2006 őszén látott napvilágot az ELTE akadémikus professzora: Hamza Gábor és a KRE egyetemi docense, Nótári Tamás közös tanulmánykötete. A válogatás húsz, korábban már publikált munkát gyűjt egybe, így lehetőséget ad a több, mint tíz év alatt íródott és egyenként nehezebben hozzáférhető dolgozatok együttes tanulmányozására és a két szerző munkásságának árnyaltabb megismerésére. A kötet kronologikus sorrendbe rendezve teszi közzé a tanulmányokat, a legnagyobb részt természetesen a római jog körében írt munkák jelentik, összesen nyolc ilyen tárgyú írást találunk. A kötet második tematikai egységét a hat középkori tárgyú tanulmány jelenti. Az újkorba és napjainkba átvezető utolsó négy dolgozatot stílusosan és mintegy keretszerűen zárja le Hamza Gábor Megjegyzések a római jog szerepéről a jogászképzésben című tanulmánya.[1] A kötet utolsó munkája, nemzetközi hírű klasszika-filológus és bizantinológus Szádeczky-Kardoss Samunak emléket állító tanulmány[2] méltó megemlékezés a tanítvány, Nótári Tamás részéről mestere irányába nemcsak ezzel a nekrológgal, hanem talán az egész kötettel is. Az alábbiakban a szerzők két-két ókori tárgyú tanulmányát elemezzük részletesen, a többi tanulmányra csupán röviden térünk ki, az egész kötetre vonatkozó általánosabb megjegyzések keretében.
- 204/205 -
"Róma - ellentétben a görögséggel - csak egyetlen kifejezetten államelméleti művet alkotott: Cicerónak ‘Az államról' című dialógusát" - írja Havas László.[3] A munka magyar nyelven mégis csupán 1995-ben látott napvilágot[4] Hamza Gábornak köszönhetően. A magyar nyelvre való átültetés - szöveg összetettségét tekintve - igen nehéz munkája mellett a mű értelmezése és feldolgozása tekintetében is komoly feladatai voltak a fordítónak. "Cicero munkásságát szokás volt gyakran félreismerni és lebecsülni, részben önállótlannak, eklektikusnak, részben konzervatívnak vagy éppen retrográdnak minősíteni" - írja Havas László.[5] Ugyancsak elgondolkodtatóak Hamza Gábor tanulmányában írt sorai: "Cicero állambölcseleti szempontból kiemelkedő jelentőségű munkáinak, elsősorban dialógusainak elemzését legtöbbször a filozófiai oldalról való megközelítés jellemzi. Sajnálatos módon igen gyakran erősen háttérbe szorul a történeti és jogi megközelítés."
A szerző már tanulmánya legelején rámutat erre a megítélésbeli ellentmondásosságra, felhívva egyben a figyelmet a jogtörténeti feldolgozás szükségességére. A tanulmány első része a De re publica keletkezésének történelmi környezetét mutatja be, felismerve, hogy Cicero kora nemcsak gondolkodástörténeti szempontból nagy jelentőségű, hanem történelmi aspektusból is fordulópontot jelent. A római állambölcselet szempontjából a Kr. e. 1. század a görög és római állambölcselet Polübiosznak köszönhető összekapcsolása miatt tekinthető kiemelkedő jelentőségűnek. A városállamot középpontba állító és azt idealizáló platóni és arisztotelészi felfogással szemben Polübiosz már a polisz-állapoton túlnövő, birodalommá váló államokat - Spártát, Karthágót és Rómát - állítja követendő példának, utóbbiban megtalálva a létező - és nem utopikus - ideális államot. A Polübioszt követő ún. Scipio-kör érdeme óriási a politikailag még mindig városállami keretek között működő Róma előtt álló változtatási szükségesség elméleti megalapozásában. Az elmélet és a gondolkodás mellett azonban éppoly fontosak a praxis, a történelmi események síkján megfigyelhető változtatási kísérletek. Sulla közjogilag új formában felvett és
- 205/206 -
gyakorolt dictatori címe (dictator rei publicae constituendae causa), a két "triumvirátusnak" nevezett hatalmi szövetség, Caesar örökös dictatorsága mind az intézményi keretek elégtelenségét, megváltoztatásának szükségességét és azok kísérletét tükrözik.
A Cicero állambölcseletét bemutató második és harmadik részben Hamza Gábor a szerző bölcseleti munkáját és filozófiatörténeti jelentőségét foglalja össze rendkívül jól válogatott részletekkel illusztrálva. A görög és római állambölcselet, a régi városállami szervezet és az új birodalmi-állam, továbbá a politikai és társadalmi téren egymással erőegyensúlyba kerülő populares és optimates közötti kapcsolat, szintézis megteremtésére való felhívás Cicero bölcseleti munkásságának egyik legfontosabb eleme. A három alkotmányforma (királyság, arisztokrácia, demokrácia) körforgás-szerűsége, virágzó és hanyatló formába jelentkezése ugyancsak a görög gondolkodás kezdeteitől jelen van. A tanulmányban idézett részlet azonban jól rámutat arra a jellemzően római felfogásra, hogy az államformákat az államférfiak, a megfelelő személyek töltik meg tartalommal. Az államok működésében ezért a vezető tisztségeket betöltő, egymást folyamatosan váltó személyiségeken, magistratusokon múlik az állam sikere, élete. A magistratusok, az egyes személyek és az ősi erkölcsök (mores maiorum) rómaiaknál megfigyelhető kiemelkedő jelentőségére most nincs lehetőségünk részletesen kitérni.
A tanulmány negyedik része (Az ideális állam alapjai Cicero gondolkodásában) rámutat: Cicero a római felfogást követi abban a tekintetben, hogy nem utopizálja az ideális államot, hanem Rómában meg is találja azt. Az általa alapvetőnek tartott "kevert alkotmány" (mikté politeia) a görög gondolkodás legnagyobbjaitól kezdve megtalálható, Cicero azonban a görögökkel szemben azt nem elméleti alapon dolgozza ki. Cicero érzékeli a római állam szervezeti és erkölcsi (nem hatalmi!) válságát, annak megoldására a hagyományos római értékekre: (auctoritas, traditio, mores) építve tesz kísérletet, de úgy, hogy azok közé integrálja a görög eredetű bölcseleti felfogások elemeit éppúgy, mint az új társadalmi rétegek és hatalmi tényezők igényeit. A több olvasatban is értelmezhető concordia és consensus szükségességének felismerése és elméletének kidolgozása Cicero nagy érdeme, amely azonban csak elméleti síkon marad. Korának gondolkodóival egyetemben ugyanis ő sem ismeri fel a hadsereg politikai és társadalmi szerepének és hatalmi súlyának rohamos növekedédét. A köztársasági korszak hadserege az állami és hatalmi szempontból is egymást kiegyenlítő három erő a populus, a nobilitas és a magistratusok között megoszlott. Az 1. Századra azonban állandó intézménnyé vált, amely
- 206/207 -
nemcsak fizikai ereje, hanem a társadalom minden más csoportjánál egységesebb szerveződése miatt is a jövő hatalmi viszonyainak alapvető meghatározója lett. A Cicero által jellemzett - és sokszor félreértelmezett - legjobb polgár, princeps civitatis vagy moderator rei publicae sem egy köztársasági keretek közötti monarcha, vagy éppen egy hatalmát burkoltan gyakorló hadúr, hanem a res publica értékeinek, intézményeinek helyreállítója, a válságban lévő államrendre megmentést hozó concordia és szintézis gyakorlati, politikai megteremtője. A történelem válasza a római köztársaság válságára ismert. Az elmélet szintjén szintetizáló Cicero után Octavianus Augustus valósította meg a gyakorlatban birodalom számára további feljődést jelentő államszervezeti megújulást a régi intézmények lehetőség szerinti meghagyásával, de a politikai realitások figyelembe vételével.
Hamza Gábor tanulmánya végén Cicero későbbi korok gondolkodására gyakorolt bölcseleti hatását mutatja be, jól képviselve a tanulmánykötet többször is megfogalmazott alapelvét, miszerint a letűnt korok szellemi termékeit legalább annyira fontos hatásaiban, mint önmagában vizsgálni. A dolgozathoz mellékelt, gondosan összeválogatott jegyzetapparátus különleges módon nemcsak Cicero művéhez és állambölcseleti munkásságához szolgáltat szakirodalmat, hanem a szerző korának legfontosabb politikai és történelmi kérdéseit elemző munkákra is felhívja a figyelmet.
Hamza Gábor másik, alábbiakban tárgyalt tanulmánya nem elsősorban témájának részletes elemzését, sokkal inkább az azzal összefüggő problémafelvetéseket tartalmazza és a vonatkozó szakirodalomra és tudományos álláspontokra ad rendkívül értékes iránymutatásokat.[6] A tanulmány a közvetlen demokrácia képviseletére, pontosabban a hatalom ellenőrzésére hivatott görög-római tisztségeket, intézményeket tárgyalja, melyeket a későbbi korok gondolkodói példaértékűnek tekintettek és saját rendsze-
- 207/208 -
reikben is életre próbáltak hívni. Közülük két intézménnyel foglalkozunk részletesen: a római tribunatus, és a késő-császárkori defensor civitatis intézményével.
A köztársasági Róma néptribunusának 494-ben életre hívott intézménye egy már több évszázada létező politikai struktúrába épített be egy újabb meghatározó elemet. A magistratusok, a senatus és a népgyűlés(ek) hatalmi megosztottságára épülő köztársasági államszervezet újszerű eleme volt a mindhárom intézmény jogosítványaiból részesülő tribunus plebis tisztsége. Vitán felül áll, hogy a tribunatus a patriciusok és plebejusok közötti megegyezés (foedus) eleme, tehát elsősorban politikai és nem államszervezeti okokból kreált hivatal, melynek legfontosabb tulajdonsága, hogy csak plebejusok pályázhattak tisztségére. A hagyományos magistraturákba való előlépés folyamatos megnyílásával azonban ez a szerepe csökkent, és előtérbe kerülhetett a magistratusi hatalmat korlátozó, ellenőrző funkció. Ebben a vonatkozásban valóban kiemelt jelentőségű kérdés - ahogy a szerző rámutat -, hogy a tribunusoknak joguk volt-e a magistratusok intézkedésével szemben közbelépni és azt megakadályozni, vagyis volt-e lehetőségük a magistratus-collegák által megvalósítható intercessio gyakorlására. Ugyancsak fontos kérdés, hogy az általuk élvezett tribunicia potestas egyenlő értékűnek tekintehető-e a magas magistratusok (consules, praetores) által gyakorlot imperiummal. A tribunicia potestas kiemelt jelentőségére utalhat, hogy Octavianus Augustus is gyakorolta azt annak ellenére, hogy nem volt (patricius származása miatt nem lehetett) néptribunus.
E két kérdés - a tribunusi intercessio és potestas problematikája - azért érdemelne részletes elemzést, mert ezek nélkül a tribunusi jogkör népgyűlési és senatusi hatalmat korlátozó jogosítványai (ius agenndi cum plebe - cum patribus, ius intercedendi) mutatkoznak meg erőteljesen és háttérba szorulnak a magistratusi hatalmat korlátozó jogok. Ezek ismerete nélkül túlzó lehet a tribunatus hatalomkorlátozó és ellenőrző szerepének kihangsúlyozása.
Hasonló veszélyekkel járhat a késő-császárkori defensor civitatis modern ombudsman előképének tekintése. A pénzügyi igazgatás legfontosabb részét képező főadó, az annona beszedése ebben a korszakban a civil kormányzatokat összefogó legfelsőbb adminisztráció a praefectus praetoriók hatáskörébe került. Az adószedés közvetlen feladatát elvégző városok ezzel párhuzamosan elveszítették a tartományi kormányzattól való függetlenségüket. Az adószedés városi tanácstagok, curialisok feladatává tételével próbálta a központi hatalom a rá háruló, helyi igazgatással összefüggő terhek egy részét az anyagi teljesítőképessége szempontjából még ter-
- 208/209 -
helhető rétegre hárítani. Szervezetük és működésük meghatározásába is egyre erőteljesebben beleszólt a birodalmi vezetés.
A kötelességek megnövekedése miatt egyre népszerűtlenebb városi tisztségeket a központi hatalom kényszerintézkedések sorozatával tartotta fönn. A városi vezető testületben való tagság a tanácstagok fiainak és egy bizonyos vagyonnal rendelkezőknek kötelezővé vált. A várost nem lehetett a kormányzó engedélye nélkül elhagyni, ha valaki öt évnél tovább tartózkodott a városán kívül, vagyona a városra szállt. A szabályok betartását és az esetleges kényszerintézkedések foganatosítását a kormányzókra bízták, vagyis a helyi igazgatás legfontosabb szereplőit egymással szembeállították. A városok testületei a rajuk kirótt adóterhet elsősorban a vidék lakosságán próbálták meg behajtani. Az immunitást élvező nagybirtokok, az adóbehajtás köréből kivett vidéki területek megnövekedése jelentősen csökkentette az adóalanyok körét. Az adóteher nagy része így is a városi lakosságra és az adók beszedéséért személyes felelősséggel tartozó curialisokra hárult. A curialisokkal szembeni állami kényszerintézkedések így értelemszerűen tovább szigorodtak.
Az adószedés új módszere, a lakosságra és a városi vezetőkre háruló növekvő terhek elől a városi lakosság és maguk a városi tisztviselők is vidékre próbáltak menekülni. Az állam ezt a folyamatot az egyes társadalmi csoportok szigorú helyhez kötésével nyilvánvalóan csak lassítani tudta. A városok fokozatos hanyatlásával a központi igazgatás és a helyi önigazgatás korábbi szerencsés és növekedést biztosító feladatmegosztása és érdekközössége megszűnt. A városi vezető rétegek sorsát a birodalmi kormányzat alárendelte a hadsereg, a bürokrácia és a velük összefonódott vidéki nagybirtokosok érdekeinek. A korábban széleskörű autonómiával rendelkező városok vezető testületeiben megjelentek a birodalmi tisztviselők. A curator a tartományi központ által küldött városi tisztviselő volt, aki a város által végzett adószedést koordinálta. Az állam ezzel nemcsak a lakosság és a vezető rétegek közötti legfontosabb összekötő csoportot veszítette el, hanem a területi igazgatás alapegységeit is.
A birodalmi vezetés ezt a szerencsétlen folyamatot kívánta mérsékelni azzal, hogy megszervezte 364-ben a védők (defensores civitatis) tisztségét, akiknek a vidéki lakosságot kellett volna megvédeniük a városi tisztviselők adóterhet áthárító gyakorlatával szemben. A curialisok nehéz helyzetbe kerülésével azonban őket is meg kellett védeniük a tartományi kormányzókkal szemben. Mindazonáltal a védők is a központi hatalom emberei voltak - hiszen a praefectus praetorio nevezte ki őket öt évre - vagyis inkább a curatorhoz hasonló feladatot láttak el, mint a municipiális érdekek érvé-
- 209/210 -
nyesítését. A védők kiválasztási rendszerét utóbb módosították azzal, hogy nem a praefectus praetorio nevezte ki őket, hanem a curialisok és a püspökök választották. A tisztség a neki szánt szerepet azonban így sem tudta betölteni.
Anastasius a védők helyébe új hivatalnokot, a praefectus praetoriónak alárendelt, vindexet állította, aki az adókivetés és adóbehajtás feladatait is ellátta, így ő felelt az addig curialisokhoz tartozó pénzügyi igazgatási feladatokért. A tisztség betöltői azonban hamar kompromittálódtak, megvesztegethetővé váltak. Iustinianus ezért megszüntette a vindex intézményét, és az adószedés feladatait visszaadta a curialisoknak. Emellett a városi autonómia egy részének visszaállítását is célozta az az intézkedése, amely a város élére ismét a védőt állította. A védő ezúttal már független volt a praefectus praetoriotól. Kétévi időtartamra választották a curialisok közül, ellenőrző szerve a területileg illetékes püspök volt. A védő, mint a város feje (arkhón) a városi igazgatás minden területét felügyelte. Elnökölt a curia ülésein, bíráskodott, és segítette a curialisokat az adók behajtásában. Az önkormányzatukat tekintve szabadabbá váló városok mindazonáltal pénzügyi feladataikban továbbra is alá voltak rendelve a tartományi kormányzóknak és a praefectus praetoriónak. Utóbbi jelölte ki a behajtandó adó összegét, ő hozzá kellett fordulni iránymutatásért adóügyekben.[7]
A defensores történetében tehát mindenképen meg kell különböztetnünk egymástól az Anastasius előtti és a iustinianusi szabályozást. A részletesebb elemzést mellőzve annyit talán megállapíthatunk, hogy "antik jogvédő szervnek" legfeljebb utóbbit tekinthetjük.
E két hivatal - a tribunatus és a defensores - is jól mutatja, hogy csak nagyon körültekintően és árnyalt módon közelíthetünk a közvetlen demokrácia antik előképeinek tekinthető intézményekhez. Hamza Gábor tanulmánya mindazonáltal nagyszerű kiindulópontot ad ehhez a vizsgálódáshoz. Roppant módon megkönnyíti az elemző munkáját, hogy tömören, de mégis széleskörű tájékozottságot tükrözve mutatja meg a legfontosabb megközelítési szempontokat és értékelési érveket.
- 210/211 -
Nótári Tamás tanulmánya példamutató alapossággal elemzi a római tekintélyfogalom vallási, politikai és közjogi vonatkozásait, nagyszerűen határolva el a téma szempontjából alapvető, de gyakran értelmezési nehézségeket jelentő fogalmakat: az auctoritast, a nument, a geniust és az imperiumot. A római közjog vizsgálata szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú a tisztviselés, a politikai szerepvállalás és a vallás összekapcsolódási pontjainak átlátása, megértése. Ezt az igencsak nehéz feladatot könnyíti meg számunkra a szerző a probléma remekbe szabott feldolgozásával.[8] A tanulmány középpontjában álló numen fogalmának részletes elemzése a szó etimológiájából kiindulva annak közjogi szempontból jelentős aspektusait veszi sorra. Ezek közül elemzésünkben a numen-fogalom főhatalom-gyakorlásában játszott szerepéhez fűzünk néhány megjegyzést különös tekintettel a triumphus intézményére és a korai császárkultuszba beépülő numen Augusti fogalmára.
A numen kifejezés, mint emberfeletti képességeket kifejező, mégis földi személyekhez kapcsolódó emberi tulajdonság ezen kettős jellege jól példázza a római fölfogás emberek istenítésére vonatkozó ambivalens szemléletét. A római gondolkodásban a tisztviselés, a méltóságvállalás, sőt az állami intézmények működése is emberi világ fölött álló, magasabbrendű képességeken alapuló emberfeletti tevékenység, melyet azonban számtalan korlát határol el a tevékenységet végzők isteni szintre emelésétől, epifániájától. A vezetés, irányítás, kormányzás képessége a római történelem kezdetétől emberfeletti tulajdonság, melyet sűrűn átszőnek a vallási képzetek, szimbólumok. A római magistratusok éppúgy megörökölték az őket megelőző királyok szakrális jellegét, mint ahogyan Augustus is átvette ezeket a szakrális elemeket hatalma reprezentálására. A tisztviselés emberfeletti képességekhez kötéséből vezethető le a római felfogás - göröggel szembeni - markáns jellemzője is, amely szerint elsősorban nem az intézményeken, hanem az azokat viselő személyeken múlik a köztársaság sikere, érvényesülése. Ők rendelkeznek ugyanis azzal a numennel, pontosabban numinózus erővel, amely képes tartalommal megtölteni a hivatali hatalmat az imperiumot vagy a potestast. A magistratusokat körülvevő
- 211/212 -
megkülönböztetett tisztelettel és szakralitással a görög világban nem találkozunk.
A köztársasági hagyományok közül ezt az emberfelettiséget leglátványosabban talán a győztes hadvezérnek kijáró triumphus és az ahhoz kapcsolódó szimbólumok fejezték ki. A triumphus szertartásának kialakulása a capitoliumi Juppiter kultusz Kr. e. 509-es bevezetéséhez kapcsolható. Az eredeti vallási hagyománynak megfelelő diadalmeneteket a 3. század végéig tartottak. A később tartott triumphusokat már nem tekinthetjük a szakrális hagyomány folytatásának. A triumphus idejére a győztes hadvezér kivételes, szinte isteni tiszteletben részesült. Erre az egy napra magára ölthette a capitoliumi Juppiter szobor öltözetét a toga palmatát és a felette viselt, aranycsillagokkal díszített toga pictát. A triumphator kétkerekű, négy ló vontatta quadrigát hajtott, ugyanolyat, amilyen a capitoliumi templom csúcsát díszítette. Az isteni ornátus felöltése mégsem jelentett egyben istenné változást, hiszen a triumphator áldozatot mutatott be Juppiter templomában és erre az időre letette hatalmi szimbólumait. A hadvezér a triumphus során nem Juppitert, inkább annak szobrát személyesíti meg. A főisten capitoliumi szobráról veszik le az említett hadvezéri köpenyeket, a triumphator arcát cinóbervörösre festik ezzel hasonlítva az agyagból készült Juppiter szoborhoz. A hadvezér diadalkocsin való merev, előre tekintő tartása is meglehetősen szoborszerű. Isteniségének látszatszerűségét hangsúlyozza a diadalmenet egyik legjellegzetesebb kelléke, a triumphator mögött quadrigáján álló rabszolga, aki folyamatosan emlékezteti őt halandóságára (hominem te memento! Hoti anthrópoi eisin!).
A korai császárság uralkodókultusza a köztársaság tisztviselőit és hadvezéreit körülvevő, tiszteletet kifejező szimbólumok princeps személye köré gyűjtött együttesében fejeződött ki. A köztársasági szimbólumok mellé csak másodsorban, fokozatosan csatlakozott egy keleti eredetű, szakrális eszköztár. A szerző helyesen hangsúlyozza ki, hogy a római köztársasági és vallási hagyományokban gyökerező uralkodókultuszt fogalmilag élesen el kell választanunk a keleti típusú felfogásoktól. Augustus is felhasználta saját hatalma transzcendens oldalról való alátámasztására a numinozitást kifejező szakrális elemeket. Ennek során a magistratusokat megillető szakrális eszköztár kisajátításával és magának való fönntartásával teremtett új minőséget, nem pedig új szimbólumok megalkotásával. A keleti elemek római uralkodófölfogásra gyakorolt - a szakirodalomban nemegyszer túlhangsúlyozott - hatását tehát csak jelentőségüknek megfelelően szabad értékelnünk.
A szakrális elemek közül Augustus esetében is kiemelkedik az élő ember számára kijáró legmagasabb szintű tisztelet, a triumphus hagyománya.
- 212/213 -
Az első princeps előbb arra kapott jogot, hogy összes nyilvános szereplése alkalmával viselhesse a hadvezéri koszorút, majd megszerezte azt a privilégiumot, hogy minden esztendő első napján a triumphatori öltözetet magára ölthesse. Ezzel a győztes hadvezérnek kijáró tisztelet szűk, egy napos tartamát kívánta időben állandósítani és személye körül összpontosítani.
A korai-császárkor princepsének transzcendens minősége ugyancsak jól tüközi az embernek kijáró isteni tisztelet körében megfigyelhető római óvatosságot. Augustus életében nem vált istenivé, divusszá, de megkapta a Divus Iuliusszá lett Caesar után a Divi filius titulust. Az Augustus név Kr. e. 27-ben történt felvételében is szerepet kaptak bizonyos szakrális képzetek. Caesart és Augustust követően hagyománnyá vált, hogy a korai császárkor uralkodóit haláluk után szenátusi határozattal, consecratio formájában istenivé (divusszá) avathatták. Az istenivé vált uralkodók kultuszát egyes városokban erre a célra szervezett hattagú papi bizottság (seviri augustales) vezette. Az istenné avatott ősökkel rendelkező uralkodók támogatták őseik kultuszát, hiszen így legitimálták saját isteniségüket is (mint isten fiai, divi filius). Caesar, majd Augustus kultusza saját papokkal, kultuszhelyekkel rendelkezett.
Az "augustusi császár" lényegiségének két világ közötti átmeneti jellegét nagyzerűen ragadja meg a szerző azzal, hogy a numen Augusti és a genius Augusti fogalompárját szembeálítja és összeveti. Ennek során kifejti, hogy a princeps rendelkezik geniusszal és numennel is, de nem válik életében sem numenné, sem geniusszá. A római felfogás tehát csak isteni tulajdonságokat "engedélyezi" földi személyeknek, isteni lényegiséget nem. Az istenivé avatással pedig az isteni lényegiséget nyerik el a halott császárok és nem válnak istenivé.
A szerző rendkívül kiérlelt és gazdagon jegyzetelt tanulmányát stílusosan egy elgondolkodtató befejezéssel zárja, amellyel a római gondolkodás numinozitáshoz való neurotikus viszonyára és a tremendum maiestatis érzésére hívja fel a figyelmet.
A Commentariolum petitionis, vagyis A hivatalra pályázók kézikönyve a ránk maradt legrégebbi - Kr. e. 64-ben keletkezett - kampánystratégiai irat. Ebben Quintus Tullius Cicero, a szónok-politikus, Marcus Tullius Cicero öccse ad bátyjának tanácsokat ahhoz, hogy Marcus miképpen nyerheti el
- 213/214 -
a consuli méltóságot. A munka korszerű magyar nyelvű fordítása Nótári Tamásnak köszönhetően 2006-ban látott napvilágot. A fordításhoz írt - alábbiakban elemzett - utótanulmány első részében a szöveg műfaji és történeti kérdéseit vizsgálja.[9] A szöveg eredetileg egy magánlevél, nem a latin irodalmi szóhasználatban kommentárnak (commentarius) nevezett munka. A szerző, Quintus Tullius Cicero is csak commemtariolumnak nevezi és levele végén kéri meg fivérét Marcust arra, hogy ossza meg vele észrevételeit, hogy utóbb a mű valódi commentariusként láthasson napvilágot. Nótári Tamás tanulmánya második részében a szerzőség kérdésére vonatkozó ellentétes álláspontokat ismerteti, mindazonáltal rámutat arra, hogy - ha másért nem, a bizonyítékok hiányában - az ifjabb Cicerót kell a mű szerzőjének tekintenünk.
A munka tartalmi elemzését magában foglaló részekben Nótári Tamás a köztársasági Róma választásainak különös jelentőségű intézményeit emeli ki: a collegiumokat, a clientelát és az ambitust. Ezek bemutatása során vázolja a két Cicero politikai pályafutását. A téma tárgyalási módszere így meglehetősen újszerű, hiszen a szerző nem a választási szabályok, hagyományos intézmények bemutatását adja, nem a "Hogyan pályázzunk?", vagy a "Hogyan legyünk magistratusok?" kérdésére ad választ, hanem a római választások világának realitásaiba ad betekintést, az események és döntések mögött álló tényleges befolyásoló tényezők elemzését végzi el, valóban a "Hogyan nyerjünk?" kérdését válaszolva meg. A választások megnyerése ugyanis az előnyös képességek (szónoki képesség, rátermettség) és a hagyomány szintjén megkövetelt erények mellett - sok esetben helyett - elsősorban anyagi és "emberi" támogatást igényelt, amelyet nemegyszer erkölcsileg és törvényileg is kétes eszközökkel értek el. A magánszemélyek által alapított collegiumok eredetileg egy adott településen lakó vagy egy vallási kultuszhoz tartozó emberek védelmi közösségei voltak, idővel azonban a politikai harcokban is szerepet vállaltak.
- 214/215 -
Az őket megfizető patronusok érdekében kampányoltak, sokszor a törvényesség határait feszegetve képviselték pártfogójuk érdekeit, gyengítették annak ellenfeleit.
Az ugyancsak választási célokra igénybe vett patronus-cliens viszony a tárgyalt időszakban már elveszíti eredeti jellegét. A patronus anyagi támogatásáért hálával és megbecsüléssel tartozó cliens szolgálata helyett sokkal előnyösebb volt a collegiumok vezetőit megnyerniük a hivatalra pályázóknak. A kampányban hangadó szerepet játszó, kandidálókat sorban felkereső köszöntők (salutatores) "meggyőzése" ugyancsak nagyobb jelentőséggel bírt a clientela igénybe vételénél. A patronus-cliens viszony meglazulásával egyébként is meglehetősen ingataggá, anyagi szolgáltatásoktól függővé vált a cliensek magatartása, pártállása.
Nótári tanulmánya jól mutat rá, hogy a magistratusok elnyerése még egy olyan erkölcsi magaslatot képviselő személy számára is, mint Marcus Tullius Cicero komoly anyagi teljesítőképességet és politikai kompromisszumokat igényelt. Utóbbira példa Cicero korábbi ellenfelével, későbbi consultársával Antoniusszal való kiegyezése. A választásokkal összefüggő csalások, vesztegetések féken tartására Rómában is kísérletet tettek, a rendszer lényegéből fakadóan azonban ezek a kísérletek csak ellentmondásosak lehettek.
Erre az ellentmondásosságra jó példa, hogy a törvényileg szankcionált választási csalást, az ambitust megkülönböztették az erkölcsileg megvetett, de nem büntetett etikátlan kampányolástól, az ambitiótól. Az anyagi szolgáltatásokra épülő kapcsolatok: a clientela és a salutatio nem számítottak ambitusnak, vagyis ezek lelple alatt továbbra is meg lehetett valósítani a választási vesztegetéseket, lefizetéseket. A vonatkozó törvények és senatusi határozatok így értelemszerűen csak a megengedett pártfogás körén kívül eső jelenségeket szankcionálhatták (párthívek pénzért toborzása, gladiátori játékokra ingyenjegyek osztása, túlzott mértékű vendégelés stb.), a rejtett vesztegetésekkel szemben nem tudtak érdemben fellépni. A tanulmány legvégén a szerző a választási csalási ügyekben ítélkező törvényszék (quaestio ambitus) kialakulását és működését mutatja be. Nótári Tamás dolgozata nagyszerű betekintést nyújt a kései-köztársaság politikai viszonyaiba, reálisan és lényeglátóan árnyalva a korszakról kialakított képünket.
A kötet további ókori témájú munkái közül Nótári Tamás Lélek- és sorsmérés Homérosnál és Vergiliusnál - című tanulmánya az igazságszolgáltatás egyik legősíiibb és legismertebb szimbólumát, a mérleget állítja elemzése
- 215/216 -
középpontjába.[10] Iustitiát gyakorta láthatjuk különböző ábrázolásokon mérleggel a kezében, mérleggel mint az igazságszolgáltatás eszközével, az igazságosság jelképével a görög irodalomban több helyen is találkozunk. Nótári az Ilias szöveghelyeinek elemzésével vizsgálja a jognak, illetve az igazság(osság)nak Homérosznál kifejlődött fogalmát. A mérleg-szimbolika kimerítő elemzésével szolgáltat új adalékokat a témához. Nótári Tamás Hésiodos és a jogbölcselet kezdetei - című munkája a Kr. e. VIII. és VII. század fordulóján élt Hésiodos fő művei a Theogonia (Istenek születése) és az Erga kai hémerai (Munkák és napok) részleteiből emel ki néhány jogtörténeti és bölcseleti elemzés számára tanulságos fogalmat.[11] A tanulmány talán legértékesebb része az antik jogtörténet egyik legsokoldalúbb fogalma a diké előfordulásának és szerepének vizsgálata a homérosi eposzokban és a hésiodosi Ergában. Nótári Tamás A lándzsa mint hatalmi és tulajdoni jelkép az ókori Rómában című munkájában egy másik fontos jogtörténeti szimbólum, a lándzs (hasta) szimbolikatörténeti elemzését végzi el.[12] A legis actio sacramento in rem gaiusi leírásából kiindulva vizsgálja a szerző a lándzsa és a pálca jelképiségét, jog- és vallástörténeti párhuzamokkal, analógiákkal illusztrálva. Hamza Gábor Idegen hatások a római jogban a tizenkéttáblás törvénytől a római jog klasszikus koráig című munkája a jogfejlődés egyik legjelentősebb korszakát tekinti át az antik jogtörténet egészének összefüggéseibe ágyazva.[13] A szakirodalomban kevésbé hangsúlyozott más ókori jogokból átvett intézmények felmutatásávalé új megközelítési szempontokat ad a római jog leginkább elemzett korszakának feldolgozásához.
- 216/217 -
A középkori jogtörténet körében írt tanulmányok közül elsőként Nótári Tamás Virgil - püspök és paródiaszerző című munkáját olvashatjuk.[14] Virgil, Salzburg ír származású püspökének (749-784) nevéhez fűződik a salzburgi historiográfia legkorábbi műveinek, a Gesta sancti Hrodberti confessoris, a Libellus Virgilii és a Liber confraternitatum megalkotása. A szerző először a korszak bajor bel- és külpolitikai viszonyait elemzi, majd Virgil és Bonifác összeütközését követi nyomon. Tanulmányában elsősorban Virgil bajorországi működését tárgyalja részletesen. Nótári Tamás Egy kora középkori koncepciós per - III. Tasziló trónfosztása című tanulmánya III. Tasziló bajor herceg koncepciós perét, pontosabban annak jogi hátterét elemzi.[15] III. Taszilót, a Bajorországban két évszázadon át uralkodó Agilolfing-dinasztia utolsó hercegét trónjától Nagy Károly nem katonai összecsapásban fosztotta meg, hanem egy 788-ban megrendezett koncepciós perben. A frank uralkodó előbb mind kül-, mind pedig belpolitikailag elszigetelte Taszilót, majd 787-ben vazallusává tette. Fő vádként a hűbérúr iránti hűtlenséget, valamint a királyi sereg engedély nélküli elhagyását hozták fel Tasziló ellen. A tanulmány behatóan elemzi Tasziló hűségesküjét, így a per megismerése révén képet kaphatunk a középkori hűbéri jog legfontosabb elemeiről is.
A kötet tizenegyedik tanulmányának címe Metód pere a Regensburgi Zsinaton.[16] Nótári Tamás munkája először a karantánok közti, majd a
- 217/218 -
pannóniai keresztény térítés koncepcióját írja le, és bemutatja a pápa, a bizánci császár és a keleti-frank uralkodó bulgáriai missziós törekvéseit. A jogtörténeti elemet ezúttal Metód regensburgi pere körülményeinek bemutatása jelenti. A Conversióban megfogalmazott vádakra, illetve ezek hátterére, valamint Metód tanításának további sorsára világít rá a jogtörténész szemszögéből. Nótári Tamás negyedik középkori témájú írása A kereszténység és az iszlám harca Enea Silvio Piccolomimi (II. Pius pápa) világképében címet viseli.[17] A tanulmány Aeneas Sylvius Piccolomineus, a későbbi II. Pius pápa (1458-1464), a kiváló humanista és jeles egyházpolitikus gondolkodását és gyakorlati ténykedését mutatja be. A szerző által elemzett két forrást egyaránt áthatja a török terjeszkedéstől való félelem és az azzal szembeni fellépésre serkentő egyházpolitika. Az egyik egy 1454-ben a frankfurti gyűlésen elmondott, Konstantinápoly pusztulásáról és a törökök ellen indítandó háborúról szóló beszéd, a másik forrás a már pápaként Mohamed szultánhoz írott levele, amelyben hosszabban fejtegeti az iszlámról alkotott nézeteit.[18]
- 218/219 -
Hamza Gábor Szent István törvényei és Európa címet viselő tanulmánya[19] az első magyar király jogtörténeti szerepét méltatja. Jelentőségét azon a téren hangsúlyozza ki, következetesen eljárva megteremtette az egységes magyar jogrendszer alapjait. Hamza Gábor megközelítési módszerének és következtetéseinek újszerűsége abban áll, hogy széles forrásanyagra támaszkodva meggyőzően bizonyítja: Szent István törvényei nemcsak a magyar jogegység megteremtését jelentették, hanem a római (bizánci) jog elemeit is magában foglaló ius egyetemességét, és a consuetudo hagyományaival szervesen egyesíteni tudó európaiságot is. Mindez döntő mértékben járult hozzá hazánk Európába integrálódásához. Hamza Gábor Accursius és az európai jogtudomány kezdetei című munkája a nagy középkori jogtudós munkásságát teszi elemzés tárgyává.[20] Accursius a Glossa ordinaria megalkotásánál nyilvánvalóan támaszkodott elődei glossza-összeállításaira, így kiváltképp mestere, a bolognai egyetemen működő Azon munkáira, ennek ellenére műve eredeti alkotásnak tekinthető. Accursius, a középkori jogtudomány első korszakos alakjának nehezen túlbecsülhető jelentőségéhez szolgál kiváló adalékokkal a tanulmány.
A jelenkorunkba vezető négy tanulmány mindegyike Hamza Gábor munkája. Közülük időrendben első A macedón kérdés megjelenése az európai politikában.[21] A függetlenségét 1991. január 25-én deklaráló Macedónia 1991. november 17-én elfogadott alkotmányának Preambuluma értelmében Macedónia a macedón nép nemzeti állama, amely valamennyi nemzeti kisebbségnek egyenjogúságot és az állandó együttélést biztosítja. Mindez magában foglalja a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy kulturális és nemzeti sajátosságaikat ápolják. Ez a szabályozás az európai és különösen a balkáni népek között példaértékűvé teszi ezt a kis területű és
- 219/220 -
fiatal államot. Többek között ezért is mutatja be tanulmányában a szerző kevéssé ismert macedón történelem és jogfejlődés útját. Hamza Gábor Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányfejlődése és Európa című tanulmányában az USA alkotmányfejlődését mutatja be és azzal párhuzamosan elemzi az Európában megalkotott törvénykönyveket.[22] A téma megközelítésének sajátossága, hogy nemcsak magában elemzi az észak-amerikai állam alkotmányfejlődésdét, hanem az antik és az újkori Európa politikai gondolkodóinak, állambölcselőinek (Platón, Aristotelés, Cicero, Sallustius, Sir Edward Coke, John Milton, John Locke, Hugo Grotius, William Blackstone, Montesquieu) hatását mutatja ki a jogtörténet leghosszabb ideje hatályos alaptörvényének létrejöttében.
Hamza Gábor Sir Henry Maine és az összehasonlító jogtudomány című tanulmányában Sir Henry James Sumner Maine 1861-ben megjelent korszakos jelentőségű "Az ősi jog összefüggése a társadalom korai történetével és kapcsolata a modern eszmékkel" (Ancient Law, its Connection with the Early History of Society and its Relation to Modern Ideas) című művéhez szolgáltat új adalékokat.[23] Talán a munkánál is nagyobb jelentőségű a jogösszehasonlítás diszciplinájának életre hívása, oktatási feltételeinek megteremtése. A Maine számára 1869-ben, Oxfordban létesített tanszék jelentette ez utóbbi kiindulópontját. Hamza Gábor utolsó modern korra vonatkozó tanulmánya A "Harmadik Birodalom" eszméje a német filozófiai, irodalmi és politikai gondolkodásban a XX. Században.[24] A munka nagy érdeme, hogy a nemzetszocialista Németországra vonatkozó, az általános
- 220/221 -
felfogásban rosszul, vagy nem pontosan élő képzeteket korrigálja, árnyalja. A "Harmadik Birodalom" elnevezés például nem volt Németország elnevezése, sőt éppen a Német Birodalmi Propagandaminisztérium tiltotta meg 1939-ban a kifejezés hivatalos használatát. Ettől fogva Németország hivatalos neve "Nagynémet Birodalom" lett. A Birodalom szó újszerű használata tehát - a történelmi elődökkel ellentétben - nem a korábbi birodalmakkal való folytonosságot hangsúlyozta, hanem egy új minőségű és ebben a minőségében első és egyetlen állam létét.
A tanulmánykötet értékelésekor egyedül a nyomdai kivitelezés kérdésében kell a kritika hangján megszólalnunk. A könyv külleme esztétikus, Cicero Catilina elleni beszédét ábrázoló címlapja szellemes választás. A tanulmányszövegek szerkesztésére használt betűnagyság és sortávolság azonban nem megfelelő, a jegyzetek írások végén történő elhelyezése sem célszerű az ilyen gazdagon jegyzetelt dolgozatok esetében. A tanulmánykötetek összeállításakor nagy fontosságú fejlécek (pontosabban ebben az esetben ún. élőlábak) kiválasztása, átláthatósága sem megfelelő.
Hamza Gábor és Nótári Tamás közös tanulmánykötete nemcsak új ismeretekkel gazdagítja jogtörténeti ismereteinket, hanem számtalan új nézőpontot is kínál egy tematikai szempontból rendkívül széles vizsgálódási és kutatási körben. Hamza Gábor tanulmányainak különlegessége, hogy azokban a római magánjog egyik legelismertebb magyar tudósa a ius publicum körében gazdagítja ismereteinket. Nótári Tamás munkáiban pedig a jogtörténész és a klasszika-filológus műveltség szerencsés és a jogirodalom számára termékeny találkozásának lehetünk tanúi és haszonélvezői.■
- 221 -
JEGYZETEK
* HAMZA GÁBOR-NÓTÁRI TAMÁS: Mit hoz a múlt? Jog- és kultúrtörténeti tanulmányok I. Korona Kiadó, Budapest, 2006. 503 o.
[1] Vö. HAMZA G.: A hazai jogászképzés történetéhez. Magyar Jog, 1986. 21. skk.; Megjegyzések a római jog szerepéről a jogászképzésben. In: Festgabe für János Zlinszky. Miskolc, 1998. 569. skk.
[2] Emlékezés Szádeczky-Kardoss Samu professzora. Jogtörténeti Szemle, 2005. 1. 44. skk.; In memoriam Samuelis Szádeczky-Kardoss piissimam. Vox Latina 2005. 142. sk.; Szádeczky-Kardoss Samu (1918-2004). Aetas, 2005. 4. 182. skk.
[3] HAVAS L.: A politikai közgondolkodás főbb vonásai Rómában. In: Róma - Egy világbirodalom politikai, erkölcsi és történelmi eszméi I. (összeállította: Havas L.-Óbis H.-Szűcs G.-Ujlaky I.). Debrecen, 1998. 5-57. 5.
[4] HAMZA G.: Cicero, Az állam. Budapest, 1995. Legújabb kiadás: HAMZA G.: Cicero, Az állam. Budapest, 20073.
[5] HAVAS L.: A politikai közgondolkodás főbb vonásai Rómában. i. m. 18.
[6] Vö. HAMZA G.: A közvetlen demokrácia ókori intézményei és a politikatudomány. Jogtudományi Közlöny, 2005. 76. skk.; A közvetlen demokrácia antik intézményeinek továbbélése a politikaelméletben. Parlamenti levelek 1999. fasc. 6. 35. skk.
[7] A NI. 128.1. (545.) szerint a praefectus praetorio jelölte meg a természetbeni adó és annak pénzbeli ellenértéke közötti váltási arányt, tőle kellett kérni igazolást az egyes területekre, városokra kirótt adók összegéről.
[8] NÓTÁRI T.: Numen és numinozitás - a római tekintély fogalom vallási gyökerei. Aetas, 2003/4. 33. skk. Vö. NÓTÁRI, T.: On Some Aspects of the Roman Concept of Authority. Acta Juridica Hungarica, 2005/1-2. 95. skk.
[9] A teljes - modern szövegkiadáson alapuló - korszerű fordítást lásd Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve. Fordította, a jegyzeteket, az előszót és az utótanulmányt írta Nótári Tamás. Szerkesztette és a kísérő tanulmányt írta Németh György. Szeged, 2006. 33. skk. Továbbá lásd NÓTÁRI T.: Quaestio de ambitu. Collega, 2001/6. 43. skk.; Cicero, Négy védőbeszéd. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Nótári Tamás. Szeged, 2004; Jogtudomány és retorika - Cicero pro Murena 26. Jogtudományi Közlöny, 2001/12. 470. skk.; Választási kampánystratégia az ókori Rómában (társszerző Németh György). Jogtudományi Közlöny, 61. 2006/7-8. 268. skk.
[10] Vö. NÓTÁRI T.: A mérleg mint az igazságszolgáltatás jelképe Homérosnál. Collega, 2002/2. 43. skk.; Vallástörténeti megjegyzések az Aeneis XII. 725-727. sorához. Belvedere Meridionale, 1999/5-6. 4. skk.; The Scales as the Symbol of Justice in the Iliad. Acta Juridica Hungarica, 2006. 249. skk.
[11] Vö. NÓTÁRI T.: Hésiodos jogkoncepciója. Jogtudományi Közlöny, 2005. 328. skk.; Bürgergemeinschaft und Rechtsgedanke bei Hesiod. In: Politai et Cives. Epigraphica III. Hungarian Polis Studies 13. (Ed.: Németh, Gy.-Forisek, P.). Debrecen, 2006. 7. skk.
[12] NÓTÁRI T.: Festuca autem utebantur quasi hastae loco. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Budapestiensis de Rolando Eotvos nominatae, 2004. 133. skk.
[13] Vö. HAMZA G.: Idegen hatások a római jogban a XII táblás törvénytől a római jog klasszikus koráig. Jogtudományi Közlöny, 1996. 319. skk.; Észrevételek az antik római hadtörténet jogi és gazdasági vonatkozásairól. Jogtudományi Közlöny, 1996. 83. skk.
[14] Vö. NÓTÁRI T.: A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, 23. Szeged, 2007; Források Salzburg kora középkori történetéből. Szeged, 2005.; Adalékok Virgil apát és püspök bajorországi működéséhez. In: Medievisztikai tanulmányok. Szeged, 2005. 99. skk.; Két forrás a kora középkori Salzburgból, Notitia Arnonis - Epistola Theotmari. Aetas, 2004/2. 72. skk.; Salzburg neve a kora középkori forrásokban. Collega, 2005/1. 48; Az univerzum képe Aethicus Ister Cosmographiájában. Belvedere Meridionale, 2005. 5-6. 38. skk.; Gesta Hrodberti. In: Classica - Mediaevalia - Neolatina (Edd.: Havas L. et Tegyey E.). Debrecen, 2006. 131. skk.; Virgil és Bonifác - egy konfliktus jogi és irodalmi síkjai a kora középkorban. Jogtudományi Közlöny, 2007. 3. 100. skk.; Virgil püspök bajorországi jogvitáinak margójára. In: Tanulmányok Máthé Gábor 65. születésnapja tiszteletére (szerk.: Mezey B.-Révész T. M.). Budapest, 2006. 369. skk.
[15] Vö. NÓTÁRI T.: III. Tasziló trónfosztása - adalék egy koraközépkori koncepciós perhez. Jogtudományi Közlöny, 2005. 503. skk.; Tassilo III's dethronement - contributions to an early-middle-age show trial. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Iuridica et Politica, 2005. 65. skk.; Személyállapot és társadalomszerkezet a kora középkori Bajorországban. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Budapestinensis, 42. 2005. 163. skk.; III. Leó pere és az Salzburgi Érsekség megalapítása. Collega, 2005/4. 55. skk.; A kora középkori salzburgi birtokjegyzékek margójára. Jogelméleti Szemle, 2006 / 3.
[16] Vö. NÓTÁRI T.: Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Aetas, 2000/3. 93. skk.; Avarok a Kárpát-medencében - Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai.. Belvedere Meridionale, 12. 2000/3-4. 110. skk.; Megjegyzések a Conversio Bagoariorum et Carantanorum avar vonatkozású fejezeteihez. In: Tanulmányok a középkorról. A II. Medievisztikai PhD-konferencia előadásai. Szeged, 2001. 67. skk.; De Consultis Bulgarorum. Collega, 2002/5. 47. skk.; Róma és Bizánc missziós kísérletei a IX. századi Bulgáriában. Belvedere Meridionale, 2005/1-2. 22. skk.; A Salzburgi Érsekség és Metód konfliktusa a Conversio Bagoariorum et Carantanorum tükrében. Belvedere Meridionale, 2005. 3-4. 37. skk.; On the Avar-related chapters of the Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Chronica, 2005. 26. skk.
[17] Vö. NÓTÁRI T.: Szemelvények Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" c. művéből - fordítás és bevezetés. Documenta Historica, 42. Szeged, 1999; Timur Lenk és I. Bajazid Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" című művében. Belvedere Meridionale, 1999/5-6. 89. skk.; A török terjeszkedés állomásai Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" című művében. Aetas, 1999/4. 149. skk.; Aeneas Sylvius Piccolomini szónoki művészete. Középkortörténeti tanulmányok, A III. Medievisztikai PhD-Konferencia előadásai. Szeged, 2003. 103. skk.; Die Geschichte des Grafen Ingo bei Enea Silvio Piccolomini. In: Varietas Gentium-Communis Latinitas. XIII International Congress for Neo-Latin Studies. Budapest, 2006. 96.
[18] Vö. NÓTÁRI T.: Szemelvények Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" c. művéből - fordítás és bevezetés. Documenta Historica 42. Szeged 1999; Timur Lenk és I. Bajazid Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" című művében. Belvedere Meridionale 1999/5-6. 89. skk.; A török terjeszkedés állomásai Aeneas Sylvius Piccolomini "Európa" című művében. Aetas 1999/4. 149. skk.; Aeneas Sylvius Piccolomini szónoki művészete. Középkortörténeti tanulmányok, A III. Medievisztikai PhD-Konferencia előadásai. Szeged 2003. 103. skk.; Die Geschichte des Grafen Ingo bei Enea Silvio Piccolomini. In: Varietas Gentium-Communis Latinitas. XIII International Congress for Neo-Latin Studies. Budapest 2006. 96.
[19] Vö. HAMZA G.: Sanctus Stephanus et Europa - Szent István és Európa - Saint Étienne et l'Europe. Budapest, 1991; Szent István dekrétumai és a jusztiniánuszi törvényhozás. Jogtudományi Közlöny, 1996. 418. skk.; Szent István törvényei és Európa. In: Sanctus Stephanus et Europa. Budapest, 1991. 24. skk.; Die Gesetze (Decreta) Stephans des Heiligen und Europa. In: Szent István és Európa - Saint Étienne et l'Europe. Budapest, 2001. 33. skk.; Die Gesetzgebung Stephans des Heiligen und Europa. In: Ungarn-Jahrbuch 1995-1996. 27. skk.
[20] Vö. HAMZA G.: Accursius és az európai jogtudomány kezdetei. Jogtudományi Közlöny 1999. 171-175.
[21] Vö. HAMZA G.: A macedón kérdés az európai politikában I. Magyar Szemle, 2001. 9-10. 202. skk.; A macedón kérdés az európai politikában II. Magyar Szemle, 2001. 11-12. 192. skk.; Macedónia és a föderáció lehetősége a Balkánon. In: "Nem akarunk csonka Európát..." Budapest, 2002. 143. skk.; A macedón kérdés megjelenése az európai politikában. In: "Nem akarunk csonka Európát..." i. m. 149. skk.;
[22] HAMZA G.: Az Egyesült Államok alkotmányfejlődése és a modern alkotmányosság. In: Ralph Mitchell: Az Egyesült Államok alkotmánya. Budapest, 1995. VII. skk.; Az Egyesült Államok alkotmányának és alkotmányfejlődésének sajátosságai. Jogállam, 1996/1-2. 125. skk.; A római jog hatása az Amerikai Egyesült Államok jogfejlődésére. Jogtudományi Közlöny, 2003. 234. skk.
[23] Vö. HAMZA G.: Maine és az összehasonlító jogtudomány. Acta Fac. Pol.-Iur. Univ. Scient. Budap. de Rol. Eötvös nom. 1987. 7. skk.; Sir Henry Maine et le droit comparé. Annales Univ. Scient. Budap. de Rol. Eötvös nom. Sect. Juridica, 1991. 59. skk.; Sir Henry Maine és az összehasonlító jog. Jogállam, 1998-1999. 326. skk.; Sir Henry Maine et le droit comparé. Orbis Iuris Romani, 2005. 7. skk.
[24] Vö. HAMZA G.: A "Harmadik Birodalom" eszméje a német filozófiai és politikai gondolkodásban. Magyar Tudomány, 1999. 779. skk.; Die Idee des "Dritten Reichs" im deutschen philosophischen und politischen Denken im 20. Jahrhundert. Annales Univ. Scient. Budap. de Rol. Eötvös nom. Sect. Iuridica 1997. 11. skk.; Die Idee des "Dritten Reichs" im deutschen philosophischen und politischen Denken des 20. Jahrhunderts. Zeitschrift der Savigny-Stiftung (Germ. Abt.) 2001. 321. skk.; The Idea of the "Third Reich" in the German Legal, Philosophical and Political Thinking in the 20th Century. Diritto e cultura 2001. 127. skk.
Lábjegyzetek:
[1] Kelemen Miklós, PhD hallgató, egyetemi tanársegéd, ELTE ÁJTK, Egyetemes Állam- és Jogtörténeti Tanszék, Budapest, Email:kelemen@ajk.elte.hu
Visszaugrás
