A kistelepülések elnéptelenedése régóta fennálló probléma hazánkban és Európa más országaiban egyaránt. A kistelepülések helyzete így mindig aktuális téma, a kutatók több érintett tudományterületen is folyamatosan keresik a megoldásokat az elnéptelenedésre és mindig kutatják azokat a lehetőségeket, melyekkel fejleszteni lehetne a vidéket. Magam is számos tanulmányban igyekeztem már körbejárni a témát.[1]
Eltérő sajátosságok mentén és különböző módokon, de minden országban küzdenek a folyamat ellen. Jelen tanulmányomban arra szeretnék rávilágítani, hogy milyen lehetőségeket ragadtak meg más országok az elnéptelenedés elkerülésére. Célom nemcsak az egyes jó (vagy éppen rossz) gyakorlatok ismertetése, hanem egyúttal néhány részkövetkeztetést is szeretnék levonni azzal kapcsolatban, hogy Magyarországon mennyiben különböznek a felvetődő problémák és az azokra adott válaszok, esetlegesen lehet-e hasznosítani bizonyos gyakorlatokat.
A jelen kutatásomban vizsgált kistelepülések helyzete nagyban függ az önkormányzati rendszertől. Az egyes rendszerek sajátosságai ellenére rendkívül sok közös pont is felfedezhető, hiszen hazánk nem egy nemzetközileg elszeparáltan létező állam. Nemzetközi egyezmények sora és az európai uniós tagságunk is meghatározó jelentőséggel bír a kérdésben.
Korábbi kutatások már foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy az önkormányzatiság értelmét (és ezen belül a kistelepülések szerepét) keresve a szubszidiaritás elve egy olyan közös pont, amelynek mentén fel lehet tárni az önkormányzatiság közös minimumait.[2] Az eltérő megközelítések ellenére az autonómia elve szintén egy olyan közös pont, amely általában megjelenik az önkormányzati rendszerek vizsgálatánál.[3] Az egyes önkormányzati modellek vizsgálata szintén több szerző művében terítékre került korábban.[4]
Ehhez a gondolati ívhez csatlakozva, de nem megismételve az említett kutatások eredményeit, mindenekelőtt a közös európai minimumként számontartott normatív keretet, azaz a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának egyes kérdéseit vizsgálom, ezt követően a területi reformok átfogó jelentőségű kérdéseivel foglalkozom, végül különböző európai államok hasonló tárgykörre vonatkozó megoldásait veszem górcső alá. Mindezekből a kutatás jelen szakaszában annyi részkövetkeztetést igyekszem levonni, amely rávilágít arra, hogy milyen eltérések és hasonlóságok mentén lehet Magyarországon hasznosítani a más államokban levont tapasztalatokat.
A Charta a helyi demokrácia és önkormányzatiság európai standardjait és minimumkövetelményeit határozza meg. Magyarország 1994-ben csatlakozott a Chartához, és az 1997. évi XV. törvénnyel emelte be a magyar jogrendszerbe. A Charta az első önkormányzatokkal foglalkozó nemzetközi egyezmény, amely létrejötte óta alapvetően befolyásolta a tagállamok önkormányzati jogalkotását. A Charta szövege nem változott létrejötte óta, azonban 2009-ben kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el. A Charta felülvizsgálata vagy megújulása nem szerepel a jövőbeni tervek között, ugyanis az államok egyetértenek abban, hogy az egyezmény eredeti szövege megfelelően tartalmazza a legfontosabb alapelveket és követelményeket.[5]
Az államok csatlakozásával erősödött az igény egy ellenőrzési mechanizmus kialakítására, amely során az Európa Tanács figyeli és számonkéri a Charta előírásainak betartását. Ez a folyamat 1995-ben elkezdődött. Folyamatossá váltak a komplett országjelentések, mely során az Európa Tanács egy-egy tagállam egész önkormányzati rendszerét vizsgálja. Az ex officio vizsgálatok a Charta valamely konkrét követelményének meghatározására szolgálnak. A Charta végrehajtásának ellenőrzése a Kongresszus hatáskörébe tartozik. Eleinte erre egy úgynevezett munkabizottság volt megbízva, később az Intézményi Bizottság feladatává vált. A szakmai munka biztosítására az Európa Tanács a Kongresszus mellett létrehozott egy független bizottságot, amelybe minden tagállamból egy teljes jogú, illetve egy helyettes tagot választanak. A vizsgálati jelentéseket a raportőrök készítik.[6]
Az Európa Tanács 2010-ben kialakította a monitoringeljárást, amelynek keretében rendszeresebbé tették a Charta végrehajtásának ellenőrzését, ez azt jelentette, hogy minden aláíró államban ötévenként kell ellenőrzést tartani, valamint vizsgálni kell a helyi és területi önkormányzatok szerepét az emberi jogok érvényesülésében.[7]
A Charta 4. cikkének jelentőségéről a fentiekben már említést tettem. Ezen túl fontosnak tartom kiemelni, hogy a Charta a 10. cikkében[8] kifejti az egyesülés jogát az önkormányzatokra nézve, ezzel elismerve az önkormányzati társulás rendszerét, mely leggyakrabban a kistelepüléseknél fordul elő. Továbbá ez a cikk tartalmazza még az együttműködés jogát más tagállam önkormányzatával. Ez hazánkban a testvértelepülésként elterjedt határon túli együttműködést jelenti.
A Charta azért fontos, mert az abban foglaltakat minden országnak szükséges betartani. Akármennyire mások a különböző országok önkormányzati modelljei, ettől függetlenül a Chartán keresztül össze tudjuk hasonlítani, melyek azok a sarokpontok, amelyeket minden államban szükséges betartani. Ezekhez a közös minimumokhoz a tagállamoknak a jogrendszerüktől függetlenül alkalmazkodniuk kell.[9] A kikényszeríthetőségéről azonban nem beszélhetünk, tényleges jogi kikényszeríthetőséggel nem bír a tagállamokra nézve, de iránymutatást ad, az alapvető kritériumrendszert foglalja össze.[10]
Az európai területfejlesztési rendszer három fő modellre épült. Az egyik a föderális felépítésű, amely a föderális tagállami egységekre, az önkormányzatokra és tár-
- 21/22 -
sulásokra oszlik, ez a német modell. A második a regionalizált felépítésű, amely francia mintát követ, valamint idetartoznak az újlatin államok. A harmadik modellhez az angolszász államok sorolhatók, amelyek eurokomform területfejlesztési egységet hoztak létre, amely megfelel az Európai Unió eszméjének.[11]
A kormányzás nacionális és nemzeti szintjei között nagy átrendeződések és kölcsönös függőségek vannak. Fontos vonatkozási ponttá vált regionális, nemzeti és transznacionális szinten a szintek egymáshoz való viszonya.[12]
Az Európai Unió tagállamaiban működő helyi és regionális kormányzatok nagyon bonyolult hálózati rendszeren belül működnek. Egymással szoros kapcsolatot építettek ki nemzeti és transznacionális szövetségekbe tömörülve, ezek az országos önkormányzati érdekszövetségek az Európai Régiók gyűlése. Fentieken túl megjelentek az államokon kívüli képviseleteik, szerveződéseik is.[13]
A községi területi reformok számos külföldi államban szintén komoly súllyal tűntek fel az elmúlt évtizedekben. Tipikus megoldásként megjelentek a településösszevonások is.
A területi reform az önkormányzatok legradikálisabb és legvitatottabb átszervezése. Ennek mind identitási, mind költségvetési oldala vitatott.[14] Egyik kiemelkedő területi reform Dániához köthető, ahol 2007-ben a települések száma 271-ről 98-ra csökkent, a 14 megyét öt régióba egyesítették. A lakosság száma a településeken 50 000-100 000 fő között mozog. Hasonló törekvés volt Görögországban is, ahol a reformhullámok által az 5200 önkormányzat 325-re csökkent. A lakosság száma Dánia esetéhez hasonlóan alakult. A települések számának növekedése azonban kevésbé mondható el, csak Szlovénia, Lengyelország és Spanyolország esetében történt meg az utóbbi években.[15] A reformok esete általában gazdasági hatékonyságon alapul és olyan országokban került rá sor, amelyek elsősorban funkcionális szempontból tekintenek a helyi önkormányzatokra. A kis falvak autonómiáját a helyi közösségek gyakran fontosnak tartják, még akkor is, ha a gyakorlatban ez az autonómia inkább szimbolikus, mint valós. Valóban, a reform potenciális negatív mellékhatásokat eredményezhet. Ezek a negatív mellékhatások eléggé sokrétűek lehetnek. A helyi közigazgatás nehézkes hozzáférhetősége hátráltathatja ezt a folyamatot, ahogyan a rossz infrastruktúra vagy a technikai fejletlenség is. A helyi közösségek identitása is nagyban megnehezíti a folyamatot, hiszen a hivatal nemcsak egy hely, hanem egy helyi közösségi központ is, amely a helyi identitás érzetét kelti. A helyi közigazgatás felszámolása nemcsak a szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézségeit, hanem a helyi társadalmi élet károsodását is jelentheti. Következő negatív szempont az attól való félelem, hogy a kis falvak nem hallathatják a hangjukat, ha beintegrálják őket egy nagyobb közösségbe. Felmerülhet még szempontként a konfliktus az összevont falvak között, amely ellehetetleníti a működést.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
