A konferenciára szóló felkérést mint a KRE ÁJK Polgári Jogi és Római Jogi Tanszékének oktatója kaptam, de a rendezvény jellegéből fakadóan, illetve mivel szerzői jogról kell szólnom, illő előre bocsátani a vizsgálati aspektusom magyarázataként, hogy ezen túlmenően a ProArt Szövetség a Szerzői Jogokért[1] tanácsadójaként is tevékenykedem. Az előadásnak a szervezők által adott címe a következő volt: "A forgalomirányítók tevékenységének szerzői jogi kihívásai", azonban álláspontom szerint a választott cím kifejezőbb az elemek megfordítása után, vagyis ha a szerzői jogot érő forgalomirányítói kihívásokról kell beszélni.
Bár ebben a témában talán túlzás jogtörténeti távlatokat emlegetni, mégis amikor erről a szerzői jogot érő kihívásról beszélünk, érdemes visszamenni az időben és megvizsgálni azt, hogy egyáltalán mi is a probléma ebben az új, digitális, elektronikus, online környezetben a szerzői joggal. Elsősorban véleményem szerint az, hogy azok a szereplők, akik egy online világon kívüli szerzői jogi szabályozás számára a főszereplők voltak, az online világban hirtelen szinte láthatatlanná váltak. Akik pedig ugyanekkor láthatóvá váltak, azoknak tevékenysége szerzői jogilag nem is igazán volt és jelenleg sem feltétlenül értékelhető. Mindenképpen ők azok viszont, akik előtérben vannak. Ezek a szereplők a konferencia újító és igen szerencsés terminológiájában a forgalomirányítók. Nem más ez a kör, mint a hatályos jog szerint közvetítő szolgáltatóknak a köre, legalábbis az elektronikus kereskedelmi szabályok terminológiája szerint.
A szerzői jogi szabályozás és a közvetítő szolgáltatók találkozása és ütközése azért történt, mert nagyon hamar - gyakorlatilag ezen szolgáltatók megjelenésekor - világossá vált a policy-formáló személyek számára az, hogy hatalmas nagy új üzleti terület, egy új iparág futhat fel akkor, ha ezeket a szolgáltatókat támogatják, és megfelelő jogi biztosítékokat adnak a gazdasági tevékenységüknek. Emiatt nagyon hamar vált kiemelt gazdaságpolitikai céllá is az, hogy ezeknek a szereplőknek a lehető legkevesebb jogi akadállyal kelljen megküzdenie.
Szándékosan említettem általában policy-alkotókat, mert ebbe a körbe nem csak az államokat kell beleérteni. Magyarországon az a közösség, amelyik legkorábban felismerte azt, hogy valamiféle együttműködést kell kialakítania a közvetítői szolgáltatóknak és a szerzői iparágban tevékenykedő aktoroknak, éppen az egyik szerzői jogi közös jogkezelői szervezet (az Artisjus) volt, amelyik 1999-ben (tehát tényleg az ősidőkben) kötött egy, a szerzői művek átvitele tekintetében a felelősségi kérdéseket rendező megállapodást a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesületével.[2] A megállapodás arra vonatkozott, hogy ha szerzői jogot sértő tartalom kerülne fel valamelyik szolgáltató közreműködésével az internetre, akkor ezt az ott szabályozott értesítési és eltávolítási eljárás útján el lehet távolítani, ami pedig a szolgáltató felelősségkorlátozását is fogja eredményezni. 2001-ben pedig, amikor az elektronikus kereskedelmi irányelv[3] átültetése zajlott, gyakorlatilag ennek a kétoldalú, magánszereplők által kötött megállapodásnak a szövege szinte egy az egyben bekerült a törvénybe.[4]
A 2001. évi CVIII. törvény (továbbiakban: Ekertv.) 13. §-ában azóta is - csekély módosítással - ugyanaz a szöveg szerepel. Ez egészíti ki azt az alapstruktúrát - a közvetítő-szolgáltatók felelősségi rendjét[5] -, amit az elektronikus kereskedelmi irányelv határoz meg, és aminek ugye az implementációját végezte el a 2001. évi CVIII. törvény - egyébként szinte magyar unikumként akkor még, mert nagyon kevés olyan tagállam volt az Európai Unióban, ahol ezt az eljárást szabályozás útján bevezették volna 2001-ben.
Mi volt a célja az irányelvnek, illetve az azt átültető magyar törvénynek, kiegészítve ezzel az eljárással? Az, hogy a gazdaságpolitikai célt, ennek az iparágnak a felfutását, felfejlesztését a lehetőségekhez képest támogassák.[6] Ennek az eredménye pedig az, hogy az ott meghatározott feltételek teljesítésével végeredményben a közvetítő szolgáltatók mind a büntetőjogi, mind a polgári jogi felelősség alól mentesülni tudnak azon tartalmak tekintetében, amelyek valamilyen módon rajtuk keresztül jutnak el a közönséghez. Ez természetesen csak a közvetítő szolgáltatókra vonatkozóan igaz állítás, a tartalomszolgáltatókra nem.
Az azóta eltelt 14-15 évben nemzeti és uniós szinten is kiderült az, hogy ebben a szabályozásban vannak lyukak. Nem a jogtudomány, vagy a jogi elemzők azok, akik feltárták ezeket a lyukakat, hanem egyszerűen az üzlet, az iparág fejlődése ment el olyan irányokba, ami 2001-ben még inkább csak a képzelet játéka, de nem szabályozói feladat volt.
Megemlíthető, hogy az sokáig nem jelentett gondot, hogy a keresőmotor szolgáltatásokra vonatkozóan az elektronikus kereskedelmi irányelv nem tartalmaz felelősségkorlátozó szabályokat. 2001-ben - sőt, ha az irányelv előkészítésének folyamatát is figyelembe vesszük, akkor a '90-es évek végén - a Google vagy bármelyik más keresőmotor szolgáltató nem szerepelt az internetes iparág igazán jelentős szereplői között, emiatt nem is tűnt olyan relevánsnak a tevékenységük, hogy uniós szinten a többi közvetítő szolgáltatóéhoz hasonlóan szabályozzák a tevékenységüket.
Egy másik azóta nagyon érzékennyé vált probléma az, hogy az elektronikus kereskedelmi szabályok révén lényegében kizárjuk a jogsértésekért való felelősségüket, és ezen belül is különösen azt, hogy vagyoni jellegű szankciókat lehessen érvényesíteni ellenük, akkor, hogyha szerzői jogsértés, vagy személyiségi jogsértés történik a szolgáltatásuk igénybevételével. De vajon azok a szankciók, amelyek egyébként kifejezetten megmaradtak, mint velük szemben igénybe vezető eszközök, milyen tartalommal bírhatnak az online környezetben? Az irányelv és a törvény is úgy rendelkezik, hogy a jogsértés megelőzésére, illetve a jogsértés megszüntetésére lehet kötelezni a szolgáltatót akkor is, ha egyébként kártérítési igényt nem lehet ellene érvényesíteni.[7] Hogyan érvényesíthető ezen szolgáltatók tekintetében a jogsértés megelőzése vagy megszüntetése iránti igény? Kell-e a bíróságnak részletesen rendelkezni akkor, amikor arra kötelezi a szolgáltatót, hogy szüntesse meg a jogsértést, amit egyébként nem is ő követ el valójában? Hogy kell ezt a jogkövetkezményt tartalommal megtölteni? Engedheti-e a jogalkotó, hogy a bíróság a saját technológiai tudása, fantáziája alapján kötelezze a szolgáltatót?
- 14/15 -
További nagyon érzékennyé vált kérdés a szabályozás 2000-es évek eleji elfogadása óta az, hogy az adatvédelmi szabályokat, a személyes adatokra vonatkozó rendelkezéseket hogyan lehet összhangban értelmezni például a szerzői jogi jogosultaknak azon igényével, hogy a közvetítő szolgáltató vagy bárki, aki szolgáltatásával segít a szerzői jogi jogsértés elkövetésében - például egy fuvarozó aki viszi az illegális DVD-ket, hogy az offline világból mondjak egy párhuzamos példát - tehát hogy ezekkel a szolgáltatókkal szemben lehet-e egyáltalán azt az igényt érvényesíteni, hogy adják ki annak a személynek a személyes adatait, aki a konkrét szerzői jogi jogsértést elkövette (például egy még be sem mutatott filmet feltöltött valamelyik filecserélőbe és az emberek már nem mennek el a moziba, mert megnézik előtte a filmet). Kiadhatók-e ezek az adatok? Mely jog erősebb ebben a helyzetben? Választ ad erre az elektronikus kereskedelmi irányelv vagy általában az uniós jog?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
