A büntetőeljárási kódex a kényszercselekmények számos kategóriáját nevesíti. Ennél fogva beszélhetünk az eljárási cselekményen történő jelenlétet biztosító intézkedésekről (pl. előállítás, elővezetés), valamint a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedésekről. Ezek közül különösen a bírói engedélyhez kötött, személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések elrendelésével, alkalmazásával kapcsolatos kérdések merültek fel a Kúria joggyakorlatában. A legfőbb bírói fórum elsősorban az elrendelések megalapozottságát, valamint a törvényi okok mérlegelésével kapcsolatos kérdéseket vizsgálta.
The Hungarian Criminal Procedure Code names several categories of coercive acts. For this reason, we can talk about measures ensuring presence at the procedural act (e.g. production, pre-trial detention), as well as coercive measures affecting personal freedom. Of these, in particular, questions related to the ordering and application of coercive measures related to personal freedom, which are subject to judicial permission, arose in the Hungarian Supreme Court's jurisprudence. The supreme judicial forum primarily examined the validity of the orders, as well as questions related to the consideration of legal reasons.
A Kúria számos jogesettel kapcsolatban értelmezte a személyi szabadságot érintő kényszercselekmények elrendelésével, illetőleg alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket. Az ügyek egy csoportjában kifejezetten az adott kényszercselekmény elrendelésének lehetősége, a törvényességi szabályok betartása képezte a vizsgálatok tárgykörét, míg más esetekben
a Kúria járulékosan rögzített olyan elvi szabályokat, amelyek az adott ügyben elrendelt kényszercselekmények indokoltságára, vagy annak hiányára utaltak. A vizsgált esetek igen összetettek, elsősorban az elrendelések okainak fennállása, a törvényi okok helyes-helytelen értelmezése, valamint a végrehajtási szabályok betartása képezte az eldöntendő jogkérdések alapját. A vonatkozó határozatok elsősorban a bírói engedélyes kényszerintézkedések elrendelésével állnak összefüggésben, ugyanakkor számos jogeset tárgyát az elővezetés, vagy éppen az előállítás alkalmazásának indokoltsága képezte. Jelen tanulmányban a teljesség igénye nélkül kívánok bemutatni néhány elvi jelentőségű döntést, az egyes különböző kényszercselekmények, különösen a bírói engedélyes személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések tekintetében.
Az előállítás olyan rövid tartamú, átmeneti szabadságelvonással járó kényszercselekmény (intézkedés), amelynek elrendelésére, illetőleg foganatosítására a célszemély - konkrét, vagy előre nem meghatározott - eljárási cselekményen történő megjelenésének biztosítása érdekében kerül sor büntetőeljárásban, szabálysértési eljárásban, vagy egyéb rendészeti eljárásban, az érintett személynek a törvényben meghatározott szerv elé történő kísérésével és átadásával. E definíció alapján megállapítható, hogy az előállítás - az elővezetéshez képest - sokkal tágabb körben alkalmazható. Megjegyzem, hogy az előállítás szabadságelvonó jellege vitatott a jogirodalomban, így például a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (továbbiakban: Be.) kommentárja szintén e kényszercselekmény személyi szabadságot korlátozó jellegét emeli ki.[1] A jogalkotó ugyanakkor a törvényben már az előállítás szabadságelvonó jellege mellett foglalt állást.[2]
Az előállítás foganatosítására az egyes szervezeti jogszabályok [a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.), a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény], valamint a Be. alapján is sor kerülhet. A Kúria mindkét esetkörben vizsgálta az elrendeléssel kapcsolatos kérdéseket.
- 1482/1483 -
A Kfv.VI.37.739/2016. számú ügyben - a rendészeti jogkörben alkalmazott előállítás tekintetében - a Kúria megállapította, hogy jogszerűtlen az a mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozat, amely nem vagy nem kellő részletezettséggel tartalmazza a mérlegelés szempontjait. Az ügy alapját az alábbi tényállás képezte: a felperes társaival együtt 2014. február 9-én megjelent a Sándor-palotánál, ahol a magukkal hozott létrát az épület déli homlokzatának erkélyéhez támasztották, azon felmásztak, két molinót kifeszítettek, két zászlót pedig kiemeltek annak tartóiból. A rendőrök többször felszólították őket az erkély elhagyására, melynek csak 20 perc elteltével tettek eleget. A felperest és társait a rendőrök igazoltatták, majd a rendőrkapitányságra előállították és szabálysértés elkövetése miatt meghallgatták.
A felperes a rendőri intézkedés ellen panaszt nyújtott be, melyet az alperes (lásd rendőrség) határozatával elutasított. A rendőrségi álláspont szerint a személyi szabadságot korlátozó intézkedés végrehajtása jog-és szakszerű volt, az megfelelt az arányosság követelményének.
A felperes keresete folytán eljárt elsőfokú bíróság jogerős ítéletében az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Kifejtette, hogy a rendőröket intézkedési kötelezettség terhelte, az előállítás jogalapja fennállt. Mivel azonban az arányosság törvényi követelményének megfelelés vonatkozásában a határozat érdemi indokolást nem tartalmazott, ezért érdemben nem vált felülvizsgálhatóvá. A megismételt eljárásra a bíróság azt az utasítást adta, hogy az arányosság tekintetében vizsgálni kell, volt e olyan legitim cél, amely csak az előállítás útján volt elérhető.
Az alperes a jogerős ítéletet felülvizsgálati kérelemmel támadta, a Kúria azonban az ítéletet hatályában fenntartotta. Osztotta az elsőfokú bíróság jogi érvelését, kiemelve, a bíróság nem minősítheti a támadott határozatot jogszerűnek olyan indokra hivatkozással, melyet a hatósági határozat nem tartalmaz. Az alperesi határozatban az előállítás arányosságához kapcsolódóan a mérlegelés szempontjai nem voltak megállapíthatóak, annak okszerűsége a határozatból nem tűnt ki.[3]
A Kúria nemcsak a rendőrségről szóló törvény, hanem a Be. alapján elrendelt előállítás jogalapjával kapcsolatos kérdésekkel is foglalkozott és elvi éllel megállapította, hogy a személyi szabadság jogszerű elvonásának - így az előállításnak is - jogszabály rendelkezésén kell alapulnia. Ebből következően a személyi szabadságtól megfosztás akkor jogellenes, ha nem törvényes eljárás keretében, törvényben meghatározott okból történik. E döntés alapját a következő tényállás képezte: a pótmagánvádló 2018. július 16. napján terjesztett elő eredményes vádindítványt a volt rendőr alezredes I. r. és a volt rendőr főhadnagy II. r. vádlottal szemben a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 304. § (1) bekezdése szerint minősülő, társtettesként elkövetett jogellenes fogvatartás bűntette miatt. Kétirányú fellebbezések alapján eljárva az ítélőtábla katonai tanácsa mint másodfokú bíróság a 2021. június 25. napján meghozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a volt rendőr alezredes I. r. és a volt rendőr főhadnagy II. r. vádlottat a jogellenes fogvatartás bűntette miatt emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás helyesbítését követően a másodfokú bíróság a vádlottak bűnösségével kapcsolatban az elsőfokú bírósághoz képest eltérő jogi álláspontra helyezkedett. Míg az első fokon eljárt törvényszék katonai tanácsa szerint a pótmagánvádló és dr. K. N. Á. előállítása nem volt jogszerű, mert hiányzott annak törvényi feltétele, a megalapozott gyanú, addig az ítélőtábla úgy foglalt állást, hogy a jogszerű előállításnak nem feltétele az alapos gyanú, elegendő, ha az adott intézkedés alá vont személy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. A másodfokú bíróság utalt a 65/2003. (XII. 18.) AB határozatra, amely szerint a gyanú a nyomozó hatóság tudomására jutott objektív adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy feltehetőleg bűncselekmény történt. Az ítélőtábla szerint a rendőrségről szóló törvény 33. § (2) bekezdés b) pontja alapján a vádlottaknak törvényes lehetőségük volt arra, hogy a pótmagánvádló és dr. K. N. Á. idézése helyett az előállításuk mellett döntsenek, mivel azt az adott ügyben egyszerű nyomozástaktikai szempontok indokolták.
A másodfokú bíróság ítéletével szemben a pótmagánvádló jogi képviselője jelentett be másodfellebbezést mindkét vádlott bűnösségének megállapítása és a bűnügyi költség viselésére kötelezésük érdekében. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság ítéletének alapvető logikai hibája többek között az volt, hogy 1. a pótmagánvádló fogvatartása jogellenességének kérdését kizárólag az előállítás tükrében vizsgálta, az előállítást követő fogvatartás jogszabályi feltételeinek fennállását azonban nem vonta értékelésének körébe, valamint 2. a pótmagánvádlóval szemben nem álltak fenn a gyanú közlésének feltételei, mert a gyanú tárgyát képező bűncselekmény vonatkozásában a pótmagánvádló szándékosságára semmilyen bizonyíték nem állt a vádlottak rendelkezésére. Mindezek alapján indítványozta, hogy a Kúria a másodfokú bíróság ítéletét változtassa meg és a bűncselekmény hiányában felmentett vádlottakat mondja ki bűnösnek jogellenes fogvatartás bűntettében.
A Kúria a másodfellebbezést nyilvános ülésen bírálta el. Az eljárás során a tanács kiemelte, hogy a személyi szabadságtól való, hivatalos személy általi, hivatalos eljárásban történő megfosztás csak akkor lehet bűncselekmény, ha az jogellenes. Jelen ügyben az előállítás alkalmazásának jogszerűségét - amint arra az ítélőtábla is helyesen utalt - az Rtv. előírásai alapján kellett megítélni. A Kúria utalt arra, hogy a
- 1483/1484 -
cselekmény elkövetése idején hatályos korábbi Be. az előállításra vonatkozóan külön rendelkezéseket nem tartalmazott, ilyen szabályozás csak a Be. 2018. július 1. napjától hatályos 117. §-ában jelent meg. Ennek alapján az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontját kellett alapul venni, eszerint a rendőr a hatóság vagy az illetékes szerv elé állíthatja azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható.
A Kúria az Alkotmánybíróság 34/2013. (XI. 22.) AB határozata alapján az alábbi megállapításokat tekintette irányadónak: a büntetőjogi felelősség megállapításának folyamata során a bizonyítás eredményének függvényében a terhelt cselekményért viselt felelősségének valószínűsége növekedhet. Ennek megfelelően a büntetőeljárás egyes, jól körülhatárolható fázisaihoz kapcsolódóan e valószínűség a bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanújától a konkrét személyt terhelő megalapozott gyanún, illetve a vádemeléshez szükséges bizonyosságon keresztül a bűnösség kétséget kizáró megállapításáig erősödhet.
Az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontjának szóhasználata szerinti "bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható" feltételre nézve a folyamatban lévő nyomozás rendelkezésre álló adatai alapján vonható következtetés. Ez azonban az eljáró hatóság, bíróság részéről nyilvánvalóan nem jelenti és jelentheti a bizonyítékok utóbb történő, mindenre kiterjedő értékelését, mérlegelését, egymással való összevetésüket, sem az előállítással érintett, sem pedig az eljárás többi szereplője vonatkozásában. A vizsgált ügyben nem volt kétséges, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a pótmagánvádló az előállításakor bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy volt. Nem tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor az I. r. és II. r. vádlottat az ellenük társtettesként elkövetett jogellenes fogvatartás bűntette miatt emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentette. Mindezek alapján a Kúria a pótmagánvádló jogi képviselője által bejelentett másodfellebbezést elbírálva az ítélőtábla katonai tanácsa ítéletét a Be. 623. §-a alapján helybenhagyta.[4]
Az 1/2007. BKv.[5] még az 1998. évi XIX. törvényhez kapcsolódóan rendelkezett a távoltartás elrendelésének alapvető szabályairól, amelyek közül számos elv a jelenlegi jogalkalmazói gyakorlat tekintetében is irányadó. A jogforrás egyik legfontosabb, a bírói határozathozatalra is irányadó szabálya, hogy a távoltartást elrendelő határozat rendelkező részében nem csupán a távoltartás elrendelésének tényét, hanem betartandó szabályait is meg kell állapítani. Megjegyzem, hogy ezen alapkövetelmény a Be. szabályozási módszeréből is következik, mivel az egyébként is részletesen definiálja a távoltartásra kötelezett személy részére előírható magatartási szabályok esetköreit.[6] Ebből logikusan az következik, hogy a bíróságnak is kellő részletességgel - pl. az érintett intézmények, ingatlanok pontos megjelölésével - szükséges meghatároznia a terheltre nézve kötelezően betartandó normákat.
Másfelől: tekintettel arra, hogy a távoltartás elsődleges célja a sértett jogvédelme, ezért különösen indokolt, hogy a bíróság a lehető legrövidebb időn belül hozzon határozatot az ügyészség, vagy a sértett által előterjesztett indítványok esetében. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy az EJEB a "Kalucza kontra Magyarország" ügyben hozott döntésében elmarasztalta a magyar államot, mivel a kérelem tárgyát képező ügyben másfél év alatt sem született meg a távoltartásról elrendeléséről szóló végzés. A strasbourgi bírói fórum sérelmezte azt is, hogy az 1998. évi XIX. törvény nem tartalmazott speciális határidőt a távoltartásról szóló döntések meghozatalára annak ellenére, hogy az áldozatok védelme miatt az azonnali döntéshozatal lett volna az általános elvárás.[7] Álláspontom szerint a Be. szabályozása egyébiránt továbbra sem felel meg ezeknek a követelményeknek.
Külön utalni szükséges az Alkotmánybíróság távoltartással kapcsolatos - de valójában valamennyi személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés esetében hivatkozható - határozatára [53/2009. (V. 6.) AB határozat], amelynek tárgyát a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény első változata képezte. Az ügy előzménye azon államfői indítvány volt, amelynek alapján a vonatkozó jogszabály által használt fogalmak túl tágan kerültek meghatározásra, így sértették a személyes szabadsághoz, a mozgási szabadsághoz, valamint a tulajdonhoz való jogot.[8] E kezdeményezés esetében kiváló hivatkozási alapnak bizonyult a 46/2007. (VI. 27.) AB határozat is, amely már korábban megállapította, hogy "kiváltképpen fontos a világos, érthető és a jogalkalmazás számára felismerhető normatartalom, és ezek eredményeként a jogalkotó kiszámítható működése abban az esetben, ha a normaszöveg alapjogot korlátoz."[9] Egy másik határozat ugyanakkor arra utalt, hogy egyes alapjogi korlátozásokat más alapvető jogok védelmének célja adott esetben indokolhatja [64/1991. (XII. 17.) AB határozat].
Az indítvány eredményeképpen az Alkotmánybíróság végül arra hivatkozott, hogy az állam nem lehet tétlen bizonyos élethelyzetek
- 1484/1485 -
tekintetében és fel kell lépnie az olyan erőszakkal szemben, amely a fenti alapjogokat sérti, történjen az a magánszférában, vagy azon kívül. Megállapította ugyanakkor, hogy a távoltartás elrendelése miatt okozott jogkorlátozás kizárólag abban az esetben tekinthető alkotmányosnak, ha arra az életet, tesi és lelki egészséget, valamint a szexuális önrendelkezést súlyosan és közvetlenül veszélyeztető tevékenység miatt kerül sor és ezeknek a jellemzőknek valamelyikével az alapul szolgáló bűncselekmény rendelkezik [53/2009. (V. 6.) AB határozat].[10] Az Alkotmánybíróság e jogértelmező tevékenysége alapján megállapítható, hogy alkotmányossági aggályok jelenleg sem merülhetnek fel a távoltartás alkalmazási feltételeinek törvényi szabályozásával kapcsolatban.
Az előzetes fogvatartás bírói elrendelése a 19. század végére vált általánossá a különböző polgári demokráciákban és annak angolszász, illetőleg kontintentális modellje alakult ki. Az angolszász modellben a letartóztatásra előzetes bírói engedéllyel (arrest warrant) vagy anélkül is sor kerülhetett, és annak elsődleges alkalmazó szervévé a rendőrség vált. A francia alapokon nyugvó kontinentális rendszerben ugyanakkor kezdetben elvált egymástól a letartóztatás és a vizsgálati fogság. Amíg a letartóztatás (amely lényegében a mai őrizetnek felel meg) csak pár napig tarthatott és azt valamely rendőri szerv is elrendelhette, addig a huzamosabb ideig tartó fogva tartásról (vizsgálati fogság) már csak a bíró dönthetett és az elrendelés feltételei is egzaktabb módon kerültek meghatározásra.[11]
A hazai bírósági gyakorlat tekintetében mind a nyomozási bírók, mind a vádemelés után eljáró bíróságok határozatainak együttes, átfogó elemzése szükséges. Az elemzés nehézségeit növeli, hogy a Be. szabályozása igen tág körben biztosítja az elrendelések, illetőleg meghosszabbítások lehetőségét az eljárás érdekeire tekintettel. A határozatok meghozatala során ugyanakkor mindig tekintettel kell lenni e kényszerintézkedés megismételhetetlen jellegére. Ez azt jelenti, hogy az elrendelések, illetőleg meghosszabbítások során ugyanazon okra ugyanolyan adatok alapján nem lehet hivatkozni akkor, ha a letartóztatást emiatt az eljárás során már korábban megszüntették. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy újabb adatok alapján ugyanazon letartóztatási okra hivatkozva ne lehetne ismételten az elrendelésről határozni.[12]
A Be. a letartóztatás esetében az elrendelés, a meghosszabbítás és a fenntartás általános, együttesen vizsgálandó, konjunktív feltételeiként az alábbiakat írja elő:
a) a bűncselekmény szabadságvesztéssel való fenyegetettsége (objektív elem),
b) a terhelt bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható vagy vele szemben vádat emeltek (objektív elem),
c) a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés céljának eléréséhez ez szükséges, és az elérni kívánt cél más módon nem biztosítható (szubjektív elem).[13]
A fentiek alapján megállapítható, hogy a bíróság diszkrecionális döntési jogköre, értékelő-mérlegelő tevékenysége már az általános feltételek fennállásának vizsgálatakor megvalósul. Mivel azonban a letartóztatások elrendelésével kapcsolatos jogalkalmazói gyakorlat egyedisége leginkább a különös feltételek értékelése során nyilvánul meg, ezért azokkal külön-külön pontokban foglalkozom.
Ebben a tekintetben az alábbi okok elemzése szükséges:
a) A terhelt megszökött, szökést kísérelt meg, vagy a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság elől elrejtőzött:[14] e feltétel megállapítása egyszerű ténykérdésen alapul, rendszerint az ügyészség által előterjesztett okiratok alapján megállapítható, amelyet a vádhatóság képviselője eleve feltüntet a letartóztatás elrendelésére, vagy meghosszabbítására irányuló indítványában, illetőleg ahhoz csatolja a szükséges okiratokat.
A szökés és elrejtőzés fogalmát a joggyakorlat és a jogtudomány egyaránt definiálta. E két cselekmény közös sajátossága, hogy a terhelt a hatóságok számára önmagát elérhetetlenné teszi, vagy arra kísérletet tesz abból a célból, hogy ezáltal kivonja önmagát a büntetőeljárás alól. Tipikus megnyilvánulási formája az, amikor a terhelt a korábbi életteréből, környezetéből valamilyen módon kiválik. Ennek alapján "megszökésként" kell értékelni azt, ha a terhelt a gyanúsítotti kihallgatását követően megváltoztatja a lakóhelyét, vagy felhagyja korábbi munkahelyét.[15] Megjegyzem, hogy a Be. a terhelt esetében csak a lakcím, értesítési cím, tényleges tartózkodási hely, kézbesítési cím, valamint ezek megváltozása tekintetében írja elő az eljáró bírósággal, ügyészséggel vagy nyomozó hatósággal történő közlési kötelezettséget, a munkahelyi adatok esetében nem.[16] Másfelől nem kötelező e bírói engedélyes kényszerintézkedés alkalmazása még akkor sem, ha a terhelt ezen adataiban változás következik be, de ő azokat a gyanúsítotti kihallgatását követően, a megadott határidőn belül nem jelenti be.
Az elrejtőzés azt jelenti, hogy a terhelt a hatóságok előtt tartósan kívánja leplezni a tartózkodási helyét, tehát például idézésre nem jelenik meg, álnevet használ, vagy ismeretlen helyen tartózkodik. Az elrejtőzéssel kapcsolatosan az 1963-as kommentár különbséget tesz annak önálló és szökéssel együtt végrehajtott változata között. Ennek alapján
- 1485/1486 -
önállónak kell tekinteni az elrejtőzést, ha azt a terhelt állandó lakó-, vagy tartózkodási helyén követi el, ugyanakkor az elrejtőzés a szökéshez kapcsolható, ha a terhelt elhagyja állandó tartózkodási helyét és ezen utóbbi, új helyszínen rejtőzik el.[17]
A szökés, illetőleg elrejtőzés fogalmi meghatározásával a Kúria is foglalkozott a Bpkf.II.528/2019. számú ügyben. A legfőbb bírói fórum megállapította, hogy "az elrejtőzés olyan elérhetetlenséget jelent, amikor a terhelt a lakó- vagy tartózkodási helyét nem hagyja el, de ott az eljárás alól kibúvás szándékával rejtve megbújik, avagy magát egyéb módon hozzáférhetetlenné teszi (pl. hamis személyazonosságot igazol, álöltözetet, álhajat, álszakállt vesz magára). Ezzel szemben szökést valósít meg az, aki az eljárás alól kibúvás szándékával az őt fogvatartó hatóság őrizetéből (felügyelete, ellenőrzése alól) jogellenesen távozik - rendszerint rejtve elhagyja az eljárás folytatója által ismert lakó- vagy tartózkodási helyét." A "megszökött", "szökést kísérelt meg", "elrejtőzött" helyzetek a múltban már megtörtént tényre vonatkoznak. E tény alapján helye van a letartóztatás, vagy más személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésének, egyben fogalmilag kizárt, hogy a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelését a majdani szökés, elrejtőzés veszélyének a kiiktatása alapozza meg.[18] A letartóztatás elrendelése szempontjából egyébiránt nincs jelentősége annak, hogy azt a bíróság a terhelt szökésére, vagy elrejtőzésére alapítja-e. Azonban fontos, hogy a végzésben nem elegendő csak ezek tényére utalni, hanem az is lényeges szempont, hogy a szökést, vagy elrejtőzést megalapozó cselekmény részleteiben is kifejtésre kerüljön (pl. a terhelt ismeretlen helyen tartózkodott, a terhelt elfogásáig életvitelszerűen a háza alagsorában élt).
a) Megalapozottan feltehető, hogy a terhelt a büntetőeljárásban elérhetetlenné válna, így különösen megszökne, elrejtőzne:[19] az alapos feltevés bizonyos jövőbeli cselekményekre, eseményekre vonatkozó alapos gyanú, amellyel kapcsolatban rendszerint nem áll rendelkezésre semmilyen konkrét adat. Az ilyen feltevéseken alapuló letartóztatások legitimitását sokan megkérdőjelezik,[20] ugyanakkor e bírósági döntéseket számos körülmény megalapozhatja, így például a hajléktalan állapot, a külföldi kapcsolatok megléte, a fiatalabb életkor, a bűncselekmény tárgyi súlya, a büntetett előélet, a bűncselekmény elkövetésére jellemző nagyfokú felelőtlenség, az állandó munka, vagy jövedelemforrás hiánya, a családi kapcsolatok hiánya, a feltűnő és gyakori lakcímcsere, az eljárás során tett nyilatkozatok, a szökésre mutató előkészületek, a szervezett bűnözésre utaló jelek, vagy a meg nem térített kár. A szökés, vagy elrejtőzés veszélye ellen szólhat ugyanakkor - az előbbiekben felsoroltak ellentételezéseként - a kellő mértékű szocializálódottság, a külföldi kapcsolatok hiánya, az idősebb életkor, a bűncselekmény kisebb tárgyi súlya, a büntetlen előélet, a vallásos meggyőződés, az állandó munkahely és/vagy jövedelemforrás, a rendezett anyagi körülmények, a családi kapcsolatok megléte, az állandó bejelentett lakcím vagy tartózkodási hely, a megbánó magatartás, a szökéssel összefüggésbe hozható előkészületi jellegű cselekmények teljes hiánya, a rossz egészségügyi állapot, a szervezett bűnözésre utaló jelek hiánya, valamint az okozott kár megtérítése.[21]
A jogirodalomban különösen a bűncselekmény tárgyi súlyának szerepe vitatott. Egyes álláspontok szerint a hosszabb tartamú szabadságvesztéssel fenyegetettség önmagában nem elegendő a szökés veszélyének megállapítására.[22] Az egykori Legfelsőbb Bíróság következetes álláspontja szerint azonban az emberöléssel gyanúsított terhelt esetén ezen feltevés minden esetben megalapozott lehet,[23] a korábbi Fővárosi Bíróság szerint pedig töretlennek tekinthető az a gyakorlat, amelynek alapján a szökés, elrejtőzés veszélyét már önmagában az eljárás megindulásakor is meglapozza az alapos gyanú tárgyát képező cselekmény kiemelkedő tárgyi súlya, illetőleg a kiszabható büntetés mértéke.[24]
Álláspontom szerint az a nézet fogatható el, amelynek alapján a bűncselekmény tárgyi súlya csak egy összetevője lehet a letartóztatás elrendelésének, szerencsésebb tehát, ha a bíróság nem pusztán erre a tényezőre alapítja a letartóztatás elrendelését, vagy fenntartását.
A releváns esetköröket a Be. az alábbiak szerint határozza meg:
a) A terhelt a bizonyítás meghiúsítása érdekében a büntetőeljárásban részt vevő vagy más személyt megfélemlített, jogellenesen befolyásolt, vagy tárgyi bizonyítási eszközt, elektronikus adatot, vagy vagyonelkobzás alá eső dolgot megsemmisített, meghamisított vagy elrejtett:[25] ebben az esetben szintén konkrét adatokkal alátámasztható terhelti magatartásokról van szó, amelyekre az ügyészségi indítványban utalni kell. Ezen túlmenően külön vizsgálatot igényel, melyek azok a terhelti magatartások, amelyek 1. a "védekezési szabadság" körébe tartoznak, 2. súlyosító körülményként jönnek számításba a büntetés kiszabása során, vagy 3. újabb
- 1486/1487 -
büntetőeljárás megindulásának alapjául szolgálhatnak. Ami bizonyos, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények többsége a terhelt által is elkövethető (pl. hamis vád, hamis tanúzásra felhívás), így nem lehet kizárni azt sem, hogy az alapeljárástól teljesen függetlenül újabb büntetőeljárás induljon meg a gyanúsított, vagy a vádlott ellen az alapügyben elkövetett valamely szándékos, büntetendő cselekmény miatt.
b) Megalapozottan feltehető, hogy a terhelt a bizonyítást veszélyeztetné, így különösen a büntetőeljárásban részt vevő vagy más személyt megfélemlítene, jogellenesen befolyásolna, tárgyi bizonyítási eszközt, elektronikus adatot vagy vagyonelkobzás alá eső dolgot megsemmisítene, meghamisítana vagy elrejtene (kollúzió):[26] ebben az esetben a jogalkotó nem kívánja meg, hogy a hipotézis megalapozottsága bizonyítékkal is alátámasztható legyen. Herke Csongor szerint "ez érthető is, hiszen ezen letartóztatási oknál olyan terhelti magatartások jöhetnek számításba, amelyek megléte is nehezen lenne bizonyítható, nemhogy azok veszélye".[27] Álláspontom szerint ugyanakkor ebben az esetben is szükség van valamilyen - akár közvetett - bizonyítékra, amely ezen elrendelési ok fennállását megalapozza, így például a tanú befolyásolásának szándékára utaló jelre, vagy éppen a potenciálisan még meglévő tárgyi bizonyítási eszközök eltüntetésének, vagy hamis tárgyi bizonyítási eszközök elkészítésének lehetőségére. A 2000-es kommentár egyebekben két erre utaló adatot, nyomot is példaként említ: ilyen a terhelt kijelentése, vagy a fogdából kijuttatott levele.[28]
Megjegyzem, hogy az eljárás sikerének veszélyeztetése minden nyomozás kezdetén felmerülhet opcióként, még akkor is, ha mindössze egy fogvatartott terhelt van az ügyben. Sőt: feltáró jellegű beismerő vallomás esetében is előfordulhat, hogy - az ennek fejében szabadlábon védekező -terhelt az egyéb bizonyítékok (pl. tanúvallomások, okiratok) eltüntetésével, módosításával igyekszik elérni, hogy cselekménye enyhébb minősítés alá essen. Ezért a bíróságnak pusztán általánosságban az eljárás meghiúsulásának vagy megnehezítésének a lehetőségére való utalása nem elégséges oka a letartóztatásnak, ahhoz valamely konkrét ok, körülmény megjelölése is szükséges.[29] A bírósági végzésben tehát ebben az esetben utalni kell azokra a körülményekre, amelyek valószínűsítik a terheltnek az eljárás meghiúsítására irányuló szándékát, valamint arra is, hogy az objektív körülmények lehetővé teszik-e egyáltalán a meghiúsítást.[30] Ami bizonyos, hogy a terhelt tagadása, illetőleg védekezésének következetlensége ilyen esetekben önmagában nem lehet a letartóztatás oka, mindez ellentétben állna a terhelt eljárási jogaival, különösen a védelem jogával.
A bűnismétlés esetköreit a Be. taxatíve meghatározza, ennek alapján e letartóztatást megalapozhatja:
a) A bűnismétlés ténye: ebbe a körbe tartozik az, ha 1. a terhelt a gyanúsítotti kihallgatását követően az eljárás tárgyát képező bűncselekményt folytatta, vagy 2. a gyanúsítotti kihallgatását követően elkövetett újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt gyanúsítottként hallgatták ki.[31] E körülmény konkrét, az ügyészség által előterjesztett indítványban foglalt tényadatok alapján állapítható meg.
b) A bűnismétlés veszélye: ebbe a körbe tartozik, ha megalapozottan feltehető, hogy 1. a terhelt a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, 2. az eljárás tárgyát képező bűncselekményt folytatná, vagy 3. a terhelt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el.[32]
E feltevés (hipotézis) csak akkor lehet megalapozott, ha konkrét adatokkal alátámasztható, továbbá e körülményekre az elrendelésről, vagy meghosszabbításról szóló végzésben utalni kell. A feltevésnek egyrészt a bűncselekmény befejezésének objektív lehetőségén, másrészt a terhelt szubjektív tudattartalmán (pl. kijelentésein) kell alapulnia.
Az 1. pont tekintetében csakis az eljárás tárgyát képező cselekmény véghezvitelének feltételezéséről lehet szó, tehát más - a gyanúsítást, vagy vád tárgyát nem képező - cselekmény véghezvitelének szándéka ebben a tekintetben nem nyerhet értékelést (ez a lehetőség csak a 3. pont esetében merülhet fel, de akkor is csak szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény jöhet számításba).
A 3. pont tekintetében a bíróságnak meg kell indokolnia az elrendelés, vagy meghosszabbítás alapjául szolgáló alapos feltevését, meg kell jelölnie az újabb várható bűncselekményt, utalnia kell a bűncselekmény szabadságvesztéssel való fenyegetettségére, valamint azt is alá kell támasztania, hogy a bűncselekmény elkövetésének fennáll az objektív (reális) esélye, illetőleg a terheltnek mindez szándékában állhat.[33] Megjegyzem, hogy ha az eljárás tárgyává tett bűncselekménnyel az újabb bűncselekmény törvényi egységet képez, akkor ez nem számít újabb bűncselekménynek, tehát a letartóztatás elrendelésére ebben az esetben, ilyen alapon nem kerülhet sor. Ugyanez a tétel megállapítható akkor is, ha pl. az üzletszerűség törvényi egységet képez és ennek része az újabb bűncselekmény.[34]
A bűnismétlés veszélyére tekintettel elrendelt letartóztatás indokolt lehet
- vagyon elleni bűncselekmények elkövetője esetén, ha nem rendelkezik állandó vagyonnal, jövedelemmel, munkahellyel és emiatt feltehetőleg a közeljövőben is bűncselekmények elkövetéséből tartaná fenn magát,
- 1487/1488 -
- ha a terhelt büntetett előéletű és a folyamatban lévő eljárással párhuzamosan más eljárás is folyamatban van ellene,
- ha a súlyos testi sértés elkövetője a bűncselekményt a sértett sérelmére már többször elkövette,
- ha szervezetten elkövetett bűncselekménysorozatról van szó (pl. kábítószer-kereskedelem),
- ha különös képzettséget igénylő elkövetési formáról van szó (pl. zsebtolvajlás).
Ugyanígy szólnunk kell a letartóztatás elrendelése ellen szóló érvekről is, ennek alapján annak elrendelése nem indokolt, ha
- a terhelt egy speciális - pl. hivatali - helyzetet használ ki a sorozatos bűncselekmények elkövetésére, de ebből a pozíciójából, beosztásából eltávolítják,
- folytatólagosan elkövetett 1 rendbeli szeméremsértés esetén, ha a vádlott a terhére rótt bűncselekmény elkövetését beismerte és büntetlen előéletű,
- ha a bűnelkövetés szorosan adott szituációból fakadt és annak ismétlődése kizárt[35] (pl. távoltartás, vagy bűnügyi felügyelet elrendelésével).
A Kúria több szinten is foglalkozott a letartóztatások elrendelésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A letartóztatás végrehajtása tekintetében elsősorban a védővel való kapcsolattartás lehetősége, illetőleg annak korlátozása vet fel jogértelmezési kérdéseket. A beadványok tárgya sok esetben a hatékony védelemhez való jog és az adott büntetésvégrehajtási intézet működési rendjének ütközésével áll összefüggésben.
Ezzel kapcsolatban a Kúria megállapította, hogy "a védekezés jogát nem vonja el az, hogy a vádlottnak és védőnek alá kell vetniük magukat a büntetésvégrehajtási intézetek legális rendjének". E döntés alapját az alábbi tényállás képezte: az ítélőtábla elutasította a vádlottak védői által az előzetes letartóztatás megszüntetése és nyomkövető technikai eszközzel ellenőrzött házi őrizet elrendelése érdekében előterjesztett indítványokat. E végzés ellen a vádlottak és védőik fellebbeztek. Az I. rendű vádlott arra hivatkozott, hogy a fogvatartása folytán megnehezült a védekezésre felkészülése, különösen azért, mert a büntetés-végrehajtási intézetben csak az üvegfalon keresztül kiabálva érintkezhetett a védőjével, valamint az üvegfal résein keresztül körülményes volt az iratok átadása is. Ehhez hozzátette, hogy magatartása mindvégig kifogástalan volt, ráadásul a nyomkövető technikai eszközzel ellenőrzött házi őrizetből egyébként sem tudott volna megszökni. Az I. rendű terhelt védője - a felkészülést akadályozó körülményként - utalt a büntetés-végrehajtási intézetbe történő beléptetés hosszadalmas voltára, valamint a nyomozati iratok papíralapú másolatának kiadása iránti indítványának elutasítására is.
A Kúria megállapította, hogy az ítélőtábla helyes indokkal utasította el a védői indítványokat, egyúttal leszögezte, hogy a védekezés lehetősége természetesen nem azonos a szabadlábon védekező, valamint a fogvatartott személy esetében. Mindazonáltal, sem a vádlottak, sem a védők nem állították, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben történő fogvatartás a védelem jogának elvonását eredményezte volna és az is egyértelmű volt, hogy a vádlottakat és védőiket kötik a büntetés-végrehajtási intézetek legális rendjének betartását biztosító normák. Ezenfelül, a bíróság mindig csak a letartóztatás tárgyában dönt, s ez nem áll összefüggésben azzal, hogy foganatosítása legális korlátok közé szorítja a védelemre irányuló tevékenységét. A kifejtettek alapján a Kúria a megtámadott határozatot mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta.[36]
Az óvadék a távoltartás és a bűnügyi felügyelet magatartási szabályainak megtartását biztosító intézkedés. A Be. alapján a terhelt vagy védője indítványozhatja, hogy a bíróság állapítsa meg az óvadék összegét, és az óvadék letétele esetére letartóztatás helyett távoltartást, bűnügyi felügyeletet, vagy távoltartást és bűnügyi felügyeletet rendeljen el.[37] Fontos azonban, hogy a bíróságnak minden esetben mérlegelnie kell ezen alternatív kényszerintézkedések alkalmazásának lehetőségét. Ezzel kapcsolatban a Kúria vízi közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó veszélyeztetésének vétsége miatt folyamatban volt büntetőügyben, a Bt.III.750/2019/21. számú ítéletében a legfőbb ügyész törvényesség érdekében benyújtott jogorvoslati indítványát elbírálva megállapította, hogy a Budai Központi Kerületi Bíróság 42.Bny.1646/2019/2. számú, illetőleg a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 26.Bnyf.8434/2019/15. számú végzésének óvadékra vonatkozó rendelkezése törvénysértő volt. A Kúria az indokolásában a következőket emelte ki: ha a kényszerintézkedésről határozó bíróság megállapítja, hogy a bűnügyi felügyeletnek nincsenek meg a feltételei, akkor mindezt óvadék kiszabásával sem lehet kiküszöbölni, vagyis, ha a bűnügyi felügyelet törvényileg nem alkalmazható, akkor az óvadék sem lehet alkalmas ennek ellentételezésére. A Kúria döntése alapján a vonatkozó ügyben az alsóbb fokú bíróságok határozatai törvénysértők voltak, mert a bűnügyi felügyelet elrendelésének e határozatok alapján sem álltad fenn a feltételei.[38]
Az óvadéki eljárásokhoz kapcsolódó alapvető szabályokat a Kúria a 4. számú büntető kollégiumi véleményében (a továbbiakban: 4. BKv.), még az
- 1488/1489 -
1998. évi XIX. törvény tekintetében rögzítette. Ennek bizonyos elvei a jelenleg hatályos Be. tekintetében is irányadónak tekinthetők, ugyanakkor számos rendelkezése (pl. az óvadék összegét a bíróság határozza meg akkor is, ha a terhelt annak összegére nem tesz javaslatot) már nem alkalmazható.[39]
Megjegyzem, hogy az óvadéki eljárások kezdeményezése az egyes európai államokban meglehetősen eltérő képet mutat: így például Angliában és Walesben a rendőrség kifejezetten követelheti az óvadék letételét, ha az elkövető beismeri a bűncselekmény elkövetését és elfogadja az óvadék követelését.[40] Ehhez képest hazánkban a terhelt vagy védője indítványozhatja az óvadék összegének megállapítását.[41]
Összefoglalva megállapítható, hogy a jogalkotó az 1998. évi XIX. törvényhez képest sokkal részletesebben szabályozta az óvadék jogintézményét, ugyanakkor az óvadék összegének bíróságok általi megállapítása tekintetében egységes jogalkalmazói gyakorlatról még nem beszélhetünk. Jóllehet, a Be. minimális előírásokat tartalmaz ezzel kapcsolatban, amelynek alapján: 1. az óvadék összege nem lehet kevesebb, mint ötszázezer forint, illetőleg 2. annak összegét a bíróság a jelenlét biztosításával, a bizonyítás megnehezítésével vagy meghiúsításával, illetve a bűnismétléssel kapcsolatos fenyegetettség mértékéhez igazodóan, a bűncselekmény tárgyi súlya alapján, a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére is figyelemmel állapítja meg.[42] A közeljövőben azonban szükségesnek mutatkozik majd olyan kúriai állásfoglalás kidolgozása - akár joggyakorlatelemző csoport felállításával -, amely empirikus kutatási adatokra támaszkodva rögzíti az óvadék összege meghatározásának minimumszabályait.
A személyi szabadságot érintő kényszercselekmények elrendelésével kapcsolatos bírósági gyakorlat folyamatos elemzése a közeljövőben is szükséges. A kényszerintézkedések körébe tartozó, a házi őrizetet, illetőleg lakhelyelhagyási tilalmat felváltó bűnügyi felügyelet esetében különösen a végrehajtási szabályok terhelt általi betartásával kapcsolatos statisztikai adatok, illetőleg a magatartási szabályok megszegése esetén alkalmazott szankciók vizsgálata indokolt, mivel ebben a körben egyértelműen kikristályosodott bírói gyakorlatról még nem beszélhetünk. Ugyancsak szükséges az óvadéki eljárások lehetővé tételével, illetőleg az óvadék összegének megállapításával kapcsolatos bírósági határozatok tendenciáinak nyomon követése. A letartóztatások elrendelésével, illetőleg meghosszabbításával kapcsolatos döntések esetében különösen a határozatok indokolásával kapcsolatban szükséges további minimumkövetelmények meghatározása, különös tekintettel a letartóztatások különös feltételeinek mérlegelési szempontjai körében. E vizsgálatok hatékonyságát a közeljövőben is elsősorban a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának rendszeres működése biztosíthatja.
[1] Bérces Viktor: A büntetőeljárás reformja és a bizonyítás alapkérdései, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2021.
[2] Faragó Ágnes: Az előzetes letartóztatás elrendelésének feltételrendszere (Szakdolgozat), Pécs, 2000.
[3] Herke Csongor: A kényszerintézkedések taktikája, In: Kriminalisztika (szerk.: Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián), Ludovika, Budapest, 2022.
[4] Herke Csongor: A letartóztatás, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2002.
[5] Kommentár a büntetőeljárási törvényhez (szerk.: Polt Péter), Wolters Kluwer, Budapest, 2018.
[6] Tóth Andrea Noémi: A távoltartás jogintézménye, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2018.
[1] Kúria Kfv.VI.37.739/2016.
[2] Kúria Bpkf.II.528/2019.
[3] Kúria Bt.III.750/2019/21.
[4] Kúria Bfv.II.1.672/2016.
[5] Kúria Bhar.III.1.002/2021/9.
[1] 4.BKv.
[2] 46/2007. (VI. 27.) AB határozat.
[3] 53/2009. (V. 6.) AB határozat.
[4] 64/1991. (XII. 17.) AB határozat.
[5] BH 1995.505.
[6] BH 1996.578.
[7] FBK 1995.11.
[8] R (87) 18. Ajánlás a büntetőeljárás egyszerűsítéséről. https://kuria-birosag.hu/hu/etmb/r-87-18-ajanlas-buntetoeljaras-egyszerusiteserol.
[9] Tájékoztató a Kfv.VI.37.739/2016. számú rendészeti tárgyú jelentős ügyben. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kfvvi377392016-szamu-rendeszeti-targyu-jelentos-ugyben.
- 1489/1490 -
[10] Tájékoztató a Kúria 2019. június 2-án hozott, Bpkf.II.528/2019. számú jelentős ügyben hozott határozatáról. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/kuria-hatarozatot-hozott-kenyszerintezkedes-szabalyainak-megszegese-es-bunugyi-felugyelet.
[11] Tájékoztató a Kúria Bfv.II.1.672/2016. számú jelentős ügyben hozott határozatáról. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kuria-bfvii16722016-szamu-jelentos-ugyben-hozott-hatarozatarol-vedekezes-jogat-nem.
[12] Tájékoztató a Kúria Bt.III.750/2019/21. számú ügyben kihirdetett ítéletéről. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/dunai-hajobaleset-nincs-helye-ovadeknak-ha-bunugyi-felugyelet-elrendelesenek-nincsenek-meg. ■
JEGYZETEK
[1] Kommentár a büntetőeljárási törvényhez (szerk.: Polt Péter), Wolters Kluwer, Budapest, 2018, 288.
[3] Tájékoztató a Kfv.VI.37.739/2016. számú rendészeti tárgyú jelentős ügyben. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kfvvi377392016-szamu-rendeszeti-targyu-jelentos-ugyben (2023. július 31-i letöltés).
[4] Kúria Bhar.III.1.002/2021/9. https://kuria-birosag.hu/hu/kuriai-dontesek/147-i-szemelyi-szabadsag-jogszeru-elvonasanak-jogszabaly-rendelkezesen-kell (2023. július 20-i letöltés).
[5] https://kuria-birosag.hu/hu/kollvel/12007-bk (2023. július 20-i letöltés).
[6] Ennek alapján előírható, hogy a kötelezett személy 1. meghatározott lakást hagyjon el és onnan maradjon távol, illetve 2. a távoltartással érintett személy tényleges tartózkodási helyétől, munkahelyétől, az e személy által rendszeresen látogatott intézményektől vagy egyéb helytől, különösen nevelési, nevelési-oktatási- vagy gyógykezelés céljából látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során látogatott épülettől tartsa távol magát [Be. 280. § (3) bekezdés.].
[7] Tóth Andrea Noémi: A távoltartás jogintézménye, Debrecen, 2018, Debreceni Egyetem, 150. http://hdl.handle.net/2437/262971.
[8] A köztársasági elnök ennek alapján a jogszabály vonatkozó részei alkotmányellenességének megállapítását kérte. Tóth i. m. 148.
[9] http://public.mkab.hu/dev/dontesek.nsf/0/1878FE72229CDA6BC1257ADA005257AB?OpenDocument (2023. június 30-i letöltés).
[10] Tóth i. m. 147-148.
[11] Herke Csongor: A letartóztatás, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2002, 15-16.
[12] Herke Csongor: A kényszerintézkedések taktikája, In: Kriminalisztika (szerk.: Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián), Ludovika, Budapest, 2022, 542.
[13] Be. 276. § (1) bekezdés.
[14] Be. 276. § (2) bekezdés aa) pont.
[15] Herke [2002] i. m. 89.
[16] Be. 39. § (3) bekezdés b) pont.
[17] "A kommentár elrejtőzésnek tekinti mind a terhelt tényleges elbújását (pl. padlózat alatti üregben, padláson), mind azt, ha a terhelt hollétéről sem hozzátartozói, sem munkatársai, szomszédai nem tudnak felvilágosítást adni." Herke [2002] i. m. 91.
[18] Tájékoztató a Kúria 2019. június 2-án hozott, Bpkf.II.528/2019. számú jelentős ügyben hozott határozatáról. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/kuria-hatarozatot-hozott-kenyszerintezkedes-szabalyainak-megszegese-es-bunugyi-felugyelet (2023. július 31-i letöltés).
[19] Be. 276. § (2) bekezdés ab) pont.
[20] Herke [2002] i. m. 99.
[21] Uo. 92-93.
[22] Uo. 94.
[23] Vö. BH 1996.578. és BH 1995.505.
[24] FBK 1993.33.
[25] Be. 276. § (2) bekezdés ba) pont.
[26] Be. 276. § (2) bekezdés bb) pont.
[27] Herke [2002] i. m. 99.
[28] Uo.
[29] FBK 1995.11.
[30] Herke [2002] i. m. 101.
[31] Be. 276. § (2) bekezdés ca) pont.
[32] Be. 276. § (2) bekezdés cb) pont.
[33] Herke [2002] i. m. 108.
[34] Uo. 107.
[35] Faragó Ágnes: Az előzetes letartóztatás elrendelésének feltételrendszere (Szakdolgozat), Pécs, 2000. Idézi: Herke [2002] i. m. 104-105.
[36] Tájékoztató a Kúria Bfv.II.1.672/2016. számú jelentős ügyben hozott határozatáról. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kuria-bfvii16722016-szamu-jelentos-ugyben-hozott-hatarozatarol-vedekezes-jogat-nem (2023. június 30-i letöltés).
[37] Be. 285. § (1) bekezdés a) pont.
[38] Tájékoztató a Kúria Bt.III.750/2019/21. számú ügyben kihirdetett ítéletéről. https://kuria-birosag.hu/hu/sajto/dunai-hajobaleset-nincs-helye-ovadeknak-ha-bunugyi-felugyelet-elrendelesenek-nincsenek-meg (2023. június 30-i letöltés).
[39] Lásd az óvadék megállapítására irányuló indítványban - kötelező jelleggel - meg kell jelölni a letenni kívánt óvadék összegét [Be. 285. § (2) bekezdés].
[40] R (87) 18. Ajánlás a büntetőeljárás egyszerűsítéséről. https://kuria-birosag.hu/hu/etmb/r-87-18-ajanlas-buntetoeljaras-egyszerusiteserol (2023. július 20-i letöltés). Vö. Az angolszász jogrendszerek nyomozási szakaszának egyik lehetséges módozata, amikor a rendőrség őrizetbe veszi a gyanúsítottat és írásban megvádolja bűncselekmény elkövetésével (charge). Ezt követően kétféle döntést hozhat: 1. a bírósági eljárás kezdetéig továbbra is fenntartja az őrizetet, vagy 2. rendőrségi óvadék fejében szabadlábra helyezi a terheltet azzal, hogy közli a bíróság előtti kötelező megjelenés helyét és időpontját. In: Bérces Viktor: A büntetőeljárás reformja és a bizonyítás alapkérdései, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2021, 125.
[41] Be. 285. § (1) bekezdés.
[42] Be. 286. § (2) bekezdés.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar Büntető Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszék; főtanácsadó, Kúria. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
