A címben foglalt kijelentésre a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvénynek (Pp.) legutóbbi két, novelláris jellegű módosítása1 késztetett. A rendszerváltás óta szinte mindegyik nagy törvénykönyv (Ptk., Ket., Be.) helyett új kódexeket fogadott el az Országgyűlés, vagy kodifikációjuk már folyamatban van (Btk.). Úgy tűnik, hogy egyedül a Pp.-nek jutott eddig az a sors, hogy a korosodó testet újabb és újabb plasztikai műtétekkel próbálja a kor kívánalmaihoz igazítani a törvényalkotó, ahelyett, hogy egy teljesen új törvénykönyvet alkotna. A Pp. - hatálybalépése, 1953. január 1-je óta - ezidáig 11 novelláris jellegű módosítást, és csak 1990 utántól több, mint hatvan egyéb módosítást élt át. Ennek a sok beavatkozásnak az eredményeként ugyan a Pp. még életben van, de egyre nehezebb rajta kiigazodni. A törvényalkotót minden módosítás elfogadásakor a jobbítás szándéka vezette, és hullámokban érkeztek az újabb és újabb nemes célkitűzések: az eljárási alapelvek többszöri módosítása, az igazság kiderítése helyett a tisztességes eljáráshoz való jog érvényre juttatása, hatékonyabb perorvoslati rendszer, és legújabban a perek időtartamának erőszakolt csökkentése.
Meggyőződéssel vallom, hogy a Pp. módosításainak eddigi gyakorlata ebben a formában nem folytatható: bármilyen nemes jogalkotói szándék merüljön is fel, a perek szabályainak kiszámíthatatlanságát, és így a jogbiztonságot veszélyeztetné ennek a folyamatnak a folytatása. A kialakult helyzet orvoslásának egyetlen és helyes útja, ha a polgári eljárásjog tudomány képviselői, karöltve a gyakorló szakemberekkel leülnek, és végiggondolják, hogy a bíróságok előtti jogérvényesítésnek milyen modellje működjön a következő 50 évben Magyarországon.
Tanulmányomban a címben foglalt kijelentés mellett igyekszem érvelni, bízva abban, hogy a témafelvetéssel sikerül jogász kollégáimat is rávenni arra, hogy együtt gondolkodjunk mindezek szükségességéről, a Polgári Eljárásjogi Kodifikációs Bizottság létrehozásáról.
Az új perrendtartási törvény legfontosabb elméleti előkérdése a bíró feladatának meghatározása lesz. A jogirodalomban már eddig is sokan és sokféleképpen nevezték el azt a problematikát (aktív bíró - passzív bíró, bírói hatalom - felek önrendelkezési joga stb.)2, én ezt az alábbiakban kívánom összefoglalni: a XXI. század magyar társadalmának olyan bírókra van-e szükségük, akiknek a feladata az igazság kiderítése, és ennek érdekében teljes körű eljárásjogi felhatalmazást kapnak, vagy elvárható a peres felektől, hogy saját jogaikat hatékonyan tudják képviselni a peres eljárásokban, s így a bíró feladata arra korlátozódik, hogy az elé tárt állítások és bizonyítékok alapján eldöntse, hogy ki érvelt meggyőzőbben. E két véglet között természetesen számtalan további megoldás is lehetséges, de annak is megvan az előnye, ha egy letisztult modell alapján lehet a részletszabályokat megalkotni.
A bírói szerepfelfogás közti különbségek leginkább a bizonyítási eljárás szabályaiban találhatók meg. Az objektív, történeti tényállás megállapítása érdekében rendelhet-e el hivatalból bizonyítást a bíró, vagy ez maradjon kivétel, vagy egyáltalán ne legyen erre lehetősége. Ennek előkérdése ugyanakkor annak elvi tisztázása, hogy a bírónak miről kell döntenie egy polgári perben, mely problematika a "kérelemhez kötöttség vagy jogcímhez kötöttségben" foglalható össze. Ezt a magyar jogirodalom, illetve bírósági joggyakorlat3 a mai napig nem válaszolta meg egyértelműen, egy új szabályozás ugyanakkor, amely a választott megoldást következetesen végigviszi, megnyugtató módon tudná rendezni.
A hivatalbóliság kapcsán - a kérdéskör teljes körű elemzésének igénye nélkül - utalni kell arra, hogy ennek a kérdésnek fontos jogszociológiai összefüggései vannak: egy adott ország állampolgárainak jogtudatossága, az igazságszolgáltatás feladatáról és céljairól alkotott véleménye nagyon fontos szempont. Bírói tapasztalatom az, hogy a peres felek a bíróságtól a jogvitájuk megnyugtató rendezését várják, amit sokszor az igazsággal azonosítanak. Az eljárásjogi alapelvek érvényre juttatása csak az ehhez vezető eszköz, de nem az eljárás célja4, amit leginkább az bizonyít, hogy ezek sérelmére a per során általában csak az eljárás elhúzásában érdekelt fél, azt követően pedig a pervesztes fél hivatkozik.
A bírói szerepfelfogás új szabályainak kialakítása szorosan összefügg a kötelező jogi képviselet kérdésével. Mint ismert, a jelenleg hatályos magyar Pp. értelmében bármekkora pertárgy értékű követelést - kivéve a vállalkozások egymás közötti pereit -, az elsőfokú eljárásban a perképességgel rendelkező fél, bármelyik bíróság előtt önállóan, jogi képviselő nélkül érvényesíthet. Ez a szabályozás - különösen a jelenleg hatályos nyugat-európai megoldásokkal összevetve - ma már némileg paternalisztikusnak tűnik, és csak akkor maradhatna fent jelenlegi formájában, ha emellett az aktív bírói szerepfelfogás érvényesülne. Ennek gyakorlati nehézsége ugyanakkor - mint ahogy azt a hatályos Pp. alapján eljárva napi szinten tapasztalhatjuk a bírósági tárgyalótermekben -, hogy a bíró nem válhat egyetlen fél jogi képviselőjévé sem, hiszen a fő feladata a jogvita eldöntése kell, hogy maradjon. A jogi képviselet kötelezővé tétele ellen egyetlen érv szól: pénzbe kerül, mely összeg nem feltétlenül áll minden peres fél rendelkezésre. A fő érv mellette pedig, hogy ezáltal növelhető a perek szakmaisága, hatékonyabb és így gyorsabb is lehet a jogérvényesítés.
A perek időtartama szintén összefüggésben áll a bírói aktivitással. Tapasztalatom szerint a bíró aktivitása a felek aktivitásával gyakran fordítottan arányos, azaz: minél gyorsabban dolgozik egy bíró, annál inkább kihasználják az utolsó napig a rendelkezésükre álló határidőket a felek.
A polgári eljárásjog egyik "örökzöld" témája a polgári perek "idődimenziója"5. A perek gyorsítása, észszerű határidőn belül történő befejezése általános igény, annak hiánya az igazságszolgáltatás hatékonyságát veszélyezteti.
Ennek a problémának rendkívül szerteágazóak a gyökerei, ezek közül most csak egyet emelek ki: átgondolt hatásköri szabályokkal szintén sokat lehet tenni annak érdekében, hogy az elsőfokú bíróságok közötti ügyelosztás egyenletesebb legyen, és így országos viszonylatban ne legyenek óriási különbségek. A helyi-, illetve a megyei bíróságok közötti hatáskör leglényegesebb választóvonala a vagyonjogi ügyekben alkalmazott ötmillió forintos pertárgy érték. Sajátos módon, a Pp. vonatkozó 23. § (1) bekezdés a) pontja a rendszerváltás után a gazdasági-kereskedelmi viszonyokkal éppen ellentétes utat járt be: az 1999. évi CX. törvény 7. §-ra az addig hatályban lévő tízmillió forintos összeghatárt 2003. július 1-jével ötmillióra módosította.6
A nagyobb szakmai tapasztalatot és tudást igénylő - és éppen ezért megyei bírósági hatáskörbe tartozó -jogvitáknak nem feltétlenül a pertárgy értékének nagysága a legfontosabb ismertetője. Pár ezer forintos követelés legalább annyi eljárási- és anyagi jogi nehézséget vethet fel, mint pl. egy több tízmillió forintos kölcsönszerződés. A jellegzetes problémák inkább ügytípusonként, és/vagy a peres felek körében (magánszemély, vagy vállalkozás) merül fel, az új hatásköri szabályok is inkább ebben az irányban tudják majd jobban elosztani az ügyterhet, és így közvetve csökkenteni a perek átlagidőtartamát.7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
