Ismeretes, hogy a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás jogilag három pilléren nyugszik:
1. az 1958-ban, az ENSZ keretében létrehozott, a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló Egyezmény (kihirdette az 1962. évi 25. tvr.), a New York-i Konvenció, amit a továbbiakban Egyezménynek, vagy Konvenciónak fogunk nevezni (részes államainak száma: 144);
2. az UNCITRAL (UN Commission on International Trade Law) által kidolgozott és 1975-ben közzétett választottbírósági (minta-) Szabályzat (UNCITRAL Rules) és
3. az 1986-ban közzétett, ugyancsak a UNCITRAL keretében megalkotott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra vonatkozó Mintatörvény (UNCITRAL Model Law on International Commercial Arbitration).
Köztudott, hogy a Mintatörvény célja egy olyan modell létrehozása volt, amely segíti az egyes országokat a mai kor követelményeinek megfelelő új, nemzeti választottbírósági törvény megalkotásában, vagy e tárgyban korábban létrejött szabályozásuknak a Mintatörvényhez történő alakításában. E cél a nemzetközi kereskedelem szereplőinek javát kívánta szolgálni, hiszen a globalizálttá vált kereskedelemből származó jogvitákat kívánatos - legalább alapjaiban - "világszínvonalon" harmonizált eljárás keretében rendezni.
Fölmerülhet a kérdés: miért nem került sor egy nemzetközileg egységesített Polgári perrendtartás kidolgozására is? Tapasztalható, hogy a nemzeti eljárásjogi kódexek erősen beágyazottak az adott ország jogi tradícióiba. A jogharmonizációs törekvések e területen alig lettek volna belátható időn belül eredményesek. A több évezredes múltra visszatekintő ún. alternatív vitamegoldási módokhoz tartozó választottbíráskodás "laikus" természeténél fogva lényegesen kötetlenebb a polgári bíróságok eljárási rendjénél, és az arbitrációban jellemzően fontos szerephez jut a felek autonómiája. Az elmondottak vezethették az UNCITRAL-t arra az elhatározásra, hogy - immár több évtizedes - tevékenysége alatt három lényeges, az alternatív vitarendezést szabályozó dokumentumot is megalkosson, amelyek közül kettő foglalkozik kifejezetten a választottbíráskodással: a fent említett (minta-) Szabályzat és a Mintatörvény. (A harmadik a nemzetközi kereskedelmi egyeztetésre vonatkozó Mintatörvény - Model Law on Inernational Commercial Conciliation). A Mintatörvény sikeressége vitathatatlan, hiszen e modellt közzététele óta immár több mint 65 ország vette alapul modern nemzeti választottbírósági törvényének megalkotásakor. Ezek közé tartozik Magyarország is.
Mielőtt hatályos választottbírósági törvényünkről szólnánk, érdemes megemlíteni, hogy - ha el is tekintünk a választottbíráskodás hazai, középkori gyökereinek ismertetésétől - e területre vonatkozó rendelkezéseket már a 1852. évi ún. ideiglenes perrendtartásban találunk. Az 1868. évi LIV. törvénycikk először mondja ki a választottbírósági ítélet közvetlenül történő végrehajthatóságát, valamint azt is, hogy a választottbírósági megállapodásban (compromissumban) meg nem nevezett választottbíró megválasztása érdekében az érdekelt fél a "rendes bírósághoz" fordulhat.
A választottbíráskodásra vonatkozó első részletes szabályozást a Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. tartalmazta. Az említett jogszabály XVII. címe szólt a választottbíróságról. A 767-788. paragrafusokban található rendelkezésekről - anélkül, hogy mélyebb elemzésükbe bocsátkoznánk - megállapíthatjuk, hogy azok többsége mai szemmel is modernnek tekinthető. Ismeretes, hogy a XIX. század végén és a XX. század első felében Magyarországon már működtek állandó választottbíróságok, és érdemes arra is gondolni, hogy esetenként a mai gyakorló jogászoknak is használható, igen színvonalas szakirodalmi munkák foglalkoztak ezzel a területtel.
Az 1911. évi I. t.c. viszonylag részletes szabályaihoz képest szembetűnően szerény volt az 1952. évi Polgári perrendtartás (Pp.) választottbírósági eljárásról rendelkező XXIV. fejezete, amelyet a Vbt. helyezett hatályon kívül. A Pp. korábban érvényben lévő 360-364. §-ai szűkszavúan rendelkeztek a választottbíráskodásról. A 360. § csak igen korlátozott körben engedte meg e vitarendezési mód kikötését: az (1) bekezdés szerint választottbírósági eljárásnak volt helye
a) gazdálkodó szervezet és külföldi fél,
b) külföldi felek, továbbá
c) belföldi gazdálkodó szervezetek közötti jogviszonyból származó vitás ügyben. Ez utóbbi esetben csak akkor, ha törvény, törvényerejű rendelet vagy minisztertanácsi rendelet azt lehetővé tette.
Az érvénytelenítési kereset benyújtásának lehetőségét a Pp. csak az ad hoc választottbírósági eljárás esetében tette lehetővé, a "Kamarai Választottbíróság", azaz a Pp. keletkezésekor egyetlen állandó Választottbíróság döntései esetében érvénytelenítésre nem volt lehetőség. E jogszabálya nemzetközileg szokásosnál lényegesen jobban korlátozta az állami bíróságnak a választottbírósági eljárással összefüggő szerepét.
Ha nagyon lassan is, de az idő múlásával megszűntek azok a korlátok, amelyek a gazdaság hazai szereplőit megakadályozták abban, hogy éljenek a kereskedelmi választottbíráskodás előnyeivel. Így elsősorban az úgynevezett külkereskedelmi szerződések belföldi "háttér" megállapodásaira [32/1967. (IX. 23.) Korm. sz. rendelet], valamint a szállítási és vállalkozási szerződések vonatkozásában [7/1987. (II. 1.) Mt. sz. rendelet], engedélyezte a jogalkotó a választottbírósági hatáskör kikötését. Jelentős áttörést hozott a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. tv. 18. §-a, amely a társasági szerződésből származó jogviták eldöntésére engedte meg e fórum kikötését.
További előrelépést jelentett a Polgári Törvénykönyvet módosító 1993. évi XCII. számú törvény, amely a Ptk.-ba újonnan beiktatott 7. § (2) bekezdéssel a gazdálkodó szervezetek között kötendő valamennyi szerződésre lehetővé tette választottbírósági hatáskör kikötését. E rendelkezés értelmében a választottbírósági hatáskör kikötésének még előfeltétele volt az, hogy mindkét fél gazdálkodó szervezet legyen.
Amikor - 1989-ban - Magyarországon is felmerült az a gondolat, hogy a választottbíráskodásra vonatkozóan a Mintatörvény adaptációjával új jogi szabályozást kellene alkotni, eldöntendő volt a kérdés: egyetlen törvény szülessék-e a belföldi és nemzetközi választottbíráskodásra vagy az új jogszabály csak a nemzetközi választottbíráskodás kérdéseit rendezze, ahogyan azt a Mintatörvény teszi. Utóbbi esetben a belföldi választottbíráskodásra vonatkozó új rendelkezéseket - más országok példájához hasonlóan - a Pp. foglalta volna magába. Aránylag rövid vita után az a vélemény győzött, hogy semmi nem indokolja a belföldi és a nemzetközi választottbíráskodás szabályainak két jogszabályba történő foglalását, hiszen mindkét eljárás alapelvei azonosak. Hazánkban nem merült fel az a megoldás, amit később Németország (1998.), majd Ausztria (2006.) is alkalmazott, hogy a választottbíráskodásra vonatkozó egységes szabályozást a Polgári perrendtartás egyik fejezeteként dolgozza ki. Így az 1994. évi LXXI. számú törvény hatálya mind a belföldi, mind a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásra kiterjed. Tanulságos és - talán mondhatjuk - követendő is lenne az a mód, ahogy a Vbt. tervezete elkészült. A "korabeli" Igazságügyi Minisztérium bölcsességét dicséri, hogy e jogszabály kidolgozásának feladatát az akkor hazai viszonylatban még egyedüli választottbírósági intézményre, a Magyar Gazdasági Kamara (MGK) mellett szervezett Választottbíróságra delegálta. A munkabizottság vezetésével az első szövegtervezetet előkészítő Szász Iván professzort bízta meg. Ezt a döntést megalapozta az a tény, hogy korábban az UNCITRAL keretében működő, a Mintatörvényt kidolgozó munkacsoportot is Szász Iván irányította. A bizottság tagjai voltak többek között Bánrévy Gábor és Németh János professzorok, n. Kampis György főosztályvezető és a szerző is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
