Rendkívül nehéz néhány oldalban összefoglalni és közérthetően sűríteni valamit egy olyan kérdésről, amely paradigmaváltással felérő korszakos ügyeket érint. Zongor Gábornak ez sikerült, mivel igényesen összegző anyaga mesterien fogja keretbe és foglalja össze mindazokat a kérdéseket, amelyek napjainkban a hazai önkormányzati világban végbemennek. Az értékalapú megközelítés külön erénye az, hogy a cselekvő előretekintés jegyében fogódzókat, orientációkat is nyújt mindazoknak, akik a mindennapokban a helyi közösségekért dolgoznak.
Nem elég kiemelni és túlhangsúlyozni mindazt, amit a jeles szerző a partnerség, a cselekvő, egymásra figyelő kooperációról ír.
Állítólag a maják által 2012. december 21-ére jósolt világvége ugyan elmaradt, de a magyar önkormányzatiság elmúlt bő két évtizedének feladat-, hatáskör- és feltételrendszere, valamint gyakorlata az elmúlt év végével ténylegesen véget ért.
2013. január elsejével új időszámítás kezdődött a 3177 magyarországi önkormányzat számára. Gyakorlatilag a település nevek, a még továbbszolgáló polgármesterek és a képviselő-testületi tagok személyének kivételével jószerivel minden megváltozott. A változás értelemszerűen több oldalról és jelentős mértékben érinti a jegyzői kart is. A változás és változtatás elsődlegesen az önkormányzás tartalmát érintő kérdés, még akkor is, ha számtalan személyi, személyzeti jellegű következménye van.
Az 1990. szeptember 30-ai, a tanácsrendszert felváltó önkormányzati rendszer bevezetéséhez fogható átfogó, mindenre kiható változtatás most történt. Az újfajta önkormányzás lényege már kiolvasható volt Magyarország Alaptörvényéből, amely lényegében az önkormányzatokat az egységes állami szervezetrendszer sajátos autonómiával rendelkező, de a végrehajtó hatalom részének tekintett alrendszereként ragadta meg. Azt a több mint két évtizeddel ezelőtt dédelgetett - és ciklusról ciklusra gyengülő - álmot oszlatta szét az Alaptörvény és az annak szabályozására épülő sarkalatos új önkormányzati törvény[1], mely szerint az önkormányzatok a központi hatalom egyfajta ellensúlyai.
Az egyik lényeges változás, hogy míg 1990-től a lakosság közeli közszolgáltatások túlnyomó többsége önkormányzati kötelező feladatként jelent meg, addig az újesztendővel, az iskolai közoktatás állami feladattá vált azáltal, hogy valamennyi korábban önkormányzati fenntartású általános és középiskola állami fenntartásba került. Az iskolai közoktatás (mai nevén, köznevelés) kikerült a helyi közügyek köréből, miközben az elmúlt két évtized történései egyértelműsítették, hogy talán az egyik legfőbb helyi közügy, az iskola ügye. A Kormány, ha felemás módon is, de állami felelősségbe vette az iskolákat és "csupán" az ún. működtetés lehetőségét hagyta meg az önkormányzatok számára. (Miközben az egyházak és alapítványok tarthatnak fenn közoktatási intézményt, addig az önkormányzatok sajátos módon nem.) Az állam a szabályozó eszköze alkalmazásán túl a konkrét intézményfenntartást is magára vállalta, igaz, hogy a több ezer iskolát "egy" intézménybe, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központba (KIK) szervezte.
Azzal a kormányzati törekvéssel teljes mértékben egyet lehet érteni, hogy az iskolai oktatás, nevelés területén kialakult igazságtalanságokat fel kell számolni, vagyis a különféle nevelési intézmények által nyújtott képzések és képzési feltételek színvonalában megjelenő eltérést és különbséget csökkenteni kell. A kitűzött célt azonban el lehetett volna érni egyértelmű és végrehajtható szabályozással is, vagyis annak pontos meghatározásával, hogy milyen feltételeket kell teljesíteni egy intézménynek, hogy iskolának lehessen tekinteni, illetve milyen képzési minőséget kell mindenütt biztosítani. Ehhez természetesen a valóságos pedagógus életpályát is meg kell teremteni. Az egyes oktató-nevelő intézmények szakmai és szervezeti autonómiáját azonban nem kellett volna felszámolni, mint ahogy a települési önkormányzatokhoz való lokális kötésüket és kötődésüket sem. Az iskolák helyi identitás-megtartó, -erősítő és -képző szerveződések, így a
- 7/8 -
köznevelést mindenképpen helyi közügynek kell tekinteni. Azzal azonban, hogy ma Magyarországon a korábbi önkormányzati iskolák négy csoportba[2] sorolhatók fenntartási és működtetési szempontból, ezáltal a megcélzott egységesség megint csak jelentősen csorbul. (Az már csupán külön érdekessége a történetnek, hogy függetlenül az iskolának az adott önkormányzathoz való viszonyától önkormányzati kötelem lett a településen lévő iskolában a gyermekétkeztetés biztosítása. Így megkapták a gyermekétkeztetési feladatot azok a kistelepülések is, amelyek területén korábban megyei önkormányzati, most állami fenntartású speciális szolgáltatást nyújtó intézmény, pl.: gyógypedagógiai intézet működik. Az állami szerepvállalás valamilyen szakmailag nehezen értelmezhető okból a gyermekétkeztetésre nem terjed ki.)
Ebben a felemás helyzetben az intézményt működtető önkormányzatok helyzete talán a legrosszabb, ugyanis az állam egyre nagyobb mértékben kívánja áthárítani az oktatással kapcsolatos költségeket is, viszont az intézmény vezetésére és ezen keresztül a keletkező költségek mértékére semmilyen befolyással nem rendelkeznek az önkormányzatok. Miközben elvileg megtörtént a feladatfinanszírozásra való áttérés, az iskola működtetésével kapcsolatos feladatok forrását az önkormányzatoknak saját forrásaik terhére kell(ene) biztosítaniuk. A kötelezővé tett feladatellátás, így lett önként vállalt feladat finanszírozási szempontból. Emellett a működtető önkormányzat a működtetéssel összefüggő kiadásokhoz való hozzájárulást a bejáró gyerekeket küldő önkormányzatoktól csak kérheti, amelyek számára szintén önként vállalt feladat az iskolaműködtetés.
Részben állami feladatkörbe vont másik nagy ellátási közszolgáltatás az egészségügy. E tekintetben az államosítási folyamat nagyrészt a megyei önkormányzatok pénzügyi konszolidációjával együtt végrehajtott közszolgáltatási feladatoktól való megfosztásával együtt történt, amikor is a megyei kórházak 2012. január elsejével állami fenntartásba kerültek. A járóbeteg ellátó intézmények az eredeti elképzelés szerint szintén állami fenntartásba kerültek volna, de érzékelhető, hogy itt is megmarad a kettős ellátás rendszere. Így az egészségügyi alapellátás felelőssége továbbra is önkormányzati feladat maradt, beleértve az ügyeleti rendszer működtetését. A helyzetet bonyolítja, hogy az önkormányzati felelősség teljesítéshez szükséges befolyás és pénzügyi támogatás csak töredezetten áll rendelkezésre, mivel az egészségügy finanszírozása sajátos módon alakul.
A nagy állami feladatvállalásnak igazi terepe lehetne az egészségügy egésze, mivel a gyógyítás hatékony rendszere indokolná a hierarchikus szervezeti és működési rendet. Az állami feladatellátás tudná megfelelően garantálni a hátrányos helyzetű térségekben is az egészségügyi alapellátás biztosítását, amit jelenleg a forráshiányos települési önkormányzatok az elszegényedő lakosságukkal nem képesek garantálni. Miközben nem vitatható az egészségügy helyi közügy jellege, támogatható lenne az ágazat államosítása, ugyanis az elmúlt bő két évtizedben nem sikerült racionális módon kialakítani az intézményi struktúrát, amely megszervezése igényli a központosítást. A háziorvosi, a járó-beteg és a kórházi ellátás differenciált hierarchikus rendszerének megszervezésével egyidejűleg kellene átalakítani az ügyeleti rendszert, valamint a mentőszolgálatot. Ezt a teljes körű strukturális váltást csak központi vezényléssel lehetne végrehajtani. (Az eddigi átalakítási kísérletek kudarca mögött a központi kormányzat gyengesége kitapintható volt, no és a meglehetősen erőteljes ellenzéki ellenszél.) Félő, hogy a jelenleg kialakulóban lévő félmegoldások sem teszik rendbe az ágazatot, így marad a vergődés és a romló ellátási minőség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
