Tóth J. Zoltánnak a halálbüntetés filozófiájáról írott munkája - melynek kéziratát a szerző 2008. január 1-jén zárta, így, a műben meghivatkozott jogszabályok az ekkor hatályos állapotukban vannak feltüntetve - két részre oszlik. Az első rész a halálbüntetés filozófiatörténetéről nyújt vázlatot, a második pedig a napjainkban a halálbüntetés mellett és ellen leggyakrabban elhangzó érveket ismerteti, nem megkerülve az érvek alapjául szolgáló empirikus felmérések eredményeit sem.
A filozófiatörténeti rész az ókori Hellász és a Római Birodalom gondolkodóinak idevonatkozó meglátásaival veszi kezdetét. A hangsúly itt (elég kézenfekvő módon) Platónra és Arisztotelészre, illetve Ciceróra és Senecára helyeződik; egyéb irányzatok, illetve gondolkodók csak érintőlegesen vagy lábjegyzetekben kapnak helyet. Mind ezek, mind az előbb említett négy filozófus esetében egyértelműen megállapítható, hogy a halálbüntetés hívei voltak. A szerző legfontosabb filozófiai megállapításaikból kiindulva tér rá a halálbüntetésről alkotott explicit (Platón, Cicero, Seneca) vagy implicit (Arisztotelész) nézeteikre.
A második fejezet a középkorban és a kora újkorban született, a halálbüntetéshez kapcsolódó felfogásokat mutatja be. Először a klasszikus (itt: reformáció előtti) keresztény teológia két emblematikus képviselőjének: Szent Ágostonnak és Aquinói Szent Tamásnak a nézetei kerülnek sorra. A szerző mindkettejüknél kiemeli a szabad akarat jelentőségét, ami egyáltalán bármiféle büntetés alapjául is szolgál, hiszen ha az ember minden cselekedete a kezdetektől fogva előre meghatározott, akkor hiábavaló minden szankció, amely arra irányul, hogy Isten felé terelje, de legalábbis az istentelen úttól elrettentse a "megtévelyedetteket." A "ne ölj" parancsa alól Isten akarata adhat felmentést. Ilyenkor az, aki legitim módon öl meg valakit, csak Isten akaratának beteljesítője, eszköze, aki megszabadítja az antropomorfizált társadalmat "beteg tagjától", így értelemszerűen nem vét a "ne ölj" parancsa ellen.
Az utópiákat, királytükröket taglaló fejezet Rotterdami Erasmusszal kezdődik. Nála is megjelenik az emberi testhez hasonlított társadalom és a "gyógyíthatatlan tagtól" való megszabadulás szükségessége. Ez azonban, ha lehetséges, kerülendő. Erasmusnál a szerző kimutatja a megelőzés fontosságát, az arányosság követelményét és az elrettentést is. A Machiavelliről szóló szakasz rámutat, hogy a firenzei gondolkodó számára a halálbüntetés egy volt ama számtalan eszközből, melyekkel a jó fejedelem meg tudja őrizni hatalmát, és féken tudja tartani a népet. Morus Tamás halálbüntetésfelfogásán a klasszikus keresztény teológia legalább két szempontból is rajta hagyta bélyegét: egyfelől Morus is kitért a halálbüntetés és a "ne ölj" parancs antagonisztikus ellentétére, másfelől pedig ő is halállal büntette volna a házasságtörést - hozzá kell tenni azonban, hogy csak a "visszaeső házasságtörők javára." A halálbüntetés másik lehetséges alkalmazási köre a büntetésként kiszabott szolgaságból való megszökés. Kiemelhető továbbá a bűnmegelőzés jelentősége és a csekély súlyú cselekményekért (pl. lopás) járó kivégzések célszerűtlensége.
Jean Bodin kapcsán a szerző egyfelől rámutat, hogy a halálbüntetésről alkotott nézetei az abszolút hatalmú szuverénről alkotott elméletében gyökereznek, másfelől pedig Bodin jogalkalmazásról és jogalkotásról vallott elképzeléseinek a halálbüntetéshez kapcsolódó pontjait ismerteti. Ezek szerint Bodin az elkövető rangja és a bűncselekmény súlya alapján is eltérő szankciókat javasol, még a halálbüntetésen belül is (tehát a súlyosabb bűncselekményt elkövető minősített kivégzést érdemel). Bodinnél a szerző említést tesz a kegyelmezés jogköréről is: ezt a fejedelem csak olyan bűncselekményekre alkalmazhatja, amelyeket a Biblia maga nem büntet halállal. A fejezetben utolsóként kerül sor Tommaso Campanella Napvárosának a halálbüntetéshez fűződő viszonya tárgyalására. Campanella a legkülönbözőbb bűncselekményeket rendelte eme szankcióval sújtani, így például a gyilkosságot, az Isten, a szabadság vagy a felettes tisztviselők elleni bűncselekményeket, vagy a nők saját testi hibáinak elkendőzését.
A reformáció kapcsán megint csak két elengedhetetlen név kerül említésre: Luther Mártoné és Kálvin Jánosé. A két teológus - mint az a szerző tolmácsolásából kiderül -, más-más elemeket vett át a klasszikus keresztény teológiából. Luthernél ez a civitas permixta fogalma, mint az Isten földi országának (civitas dei terrena) és az ördög országá-
- 149/150 -
nak (civitas diaboli) keveréke. Ő a "ne ölj" parancsát úgy értelmezte, hogy éppen ennek érvényre juttatása érdekében jogosult az uralkodó bármilyen törvénnyel elrettenteni az embereket egymás öldöklésétől. Kálvin "az uralkodó mint Isten eszköze" gondolatát elevenítette föl ismét, és azon az állásponton volt, hogy egy bűncselekmény halálos ítélettel fenyegetése hozzátartozik az uralkodói hivatáshoz.
Áttérve a világi természetjogi gondolkodásra, a szerző először Hugo Grotius nézeteit veszi górcső alá. Grotius szerint tulajdonképpen az elkövető "akarja" a büntetést, azáltal, hogy elszánja magát a bűncselekmény elkövetésére, melynek a szankció is szükségszerű tartozéka. A szerző rámutat, hogy Grotiusnál mind a megelőzésnek és az elrettentésnek, mind a megtorlásnak van legitimitása - a kulcsszó az, hogy a büntetés valakinek közvetlen és valóságos előnyt jelentsen. A legsúlyosabb bűncselekmények esetében ez az előny a halál, hiszen így az elkövető megszabadul a bűnök által értéktelenné vált életétől. Thomas Hobbesnál a halálbüntetés - csakúgy, mint a büntetés egyáltalán - a közösség többi tagjának önvédelemhez fűződő jogából ered. Spinoza munkásságát a szerző annak tükrében tárgyalja, hogy a filozófus a közösségi létet a természeti állapotnál előbbrevalónak találta. Ebből ered az állami önvédelemhez való jog, amely akár a halállal való fenyegetésben is kifejezésre juthat. Büntetőjog-dogmatikusok számára jelentőséggel bírhat annak kiemelése, hogy Spinoza csak a külső magatartást tartotta büntetendőnek, a gondolatot nem. John Locke halálbüntetés-felfogása a természeti állapotból indul ki, amelyben mindent szabad, ami másnak nem árt. A büntetés célja a megtorlás és az elrettentés; az életellenes bűncselekményeknél, valamint akkor, ha másképp nem óvható meg az elkövetőtől a társadalom, a halálbüntetésnek is helye van.
A felvilágosodás idején született, a halálbüntetésről alkotott véleményeket taglaló harmadik fejezet két címre oszlik. Az elsőben a szerző a francia felvilágosodás nagyjait mutatja be. A legrészletesebben Montesquieu kerül ismertetésre. O megkülönböztette a zsarnokságot és a mérsékelt kormányzatokat; az előbbieknél a halálbüntetés a hatalom megtartásának (alkalmatlan) eszköze, az utóbbinál az élet és testi épség elleni, valamint - a vagyoni szankció hatástalansága miatt - bizonyos esetekben a vagyon elleni bűncselekmények elleni végső eszköz. Rousseau kapcsán a társadalmi szerződés kerül középpontba: ő ennek felrúgásaként értékeli a gyilkosok tetteit, s ez alapján véli alkalmazhatónak a legsúlyosabb szankciót. A továbbiakban a szerző a felvilágosodás korának kevésbé ismert gondolkodóit mutatja be (leszámítva Voltaire-t és Diderot-t, bár egyikről sem esik sok szó). Végül, mint a felvilágosodás szélsőségesei, Robespierre és Marat kerül ismertetésre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
