Az utaló magatartás jogintézményének nincs nagy múltra visszatekintő tételes jogi szabályozása és bírósági gyakorlata. Ha azonban behatóbban megvizsgáljuk a biztatási kárról kialakult jogirodalmi, gyakorlati álláspontokat, hamar kiderül, hogy egy alapelvi szinten szabályozott, szubszidiárius intézményről van szó, melyet "ha nincs más" alapon, számos kereseti kérelemben megtalálunk, bár kivételes jellegű szabályként kezeljük.
Milyen jellegzetességekkel bír tehát e jogintézmény?
Jelen tanulmánynak nem célja, hogy az utaló magatartás törvényben meghatározott elemeit sorra véve, azokat elemezve bemutassa e jogintézmény "tankönyvi" jellemzőit, az azonban igen, hogy a kártérítési jog ezen önállósodott, rendszertanilag a kártérítési fejezeteket megelőző, de funkciójában azt kísérő szerepben lévő szabályáról a kényes pontokon kérdéseket tegyen fel, megpróbáljon azokra válaszolni és elemezze a biztatási kár gyakorlatát. Az utaló magatartás ugyanis a körülötte lévő bizonytalanságokkal, értelmezésekkel gyengítheti kártérítési jogunk koherens rendszerét, de erősítheti, ki is egészítheti azt, amennyiben speciális kártelepítő szabályát megfelelően alkalmazzák.
A biztatási kár jogintézménye egyre nagyobb szerephez jut mind az egyes gazdasági kapcsolatok rendezésénél, mind a Ptk. újrakodifikálása kapcsán. Így szükséges pontosan megvilágítani az utaló magatartás
- rendszertani elhelyezkedéséből eredő problémáit,
- alkalmazási körét, és
- a kártérítés általános szabályaihoz való viszonyát, továbbá érdemes behatóbban foglalkozni a biztatási kár által felvetett dogmatikai kérdésekkel és a bírósági gyakorlat által kialakított értelmezésekkel, válaszokkal, még akkor is, ha a szerző által képviselt álláspontok, gondolatok vitát és ellenérveket is szülhetnek.
Az utaló magatartás (vagy annak szinonimájaként használt "biz-tatási kár") szabályozását a Polgári Törvénykönyv Bevezető rendelkezései között találhatjuk meg.
Hatályos jogunkban a Ptk. 6. §-ában definiált jogintézmény iránt a magyar jogirodalomban Fürst László mutatott először mélyebb érdeklődést a század 20-as éveinek végén. Utaló magatartások 1 című könyvében a biztatási kár (angolszász) gyökereitől kezdve elemzi a jogintézményt, akkor még hatályos jogszabályi háttér nélkül, sőt, még a Magánjogi Törvényjavaslat egyik változata sem emelte paragrafussá e szabályt.
Az utaló magatartás jogszabályi megjelenése 1959-ig, a Polgári Törvénykönyv kodifikációjáig váratott magára. Mielőtt azonban rátérnénk a Ptk. 6. §-ának behatóbb elemzésére, érdekes megvizsgálni azt, hogy a jogalkotó milyen céltételezéssel látta el e jogintézményt, s talán így érthetőbbé válik, hogy a bíróságok miként és miért töltik meg többlettartalommal, vagy éppen hogyan szűkítik a biztatási kár törvényben (is) megfogalmazott intézményét.
A Ptk. Miniszteri Indokolása az utaló magatartásért való helytállás territóriumát negatív módon úgy határozza meg, hogy az emberi magatartásnak olyan megjelenési formáiért is felelősséggel tartozhatunk, amelyek sem a szerződéses, sem a jogellenes magatartásokon alapuló jogviszonyok közé nem tartoznak, azaz nem tükröznek egyértelműen szerződési akaratot, de nem minősülnek tiltott cselekménynek sem. Amennyiben valaki ilyen magatartásban bízva költekezik, vagy egyéb magatartást tanúsítva károsodik és a bizalmat keltő fél szándékosan járt el, a károsodó fél pedig jóhiszemű volt és a közönséges életfelfogás szerint az e bizalmon alapuló eljárása indokoltnak tekinthető, sor kerülhet érdeksérelmének teljes, vagy részbeni kompenzálására. Az Indokolás külön kiemeli, hogy az érdek-kielégítésre nem kerülhet sor akkor, ha a károkozó eljárása szerencsejáték-jellegűnek minősíthető. A biztatási kár alapmotívumai: a jóhiszemű bizalom más személy komolynak látszó szándékos magatartásában és a felróhatóság a károkozói oldalon.2
A Ptk. nem tükrözi kellőképpen az Indokolás kívánalmait. Így a törvényhely megfogalmazásából nem lehet egyértelmű következtetést levonni arra nézve, hogy az utaló magatartás alapján a helytállás a szerződéses és a jogellenes magatartásokon alapuló jogviszonyok körén kívül eső magatartásokért áll fenn.4 A biztatási kár Ptk.-n belüli rendszertani elhelyezkedése sem támasztja alá az Indokolás által szabályozni kívánt felelősségi kört, azaz az olyan magatartásokért való helytállást, amelyek sem szerződési akaratnak, sem tiltott cselekménynek nem minősülnek, hiszen az alapelvi rendelkezések általában hiánypótló jelleggel bírnak, de egyben alkalmazandóak a Ptk. egésze tekintetében5, úgy a Ptk. 6. §-a elsősorban a kötelmi joghoz kapcsolódik, és a jelen bekezdés elején megfogalmazott jogviszonyokra nem vonatkozik.
Az Indokolás továbbá azzal, hogy kijelenti: a javasolt rendelkezés alapja az, hogy a felróható magatartásáért mindenki felelősséggel tartozik, felveti a kérdést: a Ptk. 6. §-ában foglalt szándékosság milyen tartalommal bír, továbbá megjelenik-e a felróhatóság a Ptk. 6. § -ában.
Érdekes végezetül az, hogy az Indokolás a szerencsejáték-jellegű károkozó eljárást külön nevesítve vonja ki a biztatási kár alapjául szolgáló tényállások közül, más eseteket azonban nem említ meg.
Ez az utaló magatartás legfőbb diferencia specifikája, amely miatt a biztatási kár leválik a felelősség kötelmi részben lefektetett szabályozásától. A Ptk. 339. § alapján a károkozó magatartása a károsult további magatartása (közrehatása)6 nélkül idézi elő a kárt, míg a 6. § -nál az utaló magatartás kifejtésekor még nincs kár. A biztató cselekmény ugyanis "csupán" szükségszerűen elindítja a később károsodó magatartását7, mely közvetlenül előidézi a kárt. Tehát maga a kár a másodikként bekövetkező, a később kárt elszenvedett személy magatartásának közvetlen következménye. A polgári jog azonban az utaló magatartás jogintézményével a kár közvetett okozóját, a biztatást megvalósító magatartását tekinti dominánsnak, a kár bekövetkeztével azt értékeli negatívan, azaz teszi szankcionálhatóvá8.
Mind a Miniszteri Indokolás, mind a Ptk. Kommentár arra az álláspontra helyezkedik, hogy az utaló magatartás nem követel meg jogellenességet.9 A Kommentár kijelenti, hogy ez "nem delik-tuális felelősségi tényállás, mindenekelőtt nem követel meg jogellenességet", továbbá kiemeli, hogy a biztatási kár következményeként nem kártérítés, hanem kártalanítás jár. Véleményem szerint ez az álláspont összemossa az utaló magatartás mint a Ptk. 6. §-ában definiált jogintézmény jogellenes károkozó jellegét és az utaló magatartás mint e jogintézmény első cselekményének nem jogellenes jellegét.
A fenti állítást vizsgálva ("az utaló magatartás nem követel meg jogellenességet"), azt abban a terjedelemben helytállónak tartom, amennyiben az a kártól elkülönítve kezeli az utaló magatartást, mely további cselekedetre sarkallja a később károsodót. Egyetértek azzal, hogy önmagában az utaló magatartás (mint a folyamat első momentuma) nem jogellenes, pontosabban Eörsi Gyula álláspontját elfogadva "rendszerint nem jogellenes"10, de nem tartom helytállónak a biztatási kár intézményéből kiragadva jellemezni egy folyamat első cselekményét, úgy, hogy a Ptk. 6. §-ának jogintézményét nem minősítjük sem jogosnak, sem jogellenesnek. Ugyanis a Ptk. nem csupán egy utaló magatartást definiáló szabályt tartalmaz, hanem egy kártelepítő rendelkezést, melynek kiinduló pontja a biztatás, végpontja a kár és így a jogpolitikailag értékelt közvetett károkozás. Így nem értek egyet a Kommentár utaló magatartás következményéről alkotott azon véleményéről, miszerint az "[utaló magatartás] következményeként nem kártérítés, hanem kártalanítás ítélhető meg. Ezt a bíróságok rendszeresen figyelmen kívül hagyják, s felelősséget állapítanak meg, kártérítést szabnak ki."11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
