A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a peres felek 1992. június 6-án kötöttek házasságot.
Az m.-i 42 nm alapterületű másfél szobás lakásingatlan eredetileg a felperes nagyanyjának az önkormányzati bérlakása volt, majd annak kizárólagos tulajdonjogát a felperes szerezte meg a nagyanyjának a holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten. A felperesi nagyszülő 1995 tavaszán bekövetkezett halála után a felperes a lakásingatlant 1 200 000 forint vételár ellenében értékesítette.
Ezt követően, az 1995. november 18-án kelt adásvételi szerződéssel egymás közt egyenlő - 1/2-1/2 - arányban - közösen vásárolták meg a felek a perbeli ingatlant 1 800 000 forint vételár ellenében. A szerződés 8. pontja tartalmazta, hogy a felperes a lakás vételárába beleadta az m.-i különvagyoni ingatlanának az értékesítéséből befolyt vételárat.
A vételt követően a felek az ingatlant felújították: az előszobát, a konyhát, a fürdőszobát és az erkélyt járólap burkolattal látták el, a fürdőszobát a mennyezetig, a konyhát 2 méter magasságig újra csempéztették, a konyhába új konyhaszekrényt építtettek be új mosogatóval és csapteleppel, a fürdőszobába új WC-t, mosdót, fürdőkádat, csaptelepeket építtettek be, a régi gázkonvektorokat, kilincseket és elektromos kapcsolókat újakra cseréltették, a szobákat új padlószőnyeg burkolattal látták el, az előszobát pedig újra tapétáztatták.
A peres felek házassági életközössége még a felújított ingatlanba való beköltözés előtt megszakadt.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a perbeli ingatlan - az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett 1/2-1/2 aránytól eltérően - az az egészhez viszonyított 5/6 részben a felperes, további 1/6 részben pedig az alperes közös tulajdona, és erre tekintettel kérte földhivatal megkeresését a változás bejegyzése végett. A keresetét azzal indokolta, hogy az ingatlan 1995. november 18-án kelt adásvételi szerződés szerinti vételára 1 800 000 Ft volt, amelyből 1 200 000 Ft a felperes különvagyoni ingatlanának az értékesítéséből származott, és csupán a vételár 1/3-a, tehát 600 000 Ft képezte a peres felek közös vagyonát.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy az ingatlan vételárának 2/3-a a felperes különvagyoni lakásingatlana értékesítéséből származott, és csupán a vételár 1/3-a volt a közös vagyonuk. Arra hivatkozott azonban, hogy az ingatlan ennek ellenére azért került mégis a peres felek 1/2-1/2 arányú közös tulajdonába, mert egyrészt a felperest az alperes irányában ajándékozási szándék vezette, másrészt már az ingatlan megvásárlásakor eldöntött tény volt az ingatlan teljes felújítása, amely felújítási munkálatokat közös vagyonból fedeztek a felek.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy a perbeli ingatlan az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől eltérően 5/6 arányban a felperes míg 1/6 arányban az alperes tulajdonát képezi, és megkereste a földhivatalt az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett felperesi és alperesi tulajdoni illetőségeknek - az ítélet jogerőre emelkedését követően - az ítéletnek megfelelően történő módosítása végett.
Az ítélet indokolásának a jogi okfejtése szerint a bíróság a felperes keresetét a Csjt. 27. § (1) bekezdése és 28. § (1) bekezdése alapján, azért találta alaposnak, mert az ingatlan teljes vételárának a 2/3 része - az alperes által sem vitatottan - a felperes különvagyonából került kifizetésre, míg a felek közös vagyona csak a vételár további 1/3 részét fedezte.
Álláspontja szerint az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy a felperes a vételárnak a különvagyonából fedezett része felét neki ajándékozta, e bizonyítási kötelezettségének azonban az alperes nem tett eleget.
Megállapította, hogy az ingatlan vásárlását követően a felek a közös vagyonukból felújítási munkálatokat végeztek, ezen munkálatok azonban az alperes javára tulajdoni igényt nem keletkeztettek, hanem csupán a Csjt. 31. § (2) bekezdése szerinti megtérítési igényt alapoznak meg.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be annak megváltoztatása és a kereset elutasítása iránt. A fellebbezésének indokolása szerint az adásvételi szerződés a felek akaratának megfelelő szerzési arányt 1/2-1/2 arányban rögzítette. A szerződés 8. pontja nem eredményezhetett ettől eltérő szerzési arányt, mert a felperesi különvagyon felhasználásának a rögzítésére csupán a személyi jövedelemadó-fizetési kötelezettség alóli mentesség igazolása érdekében került sor. Változatlanul nem tagadta a felperes különvagyonának a felhasználását, de előadta, hogy miután édesanyjánál szívességből laktak 3 évig, és teljes ellátást kaptak, a különvagyon felhasználása ellenére egyező akaratuk irányult az egyenlő szerzési arányra.
A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
A döntését azzal indokolta, hogy a perbeli ingatlan tulajdonjogát a peres felek adásvétel jogcímén szerezték meg. Az ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés érvényességéhez a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú Polgári Elvi Döntésében foglaltak szerint, írásban, többek között szükséges a felek akaratnyilatkozatának rögzítése. A Ptk. 117. § (3) bekezdése értelmében ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése szükséges. Adásvétel jogcímén történő tulajdonszerzés esetében, tehát az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek jog keletkeztető hatása van, miként azt az 1997. évi CXLI. törvény 3. § (2) bekezdése is tartalmazza.
Fentiekből következően az a körülmény, hogy a házastársak valamelyike oldalán különvagyonok, vagy kölcsönök felhasználására kerül sor a vételár fedezetéül szükséges pénzeszköz előteremtésénél, tulajdonjogot nem keletkeztet, az érdekeltek erre vonatkozó egyező írásbeli akaratnyilatkozata hiányában.
Az más kérdés, hogy a különvagyoni összegek felhasználása az érintett oldalán a vagyonközösség megosztásánál elszámolási igényt jelent, hiszen a felhasználással felhasznált összeg különvagyoni jellege nem vész el a Csjt. 28. § (1) bekezdés d) pontjára figyelemmel.
Az elszámolási igény azonban nem azonos az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető, már megszerzett tulajdonjoggal.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint - annak tartalmát tekintve - az elsőfokú bíróság ítéletének a helyben hagyása iránt.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet az alábbiak szerint megalapozottnak találta.
I.1. A volt házastárs peres felek és a harmadik személyek közötti, ún. külső jogviszonyokra irányadó módon helyes ugyan a másodfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, hogy a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése szerint ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése szükséges, ezért az adásvétel jogcímén történő tulajdonszerzés esetében az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek jog-keletkeztető hatása van, amely közös tulajdonú ingatlan adásvétel útján történő megszerzése esetén a tulajdoni hányadok mértékére is kiterjed.
2. Téves viszont az a jogi álláspontja, hogy a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése és az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény - másodfokú bíróság által hivatkozott - 3. §-ának (2) bekezdése a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyára is irányadó lenne, ezért az ingatlan vételárának a kifizetéséhez felhasznált különvagyon e jogviszonyban sem tulajdonjogi, hanem csupán a közös vagyonba beruházott különvagyonnak a közös vagyon megosztása során érvényesíthető - kötelmi jellegű - megtérítése iránti igényre adhatna alapot.
A Ptk. 116. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis az ingatlan-nyilvántartás a tulajdonjog és más jogosultságok fennállását csak akkor tanúsítja hitelesen, ha jogszabály másként nem rendelkezik.
Másként rendelkeznek viszont a házastársak - és így a peres felek - egymás közötti, ún. belső jogviszonyára irányadó Csjt. 27-31. §-ainak - az elsőfokú bíróság által helyesen hivatkozott - házassági vagyonjogi szabályai. A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése ugyanis - az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint - törvényes vélelmet létesít amellett, hogy az életközösség fennállása alatt szerzett, illetőleg annak megszűnésekor meglevő vagyontárgyat a házastársak közös tulajdonának kell tekinteni, hacsak annak a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különvagyoni jellegét nem bizonyítják.
A házastársi közös szerzés vélelme - a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában - az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének az elvével szemben is érvényesül ugyan (BH 1991/1/21., BH 1994/9/487.), e vélelem viszont megdönthető a vitás vagyontárgy egészbeni vagy legalább részbeni különvagyoni jellegének, egyebek mellett tehát annak a bizonyításával, hogy:
- a szerzésre olyan jogcímen, illetőleg olyan vagyon felhasználásával került sor, amelyre tekintettel az adott vagyontárgy az arra hivatkozó házastárs Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjai szerinti különvagyonához tartozik, vagy
- a szerzésre ún. vegyült alvagyonok: részben közös, részben pedig különvagyonok felhasználásával került sor, és erre tekintettel a közös szerzés nem egyenlő arányú.
II. A Csjt. reálszerzés elvén alapuló szerzeményi közösségi rendszere jogi természetének a lényege az, hogy a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában a közös és a különvagyoni "szerzés" egyaránt dologi hatályú, ezért e jogviszonyban a közös, illetőleg a különvagyonból történt szerzés, vagy beruházás folytán az ingatlan tulajdonjogának, illetve tulajdoni hányadainak a megváltozása a törvény erejénél fogva az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzés nélkül is bekövetkezik (P. törv. II. 21.002/1982., BH 1983/11/447., PJD X. 314.).
A tulajdoni hányadok ingatlan-nyilvántartástól eltérő arányú megszerzésének, illetőleg az ingatlan-nyilvántartáson kívüli, törvény erejénél fogva bekövetkezett megváltozásának a házastársak és a harmadik személyek közötti külső, polgári jogi jogviszonyokra irányadó elismertetéséhez (az ún. polgári jogi hatályú tulajdonszerzéshez) azonban - a Ptk. 116. §-ának (2) bekezdése szerinti kivételes jogszabályi rendelkezés hiányában - az is szükséges, hogy a házastárs az ingatlan-nyilvántartáson kívül megszerzett tulajdonjogát a Ptk. 116. §-ának (1) bekezdése alapján az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztesse.
Nincs ezért jogi akadálya annak, hogy amennyiben az ingatlan-nyilvántartás nem a valós tulajdoni helyzetet tünteti fel, úgy a házastársak - az Iny. Tv. 32-36. §-ainak megfelelő közokirat vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat alapján - már az életközösség fennállása alatt a tulajdonos személyének és a tulajdoni hányadoknak a valóságnak megfelelő feltüntetését kérjék, és annak sem, hogy a házastársak valamelyike az ingatlan-nyilvántartáson kívül megszerzett tulajdoni vagy többlet-tulajdoni hányad megállapítása iránti igényét a közös tulajdon megszüntetésére irányuló igény előterjesztésének a hiányában is polgári per útján érvényesíthesse.
A Ptk. 116. §-ának (1) bekezdésében foglaltak nyelvtani értelmezéséből ugyanis az következik, hogy az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének törvényes vélelme - a közös vagyon törvényes vélelméhez hasonlóan - megdönthető vélelemnek minősül. E törvényi vélelemmel szemben tehát ugyancsak ellenbizonyításnak van helye: bizonyítható, hogy az abban foglaltak a valóságnak nem felelnek meg. Mindezeknek a további következménye pedig az, hogy az egyenlő arányú szerzéssel szemben is bizonyítani lehet, hogy a szerzés különvagyoni ráfordítás folytán nem egyenlő arányú közös tulajdont keletkeztetett, és hogy ezáltal a tulajdonjog egyenlő arányú ingatlan-nyilvántartási bejegyzése sem helytálló (LB Pf. II. 20.082/1988.).
III. A törvényes vélelmekkel szemben a bizonyítás a Pp. 6. §-ának (2) bekezdése szerint a saját különvagyont, illetőleg a számára kedvezőbb arányú szerzés tényét állító házasfelet terheli.
1. Az egyes konkrét vagyontárgyak alvagyoni jellegének meghatározása során a bírói gyakorlat a "(tulajdon)szerzéshez" való hozzájárulásnak tekinti a vételár legalább részbeni kiegyenlítését. A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 365. §-ának (1) bekezdésében meghatározott adásvételi szerződés alapján a vevő a dolog tulajdonjogát vételár ellenében szerzi meg, az e jogcímen alapuló szerzés arányát tehát a vételár viseléséhez való hozzájárulás aránya határozza meg.
A perbeli ingatlan egésze közös vagyoni jellegének, valamint az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett egyenlő arányú tulajdoni hányadok valós voltának a törvényes vélelme a perben egyaránt megdőlt. A peres felek egyező előadása alapján ugyanis kétséget kizáró bizonyítást nyert az, hogy a perbeli ingatlan 1 800 000 forintos vételárának a 600 000 forint összegű 1/6 részét a felek házastársi közös vagyona, a további 1 200 000 forint összegű 5/6 részét pedig a felperes különvagyon viselte.
Helyesen jutott tehát az elsőfokú bíróság arra a jogi következtetésre, hogy a perbeli adásvételi szerződés alapján a peres felek az ingatlanon - az adásvételi szerződésben rögzített és az ingatlan-nyilvántartásban is feltüntetett tulajdoni hányadokkal szemben - nem egyenlő arányú, hanem - a felperesi különvagyon vételár kifizetéséhez történő felhasználása folytán - a felperesre kedvezőbb 5/6-1/6 arányú közös tulajdont szereztek.
2. A Csjt. 31. § (2) bekezdése szerint a házastársi közös vagyon megosztása során igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetve a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és fenntartási költségek megtérítését is, nincs helye azonban megtérítésnek, ha a kiadás a lemondás szándékával történt.
A megtérítési igényről történő lemondás szándékával a különvagyonból a közös vagyon javára szolgáló juttatást az ítélkezési gyakorlat a közös vagyonba "utalt" különvagyonnak tekinti. A közös vagyonba utalás tehát - bár tartalmát tekintve ingyenes juttatás - nem ajándékozás és nem is a házastársak vagyoni viszonyainak szerződéses rendezése (amelyhez egyébként is a Csjt. 27. §-ának (3) bekezdésében előírt alakiságok szükségesek), hanem a házastárs részéről annak az egyoldalú kifejezésre juttatása, hogy a felhasznált különvagyonának a megtérítésére nem tart igényt. Ennek kifejezése a Ptk. 216. §-a értelmében történhet írásban, szóban, vagy ráutaló magatartással, tekintettel azonban arra, hogy joglemondásról van szó, a nyilatkozatot - a Ptk. 207. § (2) bekezdése szerint - nem lehet kiterjesztően értelmezni.
Téves ugyan az elsőfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, mely szerint az adásvételi szerződés 8. pontjában foglaltakból már önmagában is az következnék, hogy a felperes a vételár kifizetéséhez felhasznált különvagyonát nem utalta a közös vagyonba, hiszen a perbeli ingatlan vételárának a kifizetéséhez felhasznált felperesi különvagyon összegének a szerződésben történő rögzítését nem csupán a megtérítési igény fenntartása, hanem - az alperes érvelésének megfelelően - adó- és illeték-kedvezmények igénybevételének a szándéka is indokolhatta.
Ennek ellenére is helyes viszont az elsőfokú bíróságnak az a jogi következtetése, hogy a felperesi különvagyon közös vagyonba való beutalásának tényét az alperes - noha neki állott volna érdekében - nem bizonyította. A bizonyítási teher Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti főszabályának a helyes alkalmazásával járt el tehát akkor, amikor az e vonatkozásban fennálló bizonyítatlanság következményeit az alperes terhére értékelte.
Abból ugyanis, hogy az ingatlan-nyilvántartás a felek házasságára tekintettel a tulajdonjogot a tényleges tulajdonszerzési arányoktól eltérően tartalmazza, nem vonható le olyan következtetés, hogy az egyik fél a felhasznált különvagyona megtérítéséről lemondott, mert a joglemondási szándék ilyen kiterjesztő értelmezésének - az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint - a Ptk. 207. §-ának (2) bekezdése értelmében nincs helye (BH 1994/3/137.) és önmagában a különvagyonnak a közös vagyonba való beruházása nem jelenti a megtérítési igényről való lemondást (BH 1991/4/150.).
Helyesen fejtette ki végül az elsőfokú bíróság azt is, hogy az alperes által hivatkozott felújítási munkálatok közös vagyon terhére történt elvégzésének a tényét a felperes maga sem vitatta. A közös tulajdonú ingatlan "megszerzését követően" nyomban megkezdett ilyen munkálatok azonban - a közös tulajdon megszerzéséhez felhasznált vételár részbeni kifizetésével ellentétben - a házastársak vagyoni viszonyai körében csupán a beruházott közös vagyon összegének, illetőleg a közös beruházás folytán előállott értékemelkedésnek a közös vagyon megosztása, illetőleg a tulajdonközösség megszüntetése során a közös vagyon javára érvényesíthető - kötelmi jellegű - megtérítési igényre adhatnak alapot. Erre irányuló kereseti vagy viszontkereseti kérelmet azonban egyik peres fél sem terjesztett elő, azzal pedig az alperes alaptalanul érvelt, hogy a közös vagyon terhére történt felújítás ténye a szerzéshez felhasznált felperesi különvagyon közös vagyonba való beutalásának a szándékát már önmagában is alátámasztaná.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság jogszabálysértő határozatát hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének a keresetnek helyet adó rendelkezését pedig helyben hagyta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.972/2006.)
A peres felek házastársak voltak. Házasságukat jogerős részítélettel a bíróság felbontotta. A további eljárás tárgyát - egyebek között - a peres felek közös tulajdonában álló ingatlanban a feleket megillető tulajdoni hányadok megállapítása, a közös tulajdon megszüntetése, az alperesnek a felperes B. úti különvagyoni ingatlanát terhelő lakáshitel közös visszafizetéséből eredő megtérítése igénye képezte.
A megállapított tényállás szerint 1964-től a felperes különvagyonát képezte a B. úti öröklakás, amelynek 150 000 forintos vételára 85%-át a felperes OTP hitellel egyenlítette ki. A felek 1972. április 27-i házasságkötésüktől a hitelt közösen törlesztették, az ítéleti tényállás szerint 452 800 forint összegben. Ezt az ingatlant 1989. június 5-én 1 600 000 forintért értékesítették, és a vételár a felek közös tulajdonú D. utcai ingatlanán megvalósuló építkezés során nyert felhasználást. Az alperes a különadósság közös vagyonból történt teljesítése folytán elsődlegesen többlettulajdon megállapítását kérte a D. utcai ingatlanból, másodlagosan olyan összegű megtérítésre tartott igényt, amilyen mértékűhöz a felperes a különvagyoni adósságtörlesztésből ugyanezen ingatlant illetően jutott.
Az elsőfokú ítélet jogi indokai szerint az egyik fél által igénybe vett hitel közös törlesztése tulajdoni igényt nem, csupán kötelmi igényt alapoz meg, ezért a bíróság a D. utcai ingatlan építkezésében a felperes különvagyoni hozzájárulásaként számolta el a B. úti ingatlan vételárát, és az elszámolás körében a közösen fizetett 452 800 forint hiteltörlesztés felének mint a közös vagyonból a különvagyonba történt beruházás értékének megtérítését rendelte el, ekként 226 400 forint megfizetésére kötelezte a felperest.
Az alperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság ítéletében - egyéb rendelkezések mellett - a felperest megillető vételárrészből levonni és az alperes részére kifizetni rendelt el 419 400 forintot.
Az ítélet indokolása szerint a közösen törlesztett hitel összegét az alperes a perben nem igazolta. Azt, hogy a felek 452 800 forintot közösen fizettek vissza, bizonyíték nem támasztotta alá, és az elsőfokú bíróság nem indokolta, hogy ezt a megállapítását mire alapozta. A felek egyező előadása alapján a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felek 17 éven át 100 000 forint hitelt fizettek vissza a közös vagyonból, vagyis az alperes 50 000 forintot fordított a felperes különadósságára.
A másodfokú bíróság a hosszabb időn át részletekben való közös vagyoni költekezést értékarányosan akként rendelte el megtéríteni, hogy a törlesztés középarányos idejétől kezdve (1981. január 1-jétől) a törvényes mértékű késedelmi kamatok mértékével növelten látta megállapíthatónak az alperest megillető térítés összegét. Az 50 000 forintos tőke 180 000 forint késedelmi kamattal növelve (2006. szeptember 30-ig) lényegében az elsőfokú ítéletben írt összegnek felel meg, ezért az elsőfokú ítélet ezen rendelkezését helybenhagyta.
A másodfokú bíróság utalt arra is, hogy az értékarányos megtérítés nem járhat azzal, hogy a felperes a közös tulajdonú ingatlanból 8-9%-os tulajdonjogot, vagy annak megfelelő térítést kapjon a jelenlegi forgalmi érték alapján. Nem indokolt ez azért sem, mert a felperes anyai örökségét, amelyhez 1980-ban jutott, és amely abban az időben jelentős összegnek felelt meg, az elsőfokú bíróság úgy tekintette, hogy azt a közös életvitel körében élték fel, ezért az alperesi igény teljesítése az alperesre indokolatlan vagyoni előnnyel járt volna.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a méltányossági elvet az eljárt bíróságok nem alkalmazták, mert az 50 000 forint összegű adósság törlesztése az ingatlan 1 600 000 forintos eladási árában is már 533 000 forintot képviselt. Ez a D. utcai ingatlanba beépült, ugyanakkor a hitel közös törlesztésére fordított összeg csak a felperes tulajdoni hányadát növeli. A jogerős ítélet ezért a Legfelsőbb Bíróság 24. számú Elvi Határozatában foglaltakkal is ellentétes és sérti a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdését.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következő indokok szerint.
Az alperes B. úti lakás közös hiteltörlesztésével kapcsolatban a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése megsértését állította.
A Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése szerint a házassági életközösség megszűnésekor a vagyonközösség véget ér és bármelyik házastárs követelheti a közös vagyon megosztását. Ennek során igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és fenntartási költségek megtérítését is. A Legfelsőbb Bíróság 24. számú Elvi Határozata szerint az egyik házastárs által a házasság megkötése előtt megszerzett vagyontárgyat terhelő különadósság közös törlesztése nem keletkeztet a másik házastárs javára tulajdonjogot. A közös törlesztésből eredő megtérítési igény elbírálása során azonban a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy egyik fél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz (Pfv. II. 23.537/1996., Hiv. Gyűjt. 1999/1/24. EH).
A perbeli esetben a felek - a megállapított tényállás szerint - az alperes B. úti lakását terhelő OTP kölcsönből a közös vagyonból kb. 100 000 forintot fizettek vissza. A jogerős ítélet az alperes javára a ráeső 50 000 forinttal szemben 226 400 forintot, az összeg törvényes kamatokkal növelt összegét számolta el, mérlegeléssel, a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerinti méltányosság alkalmazásával. Az elszámolásnak ez a módja lehetséges (BH 1997/2/74. sz., CDT 195. sz. jogeset), az helyes és mindkét félre méltányos. Arra, hogy az alperes javára a kölcsönre fordított összeg ugyanolyan arányban térüljön meg, mint a felperes számára a különvagyona, az alperes okkal nem hivatkozhat, mert az ingatlan tulajdonosa a felperes volt, az ingatlan értékemelkedése is a felperest illeti, az alperesnek pedig csak kötelmi megtérítési igénye van.
Mindezekre figyelemmel a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítéleti rendelkezések a megjelölt anyagi jogi szabályokat nem sértik, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.031/2007.) ■
Visszaugrás
