"Minden krétai hazudik" - állította a knósszoszi, tehát minden bizonnyal krétai születésű Epimenidész valamikor a Kr. e. 6. században. Ez az igazság és hazugság ellentétpárjára, minden tudomány természetszerűleg kutatott és vitatott kérdésére vonatkozó állítása lett a paradoxon halhatatlan iskolapéldája. Úgy tudjuk, hogy a valódi kérdés Zeusz halhatatlanságára vonatkozott,[1] miközben a krétaiakra vonatkozó vélekedést azóta is többen idézték, így éppen "a tudomány szerint való igaz beszéd"[2] fontosságára figyelmeztető Pál apostol: "Azt mondta valaki közülük, az ő saját prófétájuk: A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak".[3]
Közel harminc éve, hogy Közép-Európában megkezdődött a demokratikus átmenet, amelynek során jelentős alkotmányos változások történtek az érintett államokban. Magyarországon a rendszerváltáskor már hatályos alkotmány átfogó módosítását[4] követően az ehhez szükséges feltételek fennálltával később, 2011. április 25-én került elfogadásra az új alkotmányszöveg, az Alaptörvény, amely 2012. január 1-je óta hatályos. Ügy Magyarország, mint Közép-Európa más államai az alkotmányozás folyamata során visszatértek az alkotmányos Európába, lefektették és megerősítették a modern alkotmányjog három alappillérét: az alapjogok védelmét, a demokrácia és a jogállamiság elveit.
Az az európai alkotmányjog, amelyhez Közép-Európa visszatalált, azonban éppen az elmúlt három évtizedben jelentős változásokon ment keresztül. Ez a változás a totalitárius rendszereken átesett országok esetében is meghatározóak, jóllehet az európai alkotmányfejlődés folytonosan változó történetébe szervesen is illeszkednek. A változások vitákat szülnek: az alapjogok védelmével kapcsolatban, amelyek regionális védelme jelentősen erősödött;[5] a demokrácia elve kapcsán, amelynek tényleges érvényesülését maga a jog[6] vagy éppen a politika[7] veszélyezteti; vagy éppen a jogállamiság elvének védelmével kapcsolatban, ahol szintén erősödnek a nemzetfeletti hatáskörök.
Utóbbi kapcsán térjünk vissza a krétaiakhoz: a jogállamiság értékjellegén túl ugyanis éppen annak paradox jellege az a nem sok olyan állítás, amellyel valamennyi, a témával foglalkozó szerző egyetért.[8] A jogállamiság fogalmának meghatározása önmagában is számos kérdést felvet, miközben alkotmányos helye és szerepe akárcsak a tényleges védelmére megfelelő eljárás csupán úgy írható körül, ha pontos alkotmányjogi meghatározást nyer maga az alapelv. Miközben egyébként magából a jogállamiságból fakadó követelmény a jogbiztonság, éppen annak a normavilágosságra vonatkozó elvárását nem látszik teljesíteni, tehát maga a jogállamiság elve - már persze ha azt normaként határozzuk meg.
A jogállamiság elve viszont az alkotmányjog alappillére, mindeközben, úgy véljük, alkotmányos és társadalmi alapérték is, amely ilyenként alkotmányos védelmet érdemel, utóbbi viszont csak akkor biztosítható a jog keretei között, ha az alapelv világos normatív tartalommal bír, amelynek értelmezését megfelelő hatásköri és felelősségi keretek között alkotmányos ítélkezés tárgyává tesszük. Jelenleg viszont a jogállamiság tartalmára a konfúzió jellemző,[9] amelynek véleményünk szerint mind jogi, mind pedig politikai okai vannak, és míg előbbiek az alapelv paradox jellegéből fakadnak, és megfelelő átgondolással feloldhatók, addig utóbbiak lényegesen veszélyesebbnek látszanak.
A jogállamiság elvének paradoxonját okozó konfúzus jellege jogi szempontból mindenekelőtt abból fakadhat, hogy az alapelv formális és materiális tartalommal is bírhat, alaki és anyagi követelményeket egyaránt támaszt. Ezt a legegyértelműbb paradoxont talán a legvilágosabban éppen a magyar Alkotmány-
- 23/24 -
bíróság fogalmazta meg híressé vált kijelentésével: "Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani".[10] Miközben ugyan egy követelés igazságosnak tűnik, és annak érvényesítését éppen jogállami értékrend alapján igyekszik lehetővé tenni a jogalkotó, ha mellőzi a jogállami biztosítékokat az erre vonatkozó jogszabálytervezet, akkor az alkotmányellenes, mert ellentétes a jogállamiság elvével.
A két elem, az alaki, formális és anyagi, materiális jogállamiság, illetve a jogállamiságból fakadó alaki és anyagi követelmények közötti ellentétben rejlő jogállami paradoxon persze az ellenkező esetben is fennállhat, ahogy erre a Velencei Bizottság[11] éppen a kelet- és közép-európai demokratikus átmenet során kialakuló alkotmányos rendszerekkel kapcsolatban hangsúlyosan is felhívja a figyelmet a jogállamiságról, illetve egészen pontosan a jog uralmáról - elsőbbségéről -szóló jelentésében.[12] A formailag jogállami, sőt jogállami biztosítékokat is tartalmazó jogszabály, ha materiálisan, például céljaival, sérti a jogállami értékrendet, nem felel meg a jogállam követelményeinek.
A normavilágosság követelményéből, valamint a formális és materiális követelményeinek ellentétéből fakadó paradox jellegén túl, a jogállamiság alapvető jellemzője még, hogy alkotmányos, sőt társadalmi érték. Ez a jellemzője a jog szempontjából is releváns, az értékek pedig három szinten is jelentkeznek. Egyrészt a jogállamiság alapelvéből számos, az alkotmányjog szempontjából alapvető értéknek tekintett alkotmányos elv következik (jogbiztonság, hatalommegosztás, alapjogvédelem, jogegyenlőség).[13] Másrészt a jogállamiság önmagában biztosíték ezen értékek védelmére (például a jogalkalmazás törvényességének elvén keresztül), végül a jog uralma, jóllehet a jog szűk területén immár túlmutatva, önmagában is értékként tekinthető.[14]
Az utóbbi, harmadik szint kapcsán megjegyzendő, hogy bizonyos értelmezések még a jogállam önálló értékjellegén is túlmutatnak, amikor a jogállamiságról beszélve egyfajta önálló értékrendet azonosítanak, vagy legalábbis egy önálló értékrendet meghatározó jelzőt találnak a jogállamiság fogalmában.[15] A jogállam ilyen jellegű felfogása, amely már jóval túlmutat a jogon, azt jelenti, hogy az nem csupán értékeket hordoz, de értékeket is teremt, így ha ezt csak a jog területén is vizsgáljuk, a jogrendszer egészét és rendszerjellegét is értékként hatja át, és következésképpen támaszt követelményeket vele szemben.
A jogállam értékjellege és azon túlmenően értékekhez kötése számos elméleti és gyakorlati következménnyel jár, amelyek közül jelen tanulmány keretei között, itt csupán kettőt kívánunk kiemelni. Az egyik ilyen következmény a jogállam elvének jól tetten érhető, fokozatos és folyamatos átpolitizálódása, a másik pedig a jogállamiság programként történő meghatározása. Véleményünk szerint mindkét jelenség a jogállam elvének, pontosabban a jogállamiság átfogó fogalmának értékjellegére vezethető vissza, viszonylag egyidejűleg jelentek meg a demokratikus átmenetek időszakában, és úgy véljük, okai a jogállam tartalmi bizonytalanságának.
Jelenleg a jogállam és annak védelme tagadhatatlanul politikai viták tárgyát képezi. Az európai politikai diskurzus hétköznapi elemévé vált a kifejezés. A jogállamiság kérdését rendszeresen tűzik napirendre olyan politikai intézmények és szervek, amelyek feladatuknak tartják a jogállam védelmét.[16] Azt halljuk, veszélyben a jogállam Közép-Európában. Alkotmányjogászok teljes nemzedéke tévedett tehát, amikor a demokratikus átmenetet követően azt hitte, hogy más alkotmányos alapelvekhez hasonlóan egyetemi tankönyvek, alkotmányjogi, szakmai viták tárgyává válik a jogállamiság, mint egy immár Európa szerte elfogadott és tiszteletben tartott alkotmányos alapelv.
E politikai viták további érdekes jellemzője, hogy nem nemzeti, alkotmányos, hanem kifejezetten európai, szerződéses keretek között folynak. Bár a jogállamiság elve fogalmát tekintve is az államhoz, azaz a nemzeti szinthez kapcsolódik, jóllehet a jog uralmának általános kifejezése ilyen utalást már nem tartalmaz, nemzetfeletti szinten jelent meg az elv védelmét célzó politikai szándék. A jogállamot védő nemzetfeletti eszközök természetesen megfelelő jogi, szerződéses keretek között alakultak ki: így standardizálódott a jogállam, pontosabban a jog uralmának fogalma az Európa Tanácsban,[17] és került alapértékként[18] uniós szerződésbe ez az alkotmányos alapelv.
A fellángoló politikai viták kereszttüzében, ahol úgy véljük, hogy az Európa Tanács keretei között eredetileg megalkotott hatékony jogi védelmi rendszerből,[19] valamint az általános uniós értékdeklarációból kilépve folyik a diskurzus, ahogyan egyébként erre a szerződéses keret lehetőséget biztosít,[20] a jogállam elvének tiszteletben tartásáról, jóllehet az ilyen vitát az elv érték jellegén alapuló politikai és programjelleg indokolja, érdemes végiggondolni, hogy mivel járhat egy egyébként szerves fejlődés során kialakult alkotmányos ellensúly politikai mérlegre történő helyezése, miközben az paradox jellegű, demokratikus átmenet során történő átültetése önmagában sem problémamentes, és általában élénkülő szakmai vita tárgya.
- 24/25 -
A jogállam elve mint alkotmányos alapelv az államelméleti gondolkodás fejlődésének és a mindenkori politikai környezet változásának függvényében alakult.[21] Ellensúly jellege viszont az egyes államokra jellemző fejlődési utaktól függetlenül is egészen egyértelmű: az állam jog alá történő vetésére, az állami intézmények és szervek tevékenységének jogszabályok általi korlátozására irányul az a felvilágosodás időszakától nyíltan megjelenő törekvés, amely a szuverenitás és a demokratikus legitimitás alapján alkotmányosan kialakuló és megerősödő államok és állami intézmények hatalmát ellensúlyozni kívánja.
Az Egyesült Királyságban a 19. század második felében megerősödő parlamenti szuverenitás ellensúlyaként jelent meg, majd terjedt el az angolszász jogi gondolkodásban a rule of law, a jog uralmának, a jog elsőbbségének elve.[22] A jogállam elvének angolszász fordításaként olvasható elv az alapjogok védelmének hangsúlyozása mellett az igazságszolgáltatáson, az állami döntéseket megjelenítő jogszabályok alkalmazásán keresztül volt hivatott hatékonyan korlátozni az állam hatalmát, egyensúlyt teremteni a hatalomgyakorlásban. A méltányosságot alkalmazó bírák az állami aktusokkal szemben a magánfelek védelmében alaki és anyagi követelményeket állapítottak meg.
Így jelentek meg az angolszász bíróságok ítélkezési gyakorlatában azok a követelmények, amelyek összessége és általános tiszteletben tartása jelenti a jog uralmát. E követelmények köre fokozatosan bővült, azok valós tartalma az esetjogon keresztül pontosodott. Ilyen alapvető követelmény a törvény előtti egyenlőség, a jogbiztonság, vagy a jogszabályok alkalmazásának törvényessége. E szerves, az ítélkezési gyakorlatban megjelenő jogfejlődés eredményeként alakult ki az íratlan alkotmányos rendszer sajátosságának megfelelően a valós ellensúlyként működő alapelv.
A kontinentális Európában ezzel szemben absztrakt, filozófiai alapokon fejlődött ki immár a jogállamiság kifejezéssel jelölt alkotmányos alapelv. A kanti filozófia nyomán Németországban jelent meg a Rechtsstaat elve,[23] amely jogi eszközt biztosított a Porosz Birodalom kialakulásával egyidejűleg az uralkodó, azaz a szuverén hatalmának korlátozásához. Az uralkodót ugyanis korlátozta a törvényesség elve, amely a jogot annak keletkezésekor racionalitása folytán az állam fölé helyezte. A jogot így az államtól függetlenül létezőként határozták meg, az államot alávetve a jognak: ennek folytán a jogállamiság anyagi alapelvvé vált, nem csupán a hatalom korlátozásának eszközeként jelent meg, az elv materiális ellensúlyként értelmezhető.
E materiális modell nyomán fejlesztette tovább a pozitivizmus a jogállamiság elvét az állam önkorlátozásának Irányába, tekintettel a jogi és alkotmányos környezet valóságára.[24] Kiindulásként a pozitivista jogfelfogás megkérdőjelezte, hogy a jog az állam fölé helyezhető, attól függetleníthető. A jog, amely valójában a jogi normák összességeként határozható meg, nem független az azokat megalkotó államtól. Ugyanakkor az állam alkotmányos jogrendjének megalkotásával önkorlátozást gyakorol a jogszabályok hierarchiájának logikáját követve, olyan jogi rendelkezéseket fogad el, amelyeknek aztán aláveti önmagát. A jogállamiság lényege, hogy a felsőbb szintű jogszabályokat az állami szervek tiszteletben tartják a hatalomgyakorlás során.
A törvényesség elvének ilyen pozitivista megközelítésében vette át a jogállamiság elvét a francia alkotmányjogi gondolkodás.[25] Az Etat de police fogalmát az Etat legal fogalmával szembehelyező, az állami célok megvalósításának és a törvényesség védelmének ellentétéből fejlődik ki az Etat de droit, azaz jogállam, amely szintén szemben áll az Etat de police-szal, de elveti az Etat legal által kínált megoldást. Az állam jogalanyokkal szembeni magatartása olyan szabályokon keresztül valósul meg, amelyek egy része az állampolgárok jogait határozza meg, míg másik részük azokat az eljárásokat és jogalapokat fekteti le, melyek az állami célok megvalósulását szolgálják, e szabályok hatása pedig az állami hatalom korlátozása.[26]
A jogállam elve a francia alkotmányos gondolkodásban az alkotmányosság bírói védelmének felállításakor köszön vissza. Egy olyan államban ugyanis, ahol a törvény a rousseau-i gondolat nyomán továbbra is a közakarat kifejeződésének tekintendő, a jogállam elve által biztosított, szilárd elméleti alapra van szükség az alkotmánybíráskodás bevezetéséhez. Bár az alkotmányosság jogi védelme a törvénnyel szemben immár a már hatályba lépett törvények bírói alkalmazása során is biztosított,[27] éppen a népszuverenitás elvén alapuló alkotmányjogi gondolkodás számára a demokrácia elvének korlátozásaként vitathatók a jogállamiság alkalmazásával beálló következmények.
A közép-európai államok és így Magyarország, a demokratikus átmenet során tulajdonképpen mindhárom modellből merítettek a jogállamiság védelmét célzó alkotmányos rendszerek kialakítása során. Az alkotmányos átmenet a szuverenitás és a demokrácia elve mellett vitathatatlanul a jogállamiság megvalósításának célja mentén ment végbe. A jogállamiság egyszerre eszköz a jog uralmán keresztül az állami cselekvés korlátozására, tartalmilag érték, amely meghaladja, túlmutat az állam keretein, és amelyet utóbbi önmagában létezése folytán tiszteletben tartani köteles, végül az alkotmányosságon keresztül egy sor követelményt tartalmaz, amelyek tiszteletben tartására megfelelő biztosítékok kerültek kialakításra.
Ahogyan erre már korábban utaltunk, a magyar Alkotmánybíróság korai ítélkezési gyakorlata egyértelműen tanúskodik
- 25/26 -
a jogállam alapelvének sarokkő jellegéről. Az Alkotmánybíróság ugyanis kimondta, hogy "Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program egyszerre", és "az Alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat", ez pedig "a jog uralma, ezzel lesz az Alkotmány valósággá".[28] Továbbá "a jogállamiság elve azonban, ezekhez a konkrét alkotmányos szabályokhoz képest nem kisegítő, másodlagos szabály, s nem pusztán deklaráció, hanem önálló alkotmányjogi norma, aminek sérelme önmagában megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét".[29]
A magyar alkotmánybíráskodás első korszakában tehát a jogállam, leginkább a kanti alapokra építő, első, kontinentális felfogásra alapozva, de természetesen magába foglalva a későbbi fejlődés következményeit is, társadalmi, sőt kulturális értékként jelenik meg. Mint ilyen azonban alkotmányos norma is, amely önmagában lehetővé teszi a vele ellentétes jogszabályok megsemmisítését. Erre az első, aktivista korszakból számos példát ad az alkotmánybírósági ítélkezési gyakorlat. Az Alaptörvény elfogadását követően viszont ebben a tekintetben nem csupán a korábbi ítélkezési gyakorlat hatályon kívül helyezése miatt, jelentős fordulat tapasztalatható.[30]
Bár az Alaptörvény által meghatározott új alkotmányszöveg szövegszerű változást nem tartalmaz[31] a jogállamiság kimondásával kapcsolatban, az Alkotmánybíróság jelenlegi ítélkezési gyakorlatában a jogállam immár államcélként értelmezett, és ugyan védelme a közjogi érvénytelenség kapcsán az alaki feltételeket sértő jogszabályok megsemmisítését eredményezheti, anyagi szempontból nem alapoz meg - legalábbis erre az elmúlt évek ítélkezési gyakorlatában nem találtunk példát - önmagában alkotmányellenességet. E változás egyik oka lehet, ahogy erre egyes vélemények utaltak[32], hogy az önmagában a jogállamiság megsértésére alapozott jogszabályt megsemmisítő határozatok egyfajta gumiszabállyá változtatták a jogállamiság elvét.
Miközben tehát a jogállam elve az európai alkotmányjogi gondolkodás valamennyi elemét ötvözve állócsillag a magyar alkotmányos rendszer egén, annak alapvető követelményei, amelyeket egyébként tételes alkotmányos szabályok is védenek (törvények uralma, jogalkalmazás törvényessége, jogbiztonság, hatalommegosztás, jogvédelem, alapjogok védelme, jogegyenlőség), pedig továbbra is tényleges védelmet élveznek, az ítélkezési gyakorlat mintha inkább a második kontinentális, pozitivista iskolát követné. Kérdés, hogy ez elegendő-e ahhoz, hogy a jogállam valódi ellensúlyként működjön a magyar alkotmányos rendszeren belül.
Véleményünk szerint érdemes elgondolkodni egy, a kanti és a pozitivista megközelítés egyfajta szintézisének tekinthető, és egyébként szintén a német modell átvételét szorgalmazó, carré de malbergi felfogás, illetve annak továbbfejlesztett változata eredményeinek a magyar alkotmányos gondolkodásba történő beépítésén. Ez a jogállami modell ugyanis a jogállamiság ellensúlyi jellegét kihasználva talán megfelelő egyensúlyt tud teremteni az állami akarat, azaz végső soron a népszuverenitás (szuverenitás és demokrácia) érvényesülése és a jog által meghatározott keretek tiszteletben tartása között anélkül, hogy a fent meghatározott jogállami paradoxon alaki vagy anyagi oldalát túlhangsúlyozná.
Miközben tehát megállapítjuk, hogy szakmai vitákon érdemes a jogállam egyensúlyi szerepének megfelelő alkotmányos helyét kutatni tekintettel az alapelv tartalmára, az ahhoz kapcsolódó követelményekre, nem elfeledkezve kialakulásának és fejlődésének történetéről, és az egyes modellek összehasonlítását is felhasználva, térjünk vissza a jogállam elve körül elsősorban nemzetfeletti, politikai intézmények és szervek előtt zajló vitákhoz. Úgy véljük, hogy e viták értékeléséhez, megértéséhez elengedhetetlen azok megfelelő összefüggésbe helyezése.
A jogállamiság fogalmának használata a nemzetközi politikai diskurzusban a nyolcvanas évektől vált egyre gyakoribbá.[33] A kétpólusú világrendben a jogállam követelményeinek tiszteletben tartása ugyanis olyan objektív szempont volt, amely a polgári és népi demokráciák közötti határvonal meghúzására mutatkozott alkalmasnak. A jogállam elve alapján lehetett megvádolni és elítélni a totalitárius politikai rendszereket. Így a totalitárius és liberális rendszerek közötti elméleti elhatárolás[34] alapja és eredménye, hogy a jogállam elve a politikai gondolkodás középpontjába került. A politikai diskurzus ezt az elméleti elgondolást vette át, és töltötte meg politikai tartalommal: a jogállami rendszer jó, a nem jogállami rossz.
Valóban a jog uralma a közhatalom gyakorlása során, ahogyan láttuk, kellő ellensúlyt tud képezni a politikai szándék megvalósításával szemben, fontos következménye, hogy védi a magánfeleket, és általában korlátozza, azaz éppen hogy ellensúlyozza a közhatalom gyakorlását. Mindeközben azonban érdemes hangsúlyozni azt is, hogy ennek alapja, ahogyan arra a pozitivista iskola világosan emlékeztetett, az önkorlátozás, amely, ha úgy tetszik, a politikai vagy akár a tágabb értelemben vett társadalmi kultúra része kell, hogy legyen. Az alkotmányosság védelmén keresztül a jogállamiság megvalósulását biztosító alkotmányos rendszer bár jelentősen hozzájárul, de önmagában nem szavatolhat ilyet.
A politikai diskurzus célja, hogy önálló önazonosságot képezzen, és programot adjon az ezt az önazonosságot magáénak vallók táborának. A jogállam kifejezés gyakori használata így a nyugati politikai rendszerek legitimációs eszközévé vált. A jogállami legitimáció kiegészítette, néha már-már túl is haladta az eredeti, demokratikus legitimitást. Ennek is következménye, hogy a közép-európai államok a demokratikus átmenet során nagy hangsúlyt fektettek jogállami jellegük hangsúlyozására. A jogállam megvalósulása tehát nem csupán alkotmányos, jogi kérdés, hanem politikai szempontból is fontos, hiszen a nyugati világ szemében ez
- 26/27 -
biztosítja a függetlenségüket visszaszerzett államok valódi elfogadását.
A jogállam megvalósulása helyett annak megvalósítása így tehát politikai kérdéssé, sőt politikai programmá vált, véleményünk szerint pedig ebből egyfajta műfaji keveredés keletkezett. Alapvetően hasznos, mégis veszélyes öngerjesztő folyamat jött létre, ahol a külső politikai legitimációt kereső államok nagy lendülettel vágtak bele egy, a jogállamiság megvalósítását célzó politikai program megvalósításába, amelynek azonban nagyon gyorsan megmutatkoztak a határai. A legitimitás forrása ugyanis alkotmányos értelemben továbbra is a demokrácia, amelynek ellensúlyaként kell, hogy a jogállam megjelenjen, így biztosítva az alkotmányos rendszer stabilitását.
A jogállam megvalósulása ezzel szemben egy állandó alkotmányos cél, amelynek eléréséhez valamennyi szereplő mozgósítása szükséges.[35] A jogállam elve ugyanis továbbra is az önkorlátozás gondolatán is nyugszik, amely alapján az állam, az állami szervek önként vetik alá magukat a jog uralmának. A jogot képező szabályokat természetesen az állami szervek alkotják, ugyanakkor azok megalkotására és alkalmazására szintén szabályok vonatkoznak. Végső soron a jogállam a politikai kultúra részévé válhat egy olyan szerves fejlődés eredményeként, amely tekintettel van a politikai valóságra, ahol a szereplők célja a hatalom megszerzése és megtartása, az ehhez szükséges legitimitás elérése.
Egy demokratikus rendszeren belül a politika feladata tehát, hogy olyan valódi politikai programokat kínáljon, amelyek természetüknél fogva értékválasztásokon alapulnak. A rendszer stabilitásának biztosításához mindeközben elengedhetetlen feltétel a jogállam. Önmagában azonban a jogállam nem lehet az az érték, amely meghatározza a végrehajtandó politikai programot. A politika a társadalmi, gazdasági vagy akár kulturális értékek közül válogat, demokratikus választásokon keresztül dől el, hogy mely értékeket tart fontosnak egy adott állam. Az ezen értékekre alapozott hatalomgyakorlás aztán egy általános politikai kultúrában kell, hogy a jogállam megvalósulásához szükséges önkorlátozást gyakorolja.
Véleményünk szerint az a nemzetfeletti politikai vita, amelynek részeként politikai logika mentén akár politikai szankció kilátásba helyezésével ítélik meg egy adott államban a jogállamiság helyzetét, miközben maga a fogalom nem kellően kidolgozott és bírói szervek bevonása nélkül, tárgyilagos, jogi szempontokat mérlegelő eljárást mellőzve kérdőjelezik meg egy egyébként demokratikusan választott politikai erő legitimitását, nem segíti a jogállami kultúra kialakulását. Éppen ellenkezőleg, könnyen zsákutcába vezethet, ahol a párbeszéd helyett a felek álláspontjaik egyre eltökéltebb védelme közben éppen a valós politikai célok végrehajtását teszik lehetetlenné.
A jogállam pontos meghatározása tehát alkotmányjogi szempontból is időszerű kérdés, tekintettel az elmúlt harminc év változásaira. Normatív tartalma természetesen a korábbi fejlődés eredményeként jól meghatározható: a fentebb leírtak alapján bár paradox fogalom, de paradox jellege feloldható, egyszerre érték és norma, és utóbbi jellege kihat az előbbire, az általa támasztott követelmények pedig anyagi jogi szempontból értelmezhetők és alkalmazhatók. De tényleges ellensúly jellegének fenntartásához éppen az alkotmányjogi helye az, amely egyébként - ahogyan fejlődése során korábban is - folyamatos újragondolást érdemel.
A jogállam ilyen jellege, újragondolása hangsúlyozzuk, nem járhat azzal, hogy korábbi eredményeit elveszítjük. Éppen ellenkezőleg az ellensúly helyének pontos meghatározása azt a célt szolgálja, hogy kifejthesse tényleges hatását, azaz érvényesüljenek az általa támasztott, jól kidolgozott követelmények. A kérdés tehát arra vonatkozik, hogyan járulhat hozzá a jogállam a hatalomgyakorlás valódi egyensúlyának eléréséhez az általa biztosított korlátozás során, amely valójában egy, a politikai kultúra részének tekinthető önkorlátozás eredménye lehet csupán. A kérdésre természetesen jelen tanulmány nem kíván és nem is tud választ adni.
Miközben azonban az ezzel kapcsolatos érdemi gondolkodás szükségességére kívánunk rámutatni, összegzésként megállapítjuk, hogy minden bizonnyal érték- és programjellegével együtt is elsősorban jogkérdésként kell megítélni a jogállamiság helyzetét. A jogállam önmagában nem lehet politikai program vagy akár politikai legitimáció forrása. A jogállam elvének esetleges megsértése bírói eljárás és annak keretében jogi mérlegelés tárgya kell, hogy legyen, amely a megsértés megállapítása esetén megfelelő, jogi szankciókhoz vezethet. Éppen ezáltal járulhat hozzá egyébként a jogállam elve a politika számára kiemelten is fontos bizalom megszerzéséhez és fenntartásához.
Végezetül, akár nemzeti, akár nemzetfeletti szinten részesül tényleges védelemben, tehát a jogállamiság elve nem a politikai diskurzus vagy politikai nyilatkozatok, hanem jogi eljárások és érvelések eszközével, fontos, hogy értékjellege megjelenjen még akkor is, ha alkotmányos normaként értelmezzük és alkalmazzuk. Így biztosítható, hogy a jogállam ne délibáb, hanem társadalmi, sőt kulturális valóság legyen. Mert bár a jogállam nem feltétele a demokráciának, a jogállamiságot nem biztosító demokrácia veszélyei nagyon is jól ismertek. Az állami hatalomgyakorlás ellensúlyaként pedig olyan egyensúly kialakítására alkalmas az alapelv, amely a megfelelő alkotmányos rendszer fenntartását egyedül képes biztosítani. ■
JEGYZETEK
[1] Kallimakhosz: Zeuszhoz, 6-9. sorok.
[2] Pál apostol Tituszhoz írt levele, 1. fejezet 9. vers.
[3] Ibidem, 12. vers.
[4] 1989. október 23.
[5] Oroszországban és az Egyesült Királyságban az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek végrehajtásával kapcsolatban megjelent fenntartások.
[6] Mathieu, Bertrand: Le droit contre la démocratie?, L.G.D.J., Párizs, 2017.
[7] Rousseau, Dominique: Radicaliser la démocratie, propositions pour une refondation, Seuil, Párizs, 2015.
[8] Ronald Dworkin: The rule of law, Keynote speech, conference on "The rule of law as a practical concept", elhangzott 2012. március 2., London, elérhető a konferenciát szervező Velencei Bizottság honlapján: http://www.venice.coe.int/webforms/documents/default.aspx?pdffile=CDL%282013%29016-e
[9] Az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1594(2007) határozata.
[10] 11/1992. (III. 5.) AB határozat.
[11] A Jog a Demokráciáért Európai Bizottság, az Európa Tanács szerve.
[12] CDL-AD(2011)003rev, Rule of law, Prééminence du droit, jelentés, 2011. március 28., Strasbourg.
[13] A liberális és szociális meghatározásokat egyaránt meghaladó materiális jogállamiság alkotó elemeinek rendkívül pontos meghatározást lásd Chronowski Nóra, Jogállamiság - gondolatok a magyar és az európai uniós jogfejlődésről, in: Magyar Közigazgatás, 2016/4., 32-34. pp.
[14] "Az Alkotmány a jogállamiságot a Köztársaság alapértékévé nyilvánította" lásd 9/1992. (I. 30.) AB határozat.
[15] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 141. és azt követő pp.
[16] Lengyelország és Magyarország kapcsán az Európai Parlament, és annak LIBE Bizottsága például folyamatosan napirenden tartja a jogállamiság kérdését.
[17] A Velencei Bizottság már hivatkozott, CDL-AD(2011)003rev jelentése.
[18] Az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke.
[19] Az Emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény első preambulumbekezdése.
[20] Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke.
[21] Tuori Kaarlo: Four Models of the Rechtsstaat, in: Sakslin Maija (szerk.): The Finnish Constitution in transition, Finnish Society of Constitutional Law, Helsinki, 1991, 31-41. pp.
[22] Venn Dicey, Albert: An introduction to the Study of the Law of the Constitution, Macmillan, London, 1889.
[23] Robert von Mohl: Die Polizei-Wissenschaft nach den Grundsatzen des Reschtsstaates, H. Laupp, 1844, Tübingen.
[24] Jellinek, Georg: Allgemeine Staatslehre, O. Haring, 1900, Berlin.
[25] Carré de Malberg, Raymond: Contribution a la théorie générale de l'Etat, Sirey, 1920, Párizs.
[26] Ibidem, 1. kötet, 488. és 489. pp.
[27] 2008-as alkotmánymódosítás.
[28] A már hivatkozott 11/1992. (III. 5.) AB határozat.
[29] A már hivatkozott 9/1992. (I. 30.) AB határozat.
[30] Chronowski Nóra, idézett cikk, in: Magyar Közigazgatás.
[31] Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés, illetve korábbi Alkotmány 2. §.
[32] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? - A joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, Budapest, 2015.
[33] Chevalier, Jacques: L'Etat de droit et relations internationales, in: Annuaire francais de relations internationales, VII. kötet, 2006.
[34] Arendt, Hannah: The Origins of Totalitarianism, Harcourt Brace, New York, 1951; Aron, Raymond: Démorcatie et totalitarisme, Gallimard, Párizs, 1965.
[35] A korábban már idézett Alkotmánybírósági határozatok.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi és Regionális Tanulmányok Intézet.
Visszaugrás
