1. A két panaszos norvég állampolgár, akik a tulajdonukban levő cégek részvényeit úgy adták el, hogy az ebből származó bevételt nem vallották be a norvég adóhatóságnál. Az adóhatósági ellenőrzés nyomán a bíróság adócsalás minősített esetét állapította meg, és ezért büntetőeljárás keretében jogerősen szabadságvesztésre ítélte a panaszosokat. Ezt megelőzően a panaszosok ellen az adóhatóság - külön lefolytatott adóigazgatási eljárás keretében - megállapította a valótlan adóbevallás tényét és az elmulasztott adó, továbbá pénzbírság befizetésére is kötelezte őket. A később lefolytatott büntetőeljárás során a bíróság a kiszabott szabadságvesztés időtartamát arra tekintettel szabta meg, hogy a panaszosokat pénzbírság formájában már szankcionálták. A panaszosok a ne bis in idem elvére (EJEE 7. sz. Jegyzőkönyv 4. cikk), illetve annak megsértésére hivatkozással fordultak a Bírósághoz. A Bíróság nem látott okot arra, hogy kétségbe vonja a norvég bíróság azon megállapítását, mely szerint a pénzbírságot kiszabó eljárás "büntető jellegű" volt az. A Bíróság megjegyezte, hogy a ne bis in idem elve által biztosított védelem nem függ attól, milyen sorrendben folytatták le a vonatkozó eljárásokat, az egyetlen releváns anyagi tényező a két jogsértés közötti viszony. A Bíróság figyelembe vette, hogy a kettős eljárás lefolytatása különböző ítéletek kombinálásával előrelátható volt a panaszosok számára. És végül, nyilvánvaló, hogy a két eljárást egymással párhuzamosan és összefüggésben folytatták le. (Nagykamarai ítélet, A and B v. Norway, nos. 24130/11 and 29758/11)
2. A panaszos litván állampolgár, akit 1992-től a vilniusi svéd nagykövetségen alkalmaztak. 2004-ben munkahelyi vita keletkezett a panaszos és a munkáltatója között, utolsó figyelmeztetésben részesítették, és felszólították arra, hogy két napon belül adja be a lemondását. A panaszos betegállományba ment. Ez alatt a munkáltatója arról értesítette, hogy súlyos kötelezettségszegés miatt fegyelmi eljárás indult ellene, amely azzal végződött, hogy fegyelmileg elbocsátották. A panaszos keresettel fordult a litván bírósághoz. A litván bíróságok alsóbb szinten visszautasították a keresetét, a fogadó állam joghatóságával kapcsolatos diplomáciai mentességre hivatkozva. A Legfelsőbb Bíróság is fenntartotta ezt az álláspontot. A panaszos a bírósághoz fordulás jogának [EJEE 6. § (1) bekezdése] megsértésére hivatkozással fordult a strasbourgi Bírósághoz. A Bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a panaszos bírósághoz fordulása jogának a korlátozása arányban áll-e a kitűzött céllal. A Bíróság észlelte, hogy a nemzetközi jogban megfigyelhető olyan trend, amely a munkajogi vitákban korlátozza az államot megillető mentességet. Az állam abszolút immunitásának az intézménye a Bíróság szerint már sok éve erodálódott. Hivatkozik a Bíróság az Állami immunitásról szóló 2004. évi ENSZ Konvencióra, amelyet Litvánia ugyan nem ratifikált, de szokásjogi alapon kötelező a számára. Annak előkészítő szövege szerint az államot nem illeti mentesség a munkaszerződések terén, kivéve a taxatíve felsorolt esetekben. A Bíróság megjegyzi, hogy a panaszos nem volt sem svéd állampolgár, sem Svédország diplomáciai vagy konzuli kinevezettje. A Bíróság arra a következtetésre jut, hogy azzal, hogy ha a litván bíróság arra hivatkozással, hogy a nagykövetség bármelyik alkalmazottja csupán a foglalkoztatása okán közreműködik valamilyen mértékben a képviselt állam szuverén céljainak elérésében, és ezért az államot megillető mentesség miatt a keresetét érdemi vizsgálat nélkül visszautasítja, ez kiüresíti a panaszosnak a bírósághoz fordulás jogát. (Naku v. Lithuania and Sweden, no. 26126/07)
3. A panaszos libanoni születésű hontalan palesztinai férfi. Dániába 1993-ban, 23 évesen érkezett, ott libanoni származású dán állampolgárt vett feleségül, ezért kapott tartózkodási engedélyt. A házaspárnak nyolc gyereke van, a panaszos menedékjogot 2000-ben kapott. 2010-ben a panaszost 18 vádpont alapján bűnösnek találták, 5 évi szabadságvesztésre ítélték el és elrendelték a kiutasítását, amelyet kétévi próbaidőre függesztettek fel. 2011-ben a Legfelsőbb Bíróság elrendelte a panaszos kiutasítását azzal, hogy élete végéig nem léphet Dánia területére. A Legfelsőbb Bíróság tudatában volt annak, hogy a panaszosnak nyolc kiskorú gyermeke van Dániában. 2014-ben a dán Bevándorlási Hivatal megállapította, hogy a panaszos visszaküldhető Libanonba. A panaszos a strasbourgi Bírósághoz beadott indítványában azzal indokolta, hogy a kiutasításával megsértették az EJEE 8. §-ában foglalt magánélethez való jogát, mert elszakították a nyolc gyermekétől (a panaszos felesége nem sokkal az eljárás lezárása előtt elvált tőle). A Bíróság megállapította, hogy a kiutasítás beavatkozást jelentett az EJEE 8. §-a értelmében, de az törvényen alapult, és annak legitim célja volt: a közrend megzavarásának és bűncselekmény elkövetésének a megelőzése. A beavatkozást abból a szempontból is vizsgálni kellett, hogy az "szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban". Ennek a vizsgálatnak a nyolc krité-
- 38/39 -
riumát a Bíróság korábbi ítéleteiben már felsorolta (lásd pl. Maslov v. Austria [Nagykamarai ítélet], no. 1638/03, ECHR 2008, §§ 72-73), a dán bíróságok ezek alapján alaposan értékelték a panaszos személyi körülményeit. Először is a Bíróság megerősítette, hogy az állam jogosult, a nemzetközi joggal összhangban és a vállalt szerződési kötelezettségeinek megfelelően, ellenőrizni a külföldieknek a területére való belépését és ott tartózkodását. Az EJEE nem biztosítja a külföldinek azt a jogot, hogy szabadon lépjen be és tartózkodjon más állam területén, de a magánéletéhez való joga ebben az esetben is védelem alá esik. A Bíróság kiemeli, hogy a döntéshozatalkor a gyerekek legjobb érdekeit kell elsősorban érvényre juttatni, de ezeknek az érdekeknek nem lehet kizárólagosságot biztosítani. Ha egy olyan szülő "eltávolításáról" van szó, aki nem állampolgára az eljáró államnak, a nemzeti hatóságnak kell döntenie arról, mihez fűződik a gyermek legjobb érdeke. Ez az elv a gyereket érintő mindenkori döntéshozatalra vonatkozik, abban az esetben viszont, ha a fentiek szerinti állampolgársággal nem rendelkező szülő eltávolítását büntetőjogi ítélet rendeli el, ez a döntés a Bíróság szerint a jogsértő személyt érinti. Továbbá, a Bíróság esetjoga alátámasztja azt a következtetést, hogy az elkövetett jogsértés jellege és súlya, vagy annak előzményei súlyosságukban felülmúlhatják a többi figyelembe veendő kritériumot. A Bíróság szerint a panaszos kiutasítása nem képezi az EJEE 8. §-ának a sérelmét. (Salem v. Denmark, no. 77036/11)
4. A panaszosok török állampolgárok, egy család tagjai. 2004-ben a török hatóságok elrendelték egy, a panaszosok lakóháza közelében levő iskola lebontását és újjáépítését. A munkálatok megkezdését követően a szomszédos házak, beleérve a panaszosokét is, jelentősen megrongálódtak, a panaszosoknak a házukat el is kellett hagyniuk. A panaszosok kártérítésért fordultak a kormányhivatalhoz, de a kérelmüket elutasították. Ezt követően az illetékes közigazgatási bírósághoz nyújtottak be keresetet, de azt a bíróság elutasította. Indokolásában az szerepelt, hogy a panaszosok olyan telken építették a házukat, amelyen csuszamlás veszély volt és nem volt engedélyük ott lakni, továbbá a házukat a hatályos jogszabályok szerint le kell bontani. Ezt a döntést a Közigazgatási Főbíróság helyben hagyta. A panaszosok az EJEE 1. sz. Jegyzőkönyvének 1. cikkére (tulajdonvédelemre) hivatkozással fordultak a strasbourgi Bírósághoz. A Bíróság kiemelte, hogy ahhoz, hogy a tulajdonjogba való állami beavatkozás megfeleljen az EJEE 1. sz. Jegyzőkönyvének 1. cikkének, annak jogszerűnek és önkénymentesnek kell lennie. A Bíróság megjegyzi, hogy a nemzeti hatóságok azért tagadták meg a kártérítést, mert a ház építési engedély nélkül épült, a panaszosok soha nem kérték ennek utólagos pótlását, és az ingatlanuk jogi helyzete nem volt rendezve. Nincs bizonyíték arra sem, hogy a török hatóságok koherens politikát folytattak volna az illegális építkezések felszámolására. A Bíróság azt is megjegyzi, hogy a panaszosok mind a nemzeti bíróságok, mind a strasbourgi Bíróság előtt végig azt állították, hogy ebben az alprefkturában jóformán minden épület engedély nélküli, és ezt az állítást az alperes hatóságok nem is vitatták. Ebben a vonatkozásban az, hogy jogszabály lehetővé teszi az építési engedély utólagos megadását, bizonyítja az illegális építkezések elterjedésének a mértékét, és a hatóságok velük szembeni toleránciáját. Mindezen tényezők figyelembevételével a Bíróság úgy véli, hogy a jelen esetben az, hogy a hatóságok elutasították a panaszosok kártérítési igényét, egyénileg szabott és túlzott teher viselésére kényszerítette őket, emiatt a panaszosok érdekei, illetve a közösség érdekei között megkívánt tisztességes egyensúly nem áll fenn. Erre tekintettel a Bíróság megállapította az EJEE 1. sz. Jegyzőkönyve 1. cikkének a megsértését. (Keriman Tekin v. Turkey, no. 22035/10)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
