Az elmúlt években a jogalkotó két alkalommal is jelentős mértékben módosította a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) pervezetéssel kapcsolatos szabályait.
Az első lényegesnek minősülő változtatásra az 1995. évi LX. törvénnyel került sor, melynek jogpolitikai hátterét a törvényjavaslat indokolása akkor egyebek között akként fogalmazta meg, hogy
- a polgári eljárásokban növelni kell a felek egyéni felelősségét,
- a bíró kezébe pedig megfelelő eszközöket kell adni ahhoz, hogy az eljárások hatékonyabbá és gyorsabbá váljanak.
A Pp. 1995. évi módosítását megelőzően a bírák már régóta a hivatalbóli bizonyítás megszüntetését és helyébe a felek aktív bizonyítási kötelezettségének előírását sürgették. Az 1995. évi LX. törvénnyel a jogalkotó valóban célul tűzte ki a meghaladottnak tekintett eljárási rend megreformálását, a módosítások azonban nem bizonyultak eléggé átgondoltnak, ezért a jogalkalmazás során számos probléma vetődött fel.
A jogalkotó az 1999. évi CX. törvény megalkotásával a pervezetést és a bizonyítást is érintő szabályok újabb módosítására szánta el magát, mely módosítások az elsőfokon eljáró bíróságok gyakorlatában azonban újabb bizonytalanságot okoztak.
Az 1995. augusztus 29-i hatállyal történt módosítást megelőzően a Pp. 3. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak hivatalból kellett gondoskodnia arról, hogy a felek a peres eljárásban helyesen gyakorolják jogaikat, és perbeli kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Ennek érdekében a jogi képviselő nélkül eljáró felet a bíróságnak el kellett látnia a szükséges tájékoztatással, valamint figyelmeztetnie kellett kötelezettségeire is. A bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség akkor nem csak az eljárási, hanem az anyagi jogi jogokra és kötelezettségekre is kiterjedt. Az 1995. évi LX. törvény a Pp. 3. § (1) bekezdésének módosításával azonban leszűkítette a bíróság tájékoztatási kötelezettségét a perbeli jogok és kötelezettségek körére, ezáltal megszűnt a bíróság korábbi, általános jellegű gondoskodási kötelezettsége. A Pp. 3. §-ának módosítása azonban nem érintette azt az alapelvet, mely szerint a bíróságnak az a feladata, hogy az igazság kiderítésére törekedjen. A hivatkozott alapelv érintetlenül hagyása miatt tehát továbbra is fennmaradt a jogalkotó részéről az anyagi jog területére tartozó objektív valóság lehetséges mértékű felderítésének elvárása.
Az 1995. évi LX. törvény miniszteri indokolása egyaránt megfogalmazta a változtatás és a megőrzés szempontjait, ami a jogalkalmazás során bizonytalanságokhoz vezetett. Az indokolás szerint szükségessé vált az eljárások gyorsítása, mert a felgyorsult társadalmi-gazdasági változások által létrehozott környezetben a bírósági eljárások már egyre korlátozottabban tudták betölteni a funkciójukat. Ugyanakkor az indokolás a polgári eljárásjogi alapelvek sértetlenül hagyásának kívánalmát is hangsúlyozta, annak ellenére, hogy szemléletbeli megújulást tartott szükségesnek. A szemléletbeli változás lényegét úgy határozta meg, hogy a bíróságok feladata a továbbiakban már nem a felek saját érdekeinek érvényesítése a felek helyett és esetlegesen még az akaratuk ellenére is, hanem a bíróságoknak a felek egyéni érdekérvényesítési lehetőségének biztosítására kell törekednie egy hatékony és pártatlan eljárásban.
Az indokolás szerint tehát, amikor a jogalkotó 1995-ben az eljárás megreformálásának hatékony eszközét kereste, akkor azt nem az alapelvek gyökeres megváltoztatásában, hanem az eljárás menetének felgyorsításában vélte megtalálni. Ennek érdekében a Pp. 141. § (2) bekezdését kiegészítette egy generál klauzulával, mellyel a fél perbeli kötelezettségeit hangsúlyozva kívánta egyértelművé tenni azt, hogy a kérelemre induló polgári peres eljárásban a félnek az ügyre vonatkozó tényállításait, illetve a nyilatkozatait olyankor kell előadnia, valamint a bizonyítási indítványait olyan időben kell előterjesztenie, amikor az a per állása szerint gondosnak és az eljárást elősegítő pervitelnek minősül. Az említett kötelezettségek elmulasztásának szankcionálására pedig a jogalkotó a Pp. 141. §-ába egy új bekezdést iktatott be annak érdekében, hogy a bíróságnak lehetősége legyen az eljárás ésszerű időn belül történő befejezésére, ha a fél az említett kötelezettségeinek teljesítésével alapos ok nélkül késlekedik [141. § (6) bekezdése].
A miniszteri indokolás - ez utóbbi rendelkezéssel összefüggésben - jelentős újításnak nevezte a Pp. 141. §-ának (2) bekezdése szerinti kötelezettség elmulasztásának másodfokú eljárásban történő szankcionálását is. Ezzel kapcsolatban említést kíván, hogy a módosítást megelőzően egyre fokozódó kritika érte a Pp. 235. §-a (1) bekezdésének rendelkezését mind az első fokon ítélkező bírák, mind pedig a polgári eljárásokban félként részt vevők és jogi képviselőik részéről, mivel ez a rendelkezés az 1995. augusztus 29. előtt indult eljárásokban lényegében korlátlan módon tette lehetővé, hogy a fél a fellebbezésben új tényt állíthasson, illetve új bizonyítékra hivatkozhasson. Az 1995. évi LX. törvény azonban az említett lehetőségek radikális kiiktatása helyett mégis enyhébb megoldást keresett. Érintetlenül hagyta azt az elvet, miszerint a másodfokú eljárásban is lehet új tényre hivatkozni, illetve új bizonyítékot előterjeszteni, ezt a jogosultságot azonban azzal igyekezett korlátozni, hogy előírta a másodfokú bíróság számára a fél elsőfokú eljárásban tanúsított magatartásának vizsgálatát. A miniszteri indokolás a módosítás lényegét akként foglalta össze, hogy a fél elsőfokú eljárásbeli mulasztásának az lesz a jogkövetkezménye, hogy "a másodfokon immár késedelmesen felhozott tényt, illetve bizonyítékot a másodfokú bíróság is figyelmen kívül hagyja". Mivel azonban az ismertetett módosítások nem érintették a bíróságnak az igazság kiderítésével kapcsolatos kötelezettségét, ezért bizonytalanság volt észlehető a módosított rendelkezések értelmezésében és alkalmazásában.
Az elsőfokon eljárt bírák pervezetésével kapcsolatban visszatérő problémaként jelentkezett, hogy figyelmen kívül hagyták a Pp. 141. §-a (6) bekezdésének azon fordulatát, amely az elsőfokú eljárás befejezését, vagyis az érdemi döntés meghozatalának lehetőségét a bíró előzetes felhívási és figyelmeztetési kötelezettségéhez kötötte. További problémát okozott az is, hogy a bírónak mikor és milyen módon kell teljesítenie a bíróságot terhelő kötelezettséget.
Végül az elsőfokú pervezetéssel kapcsolatos problémákat a Legfelsőbb Bíróság elvi jellegű iránymutatásai azzal zárták le, hogy a Pp. 141. §-ának (6) bekezdése alapján fennálló felhívási kötelezettséget nem lehet formális kötelezettségként felfogni, ezért a Pp. 141. §-ának (2) bekezdése szerinti kötelezettségek teljesítésére történő felhívásnak az eljárás menetéhez, az adott per egyes fordulataihoz igazodva kell megtörténnie, és szükség esetén a figyelmeztetést meg kell ismételni. A joggyakorlat alakulásának követése érdekében tanulmányozott másodfokú határozatokból azt lehetett megállapítani, hogy a másodfokú bíróságok nemcsak az említett felhívás és figyelmeztetés megtörténtét, hanem azt is vizsgálták, hogy az elsőfokú bíróság ésszerű határidőt biztosított-e a feleknek arra, hogy a Pp. 141. § (2) bekezdése szerinti kötelezettségeiknek eleget tudjanak tenni; illetőleg vizsgálták, hogy késedelem esetén a bizonyításra köteles fél még az elsőfokú eljárásban megfelelő indokkal kimentette-e a késedelmét.
Az eddigieket összefoglalva az állapítható meg, hogy a bírák várakozásától eltérően a Polgári perrendtartás 1995. évi LX. törvénnyel történt módosítása nem csökkentette radikális módon a pervezetéssel kapcsolatos terheket. A módosítás inkább csak átrendezte a korábbi hivatalbóli eljárás elvéből eredő kötelezettségeket egy újfajta - a miniszteri indokolás szófordulatával élve - semlegesnek minősülő, ám érdekérvényesítő irányba. Az igazság kiderítésére való törekvés alapelvének érintetlenül hagyása pedig csak növelte a pervezetés ideális módszerének kialakításával kapcsolatos problémákat.
Kulcsfontosságú kérdésként merült fel, hogy az első fokon eljáró bírót milyen mélységű kötelezettség terheli a tájékoztatás tekintetében. Elegendő-e, ha a fél figyelmeztetése során a bíró csak általánosságban hivatkozik a Pp. 141. § (2) bekezdése szerinti kötelezettségekre, vagy továbbra is - lényegében a korábbi, officiális jellegű eljáráshoz hasonlóan - tételesen meg kell jelölni a felhívásban a bizonyításra szoruló tényeket és azokat a bizonyítási eszközöket is, amelyekkel a fél valamely tényállítását bizonyítani tudja?
Az értelmezés tekintetében két táborra szakadtak a jogalkalmazók. Voltak, akik a Pp. 2. §-ának (1) bekezdésére, valamint a 121. §-ának (1) és (2) bekezdéseiben foglaltakra hivatkozással azzal érveltek, hogy - a bizonyítási teherrel kapcsolatos szabályokra is figyelemmel - a félnek kell tudnia azt, hogy tényállításait milyen bizonyítékokkal támaszthatja alá, és ennek érdekében milyen bizonyítást kell indítványoznia. Mások viszont az elsőfokú ítélkezés kiszámíthatatlanságának veszélyére figyelmeztettek, közelebbről arra, hogy ha az elsőfokon eljáró bíró a bizonyítási eljárás során passzív marad, úgy a fél már csak az elsőfokú határozatból szerez tudomást arról, hogy az elsőfokú bíróság esetleg tanúbizonyítás vagy szakértői bizonyítás indítványozását tartotta volna szükségesnek valamely tényállítás alátámasztása érdekében. Végül is az elvi jellegű iránymutatásokat tartalmazó döntések a probléma megoldása során a bíróságokat terhelő tájékoztatási kötelezettségből indultak ki és erre alapítva szükségesnek tartották, hogy az elsőfokon eljáró bíró nevesítve jelölje meg azt a bizonyítási eszközt, mellyel a fél az adott tényállítást bizonyítani tudja. A jogalkotó pedig újabb törvénymódosítással igyekezett úrrá lenni a felvetődött jogalkalmazási problémákon.
A 2000. január l-jén hatályba lépett 1999. évi CX. törvény - az előzetes várakozásoktól eltérően - nem módosította a Pp. 141. §-árak (2) és (6) bekezdéseit, vagyis az elsőfokú bíróságot terhelő felhívási kötelezettség jellegét továbbra sem konkretizálta, hanem a polgári eljárás alapelveit tartalmazó I. Fejezet módosításával próbálta meg kifejezni a jogalkotói szándékot. A miniszteri indokolás most azt emelte ki, hogy a jogalkotó az alapelvek módosítása útján kívánja egyértelművé tenni azokat a rendező elveket (így a példálózó felsorolás szerint a hivatalbóliság elvének visszaszorítását, a perhatékonyság érvényre juttatását, valamint a peres felek perbeli esélyegyenlőségének elősegítését), mely elvek azután a törvény egyes tételes előírásaiban válnak majd konkrét eljárási szabályokká. Utalt arra is az indokolás, hogy a módosítás egyik célja éppen azoknak az eljárásjogi változásoknak az elősegítése, amelyeket az 1995. évi LX. törvény vezetett be.
A jogalkotó az indokolásban kifejtette azt is, hogy a jogszolgáltatás szempontjából az igazság fogalma gyökeresen megváltozott az időközben bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások folytán. A jogszabálymódosítás elérendő célját ezért most már abban jelölte meg, hogy a Polgári perrendtartás szabályainak immáron azt kell garantálniuk, hogy tisztességes legyen a jogviták eldöntésének rendje, vagyis az a mód, ahogy a vitás ügy elbírálásra kerül. A bírói pártatlanság követelménye az eljárás részrehajlás-mentességét teszi szükségessé. Nem tekinthető viszont részrehajlásmentes eljárásnak az, ha a pert vezető bíró jogértelmező tájékoztatást nyújt valamelyik félnek az anyagi jogi szabályok tartalmáról.
Hangsúlyozta az indokolás azt is, hogy a törvénymódosítás egyértelművé kívánja tenni, miszerint az ügy urai maguk a felek, ezért ők határozzák meg a per tárgyát és ezáltal a bíróság eljárási mozgásterét. A miniszteri indokolás helytelennek tartotta azt a felfogást, amely korlátlan szabadságot ad a bírónak a tényállás feltárása érdekében szükségesnek tartott intézkedések megtételére. Erre hivatkozással az újabb törvénymódosítás az alapelvek közül mellőzte az igazság kiderítésével kapcsolatos korábbi kötelezettséget, és a jövőre nézve a bíróság feladatául a jogérvényesítés elősegítését szabta.
Az 1999. évi CX. törvénnyel bekövetkezett újabb törvénymódosítás nem érintette azt a Pp.-szabályt, hogy a jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása - törvény eltérő rendelkezésének hiányában - a feleket terheli. A Pp. 3. §-a (3) bekezdésének első fordulata tehát megfelelően tükrözi a miniszteri indokolásban kifejtett jogalkotói szándékot, miszerint a per alakulását, sorsát tekintve a felek rendelkezési joga meghatározó jelentőségű. Ezt az értelmezést erősíti a Pp. 3. §-a (3) bekezdésének bizonyítási teherrel kapcsolatos szabálya is. Az említett bekezdés harmadik mondata azonban lényeges módosítást tartalmaz az ügyben eljáró bíró pervezetési kötelezettségeit illetően, mely szerint a bíróság előzetesen tájékoztatni köteles a feleket a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről. Ugyanakkor a jogalkotó a Pp. 235. §-a (1) bekezdésének módosításával tovább szigorította a másodfokú eljárásban figyelembe vehető új tények, illetve bizonyítékok körét.
A bíróság pervezetéssel kapcsolatos kötelezettségeinek alapelvi szinten történt szabályozása, valamit a Pp. 141. §-ának (2) és (6) bekezdéseiben foglalt rendelkezés érintetlenül hagyása, továbbá a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés szigorítása nem hagy kétséget afelől, hogy a jogalkotó a megkezdett úton kívánt továbbhaladni a törvény újabb módosításával. Abban a tekintetben sem érzékelhető változtatási szándék az 1995. évi LX. törvénnyel történt módosításhoz képest, hogy a jogviták érdemi elbírálásához szükséges tényállás feltárásának az elsőfokú eljárásban kell megtörténnie, melynek érdekében a feleknek az 1995. augusztus 29-ét megelőzően indult ügyekhez képest jóval aktívabb magatartást kell tanúsítaniuk. Ugyanakkor a Pp. új 3. § (3) bekezdésének harmadik fordulata az eljáró bíró számára az 1995. évi LX. törvény által előírtnál konkrétabb tájékoztatási kötelezettséget fogalmaz meg. A bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség mélységét illetően azonban már a miniszteri indokolás is előrebocsátja, hogy a gyakorlatban majd vitás lehet, hogy milyen részletességgel kell a keresetlevélben megjelölni az érvényesített jog alapjául szolgáló tényeket és azok bizonyítékait, illetve viszontkereset vagy beszámítási kifogás előterjesztése esetén az alperesnek hogyan kell eleget tennie az említett rendelkezéseknek.
Ezzel kapcsolatban a törvénymódosítás indokolása csak annyit tartalmaz, hogy a keresetlevélben, illetve a viszontkeresetet vagy beszámítási kifogást tartalmazó alperesi beadványban olyan mértékig kell megjelölni az említett tényeket, illetve azok alátámasztására szolgáló bizonyítékokat, hogy a tárgyalás kitűzése, valamint a bizonyítás megkezdése lehetővé váljon, míg a további eljárásra vonatkozóan csak utalt a Pp. 141. §-ának (6) bekezdésében foglaltakra, azzal a megjegyzéssel azonban, hogy majd a bírói gyakorlatnak kell kitöltenie a jogalkotó által kijelölt keretet.
A Pp. újabb módosításának hatálybalépése, vagyis a 2000. január 1. napja után indult elsőfokú eljárások eddig tapasztalatai alapján az állapítható meg, hogy az első fokon eljáró bírák pervezetése tekintetében bizonytalanság mutatkozik a Pp. módosított 3. §-ának (3) bekezdése alkalmazása terén. Határozatlanság észlelhető abban, hogy a hivatalbóliság elvének visszaszorítására, valamint a "félsemleges" eljárás alapelvének előtérbe kerülésére tekintettel milyen részletességű tájékoztatást kell nyújtania az elsőfokú bírónak a fél számára annak érdekében, hogy az eljárása megfeleljen a módosított Pp. vonatkozó összes előírásának.
Ezért ismételten felvetődött, hogy miként alakuljon a bíróság tájékoztatási kötelezettsége abban az esetben, ha a félnek van jogi képviselője. A tájékoztatás során fel kell-e sorolni tételes módon az ügy eldöntése szempontjából relevánsnak tartott tényeket? Ki kell-e terjednie a tájékoztatásnak a bizonyításra alkalmasnak tartott bizonyítási eszközök megjelölésére is? Hogyan egyeztethető össze továbbá a bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség azzal a másik alapelvvel, miszerint a per tárgyává tett anyagi jog megjelölése a fél kötelezettségeinek körébe tartozik? Az említett kérdések kapcsán merült fel az is, hogy mikor tekinthető teljesítettnek az elsőfokú bíróságot terhelő tájékoztatási kötelezettség. Arra milyen formában kell sort keríteni, illetve milyen körülmények esetén válik szükségessé a tájékoztatási kötelezettség megismétlése?
A lenti témakört érintő elvi jellegű iránymutatások száma egyelőre még kevés. Figyelemre méltó azonban a Bírósági Határozatok 2003. évi 12. számában 509. sorszám alatt közölt eseti határozat indokolásában kifejtett érvelés, mely szerint a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban azért látott lehetőséget a másodfokon előterjesztett okirati bizonyítékok érdemben történő mérlegelésére, mert az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 3. §-ának (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségnek. A Bírósági Határozatokban közölt jogesetnél részletesebb iránymutatást tartalmaz a Legfelsőbb Bíróság határozatainak adatbázisában található Gfv. X. 31. 205/2003/6. sorszámú hatályon kívül helyező végzés, melynek indokolásában a Legfelsőbb Bíróság akként foglalt állást a felvetődött jogalkalmazási problémát illetően, hogy a kereseti kérelem és ellenkérelem keretei között a bíróságnak az alkalmazásra kerülő anyagi jog szabályainak figyelembevételével konkrétan kell tájékoztatnia a felperest arról, hogy a kereseti tényállításait milyen tényekkel kell bizonyítania, az alperest pedig arról, hogy milyen tények bizonyításával védekezhet a perbeli igény ellen. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban az említett tájékoztatási kötelezettség nem jelenti azt, hogy a bíróságnak az anyagi jog tartalmáról, annak értelmezéséről is tájékoztatatást kellene nyújtania, azonban anélkül nem lehet eleget tenni a bizonyításra szoruló tényekre vonatkozó előzetes tájékoztatási kötelezettségnek, hogy a bíró meg ne jelölné, melyek azok az anyagi jogi értelemben releváns tények, amelyek részint a felperes igényérvényesítéséhez, míg másrészt az alperes védekezéséhez szükségesek. A határozat indokolásában hangsúlyozásra került továbbá, hogy a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében foglalt előzetes tájékoztatási kötelezettség a bíróságot még a jogi képviselővel eljáró fél irányában is terheli. Az említett határozat szerint a Legfelsőbb Bíróság az ügyben eljárt elsőfokú és másodfokú bíróságok ítéleteinek hatályon kívül helyezését azért tartotta szükségesnek, mert az eljárás során keletkezett tárgyalási jegyzőkönyv nem tartalmazta a tájékoztatás megtörténtét a bizonyítási teherre és a bizonyítandó tényekre vonatkozóan, valamint nem került megjelölésre a bizonyítás sikertelenségének jogkövetkezménye sem. A határozat indokolása leszögezi azt is, hogy az elsőfokon, valamint a másodfokon eljáró bíróságok majd csak azt követően vizsgálhatják meg érdemben, hogy a fél által felajánlott bizonyítékok elegendőek-e, illetve alkalmasak-e a perben jogilag jelentős tények bizonyítására, ha előbb a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzített módon sor kerül a tájékoztatási kötelezettség teljesítésére.
A fentiekben idézett legfelsőbb bírósági iránymutatás véleményem szerint jól szemlélteti azt, hogy a Pp. legutóbbi módosítása szükségessé teszi a pervezetéssel kapcsolatos kérdések átgondolását, valamint a helyes joggyakorlat megteremtése érdekében egységes álláspont kialakítását az elsőfokú bíróságokat terhelő tájékoztatási kötelezettséggel kapcsolatban. Véleményem szerint hangsúlyozni kell, hogy a Pp. 3. §-a (3) bekezdésének utolsó fordulata szerinti tájékoztatási kötelezettség akkor is terheli a bíróságot, ha a félnek van jogi képviselője.
Az új szabálynak csak akkor felel meg az elsőfokú bíróság eljárása, ha a kereset tárgyához és a bizonyítási teherhez igazodóan konkrét tájékoztatást ad a bizonyításra szoruló tényekről. Ezért fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a bizonyításra szoruló tényeket - a bizonyítási teherre tekintettel - a pervezető végzésben tételesen meg kell jelölni.
Egységes megítélésre lenne szükség arra nézve is, hogy a bizonyítási eszközökkel kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség milyen terjedelmű legyen. (Elegendő-e csak a szakértői bizonyítás szükségességéről tájékoztatni a felet, vagy a tájékoztatásnak az egyéb bizonyítási eszközökre is ki kell terjednie?)
Az elsőfokú bíróságok figyelmét fel kell hívni arra is, hogy a tájékoztatási kötelezettség teljesítése a másodfokú eljárásban csak akkor ellenőrizhető, ha annak megtörténte a tárgyalási jegyzőkönyvben, illetve a tárgyaláson kívül hozott pervezető végzésben szerepel. ■
Visszaugrás
