Orell Ferenc János: Gondolatok a gyermek- és ifjúságvédelem köréből ügyészi szemmel (MJ 2015/7-8., 440-445. o.)

Az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyermekek Jogairól szóló New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény I. Részének 3. Cikke kimondja: A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe.

Ennek jegyében évtizedek alatt szerzett tapasztalataim némelyikét kívánom megosztani az olvasóval.

A gyermekvédelem alapvető súlypontjai és intézményei a háborútól a rendszerváltozásig

A gyermekvédelem múltjának ismerete hozzátartozik a szakmai műveltséghez, emellett olyan tapasztalatok tárháza is, amelyekből okulni lehet - és kell is -, hogy a korábbi káros hatások ne ismétlődhessenek meg. A pályára lépő fiatalok nyitottak, érdeklődőek, szeretnének hiteles, autentikus forrásokhoz, publikációkhoz hozzájutni. Egy korábbi felmérés szerint az egyetemi hallgatók közül "legtöbben a jogi szakirodalmat jelölték meg az ismeretek megszerzésének forrásaként".[1]

Az 1950-es évek nem tartoztak a magyar gyermekvédelem fényes korszaka közé. A politikai ideológia rátelepedett a gyermekvédelemre. "Előtérbe került az a szemlélet, hogy a szocializmus megvalósulása a nyomor gócainak felszámolásához vezet, és ez a kriminalitás, a prostitúció, az alkoholizmus, a csavargás - s ezeket tartották kizárólag a gyermekvédelem összetevőinek - fokozatos és automatikus visszafejlődését eredményezi".[2]

Az állampárti vezetés ideológiájában annak volt a hirdetője, hogy a bűnözés idegen a szocializmustól, mert megszűntek társadalmi okai. A szovjet jogirodalomból (a büntetőjog-elméletben rejtőző spekulatív kriminológiából) átvett tétel szerint a bűnözés okai a kapitalista tudati maradványok.[3]

A valóság azonban semmilyen téren nem igazolta az automatikus visszafejlődést. A deviáns magatartások sem szűntek meg, de még kevésbé azok a gazdasági- társadalmi tényezők, amelyek alapvetően fontos szerepet játszottak az állami gondozásba kerülés okaiban. Tehát a politikai elit ideológusai nem vetettek reálisan számot azzal a körülménnyel, hogy a "kriminalitás, a prostitúció, az alkoholizmus, a csavargás stb. nem fejlődik vissza vagy tűnik el magától".[4]

A ’60-as évek második felétől, illetve a ’70-es évektől a politikai és állami vezetés felső szintjén felismerték, hogy valamit tenniük kell. A veszélyeztetett kiskorúak számának emelkedése jelezte a politikai vezetésnek, hogy ezt nem lehet szőnyeg alá söpörni.[5]

Az Elnöki Tanácstól a Minisztertanácson át a minisztériumi szintig különböző határozatok, rendeletek, utasítások jelentek meg többek között a kiskorúak veszélyeztetettségéről, illetve az ifjúkori bűnözés helyzetének, azok okainak és kezelésének szükségességéről, valamint a gyermek- és ifjúságvédelem továbbfejlesztésével, feladataival kapcsolatos teendőkről.[6]

Visszatekintve az 1970-es évek elejéig tartó periódusra, a társadalmi gondoskodás inkább a gyermekvédelemre, mint a családvédelemre összpontosította erőit. Ezért a szakma képviselői jelezték, hogy Magyarországon a család- és gyermekvédelemben egy fontos láncszem hiányzik: a speciális családvédelem.[7] Az akkori időkben ennek a rendszernek a kiépítése bonyolult jelenségnek látszott, és mintegy tíz-tizenöt évnek kellett eltelnie, mire az első családsegítő központok beindultak.

A szervezeti nehézségek mellett hiányoztak a gyermekvédelem szakemberei, társadalmi segítői. Ez is a politika torz szemléletéből eredt. Ugyanis az 1945 utáni jogfejlődésünk úgy módosította az 1877. évi gyámsági törvény előírásait és a benne megalkotott pártfogói rendszert, hogy eltörölte a főhivatású pártfogói munkakört, és azt kizárólagosan társadalmi, azaz laikus intézménnyé tette.[8] A gyakorlati tapasztalatok azt igazolták, hogy csupán társadalmi aktivistákkal nem lehet megoldani a fiatalkorú bűnelkövető és a bűnözésre hajlamos veszélyeztetettek átnevelését.

- 440/441 -

A vétőképes korhatár leszállításának kérdéséről

Szakmai berkekben évtizedek óta vitatott téma a fiatalkor alsó határa leszállításának kérdése, melynek tekintetében mindig megoszlottak a vélemények.

A vétőképes korhatár leszállítása melletti fő érv, hogy a 12-13 év közötti gyermekek közül mind többen brutális, kegyetlen tetteket követtek el.

Előfordult, amikor a gyermekkorú igyekezett túltenni a társán: elvetemültségében fékezhetetlenné vált - annyira, hogy a felnőtt korúnak kellett megakadályozni őt cselekménye folytatásában. Sokan azért követnek el brutális tetteket, hogy felhívják magukra a figyelmet, mert ebben szinte sikerélményt látnak.

A gyermekkorú elkövetők magasabb korcsoportjába tartozók közül többen követnek el bűncselekményt, mint

1. táblázat: 12 éves gyermekkorú elkövetők száma az alábbi bűncselekmények elkövetésében