A címben foglalt kijelentésre a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvénynek (Pp.) legutóbbi két, novelláris jellegű módosítása[1] késztetett. A rendszerváltás óta szinte mindegyik nagy törvénykönyv (Ptk., Ket., Be.) helyett új kódexeket fogadott el az Országgyűlés, vagy kodifikációjuk már folyamatban van (Btk.). Úgy tűnik, hogy egyedül a Pp.-nek jutott eddig az a sors, hogy a korosodó testet újabb és újabb plasztikai műtétekkel próbálja a kor kívánalmaihoz igazítani a törvényalkotó, ahelyett, hogy egy teljesen új törvénykönyvet alkotna. A Pp. - hatálybalépése, 1953. január 1-je óta - ezidáig 11 novelláris jellegű módosítást, és csak 1990 utántól több, mint hatvan egyéb módosítást élt át. Ennek a sok beavatkozásnak az eredményeként ugyan a Pp. még életben van, de egyre nehezebb rajta kiigazodni. A törvényalkotót minden módosítás elfogadásakor a jobbítás szándéka vezette, és hullámokban érkeztek az újabb és újabb nemes célkitűzések: az eljárási alapelvek többszöri módosítása, az igazság kiderítése helyett a tisztességes eljáráshoz való jog érvényre juttatása, hatékonyabb perorvoslati rendszer, és legújabban a perek időtartamának erőszakolt csökkentése.
Meggyőződéssel vallom, hogy a Pp. módosításainak eddigi gyakorlata ebben a formában nem folytatható: bármilyen nemes jogalkotói szándék merüljön is fel, a perek szabályainak kiszámíthatatlanságát, és így a jogbiztonságot veszélyeztetné ennek a folyamatnak a folytatása. A kialakult helyzet orvoslásának egyetlen és helyes útja, ha a polgári eljárásjog tudomány képviselői, karöltve a gyakorló szakemberekkel leülnek, és végiggondolják, hogy a bíróságok előtti jogérvényesítésnek milyen modellje működjön a következő 50 évben Magyarországon.
Tanulmányomban a címben foglalt kijelentés mellett igyekszem érvelni, bízva abban, hogy a témafelvetéssel sikerül jogász kollégáimat is rávenni arra, hogy együtt gondolkodjunk mindezek szükségességéről, a Polgári Eljárásjogi Kodifikációs Bizottság létrehozásáról.
Az új perrendtartási törvény legfontosabb elméleti előkérdése a bíró feladatának meghatározása lesz. A jogirodalomban már eddig is sokan és sokféleképpen nevezték el azt a problematikát (aktív bíró - passzív bíró, bírói hatalom - felek önrendelkezési joga stb.)[2], én ezt az alábbiakban kívánom összefoglalni: a XXI. század magyar társadalmának olyan bírókra van-e szükségük, akiknek a feladata az igazság kiderítése, és ennek érdekében teljes körű eljárásjogi felhatalmazást kapnak, vagy elvárható a peres felektől, hogy saját jogaikat hatékonyan tudják képviselni a peres eljárásokban, s így a bíró feladata arra korlátozódik, hogy az elé tárt állítások és bizonyítékok alapján eldöntse, hogy ki érvelt meggyőzőbben. E két véglet között természetesen számtalan további megoldás is lehetséges, de annak is megvan az előnye, ha egy letisztult modell alapján lehet a részletszabályokat megalkotni.
A bírói szerepfelfogás közti különbségek leginkább a bizonyítási eljárás szabályaiban találhatók meg. Az objektív, történeti tényállás megállapítása érdekében rendelhet-e el hivatalból bizonyítást a bíró, vagy ez maradjon kivétel, vagy egyáltalán ne legyen erre lehetősége. Ennek előkérdése ugyanakkor annak elvi tisztázása, hogy a bírónak miről kell döntenie egy polgári perben, mely problematika a "kérelemhez kötöttség vagy jogcímhez kötöttségben" foglalható össze. Ezt a magyar jogirodalom, illetve bírósági joggyakorlat[3] a mai napig nem válaszolta meg egyértelműen, egy új szabályozás ugyanakkor, amely a választott megoldást következetesen végigviszi, megnyugtató módon tudná rendezni.
A hivatalbóliság kapcsán - a kérdéskör teljes körű elemzésének igénye nélkül - utalni kell arra, hogy ennek a kérdésnek fontos jogszociológiai összefüggései vannak: egy adott ország állampolgárainak jogtudatossága, az igazságszolgáltatás feladatáról és céljairól alkotott véleménye nagyon fontos szempont. Bírói tapasztalatom az, hogy a peres felek a bíróságtól a jogvitájuk megnyugtató rendezését várják, amit sokszor az igazsággal azonosítanak. Az eljárásjogi alapelvek érvényre juttatása csak az ehhez vezető eszköz, de nem az eljárás célja[4], amit leginkább az bizonyít, hogy ezek sérelmére a per során általában csak az eljárás elhúzásában érdekelt fél, azt követően pedig a pervesztes fél hivatkozik.
A bírói szerepfelfogás új szabályainak kialakítása szorosan összefügg a kötelező jogi képviselet kérdésével. Mint ismert, a jelenleg hatályos magyar Pp. értelmében bármekkora pertárgy értékű követelést - kivéve a vállalkozások egymás közötti pereit -, az elsőfokú eljárásban a perképességgel rendelkező fél, bármelyik bíróság előtt önállóan, jogi képviselő nélkül érvényesíthet. Ez a szabályozás - különösen a jelenleg hatályos nyugat-európai megoldásokkal összevetve - ma már némileg paternalisztikusnak tűnik, és csak akkor maradhatna fent jelenlegi formájában, ha emellett az aktív bírói szerepfelfogás érvényesülne. Ennek gyakorlati nehézsége ugyanakkor - mint ahogy azt a hatályos Pp. alapján eljárva napi szinten tapasztalhatjuk a bírósági tárgyalótermekben -, hogy a bíró nem válhat egyetlen fél jogi képviselőjévé sem, hiszen a fő feladata a jogvita eldöntése kell, hogy maradjon. A jogi képviselet kö-
- 158/159 -
telezővé tétele ellen egyetlen érv szól: pénzbe kerül, mely összeg nem feltétlenül áll minden peres fél rendelkezésre. A fő érv mellette pedig, hogy ezáltal növelhető a perek szakmaisága, hatékonyabb és így gyorsabb is lehet a jogérvényesítés.
A perek időtartama szintén összefüggésben áll a bírói aktivitással. Tapasztalatom szerint a bíró aktivitása a felek aktivitásával gyakran fordítottan arányos, azaz: minél gyorsabban dolgozik egy bíró, annál inkább kihasználják az utolsó napig a rendelkezésükre álló határidőket a felek.
A polgári eljárásjog egyik "örökzöld" témája a polgári perek "idődimenziója"[5]. A perek gyorsítása, észszerű határidőn belül történő befejezése általános igény, annak hiánya az igazságszolgáltatás hatékonyságát veszélyezteti.
Ennek a problémának rendkívül szerteágazóak a gyökerei, ezek közül most csak egyet emelek ki: átgondolt hatásköri szabályokkal szintén sokat lehet tenni annak érdekében, hogy az elsőfokú bíróságok közötti ügyelosztás egyenletesebb legyen, és így országos viszonylatban ne legyenek óriási különbségek. A helyi-, illetve a megyei bíróságok közötti hatáskör leglényegesebb választóvonala a vagyonjogi ügyekben alkalmazott ötmillió forintos pertárgy érték. Sajátos módon, a Pp. vonatkozó 23. § (1) bekezdés a) pontja a rendszerváltás után a gazdasági-kereskedelmi viszonyokkal éppen ellentétes utat járt be: az 1999. évi CX. törvény 7. §-ra az addig hatályban lévő tízmillió forintos összeghatárt 2003. július 1-jével ötmillióra módosította.[6]
A nagyobb szakmai tapasztalatot és tudást igénylő - és éppen ezért megyei bírósági hatáskörbe tartozó -jogvitáknak nem feltétlenül a pertárgy értékének nagysága a legfontosabb ismertetője. Pár ezer forintos követelés legalább annyi eljárási- és anyagi jogi nehézséget vethet fel, mint pl. egy több tízmillió forintos kölcsönszerződés. A jellegzetes problémák inkább ügytípusonként, és/vagy a peres felek körében (magánszemély, vagy vállalkozás) merül fel, az új hatásköri szabályok is inkább ebben az irányban tudják majd jobban elosztani az ügyterhet, és így közvetve csökkenteni a perek átlagidőtartamát.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
