1. A hagyomány szerint - a történettudományban ugyanis vitatott a milánói (mediolanumi) edictum, az úgynevezett türelmi rendelet kiadásának ténye - Licinius és Constantinus társuralkodók Krisztus után 313 februárjában találkoztak Milánóban (Mediolanum). A találkozó alkalmául Constantinus császár húgának, Constantinának Liciniussal kötendő házassága szolgált. Az esemény lehetőséget adott arra, hogy a birodalom, az Imperium Romanum jövője szempontjából rendkívül fontos kérdéseket beszéljenek meg. Erről az egyházatyák - például caesareai Szent Özséb (Eusebius), aki a 338-340 körül keletkezett "Egyháztörténet" szerzője, továbbá Lactantius - részletesen is beszámolnak.
Valószínűleg már 313 előtt a 311-ben elhunyt Galerius császár kibocsátott valamennyi társuralkodó egyetértésével [ebben a korban a birodalmat egymás közt felosztva négy társuralkodó, augustus illetve caesar kormányozta (tetrarchia)] egy, a milánói megállapodás - ne feledjük, a helyszín Szent Ambrus püspök (374-397) városa, a nyugati kereszténység egyik legfontosabb központja - szellemének megfelelő edictumot. Ebben a rendeletben Galerius császár - hétszáz esztendővel az 1054-ben bekövetkezett kelet-nyugati egyházszakadás előtt (schisma) - a kereszténységet (religio Christiana) nemcsak megtűrt, hanem államilag elismert vallássá, religióvá nyilvánította.
2. A religio Christiana legkésőbb 311-ben az uralkodó, azaz az állam (res publica) által elismert vallássá vált. A 313. júniusában Licinius társcsászár által kibocsátott edictum pedig teljes egészében megfelelt a Milánóban létrejött megállapodásnak. Ennek ellenére már Licinius életében - igaz, viszonylag mérsékelt - keresztényüldözésnek lehetünk tanúi a birodalom keleti felében (pars Orientis). Ebből joggal arra következtethetünk, hogy mégiscsak Constantinus volt az, akitől a kereszténység állam által történő elismertségének, elfogadásának gondolata származott. Mindez arra mutat, hogy a kereszténységet nem előzmények nélkül ismerték el állami vallásnak. Az állami vallás azonban, ezt már most hangsúlyozni kívánjuk, nem tekinthető azonosnak az államvallással (az államvallás - Staatsreligion - oly gyakran használt, pontosan nem definiált terminus technicusával).
A milánói edictumot - maradva ennél a hagyományos elnevezésnél - sokszor még történészek is úgy tekintik, mintha annak kibocsátása révén a kereszténység egyik napról a másikra az Imperium Romanum államvallássává vált volna. Pedig a 306 óta uralkodó Constantinus császár halálát, 337-et követően sem ismerték el a kereszténységet egyedüli, kizárólagos, úgymond "hivatalos" vallásként. A római jogi törvénygyűjteményekben pontosan nyomon követhetjük a keresztény vallás, egyház fokozatos elismerésének hosszú, évtizedeken át tartó folyamatát. Ugyanakkor - s ez igen figyelemreméltó körülmény, történelmi tény - az állam, az államhatalom a nem keresztény vallási közösségeket, korabeli elnevezéssel szektákat (sectae) sem üldözte, sőt azok tevékenységét, működését továbbra is lehetővé tette, tolerálta. Constantinus egyik fia, Constantius 341-ben elrendelte a pogány templomok bezárását. Ez a rendelkezés azonban a gyakorlatban sem a Római Birodalom keleti, sem pedig nyugati részében nem érvényesült, ami kétségtelenül a tolerancia jele.
3. A Julianus Apostatától (361-363) származó törvények (constitutiones, edicta) fönnmaradtak a keresztény uralkodók törvénygyűjteményeiben. II. Theodosius (408-450), majd I. Justinianus (527-565) császár egy, illetve csaknem két évszázaddal később mint keresztény uralkodók, nem határolták el magukat egyértelműen Julianusnak a pogányság visszaállítására tett kísérletéről. 380-ban (Nagy) Theodosius (379-395) Thesszalonikiben - amely akkor az Imperium Romanum egyik legjelentősebb, egyik legnagyobb lélekszámú városa volt - kibocsátott edictuma tette a hagyományos felfogás szerint a kereszténységet államvallássá, más elnevezéssel birodalmi vallássá (Reichsreligion). Ez a nézet azonban így nem felel meg a történelmi valóságnak. A religio Christiana ekkor sem vált kizárólagos államvallássá. Ugyanakkor a milánói edictummal - Edictum Mediolanense - szemben a Thesszalonikiben kibocsátott edictum alapján a kereszténység már több, mint "csupán" elismert vallás. Ehhez hozzájárulhatott, hogy időközben - egyes történészek szerint - ötszörösére emelkedett a keresztények, a keresztény vallást követők száma.
4. A kereszténység nem államvallás lett - egyébként is veszélyes modern fogalmakat visszavetíteni évszázadokkal, sőt évezredekkel korábbi időkre -, hanem állami vallás szintjére emelkedett. Az államvallás, illetve az állami vallás kifejezés egymástól való elhatárolása azonban még nem nyert pol-
- 131/132 -
gárjogot a jogtörténeti szakirodalomban. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy elsősorban olasz jogtörténészek és egyházjogászok munkáiban azonban jól nyomon követhető a két kategória közötti különbségtétel (religione di Stato illetve religione dello Stato).
A kereszténység a thesszaloniki edictum alapján privilegizált, azonban nem kizárólagos vallássá lett. A törvénykezésben - ami az igazságszolgáltatást, s nem a törvényhozást jelenti - jó példákat találhatunk erre. Bizonyos vallási közösségek - például a religio Iudaica, a zsidó vallás követői, hívei - lényegében megőrizték addigi jogállásukat, státuszukat. Vonatkozott ez más, nem keresztény vallási csoportokra is. A religio kifejezést ekkor már a nem keresztény vallások megnevezésére használták. A religio antikvitásban ismert fogalma - ezt feltétlenül hangsúlyoznunk kell - nem azonos a modern korban ismert, használt vallás fogalmával.
5. Azért sem következhetett be a nem keresztények kizárása a különféle állami funkciókból, mert éppen a Constantinustól és utódaitól, köztük az I. (Nagy) Theodosiustól származó edictumok bizonyos állami funkciók betöltését kifejezetten tiltották a keresztényeknek. Így például keresztény vallású polgár nem lehetett adószedő. Az állami közigazgatás jelentős részéből az úgynevezett keresztény korban a keresztények egyenesen ki voltak zárva. Éppen ezért, erre a tényre tekintettel történetietlen a kereszténységről mint államvallásról beszélni, még a theodosiusi edictum kibocsátását követően is.
Az egyház - pontosabban a religio Christiana - és az állam kapcsolata a továbbiakban is rendkívül összetett képet mutat. A Kr. u. ötödik század végén, jó évszázaddal a thesszaloniki edictum kibocsátását követően, elméleti konfliktusforrást jelentett az egyház és az állam kapcsolata. I. Justinianus császár volt az, akinek korában, uralkodása idején a kereszténység állami vallásból államvallássá változott, illetve vált.
6. I. Justinianus császár rendkívül széleskörű törvényalkotói tevékenysége közismert. Nem kevesebb, mint négyszáz rendelet (edictum, illetve constitutio) kiadása fűződik a nevéhez. Ezek közül kilencven foglalkozik a vallással, illetve a vallást érintő kérdésekkel. 535-ből származik híres VI. számú novellája, amelyben összekapcsolta a világi (imperium, görögül basileia) és az egyházi (sacerdotium, görögül hierosyne) hatalmat. Ebben az időben - s ez még vonatkozik első királyunk, Szent István korára is - a világi uralkodó, adott esetben Justinianus, teokratikus uralkodónak nevezhető, aki defensor fideinek, defensor ecclesiaenek, tehát a hit és a vallás (egyház) elkötelezett védelmezőjének tekinti magát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
