Az okmányos meghitelezés, ismertebb nevén az akkreditív, a nemzetközi fizetési módok széles körben elterjedt és gyakran használt formája. Jelentősége a nemzetközi kereskedelemben oly mértékű, hogy Sir John Robert Kerr angol bíró az akkreditívet egyenesen a "nemzetközi kereskedelem éltető vérének"1, James Byrne, a Nemzetközi Bankjogi és Banktechnikai Intézet vezetője, pedig a "a nemzetközi fizetési eszközök esszenciájának"2 nevezte.
Kialakulásának hátterében az áll, hogy a gyakran nagy földrajzi távolságot megtevő áru továbbítása és a vételár megfizetése térben és időben elválik egymástól, mely mind az eladói, mind a vevői oldalon bizonyos kockázatot hordoz magában. Ilyen kockázatot jelent az eladó számára, ha az áru feladását követően a vevő a vételár teljesítésére nem képes, csődbe megy, mely esetben az eladó nemcsak a vételártól esik el, de számolnia kell az áru visszaszállításának, helyben való értékesítés esetén pedig tárolásának költségeivel is. Az eladó ezért abban érdekelt, hogy a vételárhoz az áru feladását követő legrövidebb időn belül jusson hozzá. A vevő számára azonban kockázatos fizetést teljesíteni azt megelőzően, hogy teljes mértékben meggyőződne az áru szerződésszerű voltáról. A vevőnek ezért ahhoz fűződik érdeke, hogy fizetésre csak az áru megérkezését és megvizsgálását követően kerüljön sor.
Bár e kockázatok teljes mértékben nem zárhatók ki, jelentős mértékben mérsékelhetők egy harmadik, független személy, leggyakrabban egy bank bevonásával, amely a vételár kifizetését eszközli. A bank bevonása lehetőséget nyújt továbbá az ellentétes eladói és vevői érdekek összeegyeztetésére.
Az akkreditív kibocsátásával a bank (a nyitó bank) arra vállal kötelezettséget, hogy ügyfelének (a megbízónak) a kérésére és utasítása szerint az akkreditívben előírt okmányok benyújtása és az akkreditívben meghatározott egyéb feltételek teljesítése esetében harmadik személy (a kedvezményezett) javára vagy rendelkezése szerint fizetést teljesít.
Ily módon az akkreditív biztosítékot nyújt az eladónak annyiban, hogy követelését az akkreditív jogviszony alapján vele szemben kötelezett banktól kérhesse, tekintet nélkül a vevő fizetőképességére, valamint fizetőkészségére. A vevő ezzel szemben jelentősen korlátozhatja kereskedelmi kockázatait azáltal, hogy pontosan meghatározhatja az akkreditív igénybevételéhez szükséges okmányokat, rászorítva ezzel az eladót a szerződésszerű teljesítésre.
Az akkreditívvel általában négy szorosan összefüggő, de egymástól független jogviszony keletkezik:
a) A vevő és az eladó közötti jogviszony - az alapjogviszony.
A vevő és az eladó közötti alapügylet leggyakoribb formája az adásvétel. Ebben a vevő - többek között - arra vállal kötelezettséget, hogy a vételár jogosultja, az eladó javára akkreditívet nyittat a megfelelő bankkal.
Tekintettel arra, hogy az akkreditív jogviszony teljes mértékben elszakad az alapjául szolgáló jogügylettől, célszerű már ebben az alapszerződésben rendelkezni az akkreditív feltételeiről és kikötéseiről.
b) A vevő és a nyitó bank közötti jogviszony - a megbízási jogviszony.
Az akkreditív megnyitására az ügyfél, az adásvételi szerződés vevője ad megbízást. A vevő és az eladó közötti alapügyletre tekintettel a vevő (megbízó) határozza meg, hogy a bank milyen feltételekkel nyissa meg az akkreditívet. A megbízás elfogadásával a bank kötelezettséget vállal az akkreditív megnyitására, és az abban foglaltak teljesítésére, míg a megbízó vállalja, hogy az akkreditív alapján teljesített fizetést a banknak megtéríti.
c) A nyitó bank és az eladó közötti jogviszony - az akkreditív jogviszony.
A tulajdonképpeni akkreditív jogviszony a nyitó bank és a kedvezményezett (általában az eladó) között jön létre. E jogviszony alapján a bank az akkreditívben előírt feltételek teljesítése esetén köteles az eladónak fizetni. Az akkreditív jogviszony alapja a bank által kibocsátott egyoldalú jognyilatkozat, melyben értesíti a kedvezményezettet azon feltételekről, melyeknek a megjelölt határidőn belül történő, maradéktalan teljesítése esetén a kedvezményezett részére fizetést teljesít.
d) A nyitó bank és a közreműködő másik bank közötti jogviszony - egyéb megbízási jogviszony. Az akkreditívvel történő fizetési mechanizmusban számos esetben a nyitó bankon kívül további bank is közreműködik. E bank lehet megerősítő bank, amely a nyitó bank kötelezettségén felül saját nevében vállal kötelezettséget a fizetés teljesítésére. Szerepe korlátozódhat arra, hogy a meghitelezés hitelességét ellenőrizze és arról a kedvezményezettet értesítse (értesítő bank). Eljárhat a nyitó bank megbízottjaként is, mint fizető bank.
Az akkreditív ma ismert szabályozását a banki gyakorlat évszázadokon keresztül alakította, formálta mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Az alábbiakban az akkreditívre vonatkozó nemzetközi szabályrendszer kialakulásának legfontosabb állomásait tekintjük át, különös tekintettel a jelenleg folyamatban lévő felülvizsgálatra.
Mint sok más területen, az akkreditívre vonatkozó nemzetközi szabályozás kidolgozásában is a párizsi székhelyű Nemzetközi Kereskedelmi Kamara járt élen. 1929-es amszterdami konferenciáján első alkalommal terjesztette elő az akkreditív egységes nemzetközi szabályozására vonatkozó indítványát. A javasolt tervezet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen Franciaország és Belgium kivételével egyetlen nemzeti bizottság sem támogatta.
A részletes felülvizsgálatot követően az Okmányos meghitelezésre vonatkozó egységes szabályok és szokványok (angol elnevezéssel: Uniform Customs and Practice for Documentary Credits - a továbbiakban UCP) végül 1933-ban, a szervezet bécsi konferenciáján kerültek elfogadásra.3 Ez alkalommal számos ország bankja alávetette magát a UCP-nek.
Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara általa kiadott szabályok nem jogszabályok, és nem minősülnek nemzetközi egyezménynek sem. E szabályok kizárólag a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara tagjai által kinyilvánított alávetés által válnak alkalmazandóvá. Az alávetési nyilatkozatot akár az egyes bankok egyénileg, akár a központi bankon keresztül kollektíven megtehetik.
1951-ben a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara felülvizsgálta a UCP-t. A felülvizsgálatot a nemzetközi kereskedelemben és pénzügyekben időközben bekövetkezett változások indokolták. Harfield szavaival élve: "amikor a pénzügyek dinamikája olyan ügyvitelt követel meg, amely nem látható előre vagy amely nem egyeztethető össze a rögzített szokással, meg kell tenni a megfelelő módosításokat. A cél az, hogy a [banki] szokás és gyakorlat a ma létező formájában kerüljön kodifikálásra."4
Bár a módosított kódex szélesebb nemzetközi skálán került elfogadásra, beleértve számos bankot Ázsiában és Afrikában, az egyik legjelentősebb kereskedő ország, Nagy Britannia és a Brit Nemzetközösség nemzeti bizottságai elutasították. E nemzeti bizottságok a UCP-t csak az 1962-es revíziót követően fogadták el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
