A Soros Alapítvány 2002. szeptember 6-7-én nemzetközi konferenciát rendezett Ügynökök és akták címmel az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. A tanácskozás nem a botránykeltő ügynökügyekről szólt, hanem a múlt feldolgozásának olyan elvi kérdéseiről, amelyekről oly kevés szó esett az elmúlt tizenkét esztendőben. Timothy Garton Ash oxfordi történész, aki sokat foglalkozott a kelet-közép-európai átmenet problémáival, egyik írásában sorra veszi a múltfeldolgozás különböző országokban alkalmazott módszereit. Ezek között említi egyrészt a büntetőpereket, amelyek elsősorban Németországra voltak jellemzők, másrészt a különböző átvilágítási megoldásokat az egészen szigorú cseh lusztrációtól a lényegesen enyhébb magyar, illetve lengyel modellig. Harmadik megoldásként az aktákhoz való hozzáférésről, negyedikként pedig azokról a tényfeltáró bizottságokról szól, amelyek Magyarországon eddig úgyszólván egyáltalán nem jöttek szóba, és leginkább talán Dél-Afrika ismert azokról a testületekről, amelyek mindenféle jogi kompetencia nélkül megpróbálták a szemtanúkat és a résztvevőket vallomásra bírni.
A konferencia első paneljében a külföldi előadók - köztük a német Stasi-akták kezelésére létrehozott hivatal alapító-vezetője, Joachim Gauck - arról számoltak be, milyen előnyei és hátrányai voltak az egyes megoldásoknak. Ennek a panelnek egyetlen magyar előadója az a Bence György, aki Magyarországon először vetette fel egy, a dél-afrikaihoz hasonló Truth Commission felállításának ötletét. A következő panel már a magyar átvilágítási törvény történetével foglalkozott, olyan szereplők részvételével, akik - mint Boross Péter egykori belügyminiszter, majd miniszterelnök, illetve Hack Péter, a Hack-Demszky-féle törvénytervezet egyik kidolgozója - a maguk javaslataival is aktívan befolyásolták ezt a rövid, de fordulatokban gazdag történetet. Az átvilágításénál is rövidebb múltra tekint vissza az információs önrendelkezési jog megvalósítására létrehozott Történeti Hivatal, melynek fél évtizedes történetét a hivatal elnökhelyettese és egy levéltáros kutató értékelte. A második nap első paneljében az átvilágítás és az aktákhoz való hozzáférés alkotmányjogi követelményeiről volt szó, különös tekintettel a kormány által készített törvényjavaslatoknak az úgynevezett Sólyom-bizottság által megfogalmazott kritikájára, a bizottság két tagja és az adatvédelmi biztos részvételével. Az Országgyűlés 2002 nyarán felállított Mécs-, illetve Balogh-bizottságai névadóinak beszámolóit a Fidesz-MPP, majd a kormány törvényjavaslatainak ismertetése és vitája követte.
A kétnapos tanácskozás talán még a törvényjavaslatokról zajló parlamenti vitát is befolyásolta. Mint ismert, röviddel a kötet megjelenése előtt a magyar parlament elfogadta az Állambiztonsági Szolgálatok Titkosszolgálati Levéltáráról szóló törvényt, elutasította viszont az átvilágítás újraszabályozásáról szólót. De talán ennél is fontosabb eredménye a konferenciának és a kötetnek, hogy bizonyította a tárgyszerű tudományos párbeszéd lehetőségét egy annyira megosztott politikai miliőben is, mint amilyen a 2002-es parlamenti választások és a miniszterelnök titkosszolgálati múltja kapcsán kirobbant botrányt követően a magyarországi.
(Soros Alapítvány Budapest, 2003. 326 oldal, 1980 forint)
Az egyik legfőbb magyar alapjogvédő intézmény, az Alkotmánybíróság szervezetét és eljárását bemutató könyvet ajánlunk olvasóinknak. A pécsi egyetem jogi karának kiadásában megjelent egyetemi jegyzet első része az alkotmánybírósági törvény 1. paragrafusát, a második része az Alkotmány egyes rendelkezéseit, illetve más törvények által megállapított hatásköröket sorra véve vizsgálja az alkotmányvédő testület jogköreit. Bár tartalom és forma egymástól nehezen választható el, e jegyzet hangsúlya az utóbbin, az alkotmánybírósági eljáráson és a testület működési rendjén van. A szerző ugyan az alkotmánybírósági joggyakorlat idevonatkozó, vagyis a testület saját hatásköreit értelmező döntései bemutatását ígéri előszavában, ez sok esetben (így például az alkotmányjogi panasz, a mulasztásos alkotmánysértés megállapítása vagy a népszavazási döntések felülvizsgálatával kapcsolatos jogköröknél) hézagos vagy elmarad.
Tilk könyvének erénye, hogy az egyetemi hallgatót bevezeti az alkotmánybírósági munka és működés
- 176/177 -
kevéssé ismert világába, A jegyzet könnyen és gyorsan olvasható, nem utolsósorban azért, mert a szerző az Alkotmánybíróságon végzett kutatásának tapasztalatait is közreadja, sok esetben pedig - az ilyen műfajú könyveknél kissé szokatlan módon - kulisszatitkokat is elárul.
(Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Pécs, 2000. 239 oldal, 2000 forint)
Az emberi jogok között a nyelvi jogok nem kapnak jelentőségüknek megfelelő figyelmet. Pedig e jogok érvényesülése számos esetben más emberi jogok érvényesülésének is feltétele lehet, gondoljunk csak a véleménynyilvánítás szabadságára. Ha a kisebbséget nem illeti meg saját anyanyelve használatának joga, véleményét is csak a többségi társadalom nyelvén adhatja elő, ami esetleg korlátozza véleménye megfelelő kifejtésében. A nyelvi jogok jelentőségére a XX. század utolsó évtizedeiben figyeltek fel először a nyelvészek, majd a jogirodalom, illetve a jogi szabályozás is elkezdett foglalkozni e kérdéssel.
E kötet a 2001 augusztusában tartott V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Magyarok és nyelvtörvények című szimpóziumán elhangzott előadásokon alapszik. Tanulmányt olvashatunk a romániai, ukrajnai, szlovákiai, magyarországi román, illetve a siket kisebbség nyelvi helyzetéről. A romániai kisebbségek nyelvi helyzetét vizsgáló tanulmány a román tanügyi törvény kapcsán rávilágít arra, hogy a kisebbségi tannyelvű oktatás privilégiuma valójában plusz terheket ró a kisebbségekre. Az ukrajnai kisebbségi nyelvhasználatot elemző munka az Ukrajnában a nyelvek státuszáról, használatáról rendelkező jogszabályokat veti egybe a nemzetközi dokumentumokkal, és megállapítja, hogy Ukrajna valójában csak megtűri a kisebbségi nyelvhasználatot. A szlovákiai magyarokkal foglalkozó tanulmány a nyelvtörvények változásain keresztül mutatja be a kisebbségek helyzetét, rámutatva arra, hogy bár tapasztalható előrelépés az egyes nyelv törvények között, a kisebbségek nyelvi jogai mégsem érvényesülnek megfelelően.
Vörös Ottó tanulmánya csoportosítja a nyelvtörvényeket, felállítva az egynyelvű (amely az úgynevezett államnyelv használatát szabályozza), a többnyelvű (amely feltételezi, hogy az állam különböző nyelvű közösségekből szerveződik) és a nem tiszta típusú nyelvtörvény kategóriáit. A többnyelvű nyelvtörvényeken belül területileg korlátozott, cenzusos és kombinált nyelvtörvényeket különböztet meg. A tanulmány e csoportosítás alapján foglalkozik (meglehetősen szűkszavúan) az osztrák, szlovén, horvát nyelvtörvényekkel. Borbély Anna a magyarországi románok példáján mutatja be az 1993. évi magyar kisebbségi törvény anomáliáit. A tanulmányból kiderül, hogy a magyar állam elvileg támogatja a területén élő kisebbségek kétnyelvűségét, ugyanakkor a valóságban az egynyelvű országgá válás útján halad. Betudható ez többek között annak, hogy a jelenleg hatályos törvények szerint a helyi kisebbségi önkormányzati választáson olyan személy is indulhat jelöltként - és ennek következtében megválasztható -, aki nem is beszéli az adott kisebbség nyelvét, így a helyi kisebbségi önkormányzatban sincs biztosítva a kisebbségi nyelvhasználat.
A kötetben nagyon érdekes tanulmányt olvashatunk a siketek nyelvi jogairól. A tanulmány eloszlatja a siketekkel kapcsolatos tévhiteket, és felhívja a figyelmet a jelnyelv jelentőségére. A tanulmány rámutat arra, hogy a jelenlegi jogi szabályozás a siketeket a fogyatékkal élők egy csoportjának tekinti, nem pedig egy nyelvi kisebbségnek. E szemléletmód következménye, hogy a jelnyelv oktatása csak kisegítő jelleggel engedélyezett. A tanulmány szerzői hangsúlyozzák: a szabályozásnak abból kellene kiindulnia, hogy a siketek anyanyelve a jelnyelv, ennek oktatását kellene előtérbe helyezni, és így a siketek kiszolgáltatott helyzete is változna. A tanulmány ugyanakkor elismeri, hogy az "esélyegyenlőségi" törvény és az Országos Fogyatékosügyi Program lépéseket tesz a siketek hátrányos helyzetének leküzdésére.
(szert. Kontra Miklós és Hattyár Helga Teleki László Alapítvány Budapest, 2002. 140 oldal, 1850 forint)
A béketábor legyőzhetetlen - válogatott tanulmánykötete első, 1989-es keltezésű írásában ezzel a kesernyésen ironikus megállapítással fogja kézen és invitálja gondolati sétára az olvasót Csapody Tamás, hogy a Civil forgatókönyvek utolsó darabjában - Békedíjak és békedíjasok - azzal a nem kevésbé fanyar és mélységesen civil lelkületről tanúskodó kérdéssel és válasszal búcsúzzon tőle, miszerint: "Miért kapnak gyakran militáns politikusok, diktátorok, háborúzók békedíjakat? Valószínűleg azért, mert kevésbé voltak militánsak, emberirtók, kegyetlenek mint amennyi-
- 177/178 -
re helyzetüknél, hatalmuknál fogva lehettek volna, mert az erőszak okozásának egy bizonyos pontján megálltak."
Van ez utóbbi cikkben még egy mellékesen odavetett, de a szerző egész közéleti és közírói munkálkodását nézve kardinális gondolat is: a civilek és a civil szervezetek akkor érzik magukat fontosnak, ha az állam emberei, a hívatásos politikusok adják át az elismeréseket, Csapody Tamás különböző civil szerveződések életre hívójaként, mozgalmak tagjaként, megmozdulások résztvevőjeként éppenséggel a civil öntudat ethoszát képviselte és népszerűsítette. Azt, hogy a civil gondolkodás, a polgár szuverenitása önmagában fontos - ha nem a legfontosabb - érték, hiszen hiányában működő közösségek egészséges rendszere, más szóval demokratikus társadalom nem képzelhető el.
A küllemre, belbecsre és terjedelemre egyaránt tekintélyes kötetből kiderül, mely témákat tüntette ki figyelmével - elemzőként és ügy-vivőként -Csapod y Tamás. Háború és béke, polgári szolgálat és haderőreform, bázisközösségek és hivatalos egyház viszonya, emberellenességek és emberi jogok. E problémakörök kapcsán az erkölcsös létezés lehetőségeiről és lehetetlenségeiről szólnak a sorok, "a lelkében tigris és szelíd őz" emberfajta elkötelezett szenvedélyességével és megértésre törekvő józanságával. És annak a meggyőződésnek a makacs hangoztatásával, hogy rövidlátó módon, az ország érdekei ellen téve viselkednek a politikusok akkor, amikor ahelyett, hogy a civil társadalmat, a tagolt, érdekartikulációra képes csoportokat támogatnák minden erővel, rájuk telepedve elszívják előlük a levegőt.
(Századvég Kiadó Budapest, 2002, 430 oldal, 2800 forint) ■
Visszaugrás
