Magyarország (kartális) alkotmánya, az Alaptörvény a történeti alkotmányra hivatkozással jelentős változást hozott a magyar nemzet múltjához való viszonyulásban. A kommunista ideológia, amely negyven éven át meghatározta Magyarország jogrendjét, végképp el akarta törölni a múltat, azzal vádolva a "nemzet életéből kifejlett" (Deák) és nemzet önazonosságát kifejező történeti alkotmányt, hogy azzal a "feudalizmusra", a múlt elavult intézményeire hivatkoznánk. Valójában a történelmi gyökereket akarták elvágni, mert azt gondolták, hogy így könnyebb lesz átalakítani az emberek gondolkodásmódját: kitörölni mindent, amit évszázadokon keresztül értékként tiszteltünk és követtünk.[2]
A történeti alkotmány különböző korokból származó sarkalatos törvények, szokásjogi szabályok és a jogtudomány (jogirodalom) által lefektetett elvek összessége. Szokás a történeti alkotmányt íratlan alkotmánynak nevezni, de ez az elnevezés félrevezető, hiszen a történeti alkotmány legtöbb rendelkezését is írásba foglalták. Egyébként is az adott jogintézmény lényegét jobban kifejezi a történeti jelző, mint az, hogy nincs írásba foglalva minden szabálya.
Az Alaptörvény már a Nemzeti Hitvallás című részében szól a történeti alkotmányról: "Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét." Az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése pedig kimondja: "Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglat Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni."
A "vívmány" kifejezés korábban nem terjedt el a magyar jogi szakirodalomban, az az európai jogból származik (acquis communataire). Véleményem szerint a "vívmány" kifejezés olyan alkotmányos elveket jelent, amelyek kiállták az idők próbáját. Vagyis nem lehet tetszőlegesen kiragadni egy olyan jogszabályt az elmúlt ezer évből, amelyik valamilyen okból szimpatikus nekünk, de már hatályon kívül helyezték. Eleve nem voltak a történeti alkotmány részei az "elfeledett" (nem alkalmazott) jogszabályok sem.[3]
Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatban elvi jelleggel maga is leszögezte, hogy az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése nem önmagában a történeti alkotmányt, hanem annak vívmányainak jelentőségét hangsúlyozza. Az Alkotmánybíróság hangsúlyosan rögzítette a 22/2019. (VII. 5.) AB határozat indokolásában is, hogy "[a] történeti alkotmánynak tehát nem minden eleme vívmány."
A történeti alkotmány elsősorban a jogértelmezésnél ad fontos támpontokat. A történeti alkotmány vívmányaival összhangban történő értelmezés az interpretatio historica speciális válfaja, az alkotmányjogi érvelésben lényegében azt a célt szolgálja, hogy az alkotmányjogi vizsgálat tárgyává tett jogintézményt, jogszabályi rendelkezést az érintett alaptörvényi cikkre vonatkoztatva elhelyezze a magyar jogrendszer képzeletbeli "térképén". Mindez azért releváns, mert amennyiben egy jogintézményt, jogszabályi rendelkezést kizárólag a jogrendszer pillanatnyi állapota alapján értelmezünk, ez a megközelítés könnyen torz eredményre vezethet, és a jogintézmény lényegi alkotmányos tartalmának feltáratlanságát eredményezheti, hiszen a gyakorlatban ez csak egy "pillanatképet" villantana fel az adott jogintézmény alkotmányos állapotáról. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy éppen egy olyan országban, amely számos alkalommal állt már idegen hatalom befolyása alatt, amely szükségszerűen együtt járt a jogállamiság sérelmével, a jogfejlődés során intézményesült a jogintézmények "átértelmezése", amely sok esetben nem felelt meg a jogintézmény eredeti alkotmányos tartalmának.
Mindazonáltal az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése alapján zajló történeti értelmezés nem azonos az "egyszerű" történeti értelmezéssel, hiszen az Alaptörvényben szereplő értelmezési keret alapján nem annak van jelentősége, hogy a történeti háttér formálisan feltérképezésre kerüljön, hanem annak, hogy a történeti alkotmányfejlődés adott ügyre vonatkoztatható lényegi magja meghatározható legyen.
- 60/61 -
Ezt a feladatot elsősorban az Alkotmánybíróságnak kell elvégeznie. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően figyelembe veszi az Alaptörvény rendelkezéseinek értelmezésekor a történeti alkotmány vívmányait, amelyeket esetről-esetre alkalmaz, tartalmukat mindig az adott ügy releváns tényeire és körülményeire figyelemmel azonosítja és a konkrét alkotmányjogi kérdésre vonatkoztatva értékeli.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában számos jogintézményt, jogszabályokat, alkotmányos értékeket fogadott el a történeti alkotmány vívmányaiként. A következőkben azt vizsgálom, hogy az Alaptörvény környezet védelméhez kapcsolódó rendelkezéseinek értelmezése során az Alkotmánybíróság a történeti alkotmány mely rendelkezéseit tekintette vívmánynak, hiszen ezek kaptak ténylegesen szerepet Magyarország és a Kárpát-medence természeti és éghajlati viszonyainak védelmében.
Az Alkotmánybíróság a fenntarthatóság követelményét rögzítő P) cikk (1) bekezdésének értelmezése során a történeti alkotmány vívmányaként azonosította az állami és magántulajdonú erdők megóvásának kötelezettségét.
Az Alkotmánybíróság a 14/2020. (VII. 6.) AB határozat indokolásában kimondta, hogy az Alaptörvény P) cikk (1) bekezdésének az erdők jövő nemzedékek részére történő megőrzését előíró rendelkezése nem tekinthető történelmi előzmények nélküli előírásnak. A jogalkotó már az Alaptörvény hatálybalépését megelőzően évszázadokkal felismerte az erdők jelentőségét. Az erdőkre vonatkozó jogi szabályozás főbb elemeit már száz évvel ezelőtt is úgy foglalta össze a szakirodalom, hogy "senkinek sem állhat jogában erdejét a jövő nemzedék rovására túlhasználni vagy éppen pusztítani", továbbá "az erdők fenntartásáról rendelkező legrégibb törvényeink [...] a tékozlásból, a pazarlásból eredő minden erdőpusztítás megakadályozását, bárkiről is legyen szó, a közhatalom feladatává tették".[4]
Már az 1581-1848 között folyamatosan jegyzőkönyvbe foglalt székely falutörvények is magas színvonalú gazdálkodási rendszerrel biztosították közösségi erdőségeik védelmét és regenerációs képességét, felelősnek mondván magukat abban, hogy az elődeiktől rájuk hagyott örökséget unokáiknak megőrizzék.[5] A Miksa király által kiadott erdészeti rendelkezés, az 1565-ös Constitutio Maximiliana a magyar királyi bányavárosok a joghatóságuk alatt lévő erdők vonatkozásában előírta a tervszerű erdőgazdálkodást és a hagyásfák megtartásának követelményét, továbbá korlátozási időket határozott meg a vadállomány fenntartása céljából. Mária Terézia 1769. december 22-én adott ki az egész Magyar Királyságra érvényes általános erdőrendtartást, mely egyebek között megadta az egyes fafajták felnövekedéséhez szükséges időt, és elrendelte, hogy a fákat csak vágásérett korban szabad kivágni, "előbb egy része se vágattassék, hanem tsak akkor, mikor a' sor reá kerül". Az erdőrendtartás a tölgy és a cserfa esetében a vágásérett kort kettőszáz esztendőben határozza meg. Ez a jogalkotás is jogtörténeti példája az erdők jövő nemzedékek érdekeit is figyelembe vevő szabályozásának.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
