Teljes fegyverzetben jelent meg az alkotmányos önazonosság doktrínája az Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozatával, hasonlatosan Pallasz Athénéhez. Ahogy az istennő születése komoly fejfájást okozott Zeusznak, a határozat - amely az elmúlt mintegy két évtized német esetjogát egyetlen döntésbe sűrítve, de magyar sajátosságokkal bőven megtűzdelve ültette át - hasonlóan hat. Az ügy és a döntés számos kérdést vet fel, amelyek egyrészt a határozat keletkezésének körülményeire, a döntés kialakítására ható impulzusokra vezethetőek vissza, másrészt a határozatból következően az uniós és a magyar jog jövőbeli viszonyát is újra kell gondolni, anyagi és eljárásjogi szempontból egyaránt.
"Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságról nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak."
Bibó István: Eltorzult magyar alkat
Az Alkotmánybíróság a 22/2016. (XII. 5.) AB határozata rendelkező részében kimondta: "Az Alkotmánybíróság hatáskörei gyakorlása során, erre irányuló indítvány alapján vizsgálhatja, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésén alapuló közös hatáskörgyakorlás sérti-e az emberi méltóságot, más alapvető jogot, vagy Magyarország szuverenitását, illetve történeti alkotmányán alapuló önazonosságát."
Ezzel Magyarországon a német "Solange - Brunner - Lisszabon" esetjogi vonal egyetlen alkotmányossági döntésbe sűrítve, "három az egyben" technikával, de magyar sajátosságokkal bőven megtűzdelve került az amúgy is kissé zavaros belső uniós alkotmányjogi matériába. Az ügy és a döntés számos kérdést vet fel, amelyek egyrészt a határozat keletkezésének körülményeire, a döntés kialakítására ható impulzusokra vonatkoznak, másrészt a határozatból következően az uniós és a magyar jog jövőbeli viszonyára, valamint az Alkotmánybíróság határozatba álmodott uniós kontrolljogkörének terjedelmére, határaira irányulnak. Nem mellesleg, a határozat indokolása az összehasonlító érvelés és a külföldi jog használata szempontjából további másodlagos, de a legkevésbé sem lényegtelen, sőt tudományos elemzésre méltó problémahalmazra irányítja a figyelmet.
A határozat alapján több a kérdés, mint a válasz - tanulmányunkban ezeket törekszünk rendszerezni, és eddigi kutatásaink alapján reflektálni.
"Szívük izzik, agyuk jégcsapos"
Ady
1. A magyar Alkotmánybíróság már hosszú ideje küzd az uniós és a magyar jog viszonyának rendezésével,[1] számos párhuzamosan alkalmazott - bár korántsem minden esetben végiggondolt - technikát dolgozott ki, amelyeket - legalábbis a külső szemlélő számára - aszerint váltogatott, hogy melyik felelt meg jobban az előre elgondolt ered-
- 117/118 -
ménynek.[2] Ebben nyilván szerepe volt egyrészt a korábbi Alkotmány 2/A. §-a és a jelenlegi Alaptörvény E) cikke kifejezetten bikkfa nyelven írt szövegének, másrészt az uniós csatlakozást megelőző alkotmánybírósági gyakorlatnak, amely saját legitimitását is inkább a német gyakorlat szolgai másolásában kereste[3], mintsem a saját alkotmányszövegünk értő elemzésében. Ennek és az (ön)-
kritikával szembeni komoly rezisztenciának köszönhetően, az Alkotmánybíróság olyan kijelentésekre ragadtatta magát, hogy az Alaptörvény E) cikke (Alkotmány 2/A. §-a) rendezi az európai jognak a magyar jogrendszerben elfoglalt helyét, ugyanakkor az uniós jog működési elveiből szinte semmilyen jogkövetkezményt nem tudott levonni, nem tudta eldönteni, hogy belső vagy nemzetközi jogról van-e szó, és mi lenne a következménye az alkotmányba ütköző uniós, vagy az uniós jogba ütköző belső jognak, nem beszélve arról, hogy a számos esetben elzárkózott a kézenfekvő előzetes döntéshozatali eljárás elől is.
Nem kevés bátorságra vall tehát, ha az Alkotmánybíróság ezt a korántsem letisztult viszonyrendszert újabb elemmel kavarja fel az alkotmányos identitás követelményének bevezetésével. Legalábbis ebből a szempontból egyetértünk Stumpf István alkotmánybíróval abban, hogy "a független demokratikus jogállam védelmében eljáró Alkotmánybíróságra hárul[na] a feladat, hogy mondjon valamit az uniós jogról, annak a magyar jogrendszerben elfoglalt helyéről, és az »integrációs alkotmányjog« kapcsán az »integrációs fenntartásról« [és e]nnek kapcsán az Alkotmánybíróságnak át kellene gondolnia az uniós jog magyar jogrendszerben elfoglalt helyének meghatározásával kapcsolatos eddigi gyakorlatát" (párhuzamos indokolás [97] bekezdés). Erre sajnos nem került sor, hanem az Alkotmánybíróság a régi jó, de sokszor elátkozott recept szerint átvette a német alkotmánybíróság egyik határozatát,[4] majd azt dogmatikailag kissé kilúgozva sajátjaként adta el.
2. Mielőtt magának az ítéletnek az elemzésébe mélyednénk, szükséges egy pillantást vetni a forrásra, a német jogra. Anélkül, hogy unalomig ismert dolgokat mesélnénk el újra, és anélkül hogy "[t]örjön százegyszer százszor-tört varázs" (Ady), érdemes a német alkotmánybírósági gyakorlat fő vonalait összefoglalni, hogy el lehessen helyezni az alkotmányos identitást mint toposzt a jog- gyakorlatban.[5]
2.1. Az 1970-es évek elején, mint ez jól ismert, a német Alkotmánybíróság az uniós jog németországi alkalmazhatóságát a német Alaptörvénnyel megegyező intenzitású alapjogvédelemtől tette függővé (Solange I[6] és Solange II[7]). Az 1970-es évek végétől azonban az Európai Bíróság már az alapjogok széles katalógusát ismerte el és kényszerítette ki. Így a német testület a "banánpiaci rendtartás" ügyben hozott ítéletében[8] a másodlagos uniós jog ellenében az alapjogok megsértése miatti alkotmányjogi panaszokat érdemi vizsgálatra alkalmatlannak nyilvánította, ha az indítványozó nem tudta részletesen igazolni, hogy az uniós jog általánosságban (tehát nem a konkrét egyedi ügyben) a Solange II döntésben meghatározott szint alá süllyedt. Ez a feltétel bár elméletileg (!) nem zárta ki az alkotmánybírósági felülvizsgálatot, és az uniós jogi szabály alkalmazhatósága tilalmának megállapítását, de a gyakorlatban (!) az előfeltételül szabott részletes indokolási kötelezettség majdhogynem teljesíthetetlennek bizonyult, különösen az alkotmányjogi panasz benyújtásának határidején belül.
2.2. Az alapjogi teszt lassú elhalásával párhuzamosan dolgozta ki a német Alkotmánybíróság a nem kevésbé "sikeres" ultra vires tesztet,[9] amely először a Maastrichti Szerződés alkotmánybírósági felülvizsgálatakor bukkant fel,[10] majd a Lisszaboni Szerződésről szóló határozatban is megerősítették.[11] Az alkalmazási elsőbbség - az alkotmánybíróság érvelése alapján - a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével is csupán nemzetközi szerződéssel átruházott és ennélfogva levezetett intézmény marad, ezért a belső jogalkalmazási parancstól függ, és amennyiben világos, hogy hiányzik a belső jogalkalmazási parancs, tehát az adott uniós aktus túlmegy az átengedett hatáskörökön, akkor az alkotmánybíróság megállapíthatja az alkalmazhatóság tilalmát. Ezt lényegében átvette a cseh Alkotmánybíróság is a 2006-os ún. cukorkvóta ítéletében,[12] majd pontosította a Lisszaboni Szerződésről szóló mindkét ítéletében.[13] Ami érde-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
