztársaságban.
Ez utóbbi megállapítások kapcsán azonban meg kell jegyezni, hogy az EUROSTAT minden országban a relatív szegénységet vizsgálja, nem az abszolút értelemben vett szegénységi küszöböt. "A szociális juttatások (nyugdíjak és egyéb transzferek) minden országban csökkentik a szegénység által fenyegetettek arányát, azonban nagyon eltérő mértékben: ez a csökkentő hatás 50% vagy kevesebb Görögországban, Spanyolországban, Írországban, Portugáliában, és több mint 75% Svédországban, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon."[21]
Az 1961. évi Európai Szociális Kartának, illetve a Közösségi Kartának a Római Szerződés 119. cikkelyén alapuló előírásai alapján alakult ki a "tisztes bér" fogalma. Az Európai Szociális Karta 4. cikkelye szerint "A tisztességes díjazáshoz való jog tényleges gyakorlásának biztosítására a szerződő felek vállalják, hogy elismerik a dolgozók azon jogát, hogy olyan díjazásban részesüljenek, amely mind a dolgozóknak, mind pedig családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít." Kiemelendő e rendelkezésen belül két elem. Egyrészt tisztes bérnek a tisztes életszínvonalat biztosító bér tekinthető, azaz nem lehet kevesebb, mint a létminimum összege, másrészt a tisztes bérnek ezt a tisztes életszínvonalat a munkavállaló családja számára is biztosítania kell. "A tisztes bér meghatározásánál az uniós elvek szerint egy adott országban, adott időpontban a legtöbb dolgozónak fizetett kereset (vagyis a nemzetgazdasági átlagkereset) tekintendő viszonyítási pontnak. Egy 1998-ban született európai uniós megfogalmazás szerint tisztesnek tekinthető az a bér (így például az a minimálbér), amelynek értéke nem kevesebb, mint a nemzetgazdasági átlagkereset 60%-a."[22]
A létminimumértékek közül nem az egyedülállókra vonatkozó értéket kell figyelembe venni, a családi meghatározottságot az Unió is elismeri, vagyis a bérnek a kereső családja számára biztosítania kell a megélhetést. A garantált bérminimumok ellenére az EU statisztikai hivatala megállapította, hogy a 2001-2005 között eltelt időszakban három millióval növekedett az Unióban dolgozó létminimum alatti összegből élő emberek száma, a hozzátartozókkal (eltartottakkal) együtt pedig ez közel 20 millió embert jelentett.
Az elmúlt években a minimálbér euróban kifejezett értéke valamennyi - az azt alkalmazó - tagállamban emelkedett. Magyarországon legmarkánsabban 2001-ben 57% -kal, 2002-ben pedig újabb 25%-kal nőtt a minimálbér, és azóta is folyamatosan emelkedés tapasztalható: 2008-ban 69 000 Ft, 2009-ben 71 500 Ft, 2010-ben pedig 73 500 Ft volt[23], jelenleg 78 000 Ft[24]. A minimálbérnek, vagy garantált létminimumnak, mint a jogalkotó által elismert és rögzített, megélhetéshez szükséges legalacsonyabb összegnek, általában az egyéb, már említett számítási módszerekkel kialakított létminimumértékekkel együtt kell mozognia. Magyarországon 2006-ban a létminimum összege két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás esetén 174.371 Ft, a minimálbér összege pedig 63.000 Ft/hó volt. Ennek következtében a két aktív felnőtt - feltételezve, hogy mindketten dolgoznak - a minimálbérből nem tudta biztosítani 2006-ban saját és gyermekei ellátását.
A képet tovább árnyalja, hogy a minimálbérből levonandó járulékok még inkább csökkentik a jövedelmet, ami 2006-ban az egyéni egészségbiztosítási járulék (4%), az egyéni nyugdíjjárulék (8,5%) és a munkavállalói járulék (1%) befizetését jelentette. Hozzá kell tenni persze, hogy emellett a családi pótlék két gyermek esetén 12 000 Ft plusz bevételt jelent még, de az összes bevétel így sem éri el a KSH által számított létminimum szintjét. A rákövetkező évben ez a kép nem sokat változott. A létminimum értéke 2007-ben egy fogyasztási egységre számítva átlagosan havonta 66 271 Ft volt. A KSH a létminimumértéket aktív és nyugdíjas háztartásokra, azon belül háztartástípusokra bontva is közölte: 2007-ben a tipikusnak tekinthető, két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 2,90 x 66 271 Ft = 192.186 Ft, míg a minimálbér összege 65 500 Ft volt havonta.[25] Részletes számítások nélkül is látszik tehát, hogy a minimálbérből és (enyhén ugyancsak növekvő) támogatásokból egy családban maximálisan szerezhető bevétel összege. a 2007-es évben sem haladta meg a létminimumot.
Halmosi Péter tanulmányában [5] kifejti, hogy "A személyi jövedelemadó természetéből kifolyólag a legalkalmasabb adónem a különböző társadalmi csoportok közötti egyenlőség megteremtésére. A horizontális egyenlőség azt jelenti, hogy az adó-
- 39/40 -
jogszabályok azonosan kezelik az azonos jövedelemmel rendelkező személyeket, míg a vertikális egyenlőség kimondja, hogy az eltérő jövedelemmel rendelkező személyek adóterhének különbözőnek kell lennie."[26]
Az úgynevezett "áldozatelmélet" más szemszögből közelíti meg az adózás kérdését. Az elmélet kiindulópontja és alaptézise, hogy az adózás mindenki számára teher. "Az egyenlőség elve azt indokolná, hogy ezen áldozat mértéke legyen azonos. Nyilvánvaló, hogy egy gazdagabb polgár kevésbé érzi szükségleteit korlátozva még viszonylag nagyobb adóteher mellett is. Ez a logika elvezetett progresszív adókulcsokhoz."[27]
A sávos adózás is gyakran használt fajtája a különböző jövedelemmel rendelkezők közti, a közteherviselésben kinyilvánított differenciálásnak, azonban ennek nagy hátránya, hogy az egyes sávok határain levő jövedelmeknél meglehetősen nagyok a változások. Ennek konkrét megvalósulása lehet a létminimum adómentessége érdekében, hogy egy bizonyos, jogszabályban rögzítettnél alacsonyabb jövedelem után nulla mértékű adókulcs legyen érvényes. Az adómentességek egy része szociális megfontolásokon alapul, így pl. a családi pótlék, illetve egyes - társadalombiztosítási vagy szociális ellátás keretében az önkormányzat által adott - szociális juttatások. Eszköz lehet tehát a személyi jövedelemadón belül az adókulcsok száma és nagysága, a társadalombiztosítási járulék és a személyi jövedelemadó összekapcsolásának módja, az adóalanyok körének meghatározása, illetve differenciálása. Ebbe a körbe tartoznak természetesen az adómentességek és adókedvezmények is, melyek általában elsődleges szerepet töltenek be az egyediesítésben. Az egyediesítés pedig - az egyenlőség elve mellett - azért is kiemelkedő fontosságú, mert - Földes Gábor szavaival élve - "Nem várható el senkitől, hogy létfenntartása veszélyeztetettsége esetén is járuljon hozzá a közkiadásokhoz, az állami érdek nem előzheti meg a létfenntartás elemi követelményeit".[28]
A létminimum közterhek alóli mentesítését a magyar személyi jövedelemadó rendszere a fenti eszközök közül a következőkkel kívánja - közvetlenül vagy közvetve - elérni a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvényben (a továbbiakban: Szja tv.): jövedelemhatárhoz kötött adókulcsok; minimálbér adómentessége, adó- és kiegészítő adójóváírás; személyi és családi kedvezmény; lakáshitelhez kapcsolódó kedvezmény.
A személyi jövedelemadó mértéke a megszerzett jövedelem összegének függvénye. 1999-ben a korábbi 5 kulcsos adórendszerből 3 kulcsos lett, ám az adójóváírás csökkentése inkább növelte az adóterheket. 2002 és 2006 között az adójóváírás növelésével, az adókulcsok mérséklésével, a kétkulcsos adórendszer bevezetésével később lényegesen mérséklődtek az adóterhek.
Az arányosság és igazságosság elvének következetesebb érvényesülése érdekében az átlagos és az átlag alatti jövedelemmel rendelkező társadalmi rétegek tekintetében a törvényhozó 2005-re már kétkulcsos adótáblát rendelt. Ily módon kívánta megvalósítani az adóterhelés érzékelhető csökkentését, amellett, hogy a minimálbér adómentességének fenntartását adójóváírással látta megoldottnak.
2006. január 1-jétől az adóévben megszerzett jövedelem alapján 1 550 000 Ft-ig 18% volt az alkalmazandó adókulcs; ezen összeg felett 279 000 Ft és az 1 550 000 forinton felüli rész 36%-a volt befizetendő. 2007-ben növekedett a 18%-os sáv, és 1 700 000 Ft-ig alkalmazhatta az adóalany, e fölött 306 000 Ft és az 1 700 000 forinton felüli rész 36%-a képezte az adófizetési kötelezettséget a személyi jövedelemadó adónemében[29]. A személyi jövedelemadó kulcsok a 2008-2009 években nem változtak.[30] A 2010. adóév azonban jelentős módosítást hozott: az adóalap-kiegészítés[31] megjelenése mellett a sávok közötti jövedelemhatárt 5 000 000 Ft-ra emelték, a kulcsokat pedig 17%-ra és 32%-ra csökkentették.
2011. január 1-jétől a sávosan progresszív és a némethez hasonlóan bonyolult[32] személyi jövedelemadót - a kulcsok csökkentésére és versenyképes adómérték, illetve adómértékek[33], valamint a lineáris rendszer bevezetésére irányuló nemzetközi trendekkel összhangban - az egykulcsos adónem alkalmazása váltotta fel. Véleményem szerint ez is része az Ádám Antal által megfogalmazott és kimunkált egyetemesedési és egységesülési[34] folyamatnak, amelyben a "fejlett országok bizonyos összehangolt gazdasági akciói, valamint néhány jelentős világméretű vagy regionális pénzgazdálkodási koncentráció koncepciózus ösztönző financiális aktivitása elismerést érdemel."[35] A hatályos rendszer így a 16%-os egyetlen adókulcsot alkalmazza. Ez azonban csak a különadózó jövedelmek esetén jelent ténylegesen 16%-os adóterhelési szintet, ugyanis az összevonandó jövedelmek adóalapját változatlanul adóalap-kiegészítéssel (a jövedelem 27 százalékának hozzáadásával, bruttósítással - vagy ahogy a köznyelvben mondják: szuperbruttósítással) kell meghatározni. Ennek megfelelően az alkalmazandó elvonás az összevont adóalapba tartozó, önálló tevékenységből származó, nem önálló tevékenységből származó, valamint egyéb jövedelmekre nézve 20,32 százalék.
- 40/41 -
1996-ban a nulla mértékű adókulcs megszüntetésével, az adótábla és az adójóváírás újszerű kombinált rendszerével a törvényhozás az egyensúlyt akarta javítani a fogyasztás ésszerű korlátozása és a növekedést megalapozó felhalmozás között. Magyarországon tehát nincs nulla mértékű adókulcs, hanem az adójóváírás intézménye vált hivatottá arra, hogy a minimálbérnek megfelelő bevallott jövedelmet mentesítse a személyijövedelemadó-fizetési kötelezettség alól.
Az adójóváírás[36] az ún. számított adót csökkenti, vagyis az általános szabályok alapján kiszámított adó összegéből vonható le. Az adójóváírásra az Szja tv. különböző mértékben ad lehetőséget, a különbségek pedig abból adódnak, hogy a jogosultsági határt a magánszemély jövedelme eléri-e, azt meghaladja-e, és ha igen, milyen mértékben. Az adójóváírás mértéke az Szja tv. 1998. évi módosításával változott. A jogalkotó ezen intézkedésével a közterhekhez való arányos hozzájárulás elvét szem előtt tartva a családok jövedelmi esélyegyenlőségének érzékelhető javítását célozta meg. A törvény szerint az adójóváírás a bérjövedelem 10%-a, de legfeljebb jogosultsági hónaponként 3.000 forint lett, és csak azok vehették igénybe, akiknek éves bevallott jövedelmük nem érte el az 1.000.000 forintot.
Az adójóváírás 2006. január 1-jétől az adóévben megszerzett bér 18%-a, de legfeljebb 9000 Ft lett egy jogosultsági hónapra[37]. Ez a lehetőség csak akkor vált érvényesíthetővé, ha a bevallott vagy az adóhatósági adó-megállapítás során elszámolt éves összes jövedelem nem haladta meg az 1 500 000 forintot, mint jogosultsági határt. Ha az éves összes jövedelem meghaladta a jogosultsági határt, de a 2 100 000 Ft-ot nem érte el, az adójóváírás egyenlő volt a törvény alapján meghatározott összegnek a jogosultsági határ feletti jövedelem 18%-át meghaladó részével. A kiegészítő adójóváírás szabályai szerint 2006. január 1-jétől a magánszemély a jogosultsági határra irányadó szabályai szerinti éves összes jövedelme nem haladta meg az egymillió forintot (a kiegészítő jogosultsági határt) akkor az adójóváírás az adóévben megszerzett bérből a jogosultsági hónapok száma és 50 000 Ft szorzatát meghaladó rész 18%-a, de legfeljebb jogosultsági hónaponként 2340 Ft. Ha az éves jövedelem meghaladta az 1 000 000 Ft-ot, de nem érte el az 1 561 600 Ft-ot, a kiegészítő adójóváírás összege az előbbiekben meghatározott összegnek a kiegészítő jogosultsági határ 5%-át meghaladó része volt.
2008. január 1-jétől megszűnt az adójóváírás kettős rendszere, helyébe egységes adójóváírást vezettek be. Mértéke továbbra is az adóévben megszerzett bér 18%-a maradt, havi felső értéke 11 340 Ft lett, "kifuttatása" pedig 1 250 000 Ft és 2 762 000 Ft között történhetett. Amennyiben pedig az éves bevallott (elszámolt) jövedelem meghaladja a 2 762 000 Ft-ot, akkor adójóváírás nem volt érvényesíthető. 2011-től az adójóváírás 16%-ra csökkent, legfeljebb havi 12 100 forint lehet, amennyiben a magánszemély jövedelme nem haladja meg a jogosultsági határt, amelynek összege évi 2 millió 750 ezer forint, ezt követően 12%-kal fut ki, ami azt jelenti, hogy az adójóváírás évi 3 millió 960 ezer forintos jövedelem felett nem érvényesíthető.
A családok támogatásáról szóló 1998. LXXXIV törvényben szabályozott családtámogatási formákkal összhangban a gyermekeket nevelő családokat egyéb támogatási rendszerek is segítik. Ezek közül kiemelendő a személyi jövedelemadóról szóló törvény 1998. évi módosításával bevezetett gyermekek után járó adókedvezmény, amely a családok teherviselő-képességéhez igazodó adóztatás megalapozását is jelenti.
A családi kedvezmény érvényesítésére egyébiránt az a magánszemély jogosult, aki a családok támogatásáról szóló törvény szerint családi pótlékra jogosult, továbbá a várandós nő és vele közös háztartásban élő házastársa. A 2004/41. számú adózási kérdés szerint az Szja törvény 40. § (9) bekezdése alapján a családi kedvezményre jogosult az adóév végén az adóbevallásban a vele közös háztartásban élő élettársával is megoszthatja a családi kedvezményt, ha egyikük sem veszi igénybe a gyermeket nevelő egyedülálló családi pótlékát. Olyan esetben, amikor a jogosultnak nincs levonható adója, az élettárs pedig nem jogosult a kedvezményre (a gyermek nem közös, ezért az élettárs nem szülő) nem kifogásolható, ha megosztás címén a kedvezményt teljes egészében az élettárs érvényesíti. A családi kedvezmény tehát - figyelemmel az adózó jövedelmi helyzetére és a család nagyságára - ugyancsak egy differenciáltabb minimum elérését szolgálja, azonban egy vagy két eltartott után nem vehető igénybe, és szükséges, hogy az eltartó jövedelemmel rendelkezzen.
Az Szja tv. 2001-től hatályos 40. § (5) bekezdése értelmében ugyanis a szülő a családi adókedvezmény összegének meghatározásához beszámíthatja a tényleges eltartottakon kívül azon gyermekeket is, akiket a családok támogatásáról szóló törvény szerint a nevelési ellátás összegének megállapításakor figyelembe vesznek. A családi kedvezményt - jövedelemhatárhoz kötötten - a 2011. adóévig kizárólag a legalább három gyermeket nevelők vehették igénybe, összege 4000 Ft volt gyermekenként.[38] Négy vagy több gyermeket nevelő család esetén a jövedelemhatár gyer-
- 41/42 -
mekenként 500 000 Ft-tal nőtt, de így is maximum 8 000 000 Ft lehetett.[39]
A 2011-ben változtatott magyar rendszer is a családi adózás jelzőt kapta. A családi kedvezmények vonatkozásában ugyanis újat hozott az Szja tv. január 1-jén hatályba lépett módosítása.[40] Megítélésem szerint pozitív jogalkotói kezdeményezés, hogy a családi kedvezmény - annak 1988-as megjelenése óta először - egy gyermek után is érvényesíthető, méghozzá a jövedelem nagyságára tekintet nélkül. Ezt az új struktúrájú adóalap-kedvezményt (a korábbi adókedvezmény helyett) a családi pótlékra is jogosult házastársak - ha mindketten végeznek bevételszerző tevékenységet - együtt is igénybe vehetik. A családi kedvezmény - az eltartottak lélekszámától függően - kedvezményezett eltartottanként és jogosultsági hónaponként egy és kettő eltartott esetén 62 500 forint, három és minden további eltartott esetén 206 250 forint.[41] A kedvezmény nagysága azonban álláspontom szerint joggal kifogásolható, tekintettel arra, hogy a családi fogyasztásban is érvényesül a méretgazdaságosság elve[42], és ennek megfelelően a harmadik és további eltartottak utáni, jóval magasabb összegű implicit juttatás véleményem szerint az összes körülményre tekintettel nem éri el a kívánt jogalkotói célt. A szabályozás üdvözlendő eleme azonban, hogy a rokkantsági járadékban részesülő adóalany saját maga mint kedvezményezett eltartott után is érvényesíthet adóalap-kedvezményt.
A létminimum számítása során már említettem, hogy a lakásszerzés és -fenntartás költségei jelentős részét képezik akár az egyének, akár a családok kiadásainak. Erre tekintettel tartalmazta a lakáscélú megtakarítások kedvezményét már az 1987. évi VI. törvény is: az adóból levonható volt a lakásvásárlás, -építés, illetve -bővítés céljára a pénzintézetnél elkülönítetten kezelt 36 000 Ft-os megtakarítás 20%-a. Az összeg 1990. január 1-jével 60 000 Ft-ra emelkedett, majd 1991-től megszigorodtak az igénybevétel feltételei.[43]
A lakáshoz jutás állami segítésének eszközeként az Szja tv. 1995-től - fenntartva, de nem valorizálva ezt a lehetőséget -részesítette kedvezményben a lakáscélú megtakarításokat, illetve a lakáscélú hitel törlesztéséhez is kapcsolt kedvezményi elemet. Eleinte a pénzintézettől felvett ilyen célú hitel törlesztésére fordított összeg 20%-a volt levonható az adóból. A kedvezmény ebben a formában 2003-ban megszűnt, a lakáshitelek törlesztése után pedig 2007-től már nem jár semmiféle adókedvezmény, kivéve, ha a kölcsön visszafizetését még 2006-ban vagy korábban megkezdték, ebben az esetben ugyanis a kedvezmény továbbra is a 2006-os feltételek szerint számolható el. Lakáscélú kölcsönre kamattámogatást 1988-1990 között a 3%-ot meghaladó kamatrész után lehetett igénybe venni. Ez a lehetőség 1991 és 1994 között megszűnt, azonban 1995-ben megújítva vezették be a tőke és kamattörlesztés 20%-áig, de legfeljebb 30 000 Ft-os értékhatárig. Ezt követően a kedvezmény mértékét 2001-ig nem módosították, így elveszítette érdemi jelentőségét. 2002-től az adóhitel meghatározott összege után 240 000 Ft (később ennek csupán a fele) leírhatóvá vált az adóból. [44]
A személyi jövedelemadó a legalkalmasabb arra, hogy a társadalmi jövedelmem alapuló különbségeket kiegyensúlyozza, és a közteherviselésben való részvételt arányosabbá tegye. A jogállamnak -ahogy már fent szó esett róla - egyik feladata, hogy a Halmosi [5] által említett vertikális igazságosságot megvalósítsa az adóztatásban.
A nemzetközi összehasonlítás egyik fő szempontja az adókulcs nagysága, ugyanakkor a jövedelem fogalmának adózási szempontból való meghatározása is releváns. A jövedelem - attól függően, honnan származik - munka- vagy tőkejövedelem, és annak érdekében, hogy aki csak az előbbivel rendelkezik, munkaképes kora után is megfelelő életszínvonalon létezhessen, a tőkejövedelmek magasabb adóztatása is kialakult. Eszerint a jövedelmek megadóztatása mellett külön vagyonadó is szerepelhet. Annak alapján, hogy az állampolgár milyen adófizető képességgel rendelkezik, a jogalkotónak célszerű a kivetett adóknál azt is figyelembe vennie, hogy a család hány tagból áll, hiszen a családos ember több fő eltartásáról is gondoskodik. Ennek figyelmen kívül hagyásával súlyosan hátrányos helyzetbe kerülhetnek a családosok az egyedülállókkal szemben.
A személyi jövedelemadó rendszere az egyes EU-tagállamokban eltérő képet mutat. Az Európai Bizottság adózásra vonatkozó stratégiáját 2001. május 23-án adta ki "Az Európai Unió adóügyi politikája - Az elkövetkezendő évek prioritásai"[45] címmel. A dokumentumban foglaltak szerint a Bizottság hatásköre e téren a koordináció marad, azaz a személyi jövedelem adóztatási rendszerének meghatározása továbbra is tagállami hatáskör részét képezi. A közösségi joganyagok nem rendelkeznek a közvetlen adózásról, a tagállamok adórendszerei közötti hasonlóságok mellett természetesen sok különbség tapasztalható. A közösségi adózási szabályok szerint az EU-tagállamok állampolgárai abban a tagállamban kötelesek adót fizetni, ahol ténylegesen laknak,
- 42/43 -
függetlenül a jövedelem keletkezésének helyétől. A munkaerő pedig - ahogy a tőke is - oda vándorol, ahol kedvezőbb feltételekkel várják.
Valamennyi tagállam törekszik az igazságosság elvének megfelelően az alacsonyabb jövedelműekre nézve alacsonyabb adókulcsot alkalmazni, illetve azt teljesen mellőzni. A személyi jövedelemadóhoz kapcsolódó legáltalánosabb mentesség, ha az adófizető bizonyos határ alatt maradó jövedelme mentesül az adófizetési kötelezettség alól. Többek közt Ciprus, Görögország, Franciaország és Németország jövedelemadó rendszerében is szerepel egy-egy alsó éves jövedelmi határ, amely alatt az adókulcs nulla százalék. Görögországban az adóreform 2007-ben kezdődött és elsődleges célja volt, hogy 2007 és 2009 között fokozatosan lejjebb vigyék az adókulcsokat (induláskor: 0%, 15%, 25%, 35%, és 40%). Első lépésként a középső kulcsok az előző évihez képest 1%-kal csökkentek, az adómentes sáv felső határát pedig 1000 euróval emelték. Olaszországban és Németországban a személyi jövedelemadó még kiegészül az ún. szolidaritási adóval, amely a személyi jövedelemadó 4, illetve 5,5%-át teszi ki. Az adókulcsokat és adósávokat Írországban a jövedelem és családi állapot alapján határozzák meg (ld. fenti táblázat).
A személyi jövedelemadó alanyainak körét illetően az egyén és a család szükségleteit és teherbíró-képességét másként veszik figyelembe néhány országban, pl.: Írország és Németország differenciált kategóriákat alakított ki annak érdekében, hogy az egyének és családok egyedi szempontjait is meg tudja jeleníteni. A jogalkotó lehetővé teszi a házastársak által megszerzett jövedelmek megengedett arányban való megosztását. "Az elmúlt években az OECD-országok mindazonáltal az egyén adóztatása irányába mozdultak el, ami arra utal, hogy a családok támogatását az államok inkább adókedvezményekkel és közvetlen támogatásokkal képzelik el."[46] Németországban progresszív adózási rendszer működik, amelynek lényege ugyancsak az arányos közteherviselés elérése, azaz, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezők magasabb adót fizetnek. Az adóalanyokat adókategóriákba osztották, s az adó mértéke ennek is függvénye. A kategóriák kialakításában szerepet játszott a családi állapot, az adott háztartásban élő gyermekek száma és az utánuk járó juttatások stb.[47]
A személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulék mértéke, melyet a fizetésből vonnak le, a munkavállaló bruttó fizetésétől és családi állapotától függ. A mentességek és kedvezmények rendszere elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a különböző anyagi, szociális helyzetben levő adózók lehetőleg erejükhöz mérten vegyék ki részüket az adózási kötelezettségből. A kelet-közép-európai országok a differenciálási szemponton túl általános tapasztalatként szűrték le azonban, hogy minél bonyolultabb az adórendszer, annál kevésbé működőképes, és a szabályok kijátszási lehetőségei sem csökkennek számottevően a kazuisztikus szabályozás erősítésével: "... a hangsúlyt az adócsökkentésre, és ezzel együtt az egyszerűsítésen és a kedvezmények eltörlésén keresztül az adózói kör kiszélesítésére kellene helyezni. Ez különösen érvényes a szegényebb országokra, ahol a vállalati adók növelése az informális gazdaságot táplálva épphogy csökkentik az állam adóbevételeit. Minél nagyobb az informális gazdaság mérete az adóreform előtt, annál nagyobb mértékben növelhető az adóbevétel az adók csökkentése, és a rendszer egyszerűsítése révén."[48]
Ezért már évekkel ezelőtt elindult egy tendencia az adórendszerek egyszerűsítésére, mely érthetővé, elfogadhatóbbá teszi a közterhek viselésében való részvételt, és így akár az adóbevételek növekedése is elérhető. A kelet-közép-európai országokban az utóbbi években megfigyelhető az adócsökkentésre és az adórendszer egyszerűsítésére, továbbá az adók egységesítésre való törekvés, amely célkitűzések a gazdasági válság következtében azonban várhatóan háttérbe szorulnak.
Észtország még 1994-ben bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadót, melynek mértéke 2008-tól 21%, Litvániában 2006-ban 33%-ról 27-re, a következő évben pedig 24%-ra csökkentették az adókulcsot. Csehország 2007 óta alkalmaz egykulcsos személyi jövedelemadót, a korábbi 12-32% közti mértékű adókulcsokat 15%-os adókulcs váltotta fel, Bulgáriában pedig 2008-tól a magánszemélyek jövedelmére 10%-os az adó mértéke, szemben a korábbi 20-24%-kal.
Szlovákia 2004-ben kezdődő adóreformja nyomán 19%-os lett a személyi jövedelemadó. A hat sávból álló személyi jövedelemadó rendszerhez kapcsolódó adókedvezmények hatályukat vesztették, de a jövedelmek egy része továbbra is adómentességet élvez. Adómentesnek minősül a létminimum 19,2-szerese, de legfeljebb a létminimum százszorosáig. Az ezt meghaladó éves jövedelemnél az adómentes sáv már csökken, majd teljesen megszűnik. A nyugellátásban részesülő adózó jövedelme csak akkor adómentes, ha a nyugdíja a létminimum 19,2-szeresénél kisebb, de legfeljebb a különbözet tekintetében. Adókedvezmény vehető igénybe gyermekenként, amelynek összege - az euró bevezetéséig - havi 555 korona volt. E tekintetben gyermeknek minősül, aki a 25. életévét még nem töltötte be és közép- vagy felsőfokú tanulmányokat folytat, továbbá feltétel, hogy az adózó legalább a minimálbér hatszorosának megfelelő jövedelemmel rendelkezzen.[49] A családok támogatását szolgáló kedvezmény a szlovák adórendszerben, hogy amennyiben a házastárs adóköteles jövedelme nem éri el az adómentes sáv határát, a rá vonatkozó
- 43/44 -
fennmaradó részt a házastárs figyelembe veheti bevallásában, ennek azonban feltétele, hogy a házasfelek közös háztartásban éljenek. Ez utóbbi jelentős eltérést mutat a magyar rendszerhez képest, mert amennyiben a számított adó a gyermekek után járó összegnél alacsonyabb, a különbözetet kifizetik az adózó részére.
Romániában 2005. január 1. óta a személyi jövedelemadó kulcsa egységesen 16%. Korábban ez az érték 18-40% közt mozgott. Az adókulcs egységesítése mellett azonban majdnem minden kedvezményt eltöröltek, csupán az adóalap korrekciójára maradt néhány lehetőség. Ilyen korrekciós lehetőség, hogy a törvény 250 román lej levonását teszi lehetővé munkavállalók számára, továbbá rokkantsági foktól függően 100, illetve 200 román lej kedvezményt vehetnek figyelembe. Családi jellegű támogatás a személyi jövedelemadó rendszerén belül, hogy eltartottanként is 100 román lej vehető igénybe. Adómentes jövedelemnek számítanak többek közt a szociális juttatások, az ösztöndíj, az örökség, a mezőgazdasági tevékenység jövedelme vagy az ingó és ingatlan vagyon értékesítéséből származó jövedelem is. A levonások érvényesíthetősége regresszív jellegű, azaz ahogyan növekszik a jövedelem, csökken az igénybe vehető kedvezmény, ha pedig az adózó éves jövedelme meghaladja a 30.000 román lejt, nincs lehetőség kedvezmény figyelembe vételére. A nyugdíjak havi 900 román lej felett adókötelesek.
Szlovéniában - a magyarhoz hasonlóan - sávosan progresszív személyi jövedelemadó terheli a bérjövedelmeket, az üzleti tevékenységek jövedelmét, a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmet, a tőkejövedelmeket, valamint az ingatlanok bérleti díjából és a vagyoni jogok átengedéséből származó jövedelmeket. Ha az adóalap €0-6800 közé esik, akkor az adó mértéke 16%, 6800-13 600 euró között 27%, 13 600 euró összeg felett pedig 41%. Szlovéniában adómentességet élveznek a segélyek, a támogatások, a rokkantsági járadék, a táppénz és a nyugdíj.
Minden magánszemély jogosult az általános adókedvezményre, azaz az adóalap évi 2800 euróval csökkenthető, ennek feltétele azonban, hogy utána egy másik rezidens nem érvényesíti az eltartott családtagra vonatkozó különleges kedvezményt. A családi kedvezmény az eltartottak számától függ és már egy eltartott után is igénybe vehető. [50]
Az adómentes létminimum biztosítása - mint a modern adóztatás egyik alapvonása, az arányos közteherviselés érvényesíthetősége - már a létminimum definíciójának meghatározásakor komoly kérdéseket vet fel. A határ meghúzása - a szociológiai és statisztikai felmérések és szempontok figyelembevételével - a jogalkotó feladata. A számításokban rejlő ellentmondások, illetve az egyes élethelyzetekben - és emiatt a minimumértékek számításában - rejlő különbözési lehetőségek oda vezetnek, hogy minden társadalom más és más módon közelíti meg a szegénység és a létminimum határát, illetve más eszközökkel próbálja enyhíteni, tehermentesíteni azt. Az adójogszabályok megalkotásában az egyes államok a saját, szubjektív alapokon tekintetbe vett szegénységi küszöbüket állapítják meg minimális kötelező jövedelemként, illetve létminimumként.
Magyarországon a jogalkotás a minimálbér összegének adómentességét próbálja több-kevesebb sikerrel garantálni. A személyi jövedelemadó rendszerében ugyan az adójóváírás intézménye ezt hivatott szolgálni, azonban egyes járulékok levonása a garantált bérből így is kötelező.
A terhek enyhítésére igénybe vehető eszközök, mentességek, kedvezmények az EU más országaiban is megtalálhatók. Egyik oldalon a családi állapot és egyéb, igazolható körülmények alapján adott kedvezmények, differenciált módon meghatározott adókulcsok rendszere ad könnyítést a nehezebb helyzetű családoknak (pl. Írország, Németország), más országokban pedig az adórendszerek jelentős egyszerűsítése és az adókedvezmények rendszerének radikális átalakítása is megfigyelhető (pl. Szlovákia, Románia).
Hangsúlyos vonatkozása a létminimum-értékeknek a családi jelleg, az, hogy a hatályos minimálbérek mellett egy család eltartása már nem lehetséges a létminimum szintjén sem. A minimálbérnek a modern adóztatás alapelvei szerint legalább a létminimum járulékokkal felbruttósított összegével kellene megegyezőnek lennie. Ehhez azonban a költségevetési feltételek megteremtése mellett a létminimum jogi fogalmának a szociológiai szempontokkal is összhangban lévő kidolgozása szükséges. ■
JEGYZETEK
[1] Ugyanez jelenik meg a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 1. § (1) bekezdésében is.
[2] 163[/]B/1991 alkotmánybírósági (AB) határozat
[3] Földes Gábor: A pénzügyi alkotmányosság. Társadalmi Szemle 1996. 1 sz. 64. o.
[4] Botos Katalin: Adóelméletek - mit üzen az elmélettörténet a mának? Pénzügyi Szemle 2008. 3. sz. 439. o.
[5] Szilovics Csaba: Csalás és jogkövetés az adójogban. Budapest, Gondolat Kiadó, 2003, 191. o.
[6] Havasi Éva: Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon. Szociológiai Szemle 2002. 4. sz. 58. o.
[7] Értsd: Politikai Bizottság
[8] Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról. In: Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.) Társadalmi riport 1990. TÁRKI, Budapest 1990. 420.o.
- 44/45 -
[9] Létminimum és társadalmi minimum. Esély 1991. 6. sz. 84. o.
[10] Főbb népgazdasági folyamatok 1979-1987. KSH, Budapest 1988. Idézi: Szalai Júlia: Some thoughts on poverty and the concept of subsistence minimum. In: Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.) SOCIAL REPORT. Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés, Budapest 1992. 297. o.
[11] Főbb népgazdasági folyamatok 1979-1987. Budapest, KSH, 1988. Idézi: Szalai Júlia: Néhány gondolat a szegénységről és a létminimumról. In: Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.) Társadalmi riport 1990. Budapest, TÁRKI, 1990. 419. o.
[12] Központi Statisztikai Hivatal: Létminimum, 2004 http://www.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xftp/idoszaki/letmin/letmin04.pdf 2009.01.22.
[13] Szalai, 1990. (i.m. 7) 421. o.
[14] Szalai, 1990. (i.m. 7) 421-422. o.
[15] Szociális helyzet az Európai Unióban 2004. Összefoglaló jelentés. 22. o. http://ec.europa.eu/employment_social/social_situation/docs/ssr2004_brief_hu.pdf 2009.01.12.
[16] Szilovics Csaba: Stability and Calculability Regarding the Taxation of Natural Persons in the Period of 1998-2005. In: Jakab András, Takács Péter, Allan F. Tatham (szerk.) The Transformation of the Hungarian Legal Order 1985-2005. Kluwer Law International, 2007. 169. o.
[17] "Az alapnormák 1984-ben felváltó új törvény (1989. évi XLV.) a jövedelemsávok számát nyolcra csökkentette és lejjebb vitte a felső adókulcsot és módosította a kedvezmények körét is. A következő évben ismét módosították a rendszert a sávok számát ötre, a felső adókulcsot pedig 50%-ra csökkentették. A következő évben a sávok számát hétre növelték, míg az alsó adókulcsot 12%-ra csökkentették, majd 1990-ben megszületett az 1990. XC. törvény, amely már csupán négy kulcsot alkalmazott, amit 1994-ben újra hatra emeltek, hogy 1999-ben háromra, és 2004-ben kétkulcsosra alakítsák a személyi jövedelem adóztatást." (Szilovics Csaba: Stabilitás és kiszámíthatóság a természetes személyek adóztatásában 19852005. között. Előadásanyag kézirata. Budapest, 2006. április 7., ELTE-ÁJK, A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990-2005 c. konferencia)
[18] Pl.: 2006 elején Lettországban a minimálbér 129, míg Luxemburgban 1503 euró volt - bár semmiképpen sem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzetközi összehasonlítás a bérek és a keresetek vásárlóerejének is függvénye.
[19] Kelemen Nóra: Keresetek, munkaerőköltség, minimálbér az Európai Unióban és Magyarországon. Európai Tükör 2007. 4. sz. 133. o.
[20] Forrás: http://epp.eurostat.ec.europa.eu 2009.01.27.
[21] Szociális helyzet az Európai Unióban 2004. Összefoglaló jelentés. 40. o. www.ec.europa.eu/employment_social/social_situation/docs/ssr2004_brief_hu.pdf 2009.01.12.
[22] Hanti Erzsébet (szerk.): Az Európai Uniós munkaügyi irányelvek és érvényesítsük a hazai kollektív tárgyalásos gyakorlatban. Budapest, Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, 2003. 124. o.
[23] Forrás: http://www.apeh.hu
[24] 337/2010. (XII. 27.) Korm. rendelet 2. § (1) bek.
[25] Forrás: www.ksh.hu
[26] Halmosi Péter: A személyi jövedelemadó-rendszer helyzete és aktuális kérdései a fejlett országokban. Pénzügyi Szemle 2008. 3. sz. 477. o.
[27] Botos, 2008 (i.m. 3), 439. o.
[28] Földes, 1996 (i.m. 2), 65. o.
[29] Szja tv. 30. §
[30] Az alsó kulcs maradt 18%, a felső pedig 36%. Az összeghatár 2009-ben a 2007-es és 2008-as adótáblában meghatározott 1 700 000 Ft-ról 1 900 000 Ft-ra emelkedett.
[31] Az összevont adóalap a jövedelem adóalap-kiegészítéssel (27 százalékkal) megnövelt összege lett.
[32] Vö. Ludwig van den Hauwe, German income tax policy between equity and efficiency, European Journal of Law & Economics (1998) No. 5, 267-268.
[33] E kormányzati lépések megtételét sok piaci szereplő, illetve elemző is évek óta sürgeti. Lásd például Brother Layman, Az offshore halála (HVG Kiadó Zrt., Budapest 2010), 272-274.
[34] Vö. Ádám Antal, A posztmodernitás jogi sajátosságairól, Társadalmi Szemle 1996. 4. sz. 19.o.
[35] Ádám Antal, Bölcselet, vallás, állami egyházjog (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007), 79.
[36] Szja tv. 33. §
[37] Szja tv. 33. § (1) bekezdés
[38] A teljes összege csak akkor járt, ha a magánszemély éves jövedelme - 3 gyermek esetén - nem haladta meg a 6 000 000 Ft-ot (ld. korábbi Szja tv. 44.§ (1) bekezdés a.) pont)
[39] Szja tv 44. § (1) bekezdés b-e.) pontok
[40] A magyar személyi jövedelemadó rendszere e tekintetben is jelentős módosuláson, fejlődésen ment keresztül az 1988-as bevezetés óta. Akkor ugyanis csak nagyon korlátozott mértékben lehetett hasonló típusú kedvezményeket igénybe venni: legalább három, 14 éven aluli (nappali tagozatos felsőoktatásbeli hallgató esetén 25 év alatti) gyermek esetén lehetett igénybe venni az éves tizenkétezer forintos gyermekenkénti adóalap-kedvezményt.
[41] Lásd Szja tv. 29/A. § (2) bekezdése.
[42] Peter M. Mieszkowski - Joseph A. Pechmann - James Tobin, Is a Negative Income Tax Practical?, Yale Law Journal (1967) No. 1, 8.
[43] Szilovics, 2007 (i.m. 16), 169. o.
[44] Szilovics 2007 (i.m. 16), 170. o.
[45] Európai Gazdasági és Szociális Bizottság COM(2005) 702 final számú véleménye.
www.eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:C:2006:195:0058:0061:HU:PDF
[46] Halmosi, 2008 (i.m. 24), 482. o.
[47] A németországi adókategóriák az alábbiak:
- egyedülálló, illetve elvált,
- egyedülálló, illetve elvált, legalább egy gyermekkel él egy háztartásban, és a gyerek után juttatásban részesül,
- házas munkavállalók, illetve özvegyek (utóbbiak a házastárs halálát követő egy évig tartoznak csak ide),
- házas munkavállalók, akik mindketten rendelkeznek jövedelemmel,
- házas munkavállalók, akik közül az egyik házastárs dolgozik, a másik pedig a 3. kategóriába tartozik,
- több munkahelyen dolgozó munkavállalók, akik második, illetve harmadik adókártyájukat használják. (ld. http://www.adozona.hu/hirek/20070302_ado_nemetorszag.aspx 2009.01.16.)
[48] Vágyi Ferenc Róbert: Magyar adóreform: Lehet másképp? http://www.spek.hu/index.php?page=cikkek 2009.01.19.
[49] Ambrus Attiláné: SZJA - szomszédoló. http://www.spek.hu/letoltes.php?fajl=anyagok/Ambrus_Attilane_SZJA_szomszedolo_1.pdf 2009.01.15.
[50] Ambrus Attiláné: SZJA - szomszédoló. http://www.spek.hu/letoltes.php?fajl=anyagok/Ambrus_Attilane_SZJA_szomszedolo_1.pdf 2009.01.15.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd.
Visszaugrás
