Az ENSZ legfőbb bírói fórumaként működő Nemzetközi Bíróság joghatóságát az államok egyebek között elfogadhatják a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése - az ún. fakultatív klauzula - szerinti egyoldalú alávetési nyilatkozatok útján. E nyilatkozatok megtételének módjára, a deklarációk szövegére nézve a Nemzetközi Bíróságnak, illetve elődjének az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Statútumai nagyon kevés előírást tartalmaznak.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 36. cikke mindössze annyit mond, hogy "A Nemzetek Szövetségének tagállamai és az Egyezségokmány Függelékében említett államok vagy a jelen Statútumhoz csatolt Jegyzőkönyv aláírásakor, illetve ratifikálásakor, vagy pedig később kijelenthetik, hogy a Bíróság joghatóságát, ipso facto és külön megegyezés nélkül kötelezőnek ismerik el, minden ugyanezt a kötelezettséget vállaló más Tag vagy Állam tekintetében...".
A Nemzetközi Bíróság Statútuma 36. cikkének 2. bekezdése úgy rendelkezik, hogy "A jelen Statútumban részes államok bármikor kijelenthetik, hogy ipso facto és külön megegyezés nélkül minden olyan állammal szemben, amely ugyanazt a kötelezettséget vállalja, kötelezőnek ismerik el a Bíróság joghatóságát...".
Első ránézésre a két Statútum idézett szakaszai meglehetősen hasonlatosak, ami arra utal, hogy a II. világháború után, a San Francisco-i konferencián az új bíróság létrehozásával foglalkozó tárgyalásokon e vonatkozásban lényegében átvették az előző Bíróság Statútumában található rendelkezéseket. A San Francisco-i konferencián a Bíróság kötelező joghatóságát elismerő nyilatkozatok tekintetében valójában egyetlen változás történt, nevezetesen, hogy a 36. cikk - a konferencia IV/1 bizottságának
- 243/244 -
köszönhetően - kiegészült a 4. bekezdéssel, amely azt tartalmazza, hogy "Az ilyen nyilatkozatokat az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál kell letenni, aki azokról másolatokat küld az Alapszabályokban részes Államoknak és a Bíróság jegyzőjének." Az új Statútum szerint tehát az alávetési nyilatkozatokat - amelyeket az állam nevében általában a külügyminiszter, vagy pedig az ENSZ-képviselő ír alá - az ENSZ főtitkárának kell megküldeni, aki az okmányokat továbbítja az ENSZ tagállamoknak és a Bíróság Statútumában részes államoknak, közzéteszi továbbá a United Nations Treaty Series-ben, valamint megküldi a Bíróság jegyzőjének, aki leközli a Bíróság évkönyveiben.
A két nemzetközi bíróságnak az alávetési nyilatkozatokkal kapcsolatos fent idézett rendelkezései között azonban - a San Francisco-i konferencián létrehozott bekezdésen kívül - van egy lényeges különbség. Az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma szerint ugyanis a Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó nyilatkozatot csak olyan államok tehettek, amelyek a Statútumot legalább aláírták. Ez azt jelenti, hogy egy állam kötelező joghatósági nyilatkozatot tehetett azt megelőzően is, hogy reá nézve a Statútum hatályba lépett volna. Ezzel szemben viszont a Nemzetközi Bíróság Statútuma a jelen Statútumban részes államokról beszél, aminek következtében az új Bíróság kötelező joghatóságát csak olyan állam fogadhatja el, amely már részese a Statútumnak, vagyis, amely aláírta és ratifikálta az ENSZ Alapokmányát, amelynek a Statútum integráns részét képezi, vagy pedig amely állam a világszervezetnek nem tagja ugyan, de csatlakozott a Statútumhoz.[1] Nem ENSZ tagállamként vált a Statútum részesévé[2] pél-
- 244/245 -
dául Svájc és Liechtenstein. E két állam a Statútum elfogadásával egyidejűleg kötelező joghatósági nyilatkozatot tett.[3]
Mind az Állandó Nemzetközi Bíróság, mind pedig a Nemzetközi Bíróság előtt különböző ügyek kapcsán napirendre került az a probléma, hogy a Statútum idézett rendelkezései következtében egyes államok egyáltalán tehettek-e kötelező joghatósági nyilatkozatot.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság idején a Gerliczy ügyben merült fel az a kérdés, hogy érvényesnek tekinthető-e egy olyan állam alávetési nyilatkozata, amely nem szerepelt az Egyezségokmány Függelékében felsorolt államok között, illetve amely nem volt a Nemzetek Szövetségének a tagja. A Liechtenstein által Magyarországgal szemben 1939-ben a két állam kötelező joghatósági nyilatkozata alapján indított ügyben a magyar kormány bejelentette, hogy pergátló kifogást szándékozik benyújtani, miután Liechtenstein nem szerepelt az Egyezségokmány Függelékében felsorolt államok között, a Nemzetek Szövetségének nem volt tagja, s alávetési nyilatkozatát a Tanács 1922. május 17-i határozata alapján tette.[4] E határozat viszont azt tartalmazta, hogy az ilyen nyilatkozatra "speciális megállapodás hiányában nem lehet hivatkozni az Egyezségokmány Függelékében említett a Nemzetek Szövetségének olyan tagállamával szemben, amely aláírta, vagy később aláírja a »Fakultatív Klauzulát«." A Gerliczy ügy a háborús események miatt félbeszakadt, így a Liechtenstein alávetési nyilatkozatával kapcsolatos kérdések megválaszolatlanul maradtak.
Több mint fél évszázaddal később a Nemzetközi Bíróság előtt a Gerliczy ügyhöz némileg hasonló probléma merült fel Jugoszlávia vonatkozásában, abban az értelemben, hogy tehetett-e alávetési nyilatkozatot egy olyan állam, amelynek ENSZ tagságával kapcsolatban - enyhén szólva - igen csak megoszlott a nemzetközi közösség véleménye.[5]
- 245/246 -
A Milosevic-i rezsim idején a belgrádi kormány 1999. április 25-én kötelező joghatósági nyilatkozatot tett, majd ezután néhány nappal, 1999. április 29-én, a NATO légi csapások idején az erőszak alkalmazására vonatkozó tilalom és a genocídium egyezmény megsértésére hivatkozva 10 NATO tagállammal szemben eljárást indított a Bíróság előtt (Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyek).[6]
Az ideiglenes intézkedések elrendelésére vonatkozó jugoszláv kérelem tárgyalása során egyes alperes államok - így például Belgium - úgy érveltek, hogy a JSZK nem jogutódja a JSZSZK-nak, nem részese a Statútumnak, s ennek következtében nem is tehetett alávetési nyilatkozatot.
A Bíróság a maga részéről ezt a kérdést nem válaszolta meg, s a kötelező joghatósági nyilatkozatok kapcsán elegendőnek látta annak megállapítását, hogy a jugoszláv deklarációba belefoglalt ratione temporis - vagyis a jövőben felmerülő vitákra vonatkozó - fenntartásra tekintettel prima facie sem áll fenn a joghatósága. A korlátozás következtében ugyanis a Bíróság joghatósága csak a nyilatkozat aláírása után keletkezett helyzetekkel és tényekkel kapcsolatos viták tekintetében áll fenn, a felek közötti vita viszont 1999. április 25. előtt keletkezett, hiszen a NATO államok légi csapásai 1999. március 24-én kezdődtek.[7]
Míg tehát a Bíróság az eljárásnak az ideiglenes intézkedések elrendelésével foglalkozó szakaszában igyekezett megkerülni Jugoszlávia ENSZ tagságával kapcsolatos problémákat, s azt, hogy Jugoszlávia tehetett-e
- 246/247 -
egyáltalán alávetési nyilatkozatot, addig a Bíróság több tagja igen csak feszegette ezt a problémát. Kooijmans bíró azt írta: hogyan állíthatja azt a Bíróság, hogy nincs szükség a jugoszláv alávetési nyilatkozat érvényességének a megvizsgálására, amikor a következtetése az, hogy ez a deklaráció az alperes állam nyilatkozatával egyetemben nem képezi a Bíróság joghatóságának alapját. A holland bíró szerint ez az érvelés azt a vélelmet hordozza magában, hogy a jugoszláv deklaráció érvényes, legalábbis az eljárásnak ebben a szakaszában.[8] Rosalyn Higgins, a Bíróság brit tagja, némi megértést tanúsított azzal kapcsolatban, hogy ezekben az ügyekben a Bíróság nem vizsgálta mélyrehatóan Jugoszlávia státusának igen csak bonyolult kérdését, miután az ideiglenes intézkedésekről a Bíróságnak mindenkor rendkívül gyorsan kell döntenie.[9] A Bíróság egyik legtapasztaltabb tagja, Oda bíró viszont egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a JSZK nem tagja az ENSZ-nek, tehát nem rendelkezik azzal a joggal, hogy a Bíróság előtt felléphessen.[10] Oda szerint, ha feltételezzük is, hogy a JSZK részese a Statútumnak és jogszerűen regisztrálták alávetési nyilatkozatát, akkor is miután kötelező joghatósági nyilatkozatát a kereset benyújtása előtt néhány nappal tette, így semmiképpen sem járt el jóhiszeműen.[11] Vagyis, Oda bíró ebben az ügyben a jugoszláv alávetési nyilatkozat kapcsán azt a kérdést is felvetette, amely az 1950-es években az Indiai területen való áthaladási jog ügyében is a vita tárgya volt, nevezetesen, hogy alávetési nyilatkozatának megtétele után néhány nappal keresettel fordulhat-e egy állam a Bírósághoz.
E jogesetek, s különösen az Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyek arra utalnak, hogy a Bíróság nem szívesen foglalkozik annak vizsgálatával, hogy adott állam tehetett-e kötelező joghatósági nyilatkozatot, vagy sem. Ez a magatartás a Bíróságnak azt a szemléletét tükrözi, hogy a nyilatkozó állam - a saját jószántából - a Bíróság joghatóságával kapcsolatban bizonyos többletkötelezettségeket vállalt, amit a Bíróságnak figyelembe kell vennie. Hozzátehetjük, annál is inkább, mert a kötelezettség vállalásakor a nemzetközi közösség ezt tudomásul vette.
- 247/248 -
Már az Állandó Nemzetközi Bíróság megalakulásával kapcsolatos tárgyalások idején felmerült az a gondolat, hogy nem ártana az alávetési nyilatkozatok vonatkozásában valamilyen modell-dokumentum kidolgozása. Noha ilyen okmány létrehozását az ún. Harmadik Bizottság nem javasolta, mégis amikor a Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyv tervezete 1920. december 14-én a Nemzetek Szövetségének a Tanácsa elé került, a "fakultatív klauzulá"-nak, vagyis a nyilatkozatoknak egy tervezetét is mellékelték, amelyet - Hudson szerint - úgy tűnik a Tanács elfogadott, s azt külön jegyzőkönyvként 1920. december 17-én megnyitották aláírásra.[12] Ez a kiegészítő jegyzőkönyv, amelyet "fakultatív klauzulának" neveztek, nem egy önálló, hanem egy szubszidiárius dokumentum volt, amelynek a célja, hogy mintául szolgáljon a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése szerinti nyilatkozatokhoz.[13] Mindenesetre - hangsúlyozza Hudson - ez a fakultatív klauzulának nevezett dokumentum csak egy javasolt változat a nyilatkozatok szövegének első részére, s az államok nyilatkozataik megtételekor eltekinthetnek attól.[14]
Annak ellenére tehát, hogy létezett egyfajta modell-dokumentum, ezt az Állandó Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó államok nemigen vették figyelembe, s a Bíróság megalakulását követő években az alávetési nyilatkozatok tartalmának és formájának sokféle változatát alakították ki.
Egyes államok alávetési nyilatkozatai lényegében megismételték a Statútum 36. cikkének 2. bekezdését, mások eltértek ettől a szakasztól és nyilatkozataikba teljesen más szöveget iktattak be. Az államok egy másik csoportja deklarációikban egészen röviden, lényegretörően, egyetlen mondatban kijelentették, hogy elfogadják a Bíróság kötelező joghatóságát. A két világháború között némely állam a Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó nyilatkozatát belefoglalta az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumát ratifikáló okmányba, mások viszont alávetési nyilatkozataikat levél formájában juttatták el a Nemzetek Szövetsége főtitkárához. Tekintettel arra, hogy - mint már említettük - a Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó deklarációk megtételére a Statútum semmiféle előírást nem tartalmazott, így a fakultatív klauzulának bármilyen formában való elismerése elfogadottá vált.
- 248/249 -
Az alávetési nyilatkozatok formai kérdéseit a Nemzetközi Bíróság több döntésében érintette. Legelső ítéletében, a Korfu-szoros ügynek a pergátló kifogások tárgyában hozott döntésében azt mondta, hogy sem a Statútum, sem pedig az Eljárási Szabályzat nem ír elő bármiféle meghatározott formát az államok hozzájárulásának kifejezése tekintetében.[15] Ugyanez került megfogalmazásra a Preah Vihear-i templom ügyében, amikor a Bíróság arra a kérdésre keresett választ, hogy Thaiföld 1950. május 20-i - a Statútum 36. cikke 4. bekezdésének megfelelően - az ENSZ főtitkárához intézett levele, tartalmában és formájában a mostani Bíróság Statútuma 36. cikkének 2. bekezdése szerinti kötelező joghatóság elfogadásának minősül-e.[16] A Bíróság megállapította "(A)z egyetlen előírt formaság az, hogy a nyilatkozatot a Statútum 36. cikke 4. bekezdésének megfelelően a főtitkárnál kell letenni."[17] Néhány sorral lejjebb a Bíróság így folytatta: "Az államokra van bízva, hogy ezt (mármint a nyilatkozatot - L. V.) pontosan milyen formában és nyelvezettel teszik, és semmi sem utal arra, hogy valamiféle sajátos forma lenne szükséges, illetve hogy a más formában megtett nyilatkozat semmis lenne. Kétségtelen, a szokások és tradíciók a Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó államokat arra indították, hogy bizonyos szófordulatokat - ténylegesen megszokásból - alkalmazzanak, de ez a nyelvezet nem kötelező. Szintén nincs semmiféle kötelezettség arra nézve, kivéve a 36. cikk 2. és 3. bekezdéseiben foglaltakat, hogy időtartamot, feltételeket, vagy fenntartásokat említsenek, és vannak olyan nyilatkozatok, amelyek ezek közül egy vagy több kérdésben, vagy valamennyi kérdésben hallgatnak."[18]
A Bíróság az alávetési nyilatkozatok tartalmával kapcsolatban hangsúlyozta: "... az egyetlen releváns kérdés az, hogy bármely adott nyilatkozatban használt szöveg kifejezi-e azt a Statútum 36. cikkének 2. és 3. bekezdése szerinti világos szándékot, hogy »ipso facto és külön megegyezés nélkül, minden olyan
- 249/250 -
állammal szemben, amely ugyanezt a kötelezettséget vállalja, kötelezőnek ismerik el a Bíróság joghatóságát minden olyan vitára nézve«, amelyeknek kategóriái ezen paragrafusban fel vannak sorolva".[19]
A Bíróság tehát az alávetési nyilatkozatok megtételével kapcsolatban formai kérdéseknek nem tulajdonított jelentőséget, s a felek akaratát tartotta meghatározónak. A Preah Vihear-i templom ügyében magánjogi példákból kiindulva rámutatott arra, hogy a nemzetközi jog a felek akaratára helyezi a hangsúlyt, s azokban az esetekben, amikor a jog nem ír elő valamilyen különös formát, a felek szabadon döntenek a nekik tetsző formula felöl, feltéve, hogy szándékuk abból világosan kifejezésre jut.[20] Mindezt Sir Percy Spender így foglalta össze: "A Statútum 36. cikkének 2. bekezdése nem tartalmaz semmiféle formai előírást. Ha a Bíróság joghatóságának e paragrafus szerinti elfogadása világosan kifejezésre jutott, kevéssé lényeges a hozzájárulást tartalmazó nyilatkozat formája."[21]
Az Állandó Nemzetközi Bíróság megalakulásától kezdve majd hét évtizeden át az államok egyénileg tettek alávetési nyilatkozatot, s csak az 1980-as évek végén a Nicaraguai határmenti fegyveres akciók ügyében merült fel, hogy lehetséges a Bíróság kötelező joghatóságának kollektív alávetési nyilatkozatban való elismerése.[22]
Ebben a Nicaragua és Honduras közötti jogvitában a felperes állam, Nicaragua a Bíróság joghatóságát az 1948. április 30-án létrejött a viták békés rendezéséről szóló amerikai egyezmény (Bogotai Paktum) XXXI. cikkére,[23] valamint a két ország kötelező joghatósági nyilatkozatára alapí-
- 250/251 -
totta.[24] E két, a Bíróság joghatóságának alapjául szolgáló dokumentum sajátossága - s valójában ennek kapcsán merült fel a kollektív alávetési nyilatkozatok lehetősége -, hogy a Bogotai Paktum XXXI. cikke szinte szó szerint azonos a Statútum 36. cikkének 2. bekezdésével.
A Bíróság előtt Honduras összekapcsolta a Bogotai Paktumnak a viták bírói rendezésére vonatkozó XXXI. cikkét a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése szerinti kötelező joghatósági nyilatkozatokkal. Honduras szerint a Paktum XXXI. cikke - amely, mint már említettük, majdhogy nem szó szerint azonos a Statútum 36. cikkének 2. bekezdésével - lényegében "egy olyan joghatóságról rendelkezik, amelyet majd egy egyoldalú nyilatkozatban lehet pontosítani", vagyis a Nemzetközi Bíróság Statútuma 36. cikkének 2. bekezdése alapján a Paktumban részes minden egyes állam által tett egyoldalú nyilatkozatban.[25] Ebből kiindulva a hondurasi álláspont úgy szólt, hogy a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése alapján tett bármiféle nyilatkozat és az ahhoz csatolt fenntartások vonatkoznak a Bogotai Paktum XXXI. cikkére is.[26] Mindezzel összefüggésben Honduras a Bogotai Paktum XXXI. cikkét az ügyben kétféleképpen értelmezte. Először úgy érvelt, hogy e cikk alapján a Bíróság joghatósága csak akkor áll fenn, ha a fakultatív klauzulában előírt kötelező joghatósági nyilatkozatot is megteszik; később pedig azzal állt elő, hogy ez az egyoldalú nyilatkozat nem szükséges, csak lehetséges ilyent tenni, s a Bogotai Paktum XXXI.
- 251/252 -
cikke érvényes mindenféle ahhoz kapcsolódó nyilatkozattól függetlenül.[27] Majd pedig azt állította, hogy a XXXI. cikk - a Bogotai Paktumba belefoglaltan - a Bíróság kötelező joghatóságának a fakultatív klauzula szerinti elfogadásának minősül.[28] Vagyis, Honduras álláspontja szerint a Bogotai Paktum XXXI. cikke nem más, mint egy kollektív alávetési nyilatkozat.
A Bíróság úgy vélte, az az értelmezés - amely szerint még egy további nyilatkozat szükséges - összeegyeztethetetlen a Bogotai Paktum XXXI. cikkével, amely önmagában is a Bíróság kötelező joghatósága elfogadásának minősül. Ez a szakasz a kötelező joghatóság elismerését nem teszi függővé bármiféle a Statútum 36. cikke 2. és 4. bekezdései szerinti, a főtitkárhoz eljuttatandó új nyilatkozat megtételétől.[29] Ami a második értelmezést illeti, a Bíróság megjegyezte, hogy a felek a Bogotai Paktum XXXI. cikke és a Statútum közötti viszony kétféle olvasatával álltak elő: a XXXI. cikket egyfelől úgy fogták fel, mint a Statútum 36. cikk 1. bekezdése szerinti, a Bíróság joghatóságát előíró szerződéses rendelkezést; másfelől pedig, mint a Statútum 36. cikke 2. bekezdése alapján tett olyan kollektív joghatósági nyilatkozatot, amelyet belefoglaltak a Bogotai Paktumba.[30]
Anélkül, hogy a Nicaraguai határmenti fegyveres akciók ügyét részletesen vizsgálnánk, a Bíróság ítéletéből vett idézet arra utal, hogy a Nemzetközi Bíróság nem tartotta teljesen kizártnak a kötelező joghatóság kollektív alávetési nyilatkozatban való elfogadását. Figyelemmel azonban e megállapításának következményeire a bírói testület jobbnak látta leszögezni: "Nincs értelme a fentebb említett vitával foglalkozni. Még ha a XXXI. cikknek a honduras-i olvasatát fogadjuk el, s a Bogotai Paktum XXXI. cikkét egy, a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése szerinti kollektív kötelező joghatósági nyilatkozatnak tekintjük, akkor is figyelembe kell venni, hogy ezt a nyilatkozatot a Bogotai Paktumba foglalták, annak XXXI. cikkeként. Ebből következően az csak magára a Paktumra vonatkozó szabá-
- 252/253 -
lyok szerint módosítható. A XXXI. cikk sehol sem utal arra, hogy a felek által a Paktumban vállalt kötelezettségek, a Statútum alapján tett későbbi egyoldalú deklarációk által módosíthatók lennének, a Statútum 36. cikkének 2. bekezdésére való utalás önmagában nem váltja ki ezt a hatást."[31] Végezetül a Bíróság leszögezte: "Ez a hallgatás annál is inkább jelentős, mert a Paktum pontosan meghatározza a felek kötelezettségeit. A XXXI. cikkben rögzített kötelezettség ratione materiae ezen szövegben felsorolt vitákra vonatkozik. Ratione personae a Paktumban részes amerikai államokat érinti. Ratione temporis érvényben marad mindaddig, amíg ez az okmány ezen államok között hatályban van."[32]
Ezzel a kijelentésével a Nemzetközi Bíróság teljesen világossá tette, a Bogotai Paktum XXXI. cikkét egy sajátos megfogalmazású, s a kötelező joghatósági nyilatkozatokhoz hasonlatos szövegű, valójában azonban mégis csak szerződéses kikötésnek tekinti, amely a Bíróság joghatóságának nem a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése szerinti, hanem a 36. cikk 1. bekezdésének megfelelő elfogadásának minősül.[33]
A Nicaraguai határmenti fegyveres akciók ügyében a Bíróság tehát azt megállapította, hogy a Bogotai Paktum XXXI. cikke nem tekinthető kollektív alávetési nyilatkozatnak. Mindemellett azonban nem foglalt határozottan állást a tekintetben, hogy lehetséges-e a Bíróság kötelező joghatóságának kollektív alávetési nyilatkozatban való elfogadása.[34]
- 253/254 -
Anélkül, hogy az esetleges kollektív alávetési nyilatkozatokkal összefüggő problémákat részletesen vizsgálnánk, szeretnénk megjegyezni, hogy a Bogotai Paktum XXXI. cikkének kollektív kötelező joghatósági nyilatkozatként való elismerése érdekes következményekkel járhatott volna. Így mindenekelőtt azt eredményezte volna, hogy a Bíróság kötelező joghatósága nemcsak a Bogotai Paktumban részes államok egymásközti viszonylatában érvényesülne, hanem a fakultatív klauzula rendszerében részes többi állam közötti viszonylatban is. Ezen kívül felveti azt a kérdést is, hogy miképpen viszonyul ez a kollektív kötelező joghatósági nyilatkozat a fakultatív klauzula rendszerében részes latin-amerikai államok által tett egyéni alávetési nyilatkozatokhoz. Ez a probléma egyáltalán nem tekinthető spekulatívnak, ugyanis a Bogotai Paktumban részes államok közül tizenhárman tettek egyénileg alávetési nyilatkozatot, s közülük többen még hozzá fenntartásokkal. Ennek következtében pedig megválaszolásra vár az a kérdés, ha valamely a fakultatív klauzula rendszerében részes állam egy, a Bogotai Paktumban részes és egyéni kötelező joghatósági nyilatkozatot tett állammal szemben kíván a Bírósághoz fordulni, akkor a Bíróság joghatóságának alapjául az egyéni kötelező joghatósági nyilatkozatok, vagy pedig a Bogotai Paktum, mint kollektív kötelező joghatósági nyilatkozat szolgál. Ez különösen akkor okozhat problémát, ha figyelembe vesszük azt, hogy az egyéni alávetési nyilatkozatokhoz fűzött fenntartások a Bíróság joghatósága alól bizonyos vitákat kizárnak, ugyanakkor azonban előfordulhat, hogy ezek a viták a kollektív alávetési nyilatkozat alapján viszont mégis a Bíróság joghatósága alá tartoznak.
A Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó nyilatkozatokkal kapcsolatos meglehetősen kevés formasággal összefüggésben említést kell tenni arról is, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság idején egy sor állam deklarációjában kikötötte azt, hogy az okmány ratifikálásra szorul. Vagyis, az állam csak akkor tekintette magára nézve érvényesnek a Statútum 36. cikkén alapuló kötelező joghatóságot, ha a nyilatkozatát már ratifikálta. E kikötéseknek a deklarációkba való beiktatása lényegében felesleges volt, miután a kötelező joghatósági nyilatkozatok nem tekinthetők szerződésnek és nincs semmiféle olyan szabály, amely előírná azok ratifikálását.
- 254/255 -
Sőt, amint azt Hudson írta, a fakultatív klauzula (már mint az 1920-as) a joghatóságnak mostantól való elfogadásáról rendelkezik és valójában a nyilatkozatok megtételének idejére vonatkozik, ami tulajdonképpen arra utal, hogy a nyilatkozat aláírásának napjától hatályos.[35] Ettől függetlenül azonban - mint már említettük - egy sor állam a ratifikálás kikötésével tette meg nyilatkozatát. Érdekes módon előfordult az is, hogy noha maga a nyilatkozat nem szólt arról, hogy az okmány ratifikálása szükséges, ennek ellenére az állam deklarációját megerősítette. Erre példaként említhető Bulgária 1921-es, Etiópia 1926. július 12-i, valamint Litvánia 1921. október 5-i nyilatkozata.
Minden bizonnyal az alávetési nyilatkozatokkal kapcsolatos még kialakulatlan gyakorlatra vezethető vissza az, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság fennállásának idején meglehetősen gyakori volt az alávetési nyilatkozatokban az okmány ratifikálásának kikötése. Ezt látszik igazolni az, hogy a jelenleg érvényes deklarációk közül egyedül Belgium 1958-as nyilatkozata rendelkezik az okmány megerősítéséről.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság fennállása idején számos, a ratifikálásra vonatkozó kikötést tartalmazó alávetési nyilatkozat megerősítése elmaradt, s így ezek a deklarációk nem léptek hatályba. Ilyenként említhető Costa Rica, Libéria és Luxemburg 1921-es, Lettország 1923-as és Franciaország 1924-es,[36] Guatemala 1926-os, Csehszlovákia 1929-es, Argentína 1935-ös, Irak 1938-as, Egyiptom és Magyarország 1939-es nyilatkozata.
A ratifikálás kikötésének az alávetési nyilatkozatokba való beiktatása - noha ez nem volt előírás - mindenképpen nagy jelentőségű abból a szempontból, hogy ezen előírást tartalmazó deklarációk csak az okmány ratifikálása után léphettek hatályba. Mindezt még bonyolította az, hogy - miután az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának aláírására vonatkozó jegyzőkönyv ratifikálásra szorult - valamely állam alávetési nyilatkozata csak azt követően léphetett hatályba, hogy a Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyv ratifikálása megtörtént. Ennek következtében, ha egy állam alávetési nyilatkozatát előbb ratifikálta, mint a Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyvet, nyilatkozata nem léphetett hatályba.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának aláírására vonatkozó jegyzőkönyv ratifikálásával összefüggő problémákkal a Nemzetközi Bíró-
- 255/256 -
ság elődjének megszűnése után majd négy évtizeddel, az 1980-as években a Nicaragua és az Egyesült Államok közötti, a Nicaragua elleni katonai és katonai jellegű akciók ügyében találta magát szemben. Ebben a jogesetben - egyéb kérdések mellett - Nicaraguának egy, a két világháború között létrejött alávetési nyilatkozatának érvényessége körül forgott a vita. Nicaragua ugyanis 1929. szeptember 24-én írta alá az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának aláírására vonatkozó jegyzőkönyvet, s ezzel egyidejűleg kötelező joghatósági nyilatkozatot tett. A Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyv ratifikálására azonban ekkor még nem került sor, s Nicaragua csak több mint 10 évvel később, 1939. november 29-én táviratban értesítette a Nemzetek Szövetségének főtitkárát, hogy a "Statútum és a jegyzőkönyv" ratifikációja megtörtént, s a ratifikációs okmányt majd megküldik Genfbe. Ez a ratifikációs okmány azonban - a rendelkezésre álló iratok szerint - a Nemzetek Szövetségéhez nem érkezett meg.
Mindezek alapján az Egyesült Államok a Nicaragua elleni katonai és katonai jellegű akciók ügyében azt állította, hogy Nicaragua soha sem vált az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának részesévé és így nem tehetett annak kötelező joghatóságát elismerő nyilatkozatot.[37] Ennek következtében viszont az 1929-es deklaráció joghatásait a Statútum 36. cikkének 5. bekezdése nem örökítheti át a Nemzetközi Bíróságra, miután a Statútumnak ez a szakasza csak az Állandó Nemzetközi Bíróság részére tett és "még mindig hatályban" lévő nyilatkozatokról rendelkezik.[38]
Nicaragua viszont a Statútumnak ezt a szakaszát úgy értelmezte, hogy az azokat a nyilatkozatokat zárja ki, amelyek már lejártak és nem vonatkozik az egyéb nyilatkozatokra, így a nicaraguaira, amelynek megtétele - különböző okok miatt - annak idején nem vált befejezetté. A nicaraguai kormány álláspontja szerint Nicaragua az új Statútum vonatkozásában ugyanolyan helyzetben van, mint amilyenben a régi idején volt, s mindkét esetben a Bíróság Statútumának ratifikálása befejezetté teszi az 1929-es nyilatkozatát.[39]
A Bíróság véleménye ezzel kapcsolatban az volt, hogy az új Bíróság Statútumának hatálybalépésekor a nicaraguai deklaráció nem kötelező erejű, de érvényes volt, miután az Állandó Nemzetközi Bíróság idején az alávetési nyilatkozatoknak az volt az érvényességi feltétele, hogy a deklarációt a Nemzetek Szövetségének tagállamai, az Egyezségokmány Függe-
- 256/257 -
lékében felsorolt államok, valamint a Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyvet aláíró állam tegye, akár ezen jegyzőkönyv aláírásakor, illetve ratifikálásakor, akár pedig később.
A Nemzetközi Bíróság által a nicaraguai ügyben mondottak alapján megállapítható, hogy a Bíróság álláspontja szerint Nicaragua esetében az új Statútum ratifikálása ugyanazzal a hatással járt, mintha a régi Statútum aláírására vonatkozó jegyzőkönyvet ratifikálták volna.
A Bíróság érvelésének lényege az, hogy a Statútum 36. cikkének 5. bekezdése az új Statútum hatálybalépésekor az Állandó Nemzetközi Bíróság részére tett még érvényes alávetési nyilatkozatok joghatályát átörökítette a Nemzetközi Bíróságra.
A Bíróságnak ezzel kapcsolatos érvelése bizonyos szempontból megkérdőjelezhető, már csak azért is, mert a Statútum 36. cikke 5. bekezdésének angol és francia szövege némileg eltér egymástól. Az angol szöveg "declarations ... which are still in force", vagyis magyarul: a még érvényben lévő nyilatkozatokról szól. A francia szövegben nem az ennek megfelelő "encore en vigueur", hanem "déclarations ... pour une durée qui n'est pas encore expirée" kitétel szerepel, ami magyarul a "még le nem járt időtartamú deklarációk"-ként fordítható.[40] Mindkét szöveg valójában olyan nyilatkozatokra utal, amelyek az új Statútum hatályba lépésének idején még nem jártak le, tehát amelyek még alkalmazhatók voltak. A nicaraguai nyilatkozat esetében azonban nem arról volt szó, hogy az új Bíróság Statútumának idején még nem járt volna le, illetve, hogy még hatályban lenne, hiszen az Állandó Nemzetközi Bíróság idején ez a nyilatkozat valójában soha sem lépett éltebe, tehát nem volt alkalmazható. Álláspontunk szerint a nicaraguai deklarációnak az adott ügyben való alkalmazhatósága mellett sokkal meggyőzőbbnek tűnt volna az az érv, miszerint Nicaraguát évtizedeken át a nemzetközi közösség a Bíróság Statútumában részes államnak tekintette, s a Bíróság különböző kiadványaiban a fakultatív klauzula rendszerében részes államként volt feltüntetve. Ezzel mind Nicaragua, mind pedig a fakultatív klauzula rendszerében részes többi állam egyetértett. Vagyis, nicaraguai részről megvolt a Bíróság kötelező joghatósága elfogadásának az akarata, s ezzel a nemzetközi közösség többi tagja egyetértett.[41]
- 257/258 -
Mint már említettük, a San Francisco-i konferencián a Statútum 36. cikkébe beiktattak egy új bekezdést, amely úgy rendelkezik, hogy a kötelező joghatósági nyilatkozatokat az ENSZ főtitkáránál kell megtenni, aki erről értesíti a Bíróság Statútumában részes államokat, valamint a Bíróság jegyzőjét. Ennél többet a Statútum nem mond, s nem határozza meg, hogy az alávetési nyilatkozatok mikor lépnek hatályba, illetve a nyilatkozatok által kiváltott joghatás mikortól veszi kezdetét.
A szakirodalom és a Bíróság álláspontja szerint a 36. cikk 4. bekezdése lényegében két, egymástól valójában független elemre utal.[42] Egyfelől arra, hogy a Bíróság kötelező joghatóságát elfogadó nyilatkozatot a főtitkárnál kell letenni, másfelől pedig, hogy a főtitkárnak a nyilatkozatot el kell juttatnia a Statútumban részes felekhez, valamint a Bíróság Jegyzőjéhez.
Rosenne szerint az alávetési nyilatkozatoknak a főtitkárnál való letétele a nyilatkozó államra nézve az alábbi következményekkel jár: 1) A nyilatkozat ratione personae a letétel napján lép hatályba, kivéve, ha maga az okmány erre nézve speciális kikötést tartalmaz. 2) Ha a nyilatkozat úgy rendelkezik, hogy hatálybalépéséhez valami további aktus pl. a nyilatkozat ratifikációja szükséges, akkor ezt a további aktust is a főtitkárnál kell megtenni, vagyis a ratifikációs okmányt a főtitkárhoz kell eljuttatni és ennek megtételétől kezdődnek annak joghatásai. 3) Az alávetési nyilatkozat tartalmát tekintve a letételkor elfogadott szöveg a releváns. 4) Noha a Statútum említett rendelkezése a nyilatkozatok megtételére vonatkozik, ugyanezek a szabályok érvényesek a nyilatkozatok módosítására, felmondására, stb.[43]
Az alávetési nyilatkozatoknak a főtitkárnál való letételével összefüggő kérdésekkel a Nemzetközi Bíróság több ügyben is foglalkozott. E tekintetben a legismertebb jogeset az Indiai területen való áthaladási jog ügye, amelyben az történt, hogy Portugália 1955. december 19-én tett kötelező joghatósági nyilatkozatot, majd pedig ezt követően néhány nappal, 1955. december 22-én a fakultatív klauzula alapján Indiával szemben keresettel fordult a Bírósághoz. India álláspontja szerint a portugál kereset benyújtása sérti a kötelező joghatósági nyilatkozatokkal kapcsolatosan általánosan elismert egyenlőség és kölcsönösség elvét, miután a portugál kereset előterjesztése azt megelőzően történt, hogy eltelt volna egy olyan időszak -
- 258/259 -
a Bíróság kötelező joghatóságának portugál részről való elfogadása és a kereset benyújtása között -, amely normális körülmények között lehetővé tette volna a főtitkár számára, hogy a portugál nyilatkozatot, még a kereset benyújtása előtt, eljuttassa a Bíróság Statútumában részes államokhoz, így többek között Indiához.[44]
A Bíróság álláspontja szerint a portugál keresetnek 1955. december 22-én történt előterjesztése nem ellentétes a Statútummal és az nem sértette India jogait. Kifejtette: "... az alávetési nyilatkozatnak a Főtitkárnál való letételével a nyilatkozó állam a fakultatív klauzula rendszerének részese lesz.... Egy nyilatkozat joghatásai nem függnek a Főtitkár további cselekményeitől vagy nem cselekvésétől."[45] A Bíróság rámutatott a következőkre: "A 36. cikk nem ír elő semmiféle további feltételt, így például azt, hogy a Főtitkár által továbbított információ eljusson a Statútumban részes felekhez, illetve hogy a nyilatkozat letétele után bizonyos időszaknak kell eltelnie, mielőtt az hatályba lépne. Minden ilyen feltétel a fakultatív klauzula rendszerének működéséhez egyfajta bizonytalansági elemet kapcsolna. A Bíróság a fakultatív klauzula rendszerébe nem tud beleolvasni semmiféle ilyen jellegű feltételt."[46]
A Bíróság több tagja az ítéletnek ezt a kitételét kifogásolta. Badawi bíró ellenvéleményében a fakultatív klauzula alapján létrejött rendszer szerződéses jellegét hangsúlyozva azt próbálta kimutatni, hogy a nyilatkozatnak a főtitkárnál való letétele és a főtitkár által a többi államhoz való továbbítása valójában a rendszerben részes államok közötti közvetlen kommunikációt helyettesíti.[47] Miután a nyilatkozatot a kereset benyújtása előtti napon tették, senki sem feltételezheti, hogy a főtitkár azt 24 óra alatt eljuttathatta a többi államhoz; ennek következtében viszont a helyzet ugyanolyan, mintha nem is tettek volna kötelező joghatósági nyilatkozatot.[48] Chagla ad hoc bíró ellenvéleményében úgy érvelt, hogy a Statútum 36. cikkének 4. bekezdése két részből áll, az első rész a nyilatkozatnak a főtitkárnál való letételéről, a másik rész pedig a deklarációnak a Statútumban részes államokhoz és a Bíróság jegyzőjéhez való eljuttatásáról rendelkezik. Az ad hoc bíró azt kifogásolta, hogy a Bíróság döntése csak az első elemet tekintette kötelezőnek, a másodikat viszont nem, miután Chagla bíró szerint mindenképpen bizonyos időnek kellett volna eltelnie
- 259/260 -
a nyilatkozat megtétele és a kereset benyújtása között.[49] Rosenne az 1960-as években szintén felveti, hogy a Statútum majdani felülvizsgálata során érdemes lesz meggondolni, hogy bizonyos időszakot kellene közbeiktatni a nyilatkozat letétele és az okmány joghatásai keletkezésének ideje közé.[50]
Több mint negyven évvel az Indiai területen való áthaladási jog ügyében hozott döntése után a Bíróság ismét azzal a problémával találta magát szemben, hogy valamely jogvita a fakultatív klauzula alapján azt megelőzően került a Bíróság elé, hogy az alperes állam tudomást szerezhetett volna arról, hogy a felperes állam csatlakozott a fakultatív klauzula rendszeréhez.
Ez a kérdés az 1990-es évek második felében a Kamerun és Nigéria közötti Szárazföldi és tengeri határvonal ügyében merült fel, annak következtében, hogy Kamerun 1994. március 3-án a Bíróság kötelező joghatóságát elismerő nyilatkozatot tett, s a kameruni deklarációt az ENSZ főtitkára csak tizenegy hónappal később juttatta el a Statútumban részes államokhoz. Ennek következtében a kameruni keresetnek 1994. március 29-én történt benyújtásakor Nigéria nem tudta, illetve nem tudhatta, hogy Kamerun csatlakozott a fakultatív klauzula rendszeréhez.[51] Mindebből Nigéria azt a következtetést vonta le, hogy Kamerun "idő előtt cselekedett"; megsértette "azt a kötelezettségét, hogy jóhiszeműen cselekedjen ... visszaélt a Statútum 36. cikk 2. bekezdése által létesített rendszerrel". Nigéria szerint a Bíróságnak az Indiai területen való áthaladási jog ügyében hozott döntése izolált, s ideje lenne, az alávetési nyilatkozatok megtételével kapcsolatosan ezen ügyben tett megállapításait felülvizsgálnia. Nigéria az ügyben azt hangsúlyozta, hogy a Statútum 36. cikke 4. bekezdésének 1957-es értelmezését át kell értekelni a szerződések jogában azóta történt változások fényénél, s ezzel összefüggésben hivatkozott a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 78. cikkének c) pontjára, amely szerint
"Kivéve azt az esetet, amikor a szerződés vagy ez az egyezmény másként rendelkezik, valamely értesítés vagy közlés, amelyet egy államnak az egyezmény értelmében adnia kell:
...
- 260/261 -
c) ha azt letéteményeshez továbbították, csak attól az időponttól tekintendő úgy, hogy azt az állam megkapta, amelynek szánták, amikor ezt az államot a letéteményes a 77. cikk 1.bekezdése e) pontjának megfelelően tájékoztatta."
A Bíróság ítéletében hangsúlyozta: a főtitkárnak az alávetési nyilatkozatokkal kapcsolatos funkciói különböznek a szerződések vonatkozásában a bécsi egyezményben rögzítettektől,[52] s a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény rendelkezéseinek az alávetési nyilatkozatokra való alkalmazása - utalva a nicaraguai ügyben tett megállapításaira - csak analógia útján történhet.[53] Ennél többet nem is mondott a Bíróság, s a bécsi egyezménynek az értesítések és közlések megtételére vonatkozó 78. cikkét, valamint a ratifikációs, elfogadási, csatlakozási okiratok kicserélésére vonatkozó 16. cikkét, továbbá a szerződések hatálybalépésével foglalkozó 24. cikkét vizsgálta. Ami a bécsi egyezmény 78. cikkét illeti - a Bíróság szerint - annak jelentése más, mint ahogyan azt Nigéria értelmezi; az ugyanis azokat a módozatokat szabályozza, amelyek szerint a szerződéssel kapcsolatos közléseket és értesítéseket meg kell tenni. E cikk azonban nem vonatkozik azokra a feltételekre, amelyek mellett kifejezésre jut az államnak az a hozzájárulása, hogy a szerződés által kötve legyen; és amelyek mellett egy szerződés hatályba lép, ezeket ugyanis az egyezmény 16. és 24. cikkei tartalmazzák.[54] A 16. és a 24. cikkek egy általános szabályt rögzítenek, nevezetesen, hogy - amennyiben a szerződés másképpen nem rendelkezik - a ratifikációs, csatlakozási, jóváhagyási stb. nyilatkozatok letételével létrejön az állam hozzájárulása ahhoz, hogy a szerződés által kötve legyen, s a szerződés reá nézve a letétel napján lép hatályba. A Bíróság szerint a bécsi egyezménynek ezek a szabályai összhangban vannak az Indiai területen való áthaladási jog ügyében foglaltakkal és ezt a megoldást fenn kell tartani.[55]
A Bíróság a maga részéről tehát kitartott az Indiai területen való áthaladási jog ügyében kifejtett álláspontja mellett, s megismételte, hogy a nyilatkozó államnak nem kell foglalkoznia a főtitkár feladataival, illetve, hogy azoknak eleget tett-e vagy sem, továbbá a nyilatkozat joghatásai nem függnek a főtitkár cselekményeitől, s a Statútum 36. cikke - ellentétben más okmányokkal - nem ír elő bármiféle további feltételt, például, hogy
- 261/262 -
a főtitkár közlése eljusson a Statútumban részes államokhoz, vagy pedig, hogy az csak meghatározott idő eltelte után lép hatályba.[56] A Bíróság kifejtette: az Indiai területen való áthaladási jog ügyében hozott döntése - ellentétben Nigéria állításával - nem tekinthető izoláltnak, sőt ezen ügyben tett megállapításait megerősítette a Preah Vihear-i templom ügyében és a Nicaragua elleni katonai és félkatonai akciók ügyében.
A Kamerun és Nigéria közötti jogvitában a Bíróság tagjai közül Weeramantry alelnök azon nézetének adott hangot, hogy a Bíróságnak az Indiai területen való áthaladási jog ügyében hozott döntését felül kellene vizsgálni. Weeramantry alelnök hasonló érveket fogalmazott meg, mint Chagla bíró az Indiai területen való áthaladási jog ügyében, amikor azt hangsúlyozta, hogy a 36. cikk 4. bekezdésében foglalt intézkedések közül a Bíróság csak az egyiket, a nyilatkozatnak a főtitkárnál való letételét tekintette lényegesnek, s a másikat, a deklarációknak a többi államhoz való eljuttatását pedig ténylegesen nem vette figyelembe. Weeramantry bíró nyolc pontban foglalta össze, hogy miért kellene az Indiai területen való áthaladási jog ügyében tett megállapításokat felülvizsgálni.[57] Koroma és Ajibola bírók szintén az 1957-es ítéletben foglaltak felülvizsgálata mellett érveltek, mondván, hogy az 1950-es évek óta a nemzetközi jog jelentősen fejlődött, s a Bíróság ezt nem hagyhatja figyelmen kívül.[58]
Bármennyire logikusnak is tűnnek a fentebb idézett érvek, azoknak a nemzetközi szerződések jogára hivatkozó részei erősen megkérdőjelezhetők. Mégpedig azért, mert a Nemzetközi Jogi Bizottság az 1969. évi bécsi egyezmény kidolgozása során, a ratifikációs, csatlakozási stb. okiratok letétele kapcsán, a Nemzetközi Bíróságnak éppen az Indiai területen való áthaladási jog ügyében tett megállapításaira hivatkozott, mondván, hogy a Bíróság analóg esetben - mármint a Statútum 36.cikke 2. bekezdése szerinti nyilatkozatok hatálybalépése tekintetében - a vonatkozó dokumentum letételének idejét tekintette meghatározónak.[59]
Az Indiai területen való áthaladási jog ügyében kialakított joggyakorlatát követte a Bíróság a Jugoszlávia által 10 NATO tagállammal szemben az Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyekben is.[60] Úgy véljük - figyelemmel a jogtipró Milosevic-i rendszer által a NATO tagállamokkal
- 262/263 -
szemben megindított ügyek politikai hátterére -, ha a Bíróság a legcsekélyebb mértékben el kívánt volna térni korábbi joggyakorlatától, ezek az ügyek jó alkalmat kínáltak volna arra, hogy szakítson az Indiai területen való áthaladási jog ügyében megfogalmazott nézetével. Minden valószínűség szerint a nemzetközi közösség államainak helyeslésével találkozott volna a Bíróságnak valamiféle olyan megállapítása, miszerint erősen megkérdőjelezhető, hogy a keresetek benyújtása idején Jugoszlávia részese volt-e a fakultatív klauzula rendszerének, s ennek következtében joga volt-e a fakultatív klauzula alapján a Bírósághoz fordulni. Ezzel a kérdéssel azonban a Bíróság az Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyeknek az ideiglenes intézkedések elrendelésére vonatkozó szakaszában nem foglalkozott, s elfogadta azt, hogy Jugoszlávia 1999. áprilisában kötelező joghatósági nyilatkozatának megtétele után 4 nappal mindjárt 10 állam ellen keresettel fordulhasson a Bírósághoz.
Az alávetési nyilatkozatoknak az ENSZ főtitkáránál történő letételével összefüggésben érdemes röviden kitérni a főtitkárnak a deklarációkkal kapcsolatos ténykedésére, s főleg arra a kérdésre, hogy ez mennyiben hasonlatos a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos feladataihoz.
Ebben az összefüggésben a főtitkárnak a nemzetközi szerződések vonatkozásában meglévő funkciói közül kettőt kell szemügyre venni. Az első a főtitkárnak egy általános, egyedi és sajátos funkciója - amely az ENSZ Alapokmány 102. cikkén alapul - s ez minden nála beiktatott nemzetközi szerződésre vonatkozik. Ennek lényege abban jelölhető meg, hogy a nemzetközi szerződéseknek kellő nyilvánosságot biztosítson.[61] A másik funkció kizárólag azokhoz a nemzetközi szerződésekhez kapcsolódik, amelyeknek a főtitkár a letéteményese; a főtitkárnak erre a tevékenységére a nemzetközi szerződések jogáról szóló bécsi egyezmények rendelkezései az irányadóak, s az a főtitkár tekintetében ugyanaz, mint bármely más letéteményes esetében.[62]
- 263/264 -
A főtitkárnak a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos letéteményesi funkciói bizonyos mértékben hasonlítanak az alávetési nyilatkozatokkal összefüggő feladataihoz, amennyiben mindkét esetben átvesz bizonyos iratokat, s azokat meghatározott államokhoz továbbítja. A főtitkárnak az alávetési nyilatkozatokkal kapcsolatos funkciói ezzel tulajdonképpen véget is érnek. A letéteményesi azonban ennél lényegesen többet jelent és lényegesen érdemibb. Ezzel kapcsolatban érdemes figyelembe venni a letéteményesi funkcióval kapcsolatban Humphrey Waldock által a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény kidolgozása során mondottakat, nevezetesen: "(A) letéteményes feladatainak szabályszerű ellátása meghatározó jelentőségű a multilaterális szerződések modern rendszerének működése szempontjából. Éppen ezért nem helyes a 29. cikk[63] rendelkezéseit kizárólag eljárási jellegűnek tekinteni, azok ugyanis nemcsak a letéteményes feladatait határozzák meg, hanem az érdekelt államoknak ezen eljárással kapcsolatos jogait is."[64] Arról van ugyanis szó, hogy a szerződések vonatkozásában a letéteményesnek van egy olyan
- 264/265 -
funkciója is, hogy megvizsgálja a nála letett okmányokat, például abból a szempontból, hogy azok összhangban vannak-e a szerződéssel, ha nem, erre felhívhatja az államok figyelmét stb.[65] Hasonlóképpen a főtitkárnak letéteményesként igen fontos szerepe lehet a szerződések hatályba lépése idejének a megállapításában, ami elsősorban azoknál a nemzetközi szerződéseknél jelentkezik, amelyekhez olyan fenntartásokat fűztek, melyek megengedettségéről maga a szerződés nem rendelkezik.[66]
A főtitkárnak az alávetési nyilatkozatokkal összefüggő tevékenysége viszont mindössze arra korlátozódik, hogy átveszi a deklarációkat, s azokat eljuttatja a Bíróság jegyzőjéhez, valamint a Statútumban részes államokhoz. A továbbiakban a deklarációk kikerülnek a főtitkár hatásköréből, miután - mint már említettük - az alávetési nyilatkozatokkal kapcsolatban a főtitkárnak nincsenek semmiféle további funkciói, annak következtében, hogy az alávetési nyilatkozatokhoz fűzött fenntartások, illetve korlátozások érvényességéhez a fakultatív klauzula rendszerében részes többi állam részéről semmiféle elfogadás vagy hozzájárulás nem szükséges, s amint azt a Bíróság több ügyben hangsúlyozta, a deklarációkkal kapcsolatos egyetlen formai követelmény, hogy azokat a főtitkárnál tegyék le.
A fentiek alapján joggal állítható, hogy a Bíróság helyesen járt el, amikor kitartott azon álláspontja mellett, hogy az alávetési nyilatkozatok a főtitkárnál való letétel napján lépnek hatályba.
A Bíróság álláspontját igazolja az, hogy egyfajta bizonytalansági elemet vinne a rendszerbe,[67] ha elfogadnánk az alávetési nyilatkozatok hatálybalépésének idejeként a deklarációknak a Statútumban részes államokhoz, vagy a fakultatív klauzula rendszerében részes államokhoz való érkezés napját. Hiszen ezzel egy és ugyanazon deklarációnak a hatályba lépése valójában különböző időszakokban történne, attól függően, hogy ugyanazt az értesítést az egyes államok mikor kapják meg.
Ha viszont bizonyos ésszerű idő múlva lépnének a deklarációk hatályba, amint azt többen javasolták, akkor természetesen felmerül a kérdés, mennyi legyen ez az ésszerű időszak, 30 nap, vagy 3 hónap. A kameruni alávetési nyilatkozat példája azonban azt mutatja, még néhány hónap sem biztos, hogy elegendő ahhoz, hogy a deklarációk a Statútum-
- 265/266 -
ban részes államokhoz eljussanak. Az alávetési nyilatkozatnak a főtitkárnál való letételének jelentősége tehát abban van - amint erre Rosenne utal -, hogy a nyilatkozat hatályba lépésének ideje ehhez kötödik, s ebből kifolyóan a Bíróságnak ratione personae és ratione materiae joghatósága.[68]
Az elmondottakból megállapítható, hogy alávetési nyilatkozatok formai kérdései egy sor ügyben felmerültek. A két Bíróság gyakorlatilag bármiféle megfogalmazású deklarációt érvényesnek ismert el, függetlenül annak tartalmától, megtételének idejétől és egyéb körülményektől. Vita valójában a nyilatkozatok hatályba lépése körül merült fel, s a Nemzetközi Bíróság legújabb joggyakorlatában, a Kamerun és Nigéria közötti jogvitában megerősítette azt a korábbi döntéseiben kimondott tételt, hogy az alávetési nyilatkozatokra vonatkozó egyetlen formai előírás az, hogy azt a főtitkár kezeihez kell letenni.
* * *
by Vanda Lamm
The article offers an overview on the forms and contents of the declarations accepting the compulsory jurisdiction of the ICJ made under Article 36. para. 2. of the Statute. The author examines first the provisions of the Statutes of the two world courts, than the forms of declarations and the practice of the two International Courts on the validity and the entry into force of the declarations accepting the compulsory jurisdiction.
Since the states are free to choose what form they please one can find a great variety of the forms and wording of the declarations. According to the Statute the only formality required is that a declaration should be deposited to the UN Secretary General and the intention of the state clearly results from a declaration. The ICJ dealt in several cases with the problem of the entry into force of the declarations and according to the well-established practice of the Court the data of the entry into force of these instruments corresponds to their deposit to the Secretary General.■
- 266 -
JEGYZETEK
[1] Az Alapokmány 92. cikkének 2. bekezdése értelmében nem ENSZ tagállamok is részesei lehetnek a Statútumnak. Ennek feltételeit a Biztonsági Tanács 1946. október 15-i határozatában állapította meg (Security Council, Official Records, First Year, Second Series, No. 19. 468.), s azt a Közgyűlés 91 (I.) sz. 1946. december 11-i, Svájccal kapcsolatos határozatában változtatás nélkül fogadta el. Később apróbb módosításokkal, hasonló határozatok születtek más államok vonatkozásában is. Az előírt feltételek a következőkben foglalhatók össze: Az államnak a főtitkárhoz szabályszerű ratifikációs okmányt kell eljuttatnia, amely tartalmazza a következőket: a) A Statútum rendelkezéseinek az elfogadását. b) Az Alapokmány 94. cikkében foglalt kötelezettségek vállalását, beleértve a 25. és a 103. cikkekből eredő, a 94. cikkel összefüggő kötelezettségeket, c) a Bíróság költségeihez a Közgyűlés által az érintett kormánnyal való konzultációk után, időről-időre meghatározott méltányos összeggel való hozzájárulás vállalását.
A Svájcra vonatkozó határozatot ld. ICJ Yearbook, 1946-1947. 105-106. A Liechtensteinről szóló határozatot ld. ICJ Yearbook, 1949-1950. 32-33. Ld. még ICJ Yearbook, 1953-1954. 36-37.
[2] A Statútumban részes nem ENSZ tagállamok helyzetével kapcsolatban. Ld. Engel, S.: States Parties to the Statute of the International Court of Justice. In: The Future of the International Court of Justice (ed. Leo Gross.). Vol. I. Ocena Publications, Dobbs Ferry (New York), 1976. 289-294.
[3] Svájc kötelező joghatósági nyilatkozata 1948. július 6-án, Liechtensteiné pedig 1950. március 10-én kelt. Mindkét okmány - egyebek mellett - azt tartalmazza, hogy a nyilatkozat attól a naptól hatályos, hogy az állam a Statútum részesévé válik.
[4] A határozat a Bíróság által a Tanácshoz intézett megkeresés alapján született, s abban - egyebek mellett - azzal is foglalkoztak, hogy az Egyezségokmány Függelékében említett államok, továbbá azok az államok, amelyek nem tagjai a Nemzetek Szövetségének, milyen feltételek mellett fordulhatnak a Bírósághoz. Ezzel kapcsolatban ld. Hudson, M. O.: The Permanent Court of International Justice. 1920-1942. Arno Press, New York, 1972. 386-387.
[5] A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ENSZ tagságának kérdése 1992. április 27-től, vagyis megalakulásától kezdve bizonytalan volt. Jugoszlávia ENSZ tagságának problémája 1992-től kezdődően a világszervezet Közgyűlésének napirendjén szerepelt. Hosszas vita és egyfajta politikai kompromisszum eredményeképpen született meg a Közgyűlés 47/1. sz. határozata, amely kimondta, hogy "... a Közgyűlés szerint a JSZK (Szerbia és Montenegró) nem folytathatja automatikusan a korábbi JSZSZK tagságát az ENSZ-ben, ezért úgy dönt, hogy a JSZK-nak kérnie kell majd az ENSZ tagságot és a Közgyűlés munkájában nem vehet részt." Ezt követően a JSZK bizonyos ENSZ szervek tevékenységében részt vett, másokéban viszont nem. Milosevicék bukása után a JSZK felvételi kérelemmel fordult a világszervezethez, s 2000. november 1-jével a JSZK-t felvették az ENSZ-be.
A JSZK ENSZ tagságával kapcsolatos vitát a Nemzetközi Bíróság 2003. február 3-i ítélete sem zárta le, miután a Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálásakor nem vizsgálta Jugoszlávia ENSZ tagságának kérdését és csak annak megismétlésére szorítkozott, hogy a JSZK helyzete 1992 és 2000 között sui generis volt az ENSZ és a Nemzetközi Bíróság vonatkozásában, miután egyes ENSZ szervek tevékenységben részt vett, másokéban viszont nem.
[6] A tíz NATO tagállam közül hat állam - Belgium, Egyesült Királyság, Hollandia, Kanada, Portugália és Spanyolország - esetében a JSZK a Bíróság joghatóságának alapjául, egyebek mellett a Statútum 36.cikkének 2. bekezdésére, vagyis a fakultatív klauzulára is hivatkozott.
[7] Case Concerning Legality of Use of Force (Yugoslavia v. Belgium) Request for the Indication of Provisional Measures. Order of 2 June 1999. 134-135.
[8] Uo. 117.
[9] Uo. 167.
[10] Uo. 145-146.
[11] Uo. 148.
[12] Hudson: i. m. 127.
[13] Uo. 451.
[14] Uo. 452.
[15] Korfu-szoros ügy, ICJ Recueil, 1948. 27.
[16] Thaiföld eredetileg egy 1929. szeptember 30-án kelt nyilatkozatában tíz éves időszakra ismerte el az Állandó Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát, majd pedig 1940-ben és 1950-ben a nyilatkozatot - a korábbi feltételekkel és fenntartásokkal - újabb tízéves időszakokra megújította. A Preah Vihear-i templom ügyében Thaiföld első pergátló kifogásában - egyebek mellett - felhozta azt az érvet is, hogy 1950-ben a korábbi, 1940-es nyilatkozatát illetően tévedésben volt, miután egy olyan bíróság vonatkozásában újította meg alávetési nyilatkozatát, amely már megszűnt.
[17] ICJ Reports, 1961. 31.
[18] Uo. 32.
[19] ICJ Reports, 1961. 32.
[20] Uo. 31.
[21] Ld Sir Percy Spender-nek a Preah Vihear-i templom ügyében benyújtott egyéni véleményét. Uo. 40.
[22] Az üggyel kapcsolatban ld. Buffet-Tchalakoff, M.-F.: La compétence de la Cour internationale de Justice dans l'affaire des "Actions frontalières et transfrontalières" (Nicaragua-Honduras) Revue générale de droit international, Tome 93. 1989. No. 3. 623-653.
[23] A Bogotai Paktum XXXI. cikke a következőképpen szól:
"A Nemzetközi Bíróság Statútuma 36. cikkének 2. bekezdésével összhangban, a Magas Szerződő Felek az amerikai földrész összes többi állama vonatkozásában kijelentik, hogy a jelen szerződés hatályának ideje alatt, mindenféle speciális megállapodás nélkül, kötelezőnek ismerik el a Bíróság joghatóságát a közöttük felmerülő minden olyan jogi kérdésben, amelynek tárgya:
a) egy szerződés értelmezése;
b) a nemzetközi jog bármely kérdése;
c) valamely tény fennállásának megállapítása, amely ha valónak bizonyul, nemzetközi kötelezettség megszegését jelenti;
d) nemzetközi kötelezettség megszegéséből eredő jóvátétel jellege és terjedelme."
[24] A honduras-i alávetési nyilatkozat 1948. február 2-án kelt. Ezt a nyilatkozatot Honduras többször megújította, így először 1954. május 24-én hat évre szólóan, majd pedig 1960. február 20-án határozatlan időre. A deklarációt egy 1986. május 22-én kelt nyilatkozattal Honduras módosította, beiktatva egy szakaszt, amelynek értelmében a "jelen nyilatkozat, illetve az abban található fenntartások az ENSZ főtitkárához intézett jegyzékkel bármely pillanatban kiegészíthetők, módosíthatók, illetve azok visszavonhatók." A nicaraguai kötelező joghatósági nyilatkozat 1929. szeptember 24-én jött létre és Nicaragua szerint annak joghatását a Statútum 36. cikkének 5. bekezdése a Nemzetközi Bíróságra örökítette át. Ez a nicaraguai alávetési nyilatkozat ugyanaz a deklaráció volt, mint amelyről a Nicaragua és az Egyesült Államok közötti jogvitában volt szó.
[25] ICJ Pleadings, 1988. Case concerning Border and Transborder Armed Actions. Vol. I. 65.
[26] Uo. 74. Erre támaszkodva Hondurasnak a Bíróság joghatóságát kifogásoló érve úgy szólt, hogy alávetési nyilatkozatának 1986-ban történt módosítása során a deklarációjába beiktatott fenntartások következtében a Bíróság joghatósága a jelen ügyre nem terjed ki, sem a fakultatív klauzula, sem pedig a Bogotai Paktum XXXI. cikke alapján.
[27] ICJ Reports, 1988. 83.
[28] ICJ Pleadings, 1988. Case concerning Border and Transborder Armed Actions. vol. I. 75.
[29] ICJ Reports, 1988. 84.
[30] Honduras a Nicaraguai határmenti fegyveres akciók ügyében az utóbbi értelmezéssel állt elő. Nicaragua 1984-ben az Egyesült Államokkal fennálló jogvitájában, a Nicaraguával szembeni katonai és katonai jellegű akciók ügyében azt állította, hogy a XXXI. cikk a Statútum 36. cikke 2. bekezdése szerinti nyilatkozatnak minősül, vagyis, álláspontja az 1988-as ügybeli honduras-i állásponttal volt azonos. A Nicaraguai határmenti fegyveres akciók ügyében viszont Nicaragua Honduras-szal szemben azzal érvelt, hogy a Bogotai Paktum XXXI. cikke a Statútum 36. cikk 1. bekezdése alá tartozik, s ennek következtében a Bíróság joghatóságára vonatkozó szerződéses kikötésnek minősül. Vö. ICJ Reports, 1988. 84.
[31] Vö. ICJ Reports, 1988. 84.
[32] ICJ Reports, 1988. 84. 34. para. 2. bek.
[33] Hasonló nézetet vallott az egyik legkiválóbb latin-amerikai nemzetközi jogász, Jiménez de Aréchaga, a Bíróság korábbi tagja, azt írta, hogy a terminológiai hasonlóság ellenére a Bogotai Paktum XXXI. cikke a Statútum 36. cikkének 1. bekezdése alá tartozó dokumentum. Mindehhez hozzáteszi azonban azt is, hogy a latin-amerikai államok - figyelemmel a közöttük meglévő szoros történelmi és kulturális viszonyokra - kölcsönös kapcsolataikban a Bíróság kötelező joghatóságát sokkal erősebb alapokra helyezték, mint ami a Statútum 36. cikkének 2. bekezdése szerinti deklarációk rendszeréből ered.
Vö. Jiménez de Aréchaga, E.: The Compulsory Jurisdiction of the International Court of Justice Under the Pact of Bogotá and the Optional Clause. In: International Law at a Time of Perplexity. Essays in Honour of Shabtai Rosenne (ed.: Yoram Dinstein). Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht-Boston-London. 1989. 356. és 357.
[34] A Bíróság egyes tagjai azonban, így például Oda bíró kifejezetten elismerte, hogy lehetséges a kötelező joghatóság kollektív elismerése. A japán nemzetközi jogász szerint bizonyos általános vitarendezési szerződések esetében a joghatóságnak a Statútum 36. cikkének 1. bekezdés szerinti elismerése azonosnak tekinthető a Bíróság joghatóságának a 36. cikk 2. bekezdése alapján való elfogadásával. Ennek a kötelezettségnek azonban vitathatatlanul kifejezésre kell jutnia, s példaként az 1949. évi, a viták békés rendezésére vonatkozó felülvizsgált Általános Aktát, valamint a viták békés rendezésére vonatkozó 1957. évi európai egyezményt említette. Ld. Oda bíró egyéni véleményét. ICJ Reports, 1988. 124.
[35] Vö. HUDSON: i. m. 452.
[36] A francia deklaráció ratifikálása elmaradásának okaival kapcsolatban ld. Dreyfus, S.: Les déclarations souscrites par la France aux termes de l'article 36 du Statut de la Cour internationale de la Haye. Annuaire Français de Droit International, 1959. 259.
[37] ICJ Pleadings, Case concerning Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua. Vol. II. 11-17.
[38] Uo. 18-29.
[39] Uo. Vol. I. 63-74.
[40] Hasonló értelemben ld. Jennings bírónak az egyéni véleményét. ICJ Reports, 1984. 537-539.
[41] Meg kell jegyezzük, ezt az érvelést Jennings biró elvetette, mondván, hogy a Bíróság jegyzője egy egyszerű adminisztratív feladatot lát el, amikor az évkönyvekben leközli a fakultatív klauzula rendszerében részes államok listáját.
[42] Vö. Rosenne, S.: The Law and Practice of the International Court. A. W. Sijthoff, Leyden, 1963. 381.
[43] Uo. 382.
[44] Ld. a második indiai pergátló kifogást.
[45] ICJ Reports, 1957. 146.
[46] Uo. 147.
[47] Uo. 155.
[48] Uo. 156.
[49] ICJ Reports, 1957. 170.
[50] Vö. Rosenne: i. m. 381.
[51] Felperes állam, Kamerun a Bíróság joghatóságát az 1965. augusztus 14-i nigériai és az 1994. március 3-án kelt kameruni alávetési nyilatkozatra alapította.
[52] Kamerun és Nigéria közötti szárazföldi és tengeri határvonal ügye. ICJ Reports, 1998. 293.
[53] Uo.
[54] Uo.
[55] Uo. 293-294.
[56] ICJ Reports, 1958. 146 és 147.
[57] Vö. ICJ Reports, 1998. 364-367.
[58] Vö. ICJ Reports, 1998. 379-380. és 395-397.
[59] Vö. The Vienna Convention on the Law of Treaties; Dokumente (hrsg.: Dietrich Rauschning). Alfred Metzner Verlag, Frankfurt am Main, 1978. 159.
[60] Ezzel kapcsolatban ld. a 5. sz. jegyzetet.
[61] Ezzel kapcsolatban ld. bővebben: Kelsen, H.: The Law of the United Nations. Stevens and Sons Limited. London, 1951. 696-705. és Lord McNair: The Law of Treaties. At the Clarendon Press, Oxford, 1961. 178-190. Ld. még a Közgyűlés 1946. december 14-i, Res. 97(I) sz. határozatát, módositva a Res. 364 B(IV.), 482 (V.) és 33/141 A határozatok által.
[62] A letéteményes feladatairól az 1969. évi bécsi egyezmény 77. cikke rendelkezik, amely a következőképpen szól:
"1. A letéteményes feladatai közé - feltéve, hogy a szerződés másképpen nem rendelkezik, vagy a szerződő államok másképpen nem állapodtak meg - különösképpen a következők tartoznak:
a) megőrizni a szerződések eredeti szövegét és a neki átadott meghatalmazásokat;
b) az eredeti szövegről hiteles másolatokat készíteni és elkészíteni a szerződés által megkívánt további nyelveken a szerződés újabb szövegeit és azokat elküldeni a részes feleknek, valamint azoknak az államoknak, amelyek jogosultak a szerződésben részes féllé válni;
c) kézhez venni a szerződésre vonatkozó aláírásokat és bármely ezzel kapcsolatos okmányt, értesítést és közlést, és azokat megőrizni;
d) megvizsgálni, hogy az aláírás vagy a szerződésre vonatkozó bármely okmány, értesítés vagy közlés jó és kellő alakú-e és szükség esetén az ügyre az érintett állam figyelmét felhívni;
e) tájékoztatni a részes feleket és azokat az államokat, amelyek jogosultak a szerződésben részes féllé válni, a szerződést érintő cselekményekről, értesítésekről és közlésekről;
f) tájékoztatni azokat az államokat, amelyek jogosultak a szerződésben részes féllé válni, arról, hogy a szerződés hatálybalépéséhez szükséges számú aláírást, vagy megerősítő, elfogadási, jóváhagyási vagy csatlakozási okiratot mikor vette kézhez, illetőleg azokat mikor helyezték nála letétbe;
g) a szerződést az Egyesült Nemzetek Titkárságánál beiktatni;
h) végrehajtani az egyezmény más rendelkezéseiben meghatározott feladatokat.
2. Abban az esetben, ha valamely állam és a letéteményes között ez utóbbi feladatainak végrehajtását illetően véleménykülönbség merül fel, a kérdésre a letéteményes az aláíró államok és a szerződő államok, vagy szükség szerint az érintett nemzetközi szervezet illetékes szervének a figyelmét is felhívja."
[63] Waldock IV. jelentésének vagyis a szerződés 1962. évi tervezetének idején a letéteményes feladataival foglalkozó rendelkezések a 29. cikkében szerepeltek.
[64] The Vienna Convention ... i. m. 492.
[65] Vö. Bastid, S.: Les traités dans la vie internationale. Economica, Paris, 1985. 77-78.
[66] Vö. Imbert, P. H.: A l'occassion de l entré en viguer de la Convention de Vienne sur le droit des traités. In.: Annuaire Francais de Droit International. CNRS, Paris. 1980. 524-541.
[67] Hasonló értelemben ld. Kamerun és Nigéria közötti szárazföldi és tengeri határvonal ügyét. ICJ Reports, 1998. 395-396. 35. para.
[68] Vö. Rosenne: i. m. 381.
Lábjegyzetek:
[1] Lamm Vanda, Tanszékvezető egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem, Győr; igazgató, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: lamm@jog.mta.hu
Visszaugrás
