A szerkesztő és a szerzők hatalmas feladatba fogtak, amikor az emberi jogok enciklopédikus összefoglalására vállalkoztak: a mű koncepciójának kialakítása, a végtelennek tűnő matéria válogatása, a szócikkek, illetve tanulmányok megírása, szerkesztése, a szerzők munkájának összehangolása nem véletlenül tiszteletet parancsoló. Ennek a nem mindennapi szakmai-szellemi teljesítménynek az elkészülte minden bizonnyal rengeteg türelmet igényelt a szerkesztőbizottságtól is, de legfőképpen - meggyőződésem - Lamm Vanda professzor asszonytól, az enciklopédia kezdeményezőjétől és szerkesztőjétől. A hatvanhét szerző százkét tanulmánya a tartalom hasznosságán túl reprezentatív képet is ad a mai magyar jogtudományban jelenlévő szakmai potenciál meghatározó részéről. A kötet alkalmat ad arra, hogy az érdeklődő, jogász vagy éppen nem-jogász szakmai hátterű olvasó tudományos igényű, megbízható alapismereteket szerezzen a legfontosabb emberi jogi intézményekről, fogalmakról, dokumentumokról, az emberi jogi jogfejlődés egyes korszakairól. A szócikkek, illetve a tanulmányok belső szerkezetét - nemzetközi jogászként - csak helyeselni tudom: a legtöbb tanulmány a nemzetközi jogi keretek és bírói gyakorlat ismertetése után a hazai szabályozás és megvalósítás jogi és intézményi rendjét mutatja be.
Gratulálok az enciklopédia elkészítését kezdeményező Lamm Vanda professzor asszonynak, a tanulmányok színvonalas elkészítéséért a szerzőknek, a szerkesztő bizottság tagjainak, a lektoroknak: személyük és szakmai integritásuk garancia - és természetesen gratulálok a kiadónak, amiért felvállalta a kötet megjelentetését. A digitális világ korában élünk ugyan - és mégis: megnyugtató dolog fizikai értelemben is kézbe venni egy színvonalas, megbízható információ-forrást, amely további gondolkodásra, további kutatásra serkenthet, hiszen a műfaja: enciklopédia is azt ígéri, hogy bevezeti az olvasót egy-egy jogintézmény, fogalom, folyamat alapvető szerkezeti és működési elveibe, elemeibe és néhány példa segítségével kijelöli a további, részletesebb információ irányába való haladást és keresgélést.
A kötetet forgatva, az egyes tanulmányokat olvasgatva, bele-belelapozva az engem személy szerint közelebbről is érintő-érdeklő részekbe megfeledkeztem a feladatomról: ti. arról, hogy mit is illik egy könyvismertető alkalmával írni, illetve mondani. Helyette folyamatosan az járt az eszemben, hogy a kötet éppen 2018-ban jelent meg - az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 70. évfordulója évében, a mai bemutatóra 2019-ben, az Európa Tanács létrejöttének 70. évfordulóján kerül sor, 60 éves az Emberi Jogok Európai Bírósága, tavaly volt 20 éves a Kisebbségi Keretegyezmény és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, 10 éve lépett hatályba az Európai Unió Alapjogi Chartája - a felsorolás hosszan folytatható, ha szánnánk rá időt, számos további olyan dokumentumot találnánk, amely közvetve-közvetlenül emberi jogi tárgyú. Mindezeken felül pedig se szeri, se száma az emberi jogi tárgyú bírósági ítéleteknek. Az eltelt időnek természetesen csak annyiban van jelentősége, amennyiben azt mondhatnánk: "csodás! Ennyi idő alatt minden emberi jog-releváns probléma és kihívás megszűnt, megoldódott, de legalábbis észszerű, megfelelő jogi és intézményi keretek között védhető rendszerek jöttek létre, és tudatos jogalkotók és jogalkalmazók segítségével államon belül és nemzetközi színtéren egyaránt stabil jogi háttérre számíthatnak az emberek.
És mégsem. Sőt.
Sokáig - másokkal együtt - én is úgy gondoltam, hogy a nemzetközi szervezetekben megvalósuló, általuk (is) képviselt multilateralizmus tartós és fenntartható módszere lesz az államok egymás közti nyugodt, kiegyensúlyozott, kölcsönösen hatékony kapcsolattartásának, ehhez pedig az emberi jogok kollektív nemzetközi kontrolljának mechanizmusai jó szolgálatot tehetnek, Európában talán könnyebben, mint máshol. Nem ez az egyetlen, amiben csalódnom kellett...
Ma azt látjuk, hogy a nemzetközi viszonyrendszerekben a bilateralizmus újból erőre kap, előtérbe kerül - és ezzel bizonyíthatóan szűkülnek az emberi jogok kollektív kontrollját elvégezni hivatott nemzetközi bírói és egyéb monitoring mechanizmusok lehetőségei. Tudomásul véve, hogy az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszerei csak a nemzeti jogrendszerek emberi jogi eszköztárával együttesen értelmezhetők - bármelyik mechanizmusról legyen is szó - mégis szomorúan kell megállapítanunk, hogy az emberi jogi
- 53/54 -
jogsértések mértéke, aránya nem csökken, sőt. Az Európa szélein zajló, és az Európán kívüli világ emberi jogi történéseit felsorolni szinte képtelenség, ugyanúgy hosszasan lehetne sorolni a világon mindenütt, így Európa minden szegletében és minden egyes államában létező és különböző szempontból sérülékenynek minősülő személycsoportok terhére elkövetett cselekményeket - ahhoz, hogy mindezekből ízelítőt kapjon az érdeklődő olvasó, elég, ha ellátogat az ENSZ vagy az EBESZ honlapjára, vagy belenéz az Európa Tanács folyamatosan frissülő hírfolyamába. Ilyen alkalmakkor is érdemes az Enciklopédiát kézbe venni és az aktuálisan felmerülő fogalmakról, intézményekről szóló tanulmányokat átolvasni mindenkinek: pedagógusnak, diáknak, jogalkotónak, jogalkalmazónak és politikaformálónak egyaránt...
Engedjék meg, hogy a gondolatmenetet folytatva felidézzek néhány - evidenciának is tekinthető körülményt, részben annak igazolásául, hogy az emberi jogok mibenlétéről, védelmük lehetséges módozatairól és intézményeiről való tájékoztatás, oktatás, hiteles információ rendelkezésre tartása minden lehetséges formában, minden lehetséges eszközzel és minden lehetséges célközönség számára létfontosságú! Így többek között az Enciklopédia is meg fogja találni a maga célközönségét: hasznos eszközzé válhat a formális és nem-formális emberi jogi oktatásnak is.
Kezdem egy fogalompárral: koordináció, illetve kooperáció. Az 1945 előtt alapvetően és szinte kizárólag az egyeztetés, a koordináció technikáján alapuló nemzetközi jog a 20. század második felében kifejezetten és egyértelműen az együttműködés, a kooperáció technikáján alapuló nemzetközi jog irányába mozdult el - közös problémákra közös válaszok kidolgozása a megoldás elve alapján. Minél több élethelyzet - jó vagy rossz egyaránt - egyszóval minél több élethelyzet lépi át a határt, annál többször kell a megoldásokat nemzetközi színtéren (is) keresni. A közel kétszáz ENSZ-tagállamot és számos nemzetközi szervezetet valamint egyéb, sajátos entitásokat magában foglaló nemzetközi közösség észszerű működ(tet)ésének igénye komplex kérdés, amelyben a nemzetközi jog, és azon belül az emberi jogok szerepe csak egyike a viszonyrendszereket meghatározó körülményeknek.
Nem véletlen, hogy a modern nemzetközi jog, napjaink nemzetközi joga, tartalmi és intézményi szempontból is lényeges eltérést mutat a vesztfáliai modellen alapuló, klasszikus nemzetközi joghoz képest: ez a változás nagymértékben az emberi jogok univerzális elismerésének és elfogadásának köszönhető. Az évszázadokon keresztül, hagyományosan a hatalomkoordináció céljait szolgáló nemzetközi jog egyre nagyobb mértékben az ember érdekeinek és jogainak szolgálatába állt 1945 után. A 20. század nemzetközi közössége - tanulva a két világháború tapasztalataiból - levonta a következtetéseket és átrendezte a korábbi nemzetközi jog prioritásait és intézményi struktúráját is. Az államok (korábban kizárólagosan meghatározó) szuverén egyenlősége, mint a nemzetközi jogrendszer első pillére mellé a nemzetközi jogrendszer második pilléreként az ENSZ Alapokmányban megjelent az erőszak tilalma (2. cikk 4. pont). Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata révén az emberi jogok rendszere a mai nemzetközi jogrend harmadik pillérévé vált.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
