A szerző kizárólagos jogai közé tartozik, hogy művét csak ő terjeszthesse, illetve csak az ő engedélyével terjeszthető. Ezen joga azonban bizonyos fokig korlátozott, ugyanis mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok jogában ismeretes az ún. jogkimerülés elve, vagy ahogyan az amerikai jogban nevezik a "first sale doctrine". A jogelv az Egyesült Államokból származik és a XIX-XX. század fordulójának szülötte. Az európai államokban (pl.: Hollandiában) a XX. század második felében, az Európai Bíróság joggyakorlatában pedig a '80-as években[1], irányelvi szinten a XX. század végén jelent meg, illetve terjedt el.[2]
Az alapelv lényege általánosságban az, hogy ha a szerző vagy más jogosult egyik alkotása műpéldányának tulajdonjogát átruházta, akkor annak továbbadását nem ellenőrizheti, terjesztési joga ezzel kimerült. A jogintézmény egyszerűnek tűnhet, mégis számos kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, és a gyakorlatban ma is vitatott alkalmazásának feltételei mind Európában, mind az Egyesült Államokban. Mindez tovább bonyolódik, ha a jogkimerülés elvét a szoftverekkel kapcsolatos szerzői jogi kontextusban vizsgáljuk. A szoftverek, különösen az "online szoftverek" szerzői joga szintén rendkívül vitatott terület, ahol a jogkimerülés elvének alkalmazása fontos kérdéseket vet fel. Tanulmányunkban elsősorban a szoftverek szerzői jogában kívánjuk bemutatni a first sale doktrína érvényesülésének kérdéseit az Egyesült Államokban, valamint foglalkozunk a jogelv európai "társának" összehasonlításával.
A jogkimerülés elvét az Egyesült Államokban a bírói gyakorlat alakította ki. A jogintézmény gyökereként az 1908-as Bobbs-Merill vs. Straus ügyet[3] szokás emlegetni, amelyben a felperesi könyvkiadó kikötötte, hogy a viszonteladók csak bizonyos áron felül adhatják el a könyveket. Mivel ez nem így történt, ezért a felperes szerzői jogainak megsértése miatt pert indított. Az akkor hatályban lévő 1831. évi szerzői jogi törvény kimondta, hogy a szerző kizárólagos jogai közé tartozik többek között a művek kiadása, másolása, értékesítése, és a felperes szerint a bíróság a törvényi kereteken túl kedvezményt nem adhat a felhasználók számára. A bíróság azonban másképp gondolta, és megállapította, hogy a szerző nem kötheti feltételekhez műve viszonteladását olyan vásárlók számára, akikkel nem áll szerződéses viszonyban, így a kizárólagos jog az egyszer már jogszerűen értékesített példányokra nem terjed ki.[4]
A jogelv gondolata azonban még ennél is korábbi időkre vezethető vissza, ugyanis már a Bobbs-Merill vs. Straus ügyet megelőző jogesetekben megjelenik a jogkimerülés tartalmának lényege.[5],[6]
A jogkimerülés elvét törvényi szintre elsőként az 1909-ben elfogadott amerikai szerzői jogi törvény emelte, amely kimondta, hogy egy szerzői jogilag védett mű jogszerűen megszerzett másolatának átruházása nem tiltott. A szöveg végleges formáját 1976-ban az új szerzői jogi törvényben[7] kodifikálták, amely - a hangfelvételek védelmével kibővülve - csupán pontosítást tartalmazott.[8],[9] Így került be az amerikai szerzői jogba a first sale doktrína.
- 359/360 -
Az amerikai jogalkotó tehát a szerzői jogi törvény 109. § (a) pontjában írta elő általában, mindenféle műpéldány tekintetében a jogkimerülés feltételeit, amely szerint, aki a szerzői jogi törvény alapján jogszerűen előállított műpéldány tulajdonosa, az a szerzői jogosult engedélye nélkül szabadon eladhatja vagy más módon átruházhatja ennek a másolatnak a tulajdonjogát. 1976-ban a jogszabály ezzel rögzítette, hogy a jogelv minden jogszerűen átadott műpéldány tulajdonosára vonatkozik, más birtokosokra - például bérlőre - viszont ez nem volt igaz.
1978-ban egy bizottság, amely az új műszaki jellegű szerzői jogi alkotásokkal foglalkozott, javaslatot tett arra, hogy a szerzői jogi szabályozásnak a szoftverekre is ki kellene terjednie. Ennek hatására a Kongresszus elfogadta 1980-ban a számítógépi programokra vonatkozó törvényben a módosítást, és a szoftvereket szerzői jogi védelem alá helyezte. Ezzel a jogkimerülés elve azokra is alkalmazandóvá vált.
A '80-as években a szoftverek bérbeadásának piaca virágozni kezdett, ami azzal járt, hogy a felhasználók sok esetben olyan másolatot készítettek a programokról, amelyekre a törvény felhatalmazást nem adott. A Kongresszus - megakadályozva, hogy a jogkimerülés elve kiterjedjen a tulajdonátruházáson kívüli kereskedelmi cselekményekre - 1990-ben változtatta meg ismét a 109. § (a) pontját a szoftverek bérbeadásáról szóló törvényt módosító jogszabály elfogadásával. Ez a first sale doktrínát korlátozta, ugyanis azt mondta ki, hogy az a személy, aki egy program egy műpéldányának tulajdonjogát megszerezte, az nem adhatja a szoftvert bérbe vagy haszonbérbe kereskedelmi célból, és ezzel kivonta ezt a gyakorlatot a jogkimerülés elvének hatálya alól.
Egy másik korlátozást a törvény 117. §-a azonban a szerzői jogi jogosult (szerző) kizárólagos jogára vonatkozóan adott, amikor kimondta, hogy a műpéldány tulajdonosa másolatot készíthet a programról annak használata érdekében. Ez a rendelkezés azokra a másolatokra vonatkozik, amelyek nélkülözhetetlenek a szoftver használatához, vagy kizárólag biztonsági mentés vagy archiválás céljából készülnek. Ez az ún. "essential step"doktrína, amelyre csak a szoftver egy másolatának tulajdonosa hivatkozhat, más személy, azaz más jogszerűen birtokló - például licencjogosult vagy bérlő - nem.[10]
A jogkimerülés elvének érvényesüléséhez tehát arra van szükség, hogy valaki a szerzői jogi törvény alapján jogszerűen előállított műpéldány tulajdonosa legyen. Ebben az esetben ugyanis a szerzői jogosult engedélye nélkül szabadon eladható vagy más módon átruházható ennek a másolatnak a tulajdonjoga.
Egyszerűnek hangzik, mégis a jogkimerülés elvével kapcsolatban számos probléma merül fel a gyakorlatban. Ezeknek egyik részét az online szoftverek megjelenése okozza. A szoftver megszerzése ilyenkor ugyanis az internetről való letöltéssel történik, ami felveti a kérdést, hogy ezáltal a szoftver többszörözésére kerül sor, és csupán az adott műpéldány másolatát szerzi-e meg a felhasználó, vagy terjesztésről van szó. Ehhez kapcsolódik nyilván az a kérdés is, hogy a számítógépi program műpéldánya alatt akkor tulajdonképpen mit értünk? A szoftvernek egy fizikai megvalósulása tekinthető csak műpéldánynak, vagy az online szoftverek is idetartoznak, amelyek "megfoghatatlanok"? Szintén idekapcsolódik az a kérdés is, hogy a szoftver, különösen az online szoftver dolognak tekinthető-e jogi szempontból és tulajdonjog tárgya lehet-e, hiszen ha nem dolog, akkor forgalomba hozataláról, így terjesztéséről sem beszélhetünk.
Ezen túl felvetődik a felhasználási szerződések rendelkezéseinek problémája is. A felhasználási szerződés alapján ugyanis a szerző engedélyt ad művének felhasználására, a felhasználó pedig köteles ennek fejében díjat fizetni. Ez a szerződés foglalja magában azokat a cselekvéseket, amelyeket a szerző engedélyez a felhasználónak. A megállapodás tartalmát a felek szabadon határozzák meg, de természetesen a jogszabályi keretek megtartásával. A licencszerződésekben mintegy átmenet jön létre az adásvételi és a bérleti szerződés között. A felhasználók egy használati jogot kapnak meg, és nem tulajdonjogot, a szoftver műpéldányát mégsem kell soha visszaszolgáltatniuk.
Jelen esetben a tanulmány az utóbbi kérdésekre fókuszál, és elsősorban a licencszerződések tartalma szempontjából vizsgálja a first sale doktrína alkalmazását.
Az Egyesült Államokban számos döntés foglalkozott a first sale doktrína problémájával, és bár a bírói gyakorlat időben messzire nyúlik vissza, az "első eladás" jogelve még mindig meglehetősen vitás az USA-ban.
A gyakorlat azt mutatja, hogy a jogviták eldöntése szempontjából az a legfontosabb kérdés, hogy az adott szoftverlicenc megszerzése egy önálló jogügylet, adásvétel volt-e, vagy csupán egy "használati" engedélyről van szó. Ennek a kérdésnek a tisztázása azért annyira sarkalatos, mert ha önálló jogügylet volt, akkor a szoftver tulajdonjoga átszállt, és a jogkimerülés elve alkalmazandó, míg a használat engedélyezésénél a tulajdonjog megszerzése, így a first sale doktrína fel sem merül. A bíróságok azonban arra a kérdésre, hogy az adott esetben a tulajdon-
- 360/361 -
jog átszállt-e vagy sem, különböző ügyekben eltérő válaszokat adtak.
A SoftMan Products Co. vs. Adobe Systems ügyben a kaliforniai szövetségi elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy a szoftverlicenc megszerzése önálló jogügylet volt, így a szoftverre alkalmazandó a first sale doktrína. A bíróság többek között arra a következtetésre jutott, hogy ha a vásárló egyszeri díjfizetés ellenében korlátlanul használhatja a szoftvert a visszaadás kötelezettsége nélkül, akkor az nem csupán egy használati engedély. Ezen túlmenően az ügy konkrét üzleti modellje is inkább egy eladási láncra utalt. A bíróság hivatkozott néhány korábbi ítéletére is, amelyekben megállapította, hogy a szoftver átadása a Kereskedelmi Törvénykönyv[11] szerinti eladás fogalmának megfelel.[12]
A Davidson & Associates vs. Internet Gateway Inc. ügyben ezzel ellentétben a missouri bíróság arra a következtetésre jutott, hogy "amikor az alperesek megszerezték a játékokat, akkor csak egy engedélyt kaptak a szoftver használatára, de nem vásárolták meg azt". A bíróság megállapította, hogy az alperesek nem tudták bizonyítani, hogy a játékok tulajdonjogát adásvétel vagy más jogcím alapján megszerezték volna, ezért a bíróság úgy döntött, hogy a first sale doktrína itt nem alkalmazható.[13]
A Timothy S. Vernor vs. Autodesk ügyben[14] a Ninth Circuit szintén úgy vélte, hogy a felhasználó csak egy licencjogosult volt, mivel egy olyan műpéldány birtokosa volt, ahol a szerző meghatározta, hogy a felhasználónak egy engedélyt adott át, jelentősen korlátozta a szoftver továbbadásának lehetőségét és felhasználási korlátokat is írt elő. Ugyanezen érvelés jelenik meg az MDY Industries vs. Blizzard Entertainment ügyben is.[15]
Mivel a Timothy Vernor ügyben a különböző fokú bíróságok eltérő döntéseket hoztak, és a bíróság bizonyos feltételeket is lefektetett annak megállapítása során, hogy egy adott esetben tulajdonjog megszerzéséről beszélhetünk-e vagy sem, ezért álláspontom szerint érdemes ezt az esetet közelebbről is megvizsgálnunk.
A felperes különböző termékeket árult az eBay-en, ahol két Autodesk AutoCAD szoftvercsomagot is kínált. A szoftvereket még 2005-ben egy garázs megvásárlása során szerezte. A felperes a programokat az internetes oldalon hirdette meg, majd eladta azokat.
2007-ben ismét vásárolt négy szoftvercsomagot egy építész cégtől. Ezekből három csomagot eladott az eBay-en, de amikor a negyedik csomagot is el akarta adni, akkor az Autodesk tiltakozni kezdett, amely hatására az eBay felfüggesztette a felperes hirdetését. 2005-ben és 2007-ben értesítette a felperes az alperest arról, hogy ő jogszerű szerzőnek számít, és hogy nem sértett szerzői jogot. 2005-ben az alperes jogi képviselője azt közölte a felperessel, hogy az alperes nem engedélyezi a szoftverek viszonteladását, így szerzői jogot sérthet. 2007-ben ezt a jogi képviselő írásban is megerősítette, és figyelmeztette arra, hogy további intézkedéseket fog tenni, ha a felperes eladja a szoftvert.
A felperes a per megindítása idején két szoftvercsomaggal rendelkezett, amelyeket szeretett volna eladni. Mindkettőről a sorszámuk alapján megállapította az alperes, hogy eredetileg egy építész cég vásárolta meg azokat tőle. A szerződés szerint a cég 44 000 dollár értékben vásárolt 10 darab szoftvercsomagot, amelyek közül néhányat továbbadott, köztük ezt a kettőt is, amellyel a felperes rendelkezett. Az építész cég az alperessel megkötött megállapodásban vállalta, hogy minden licencszerződésben foglalt feltételt betart, és a szerződés szerint egy nem kizárólagos és nem átruházható használati engedélyt kap. A szerződés korlátozásokat is írt elő a felhasználók tekintetében, illetve olyan tilalmakat is megfogalmazott, mint például tilos a bérbeadás, a szoftver, valamint annak egy része, vagy dokumentációja, vagy az ahhoz kapcsolódó jogok átadása az alperes előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül.
Ebben az ügyben a "használt" szoftvert vásárló, majd azt továbbértékesíteni kívánó személy mint felperes indított peres eljárást a szoftvercéggel szemben, és annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy a szóban forgó szoftverekre a first sale doktrína kiterjed, így ő azokat szabadon továbbadhatja.
Ezzel szemben az alperes álláspontja az volt, hogy a szoftver átadása során nem történt meg annak tulajdonjogának átruházása is, így eladásról nem beszélhetünk, csupán egy használati engedély került az építész céghez. Véleménye szerint mivel az első vásárló nem volt tulajdonos, így a felperes sem az, ezért nem hivatkozhat a first sale doktrínára.
Az alperes azzal is érvelt, hogy a felperes sérti szerzői jogait, mert viszonteladásával - mivel annak során bevételhez jutott - arra ösztönzi a felhasználókat, hogy a szoftvereket másolják.
- 361/362 -
Az elsőfokú bíróság döntése meghozatala során alaposan áttekintette a jogszabályi hátteret és az ehhez kapcsolódó bírói gyakorlatot. Álláspontja szerint a döntő kérdés ebben az esetben az, hogy a szoftver átadása eladásnak számít-e vagy sem. Ha ugyanis jelen esetben nem egy engedélyről van szó, akkor nem kérdés, hogy a felperes a perbeli szoftvereket eladhatja, mert a first sale doktrína megengedi, hogy ha valaki jogszerűen rendelkezik egy adott műpéldánnyal, akkor azt eladja vagy más módon elidegenítse. Ilyen esetben legfeljebb szerződésszegésről beszélhetünk, hiszen az eredeti vásárló megszegte a licencszerződés továbbadásra vonatkozó rendelkezéseit. A Denbicare U.S.A., Inc. vs. Toys "R" Us, Inc.[16] ügyben is kimondta a bíróság, hogy ha az "első vásárló" megsértve a viszonteladás tilalmát továbbadja a szoftvert, akkor a tulajdonos akár az első, akár a későbbi felhasználóval mint jogsértővel szemben felléphet a szerződésszegés miatt, szerzői jogi következmény viszont nincs.
A bíróság álláspontja szerint azonban az nem világos, hogy a gyakorlat szerint mi különbözteti meg az engedélyt az eladástól, az elmúlt évtizedek bírói gyakorlata ugyanis igencsak eltérő válaszokat adott e tekintetben. Összehasonlítva például a Wall Data[17] és a Wise[18] ügyet, látható a bíróság szerint a legtisztábban a probléma. A Wall Data ügyben a bíróság megállapította, hogy a licencia korlátozásához elegendő, ha a szerződés azt tartalmazza, hogy a szoftvert tilos eladni. Ezzel szemben a Wise ügyben szigorúbb licencfeltételek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyítsák a first sale doktrína alkalmazhatatlanságát. A Ninth Circuit hangsúlyozta, hogy a szerződéses rendelkezések részletes vizsgálatával állapítható meg, hogy az adott esetben adásvételről vagy licenciáról van-e szó, de az egyéb körülményeket is figyelembe kell venni. A MAI Sys. Corp. v. Peak Computer, Inc. ügyben[19] a Ninth Circuit ugyanakkor arra az álláspontra jutott, hogy az adott perben egy engedélyről volt szó, amely keretében a szoftver használata ellenőrzött, és a szoftver bármilyen birtoklása kifejezett engedély nélkül tilos volt. Az elsőfokú bíróság szerint ebben az ügyben minden magyarázat nélkül került kimondásra, hogy a felhasználók nem tulajdonosai a szoftvernek és nem jogosultak a szerzői jogi törvény 117. §-ára - azaz az "essential step" doktrínára - hivatkozni.[20]
A bíróság ezekkel az ügyekkel kapcsolatban leszögezte, hogy a MAI és a Wise ügy különböző, hiszen például a Wise ügyben a 109. § a) pont elődje került alkalmazásra, amely nem tartalmazta a műpéldány tulajdonosa kifejezést. Ehelyett a törvény 27. §-a azt rögzítette, hogy semmi sincs megtiltva annak, aki az átadott szerzői joggal védett mű egy példányát jogszerűen birtokolja.[21] Ezen túl a bíróság annak is jelentőséget tulajdonított, hogy az egyik ügy büntető, míg a másik polgári volt, ahol mások a bizonyítási kötelezettség és teher szabályai, valamint a technológia is sokat változott a Wise ügy óta. Ennek ellenére a bíróság szerint nem hagyhatóak figyelmen kívül az ítéletek, és az azok közötti ellentmondások. Azt is meg kell azonban említeni, hogy a Wise ügy tárgya film, míg a MAI-é számítógépi program volt. Ahogy a bíróság a Wall Data ügyben rögzítette: a szoftver alapvetően eltér más hagyományos alkotásoktól, mivel rendkívül könnyen, gyorsan és viszonylag olcsón reprodukálható tömegesen. Nagy előnye, hogy egyszerűen lehet vele nagy mennyiségű információt rögzíteni, illetve közvetíteni.
Az elsőfokú bíróság végül úgy döntött ítéletében, hogy a legkorábbi álláspontot, vagyis a Wise ügyben foglaltakat alkalmazza döntése meghozatala során. Mindezek alapján megállapította, hogy az Autodesk és az építészcég közötti jogügylet eladás volt, méghozzá a szoftver használatára és átadására vonatkozó szerződéses rendelkezésekkel együttes eladás, Mr. Vernor, mint felperes ezért hivatkozhat az első eladás doktrínájára, és viszonteladása nem sért szerzői jogokat.
Az elsőfokú bíróság nem értett egyet az alperes azon álláspontjával, amely szerint a felperes viszonteladásával másolásra ösztönöz és ezáltal szerzői jogokat sért, ezért azt szintén elutasította. A bíróság álláspontja szerint az alperes maga sem állította, hogy a felperes készítene másolatokat a szoftverekről, illetve a bíróság azt sem látta bizonyítottnak, hogy a felperes ügyfelei készítenének ilyet, ezért megállapította, hogy a felperes nem sértett szerzői jogokat.
A fentiek alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes keresete alapos és az alperessel szemben hivatkozhat a first sale doktrínára, valamint az essential step doktrínára a vevők által készített másolatok kapcsán.[22]
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, az ügyben másodfokú bíróságként a Ninth Circuit járt el.
- 362/363 -
A bíróság az ügy megítélése szempontjából azt tartotta fő kérdésnek, hogy a CTA nevezetű építészcég tulajdonos vagy csupán licencjogosult volt-e. Ennek eldöntése érdekében a korábbi gyakorlatot vizsgálta meg, és az elsőfokú bírósághoz hasonlóan a Wise és a MAI ügyeket vette elő.
Ahogy láthattuk, az elsőfokú bíróság értelmezve a Wise ügyet arra a következtetésre jutott, hogy mivel az alperes nem kötelezi az ügyfeleket a másolatok visszaszolgáltatására, ezért az alperes eladta a szoftvereket az építészcégnek, így a CTA és a felperes egymás utáni tulajdonosok. A bíróság azt is megállapította, hogy a felperes ügyfeleit a szoftver telepítése során az "essential step" elve védi. Ezenkívül az elsőfokú bíróság azt is rögzítette, hogy a MAI ügyeket megvizsgálva más következtetésre juthatunk, de mivel a két álláspont között feloldhatatlan ellentétet talált, ezért a korábbi döntést alkalmazta ítéletében.
A másodfokú bíróság álláspontja azonban ettől eltérő volt, véleménye szerint ugyanis a felhasználó inkább licencjogosultnak, mintsem tulajdonosnak tekintendő amennyiben a szerződésben rögzítésre került, hogy a jogosult a felhasználónak engedélyt adott át, jelentősen korlátozta a szoftver továbbadásának lehetőségét és a felhasználás terén is korlátozásokat írt elő.
A másodfokú bíróság úgy találta, hogy jelen esetben ezek a feltételek fennállnak. Az alperes az építészcéggel megkötött szerződésben előírta, hogy a licenc nem ruházható át, a szoftver nem adható tovább, illetve bérbe az alperes írásbeli beleegyezése nélkül, valamint nem vihető ki az állam nyugati részéből. A felhasználás tekintetében a licencszerződés meghatározta, hogy a szoftvert nem lehet módosítani, lefordítani vagy visszafejteni, a szoftverről, illetve dokumentációjáról a védjegyet eltávolítani, a másolásvédelmi eszközt tönkretenni. Továbbá biztosította az alperes számára a felmondási jogot abban az esetben, ha a felhasználó a szoftvert jogosulatlanul másolná, vagy a felhasználási előírásokat nem tartaná be.
Mivel az alperes a szoftverek tulajdonjogát fenntartotta, illetve jelentős átruházási és felhasználási korlátokat írt elő, ezért a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a CTA nem tulajdonos, hanem licencjogosult volt, így a szoftvereket nem adhatta volna el a felperesnek, ezért a felperes nem jogosult hivatkozni a first sale doktrínára.
Ezenkívül a bíróság álláspontja szerint mind a CTA, mind a felperes megsértették az Autodesk kizárólagos terjesztési jogát a műpéldányok vonatkozásában, illetve mivel a felperes nem volt tulajdonosa a szoftvereknek, ennek ellenére számítógépére telepítette azokat, így megsértette az alperes többszörözéshez való jogát is, hiszen nem hivatkozhat az "essential step" elvére.
A felperes szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a Wise ügyet vette határozata alapjául, mert ez alapján a legfontosabb kérdés az, hogy az adott szoftver határozatlan időre került-e átadásra. A bíróság szerint azonban ez helytelen értelmezés, a Wise ügyben ugyanis többtényezős tesztet végzett a bíróság annak megállapítása érdekében, hogy az adott filmmel kapcsolatban lehet-e hivatkozni a first sale doktrínára, és ennek csak egyik összetevője volt a birtoklás időtartama. Más szerződéses rendelkezéseket is vizsgálni kell ugyanis, így például a tulajdonjog-fenntartást, másolási tilalmakat vagy egyéb korlátozásokat. Sőt a bíróság a Wise ügyben két olyan megállapodás tekintetében is kimondta, hogy azok licenciák, amelyek elő sem írták a filmek visszaadásának kötelezettségét.
A felperes fellebbezésében azt is előadta, hogy eltérő ítélkezési gyakorlat alakul ki, amennyiben a fellebbviteli bíróság az elsőfokú bírósággal ellentétes döntést hoz, amelyet megerősít a Federal Circuit és a Second Circuit ítélete is. A bíróság azonban ezzel az állásponttal sem értett egyet. A Federal Circuit a DSC ügyben[23] az "essential step" elvét vette figyelembe, amelyben a felperes és az alperes telefonhoz tartozó hardverkártyákat adott el. Az alperes ahelyett, hogy saját szoftvert fejlesztett volna ki, a memóriába telepítés során a felperes letölthető szoftverét használta. A felperes azt állította, hogy az alperes szerzői jogot sértett, míg az alperes szerint a felhasználók a felperesi szoftverek tulajdonosai voltak, ezért hivatkozhat az "essential step" elvére. A bíróság azonban elutasította az alperesi érvelést, és kimondta, hogy a felhasználók használati joga, illetve a szoftverek továbbadása a szerződésben korlátozva voltak, ezért nem voltak a szoftverek tulajdonosai.
A Second Circuit ügye ettől eltérő volt. A Krause ügyben[24] a felperes és a szerzői jogi jogosult a szoftvert kifejlesztő munkavállaló volt, aki beperelte egykori munkáltatóját, mivel állítólag az jogsértő módosításokat végzett a szoftveren. A bíróság a felek közötti megállapodás egészét figyelembe vette döntése meghozatala során annak érdekében, hogy megállapítsa, az alperes jogosult-e az "essential step" elvére hivatkozni. A felek között nem volt írásbeli licencszerződés, az alperesi munkáltató azért fizetett a felperesi munkavállalónak, hogy az programokat fejlesszen ki számára, és megállapodtak abban, hogy a programokat az alperes használja abban az esetben is, ha a felek kapcsolata megszűnik később. A bíróság ez alapján úgy találta, hogy a munkáltató tulajdonosa a műpéldányoknak. A másodfokú bíróság megvizsgálva ezeket az ügyeket is úgy látta, hogy nem állnak ellentétben a bíróság azon megállapításával, hogy a CTA licencjogosult tulajdonos helyett.
A bíróság szerint döntését támasztják alá az Autodesk, a Software & Information Industry Association (SIIA) és a Motion Picture Association of America (MPAA) által felhozott jogpolitikai érvek is. Például az alperes szerint a licencszerződés bírósági érvényesítése visszaszorítja a műpéldányok jogosulatlan továbbadását. Állítása szerint
- 363/364 -
ez azért kedvező, mert lehetővé teszi, hogy eltérően árazzák be a különböző szoftverpiacokat, növeli a szoftvergyártó cégek eladását, ezzel csökkenti az árakat, hiszen több felhasználó között oszlik meg a fejlesztés költsége, valamint visszaszorítja a kalózkodást, mert lehetővé válik, hogy a szerzői jogi jogosultak fellépjenek a jogosulatlan viszonteladókkal szemben. A SIIA szerint a licenc akkor is élhet, ha a felhasználó egyszeri díjfizetés ellenében, határozatlan időre kapta meg a szoftvert, mert a gyártók számára a szoftver forráskódja és a hozzá kapcsolódó jogok értékesek, nem pedig a lemez, amin tárolják. Az MPAA rámutatott arra, hogy a first sale doktrína meghatározása nem függhet attól, hogy a felhasználók határozatlan ideig birtokolják-e az adott szoftvert, mert gyakorlatilag kivitelezhetetlen, hogy visszaszolgáltassanak minden egyes szoftvert a szerzői jogi jogosultak számára.
A felperes, az e-Bay és az American Library Association (ALA) viszont a bíróság döntése ellen érvelt. A felperes, Vernor álláspontja szerint a határozat a személyes tulajdon szabad elidegenítését korlátozza, és arra kényszerítheti a felhasználókat, hogy a megvásárolt, szerzői jogi védelem alatt álló tulajdonuk jogcímét bizonyítsák annak érdekében, hogy a first sale doktrína alkalmazható legyen. Az e-Bay szerint a first sale doktrína nagyban megkönnyíti a szerzői jogi művek másodpiacának működését, amely hozzájárul ahhoz, hogy ezek a művek minél szélesebb közönséghez jussanak el, hiszen a fogyasztók számára lehetővé válik, hogy szerzői jogi műveket vásároljanak vagy adjanak el gyakran kiskereskedelmi áron, vagy olyan műveket szerezzenek meg, amelyeket már nem forgalmaznak, és mindez segíti a vállalkozások létrehozását is.
A bíróság szerint mindkét oldalon komoly érvek állnak, ez azonban azt a jogi következtetést nem változtatja meg, amelyre a precedensjogot megvizsgálva jutunk. A törvényhozásnak azonban természetesen lehetősége van arra, hogy a first sale doktrínát bármikor megváltoztassa, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az egyes jogpolitikai megfontolások más jogi megközelítést igényelnek.[25]
Fentebb részletesen megvizsgáltuk az amerikai jogkimerülés elvét, szabályait és ítélkezési gyakorlatát, amelynek egyes feltételei eltérnek az európaiétól. Az Európai Unióban a szoftverekkel kapcsolatos részletes szerzői jogi szabályokat a szoftver irányelv[26] szabályozza.
A szoftver irányelv meghatározza az engedélyhez kötött cselekményeket, amelyek a szerző kizárólagos jogai közé tartoznak és az ezek alóli kivételeket is.
Az engedélyhez kötött cselekmények a következők:
- a program többszörözése, akár tartósan vagy időlegesen;
- a program fordítása, átdolgozása, feldolgozása, módosítása;
- a program vagy másolatának nyilvános terjesztése, illetve bérbeadása.[27]
Az engedélyhez kötött cselekmények alól kivétel:
- külön szerződéses kikötés hiányában a szoftver többszörözéséhez, módosításához, fordításához, átdolgozásához nincs szükség a szerző engedélyére, ha arra azért van szükség, hogy a jogszerű felhasználó rendeltetési célnak megfelelően használja a programot, beleértve a hibajavítást is;
- szerződéssel nem zárható ki, hogy a jogszerű szerző a programról biztonsági másolatot készítsen, ha ez a felhasználáshoz szükséges;
- a jogszerű felhasználó megfigyelheti, tanulmányozhatja és kipróbálhatja a program működését a program elemeinek alapját képező ötletek és elvek meghatározása céljából, ha ezt a szoftver olyan betáplálása, megjelenítése, futtatása, továbbítása vagy tárolása során végzi, amelyre jogosult.[28]
Az irányelv szabályozza a terjesztési jog kimerülését is, amelyet a következőképpen határoz meg:
"A program valamely példányának a jogosult által vagy az ő hozzájárulásával a Közösségen belül történő első eladása kimeríti az adott példány Közösségen belüli terjesztésére vonatkozó jogot, a számítógépi program vagy valamely másolata további bérbeadásának ellenőrzéséhez való jog kivételével."
Tehát a terjesztési jog kimerüléséhez több feltételnek kell teljesülnie. Az egyik, hogy a program valamely példányáról legyen szó. A következő feltétel, hogy a program egy példányát a jogosult (vagy az ő hozzájárulásával bárki) elsőként eladja. A harmadik feltétel pedig, hogy a program első eladása az Európai Unión belül történjen.
Kérdésként merülhet fel bennünk, hogy mi a különbség a két jogelv, illetve szabályozás tartalma között, hiszen látszólag hasonlóak, sőt a lényegük ugyanaz. Eltérést azonban többet is találni a feltételek között.
A first sale doktrína szerint a terjesztési jog kimerüléséhez az adott műpéldányt el kell idegeníteni, vagy eladással, vagy más módon, míg az európai jogelv csak eladás
- 364/365 -
esetén deklarálja a jogkimerülés érvényesülését. Így ha a jogosult nem eladással, hanem például ajándékozással ruházza át a szoftver tulajdonjogát, akkor a szerző terjesztési joga nem merül ki, a szoftver nem adható tovább szabadon.[29] Ezenkívül különbség, hogy az európai jogkimerülés elvének területi hatálya van. A szerző terjesztési joga az Európai Unió területén belül merül ki, amennyiben az értékesítés itt történik, azon kívül ezen terjesztési joga továbbra is fennáll. Az amerikai first sale doktrínának azonban nincs területi hatálya, így bárhol kerül értékesítésre a szoftver, a jogosult terjesztési joga kimerült. Az Egyesült Államokban számos per indult a külföldön előállított, aztán az USA-ba importált alkotások jogi megítélésével kapcsolatban. Az amerikai szerzői jogi törvény ugyanis a "lawfully made underthistitle" fordulatot használja a first sale doktrína szabályozásánál, ezért sokáig viták alapját képezte, hogy földrajzi jelentősége van-e ennek a kifejezésnek. A Second Circuit a Kirtsaeng ügyben[30] amellett foglalt állást, hogy nem, és kimondta, hogy a jogosult engedélyével külföldön jogszerűen előállított és értékesített termékek behozatala engedélyezett.
Az amerikai jogban a jogkimerüléshez is kapcsolhatjuk a többszörözés tilalma alóli kivételt, amely szerint a szoftver tulajdonosa a program használata érdekében másolatot készíthet. Ez a jog azonban kizárólag a tulajdonost illeti meg, míg az európai szoftver irányelv szerint még szerződésben sem zárható ki, hogy a jogszerű szerző biztonsági másolatot készítsen a szoftverről. A jogszerű szerző pedig nem feltétlenül tulajdonos, lehet akár bérlő is.
Mindezek mellett a legfontosabb különbség a bírói gyakorlatokban keresendő. A Timothy Vernor vs. Autodesk ügyben láthattuk, hogy a bíróságok legfontosabb kérdése az volt, hogy a felek közötti szerződés tartalmát hogyan értelmezik, és minek tekintik, adásvételi vagy felhasználási szerződésnek. Ennek eldöntése érdekében pedig a szerződés rendelkezéseit vizsgálták. Végül a másodfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy mivel az alperes a szoftverek tulajdonjogát fenntartotta, illetve jelentős átruházási és felhasználási korlátokat írt elő, ezért a CTA nem tulajdonos, hanem licencjogosult volt, így a felperes nem jogosult hivatkozni a first sale doktrínára. A bíróság azt is rögzítette, hogy a szerződés időtartama, illetve a felhasználó visszaszolgáltatási kötelezettségének hiánya nem befolyásolja a szerződés típusának meghatározását. Ezzel szemben az Európai Unió Bírósága egyik ügyében másképp érvelt ugyanezen kérdésben.
Az ügy alapjául szolgáló tényállás szerint az Oracle egy számítógépi programokat fejlesztő, illetve forgalmazó cég, és jogosultja a jelen ügyben szereplő szoftverekhez kapcsolódó kizárólagos használati jogoknak. Az Oracle a számítógépi programjait az esetek 85%-ában az internetről való letöltés útján terjeszti. Ilyenkor a vevő a programot közvetlenül az Oracle internetes oldaláról töltheti le. A licencszerződésben biztosított felhasználói jog magában foglalja a program szerveren való tartós tárolásához való jogot és bizonyos számú felhasználó számára való hozzáférhetővé tétel jogát is. A szoftverkarbantartási szerződés alapján a felhasználók az Oracle internetes oldaláról letölthetik az érintett számítógépi programok "naprakésszé" tett változatait is (ezek frissítések és hibaelhárító programok). A számítógépi programokra vonatkozó licencszerződés a jelen ügyben a "Biztosított jogok" cím alatt a következő kikötést tartalmazta: "A szolgáltatások kifizetésével ön korlátlan időtartamra, nem kizárólagos, nem átruházható, jogdíjmentes, saját belső szakmai céljaira felhasználási jogot szerez a jelen megállapodás alapján, az Oracle által kifejlesztett programok és az ön rendelkezésére bocsátott szolgáltatások tekintetében".
A UsedSoft egy használt számítógépi programokat forgalmazó cég, amely többek között az Oracle felhasználói licenceit is forgalmazza. Ennek érdekében ezeket a felhasználói licenceket, vagy azoknak egy részét akkor szerzi meg az Oracle ügyfeleitől, amikor az eredetileg megszerzett, meghatározott számú felhasználóra vonatkozó licencek meghaladják az első megszerző igényeit. 2005 októberében a Usedsoft "Oracle akciót" indított, amely keretében az Oracle számítógépi programjaira vonatkozó "használt" licenceket kínált eladásra. Az akció keretében azt is hirdették, hogy valamennyi licencjogosultság "naprakész", tehát még hatályos az eredeti karbantartási szerződés, az eredeti eladás jogszerűségét pedig közjegyzői tanúsítvány igazolta.
Az Oracle keresetet nyújtott be a Müncheni Tartományi Bírósághoz annak érdekében, hogy a bíróság a UsedSoftot a fent ismertetett gyakorlat megszüntetésére kötelezze. Az ügy végül a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé került, amely eljárását felfüggesztette és (többek között) azt a kérdést terjesztette az Európai Bíróság elé, mely szerint kimerül-e a szoftver terjesztési joga, ha annak egy példányát az internetről töltik le, illetve a "használt" számítógépi programmal rendelkező személy jogszerű szerzőként hivatkozhat-e a terjesztési jog kimerülésére, ha a programot az első felhasználó törölte vagy már nem használja.
- 365/366 -
Az Európai Bíróság ítéletében a jogkimerülés elvével kapcsolatban több lényeges megállapítást tett. Ilyen volt például, hogy a terjesztési jog kimerülése szempontjából nincs jelentősége a műpéldány formájának. A mi szempontunkból azonban lényegesebb, hogy a jogosult és a felhasználó közötti szerződés vonatkozásában milyen megállapításokat tett.
Az Európai Bíróság az amerikai bíróságokkal ellentétben elsőként nem a szerződés tartalmát kezdte el megvizsgálni, hanem a jogkimerülés egyik feltételét, "a számítógépi program példánya első eladásának" fogalmát kívánta tisztázni, elsősorban a felek viszonyában, vagyis a felek között létrejött szerződéses viszony alapján beszélhetünk-e a példány első eladásáról. A Bíróság azon álláspontra jutott, hogy az "eladás" fogalmát egységesen kell értelmezni az Európai Unió területén. "Az általánosan elfogadott meghatározás szerint az »eladás« olyan megállapodás, amellyel valamely személy a vételár megfizetése ellenében a tulajdonában lévő anyagi vagy immateriális javakon fennálló tulajdonjogot egy másik személynek engedi át." Jogkimerülésről csak akkor beszélhetünk, ha a tulajdon átruházása megtörtént. Az Oracle azonban azt állította, ő a programok tulajdonjogát nem engedte át a felhasználók részére, csupán azok használati jogát. A Bíróság viszont hangsúlyozta, hogy ha a vásárlók határozatlan időre szerzik meg a vételár megfizetésével a szoftverek használati jogát, akkor tulajdonátruházásról, azaz eladásról van szó. Az pedig közömbös, hogy ezt anyagi hordozón teszik meg vagy internetről való letöltés útján. A szoftver megszerzése letöltés útján vagy más módon és a licencszerződés együttese esetén beszélhetünk az eladással egyenértékű jogügyletről a jogkimerülés szempontjából.
Tehát a fentiek alapján a Bíróság a kérdésre úgy válaszol, hogy a szoftver terjesztési joga kimerül, "ha a szerzői jog jogosultja - aki engedélyezte, akár ingyenesen is, e példánynak az internetről valamely adathordozóra való letöltését -, az e példány gazdasági értékének megszerzését lehetővé tevő vételár megfizetése ellenében a tulajdonában álló műpéldányon időbeli korlátozás nélkül felhasználói jogot is biztosított".
1. Fentiekben az amerikai first sale doktrína érvényesülésének feltételeivel foglalkoztunk a szoftverek szerzői jogán belül. Láthattuk, hogy bár az amerikai jog hasonlóan szabályozza a terjesztési jog kimerülését, mint az európai, mégis alapvető eltérések vannak. A különbség indoka talán az eltérő szemlélet és jogfejlődés lehet.
Az angolszász copyright és a kontinentális szerzői jog már a kezdetektől különbségeket mutatott. A copyright középpontjában a mű, és nem a szerző állt. A védelem a műre irányult, azt védték a jogosulatlan másolás és terjesztés ellen. Ezzel szemben a kontinentális szerzői jog a szerzőre összpontosított, az alkotást a szerző kifejeződésének tartották, ezért fokozottabban védték a személyiségi jogokat. A copyright kezdetben nem is ismerte a szerző személyhez fűződő jogait, az alkotás gazdasági jelentőségét helyezte előtérbe, célja a vagyoni jogok zavartalan gyakorlása volt.[32]
2. Álláspontom szerint a fenti bírósági gyakorlatokban is megmutatkozik kétféle látásmód. Az általunk részletesen vizsgált Timothy Vernor vs. Autodesk ügyben látható volt, hogy a másodfokú bíróság szemlélete a szoftverek jogosulatlan többszörözésének és terjesztésének megakadályozására irányul. A szerző a licencszerződésekben olyan feltételeket kötött ki, amelyeknek célja az volt, hogy a szoftverek tulajdonjogát fenntartsa, azt átruházni nem kívánta, ezért a felhasználók jogait és kötelezettségeit részletesen szabályozta. A másodfokú bíróság ebből kiindulva megállapította, hogy a felperes továbbadása jogosulatlan terjesztés lenne.
Ezzel szemben az Európai Unió Bírósága másképpen értékelte ugyanazon szerződési feltételeket. Álláspontja szerint, ha a szerző a vételár megszerzésével kihasználta már egyszer alkotása gazdasági értékét, és az alkotást nem kell a felhasználónak visszaszolgáltatnia, akkor a szoftver tulajdonjogát átruházta. Véleményem szerint a Bíróság ezen értelmezésének célja, hogy a műalkotások minél több felhasználóhoz eljussanak, illetve - ami az Európai Unió létrehozását is indokolta - a gazdaság fellendülése, a belső piac megteremtése. Álláspontom szerint ez a szemléletbeli különbség tükröződhet az angolszász és a kontinentális jogkimerülés bírói gyakorlatában a szoftverek esetében. ■
JEGYZETEK
[1] Lásd: C-158/86 sz. ügy, Warner Brothers Inc. and Metronome Video ApS v. Erik Viuff Christiansen [EBHT1988 I-2605.]
[2] mezei Péter: A fájlcsere dilemma, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012. 144-145.
[3] Bobbs-Merill Company v. Isidor Straus and Nathan Straus, 210 U.S. 339 (1908)
[4] mezei Péter: A jogkimerülés intézményének kialakulása és fejlődése az Egyesült Államokban. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle. 2014. 2. sz. 13-15.
[5] Lásd pl.: Henry Bill Publishing Co. v. Smythe, 27 Fed. Rep. 914 (1886).
[6] mezei Péter: Jogkimerülés a szerzői jogban, Médiatudományi Intézet, 2016. 73.
[7] Title 17 of the United StatesCode - United States Copyright Act of 1976, Pub. L. No. 94-553, 90 Stat. 2541, October 19, 1976 (a továbbiakban: USCA)
[8] USCA 109. § a) pont.
[9] mezei (2016): i. m. 72., 75.
[10] Tjeerd Overdijk - Polo van der Putt - Eva de Vries - Thomas Schafft: Exhaustion and Software Resale Rights. Computer Law Review International. 2011. 2. sz. 35-36.
[11] Uniform Commercial Code
[12] SoftMan Products Company, LLC v. Adobe Systems Inc., 171 F.Supp.2d 1075 (2001)
[13] Davidson & Associates v. Internet Gateway, 334 F.Supp.2d 1164 (2004).
[14] Timothy S. Vernor v. Autodesk, Inc., 621 F.3d 1102 (2010).
[15] MDY Industries, LLC v. Blizzard Entertainment, Inc., 629 F.3d 928 (2010).
[16] Denbicare U.S.A., Inc., et al. v. Toys "R" Us, Inc., 84 F.3d 1143 (1996).
[17] Wall Data, Inc. v. Los Angeles County Sheriff's Dep't, 447 F.3d 769 (2006).
[18] United States v. Wise, 550 F.2d 1180 (1977).
[19] MAI Sys. Corp. v. Peak Computer, Inc., 991 F.2d 511 (1993).
[20] A 117. § rögzíti, hogy a műpéldány tulajdonosa másolatot készíthet a program egy példányáról a szoftver használata érdekében bármilyen célból. Ez a rendelkezés vonatkozik azokra a másolatokra is, amelyek nélkülözhetetlenek a szoftver használatához, vagy kizárólag biztonsági mentés vagy archiválás céljából készülnek.
[21] A bíróság álláspontja szerint ennek a különbségnek nincs érdemi hatása, mivel a korábbi rendelkezés során az a szabály került alkalmazásra, hogy a jogcím átszállásához eladásra van szükség. A bíróság mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy annak eldöntése, hogy a jogcím átadásra került-e, igazából annak eldöntése, hogy a vevő tulajdonos-e.
[22] Forrás: http://www.citizen.org/documents/vernororder.pdf (2016. november 21.)
[23] DSC Communications Corp. v. Pulse Communications, Inc., 170 F.3d 1354 (1999)
[24] Krause v. Titleserv, Inc., 402 F.3d 119 (2005)
[25] Forrás: http://cdn.ca9.uscourts.gov/datastore/opinions/2010/09/10/09-35969.pdf (utolsó lekérdezés: 2017. január 10.).
[26] az Európai Parlament és a Tanács 2009/24/EK irányelve (2009. április 23.) a számítógépi programok jogi védelméről (HL. L 111., 16.).
[27] Szoftver irányelv 4. cikk.
[28] Szoftver irányelv 5. cikk.
[29] Lásd a lentebb részletesebben ismertetett C-128/11. számú UsedSoft ügy ítéletét.
[30] John Wiley & Sons v. Kirtsaeng, 654 F.3d 1142 (2011).
[31] C-128/11. sz. ügy, UsedSoft GmbH kontra Oracle International Corp. [EBHT 2011., I-9821.].
[32] Balogh Zsolt György: Jogi informatika, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1998. 221.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz hallgató, Marton Géza Doktori Iskola, Debreceni Egyetem.
Visszaugrás
