A Római Statútumot[1] megerősítő államok száma bizonyos értelemben győzedelmes diadalnak tekinthető, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzetközi jogban vízválasztónak számító öt éven belül sikerült elérni a hatálybalépéshez szükséges 60 ratifikációt. E sorok írásakor a statútum részes államainak száma 123, ami majdnem a nemzetközi közösség államainak kétharmadát felöleli, ám ha ezen államok népességszámát is figyelembe vesszük, akkor láthatjuk, hogy az emberiségnek kevesebb mint a fele tartozik csupán a szerződés területi joghatósága alá. Nem részes felek a Római Statútumban az Egyesült Államok, Kína és Oroszország sem, melyek a Biztonsági Tanács (a továbbiakban: BT) állandó tagjainak háromötödét teszik ki.
A fentiekből kitűnik, hogy igen jelentős azoknak az államoknak a száma, népessége és politikai potenciálja, amelyek a Római Statútum vonatkozásában harmadik államoknak minősülnek, azaz a Nemzetközi Büntetőbíróságot (International Criminal Court, a továbbiakban: ICC) létrehozó nemzetközi szerződéshez nem csatlakoztak. Ugyanakkor távolmaradásuk a statútumtól koránt sem jelenti azt, hogy a nem részes feleknek egyszerűen nem kell tudomást venniük a bíróságról.
E tanulmány elsőként a nem részes államok nemzetközi jogi jogállását tekinti át, majd rátér a Római Statútum idevonatkozó rendelkezéseinek bemutatására, míg végül a nem részes felekkel való kapcsolat gyakorlati nehézségeit mutatja be, különös hangsúlyt fektetve a Biztonsági Tanács ebben játszott szerepére.
Az államok közötti nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény[2] 34. cikke kimondja "a szerződés harmadik állam[3] számára - annak beleegyezése nélkül - sem kötelezettségeket, sem jogokat nem hoz létre". E norma, mely hűen tükrözi a nemzetközi jog egyik klasszikus alapelvét, az államok szuverén egyenlőségét (és ebből adódóan a beleegyezés, az önkéntes alávetés kulcsfontosságú szerepét), egészen a római jogig visszanyúló gyökerekkel bír (pacta tertiis nec nocent, nec prosunt),[4] és a nemzetközi bírói fórumok is többször vizsgálták.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság a harmadik államok jogaival kapcsolatban 1926-ban a bizonyos lengyel felső-sziléziai német érdekek ügyében rögzítette, hogy "egy szerződés a törvény erejével csak az abban részes államok között bír; e szerződés kétség esetén harmadik államok javára jogokat nem keletkeztet",[5] míg a harmadik államok kötelezettségei vonatkozásában 1932-ben a felső-szavojai és Gex tartománybeli vámszabad övezetek ügyében úgy foglalt állást, hogy a versailles-i szerződés[6]
- 24/25 -
Svájcot akarata ellenére nem kötelezte.[7] A Nemzetközi Bíróság az elv ugyanezen részét 1969-ben az északi-tengeri kontinentális talapzat ügyekben megerősítette, amikor kimondta, hogy az egyenlő távolságok elve nem tartozik a nemzetközi jog szokásjogi normái közé, és mivel a Német Szövetségi Köztársaság nem ratifikálta az 1958. évi genfi egyezményt,[8] így a kontinentális talapzat elhatárolására szolgáló szerződéses szabályt vele szemben alkalmazni nem lehet.[9]
A szerződések relatív hatályának elve kétségkívül a szokásjog részét képezi,[10] ugyanakkor nem tartozik a nemzetközi jog kógens normái közé, feltétlen alkalmazást nem vindikál. Ahogyan arra Szalai Anikó rámutat, "kivételes esetben a nemzetközi szerződés kihathat a nemzetközi jog más alanyaira is, anélkül, hogy ők a szerződésben részes féllé válnának"[11], azaz a főszabály alóli kivételek lehetősége megengedett. Kovács Péter hét ilyen kivételt sorol fel, melyek a következők: (i) önkéntes kötelezettségvállalás az állam részéről; (ii) a szerződésben nem részes fél számára szóló ígérvény; (iii) érintkező megállapodások; (iv) a legnagyobb kedvezmény elvét alkalmazó szerződéses kapcsolatok; (v) az objektív helyzetet létesítő megállapodások; (vi) a jus cogens tartalmú szerződések; valamint (vii) a tiszta szokásjogi kodifikációs egyezmények.[12]
Szintúgy a pacta tertiis elv jogszerű áttörésének minősül az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmánya[13] 108. cikkében szereplő eset, mely szerint "a jelen Alapokmány módosítása az Egyesült Nemzetek összes tagjaira nézve akkor lép hatályba, ha azt a Közgyűlés tagjai kétharmad szótöbbséggel elfogadták és az Egyesült Nemzetek tagjainak kétharmada, köztük a Biztonsági Tanács valamennyi állandó tagja, saját alkotmányos eljárásának megfelelően megerősítette". E rendelkezésből az következik, hogy az Alapokmány módosításának - mind az elfogadás, mind a ratifikáció tekintetében - elégséges feltétele, ha a szervezet összes tagjának kétharmada megszavazza és megerősíti azt (már amennyiben a kétharmados többség a BT állandó tagjait magában foglalja).[14] Így a módosítást meg nem szavazó állammal szemben a módosított rendelkezés ugyanúgy hatályosul, mintha igennel szavazott volna (azt a valószínűtlen esetet leszámítva, ha a módosítás miatt felmondja az ENSZ Alapokmányt és kilép e nemzetközi szervezetből).[15]
Ami a Római Statútumot illeti, a szerződések relatív hatályának elvét az ICC tárgyalást előkészítő tanácsa a bírósággal való együttműködéssel kapcsolatban vizsgálta, és kimondta, hogy "csak a Római Statútum részes államai tartoznak együttműködési kötelezettséggel a Bíróság felé. Tekintve, hogy a Statútum egy nemzetközi szerződés, vonatkoznak rá az 1969. évi bécsi egyezményben foglaltak, és a Statútum kizárólag csak akkor róhat kötelezettséget egy nem részes államra, ha az ebbe beleegyezett".[16]
Bár nem a harmadik államok jogállásához, hanem a Római Statútum értelmezése során alkalmazandó módszerekhez kapcsolódik, érdekességként érdemes e ponton felvillantani, hogy a nemzetközi büntetőjogi szakirodalomban megjelent olyan álláspont, mely szerint az 1969. évi bécsi egyezmény szabályait bizonyos esetekben nem csak, hogy nem kell, nem is lehet a statútumra alkalmazni. Dov Jacobs amellett érvel, hogy a nemzetközi büntetőbíróságok joggyakorlata kevés figyelmet szentel a nemzetközi büntetőjog speciális természetének, kiváltképpen a törvényesség elve átható karakterének és az 1969. évi bécsi egyezmény alkalmazhatóságát a büntetőjogi instrumentumok vonatkozásában eleve adottnak veszi. Jacobs a Római Statútum speciális szabályozási tárgyából, annak "kétarcúságából" indul ki: a statútum egyfelől a Nemzetközi Büntetőbíróság alapszabálya, büntető anyagi és eljárásjogi normák kódexe (például II. Fejezet - Joghatóság, elfogadhatóság és alkalmazandó jog), másfelől államok közötti kapcsolatokat szabályozó, klasszikus értelemben vett nemzetközi szerződés (például IX. Fejezet - Nemzetközi együttműködés és jogsegély). E Janus-arcúság pedig a jogalkalmazótól eltérő értelmezési módszert kíván meg: ha a statútum "klasszikus nemzetközi szerződésként" viselkedik, akkor az 1969. évi bécsi egyezmény szabályai alkalmazandók rá, így például a harmadik államok jogai és kötelezettségei esetén. Ám ha alkalmazása során a statútum büntető anyagi és eljárásjogi kódexként funkcionál, akkor az 1969. évi bécsi egyezmény értelmezésre vonatkozó normái háttérbe szorulnak, mintegy másodlagossá válnak, és a büntetőjog eszköztára válik lex specialisszá. Eszerint például az in dubio pro reo elv alapján nem az 1969. évi bécsi egyezmény nyelvtani értelmezésre vonatkozó normáját kell segítségül hívni akkor, amikor a terheltre nézve kedvezőbb értelmezési
- 25/26 -
eredményt elérő szabályt is alkalmazhatunk.[17] A fentiekből az következik, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény szabályainak alkalmazása nemcsak a harmadik államokra vonatkozó szabály, hanem más normák tekintetében is lex generalisként funkcionál.
A harmadik államok jogállása tekintetében érdemes még egy számottevő, a jog világán túlmutató tényezőről szót ejteni, amire Mahnoush Arsanjani és Michael Resiman úgy utalnak, hogy a "működésben lévő jog" (law-in-action),[18] mely egy olyan íratlan, háttérszabályrendszert takar, amelyet a Római Statútum normáit fürkészve aligha lehet felfedni, ám mégis markáns színezetet ad a bíróság és harmadik államok viszonyának. Ez a "működésben lévő jog" pedig nem más, mint a diplomácia. Annak ellenére, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság jog alkotta intézmény, egy olyan világban létezik, amelyet a politika szálai átszőnek, és ha bizonyos célokat az ICC el akar érni, akkor diplomáciai tevékenységbe kell bocsátkoznia, például azért, hogy új államok csatlakozzanak a Római Statútumhoz, vagy azért, hogy akár a harmadik, akár a részes államokat az együttműködésre rábírja. Mivel a harmadik államok által tanúsított együttműködés pusztán a jóakarat függvénye és a részes államok vonatkozásában sincsenek elrettentő szankciók kilátásba helyezve arra az esetre nézve, ha valamelyikük vonakodik a bírósággal együttműködni, az ICC egyetlen eszköze a hajlandóság erősítésére a diplomácia marad.[19] Márpedig az együttműködés sikere a bíróság hatékonyságának és megítélésének egyik legjelentősebb fokmérője.
E cikk szerzője szerint a Római Statútumban nem részes államok jogállását négy szempont szerint lehet szintetizálni: (i) van fennálló kötelezettségük; (ii) lehetnek beálló kötelezettségeik; (iii) lehet kötelezettségnek nem minősülő jogi érintettségük; valamint (iv) vannak jogosultságaik is, amelyek az általános szerződéses gyakorlatban megszokottnál szélesebb körben illetik meg a statútumban nem részes államokat. A továbbiakban e csoportosítás mentén haladva ismerheti meg részletesebben az olvasó a nem részes államokra vonatkozó normákat.
Annak ellenére, hogy nem közvetlenül a Római Statútum valamely rendelkezésén alapul, a harmadik államok jogállásának tárgyalásánál elsőként tart említésre számot az objektív jogalanyiság kérdése, azaz, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság jogalanyisága inter partes vagy erga omnes természetű. Előbbi arra utal, amikor egy jogalany (nemzetközi szervezet vagy bíróság) jogalanyiságát csak a jogalanyt létrehozó nemzetközi instrumentumban részes feleknek kell elismerni, azaz a kívülállók részéről az sem jogellenes magatartás, ha az adott entitást nem létezőnek tekintik. Az erga omnes jogalanyiság azonban a nem részes felekkel szemben is hatályos, azaz az ilyen entitást nem lehet egyszerűen "semmibe venni". Az ICC és harmadik államok viszonyában tehát ennek megítélése azt dönti el, hogy a Római Statútumban nem részes felek kötelesek-e a bíróságot nemzetközi jogalanyként elismerni.
A Nemzetközi Bíróság az objektív jogalanyiság kérdésével 1949-ben az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk megtérítésének ügyében[20] foglalkozott, amikor tanácsadó véleményében megállapította, hogy a tagállamok magas száma az ENSZ erga omnes jogalanyiságát megalapozza, így a szervezet felléphet a főtitkár különmegbízottjának megölése ügyében az akkor még nem ENSZ tagállam Izraellel szemben. A Nemzetközi Büntetőbíróság tárgyalást előkészítő tanácsa 2018. szeptemberben tanácsadó véleményt adott ki a bíróság Főügyészi Hivatalának kérelmére, melynek tárgya a joghatóság fennállása volt a rohingyák Bangladesbe deportálásának ügyében. Bár a tanács maga is megjegyezte, hogy a kérelem szorosan vett tárgyához a bíróság jogalanyiságának kérdése nem tartozik hozzá, véleményében ezzel az aspektussal is foglalkozott. Az ICC eljáró tanácsa a Nemzetközi Bíróság érvelését tartalmi szempontból lényegében véve átemelte. "E tanács álláspontja szerint a nemzetközi közösséget képviselő több mint 120 állam a nemzetközi joggal összhangban rendelkezik azzal a felhatalmazással, hogy egy objektív és ne csak általuk elismert jogalanyisággal bíró, "Nemzetközi Büntetőbíróságnak" nevezett entitást hozzon létre, és amely rendelkezik azzal a képességgel, hogy felvegye a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűntettek elleni harcot a komplementaritás szabta keretek között. Tehát az ICC létezése objektív tény. Másfelől, az ICC egy olyan "jogi-bírói-intézményes" (legal-judicial-institutional) fórum, amely nemcsak magas számú részes államával, hanem - akár a Római Statútumot aláíró, akár alá nem író - nem részes államokkal is foglalkozott és együttműködött."[21] Mindkét bíróság érvelésének középpontjában kvantitatív szempont áll: az ENSZ Alapokmányban, illetve a Római Statútumban részes államok magas számára, a nemzetközi közösség mennyiségi reprezentativitásra hivatkozva állapítják meg az ENSZ és az ICC objektív jogalanyiságát.
A beálló kötelezettség kifejezéssel e szerző arra utal, hogy az ilyen kötelezettség fennállása egy előfeltétel bekövetkezésétől függ, melynek jogszabályi háttere a Római Statútum 13. cikk b) pontjában érhető tetten: "a Bíróság joghatóságát egy,
- 26/27 -
az 5. cikkben meghatározott bűntett tekintetében a jelen Statútum rendelkezései szerint akkor gyakorolhatja, ha a Biztonsági Tanács az Egyesült Nemzetek Alapokmánya VII. Fejezetének megfelelően eljárva a főügyész elé utalja azt a helyzetet, amellyel kapcsolatban feltehető, hogy egy vagy több ilyen bűntettet elkövettek" A bíróság elé utalás Ádány Tamás szavaival élve "a nemzetközi jog nyelvére lefordítva a Biztonsági Tanács ilyen tartalmú határozatát jelenti".[22] Azaz, ha a BT egy olyan nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztető fegyveres konfliktust utal az ICC elé, melyben feltételezhető, hogy a bíróság tárgyi joghatóságába tartozó bűntetteket követtek el, akkor kötelezettségek sorozata áll be az érintett állam(ok)ra nézve. E határozatok érintettjei pedig a gyakorlat tükrében harmadik államok, ami logikusan következik abból, hogy a részes államokban elkövetett nemzetközi bűntettek alapos gyanúja esetén a bíróság főügyésze ex officio kezdeményezheti az eljárást.
Noha a kötelezettségnek nem minősülő jogi érintettség a harmadik államokat jellemzően bevett mértékű szuverenitás korlátozással járó tűrésre kötelezi, az állam csak közvetett kötelezett a büntetőjogi felelősségre vont egyén után, ezért e szerző álláspontja szerint ezen esetkört - amikor egy nemzetközi szerződés egy harmadik állam érdekére kihatással van, ám számára sem jogokat, sem kötelezettségeket nem keletkeztet - kifejezőbb érintettségnek, semmint passzív kötelezettségnek nevezni.
Az univerzális joghatóságot kategorikusan elvetve, a Római Statútum végleges normaszövege - a 12. cikk (2) bekezdése -az alábbiak szerint alakult: "a 13. cikk a) vagy c) pontja szerinti esetekben a Bíróság akkor gyakorolhatja joghatóságát, ha a következő államok közül egy vagy több Részese a jelen Statútumnak, vagy elfogadta a Bíróság joghatóságát a (3) bekezdésnek megfelelően: a) Az az állam, amelynek a területén a kérdéses cselekmény történt, vagy ha a bűntettet hajó vagy légi jármű fedélzetén követték el, a hajó lobogója, vagy a légi jármű lajstromozása szerinti állam; b) Az az állam, amelynek a bűntett elkövetésével vádolt személy az állampolgára" Tehát a Római Statútum fenti normája a területi elv értelmében a nemzetközi büntetőbírói fórum büntetőhatalom-gyakorlását harmadik állam állampolgárai felett is megalapozza.
Majd a 12. cikk (3) bekezdése hozzáfűzi, hogy "ha Bíróság joghatóságának olyan állam általi elfogadása szükséges a (2) bekezdés szerinti célból, amely a jelen Statútumban nem részes állam, az adott állam a hivatalvezetőhöz benyújtott nyilatkozattal elfogadhatja az adott bűntett tekintetében a Bíróság joghatóságát. Az elfogadó állam késedelem és kivétel nélkül a IX. Fejezetben meghatározottak szerint együttműködik a Bírósággal". Így - nem számolva azzal az esettel, amikor a BT az ENSZ Alapokmányának VII. Fejezete alapján, a Római Statútum 13. cikk b) pontjával összhangban utal egy nem részes állam területén dúló fegyveres konfliktust az ICC elé - a bíróság két esetben gyakorolhatja joghatóságát oly módon, mely harmadik állam érdekeit - és esetlegesen jogait is - érinti.
Az első ezek közül, amikor olyan bűncselekmények elkövetése miatt indul eljárás, amelyeket ugyan harmadik állam területén, ám részes felek állampolgárai követtek el. Utóbbi rendelkezés sohasem vívta ki a nem részes államok "ellenszenvét", ellentétben a másik lehetőséggel, amikor is harmadik felek állampolgárai által részes államok területén elkövetett bűntettek miatt indít az ICC főügyésze nyomozást. Részben e rendelkezésben rejlik az az ok, amely az ICC kitartó kritikusává avanzsálta az Egyesült Államokat, egyéb harmadik államokkal, például Indiával, Iránnal vagy Kínával egyetemben.[23]
Az Egyesült Államok többször tett bizonyítási kísérletet arra nézve, hogy a területi joghatóság ezen alesete a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt szokásjogi normáját sérti, és ebből adódóan az egész nemzetközi szerződés jogellenessége is kimondható.[24] A szuperhatalom ellenszenvére és az e rendelkezésből adódó gyakorlati nehézségekre a közelmúlt eseményei szemléletes példával szolgálnak.
2019. áprilisban az ICC tárgyalást előkészítő tanácsa nagy visszhangot keltett, amikor elutasította a főügyész arra vonatkozó indítványát, hogy az afganisztáni helyzetben nyomozást indítson. Afganisztán a Római Statútum részes állama, ugyanakkor a Főügyészi Hivatal által kezdeményezett előzetes vizsgálat nem csupán afgán állampolgárok, hanem Afganisztán területén más állam honosai által elkövetni vélt bűntettekre is fényt derített. A főügyész bizonyítékai értelmében alapos gyanú állt fenn arra nézve, hogy mind az amerikai fegyveres erők, mind az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (Central Intelligence Agency, CIA) tagjai háborús bűntetteket követtek el a 2001. szeptember 11. napján történt terrortámadások kapcsán folytatott kihallgatások során. A főügyészi indítvány szerint sokakat elfogtak, majd speciális fogvatartási központokba szállították őket annak gyanújával, hogy az al-Kaida, illetve a tálib fegyveres erők tagjai vagy a terrorszervezet szimpatizánsai, majd a harcolni nem képes fogvatartottakkal és a harcokban aktívan részt nem vevő civilekkel szemben a kihallgatások során kínzást, valamint kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmódot követtek el. A tárgyalást előkészítő tanács határozatában arra hivatkozott, hogy az események óta eltelt hosszú időtartam miatt a nyomozás engedélyezése már nem szolgálná az igazság érdekét.[25] A határozat részletes elemzése e tanulmány tárgyi keretein túlmutat, ám annyi röviden megjegyzendő,
- 27/28 -
hogy a bíróság végső érve meglehetősen puritán, melynek meggyőző erejét tovább árnyalja a határozat megszületését megelőző heves tiltakozás az Egyesült Államok részéről: 2019 márciusában az amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo kilátásba helyezte, hogy vissza fogják vonni vagy meg fogják tagadni a beutazási vízumot mind a bíróság főügyészétől, mind a többi tisztviselőjétől, melyet nem sokkal a határozat megszületése előtt végül visszavontak.[26]
A Római Statútumban számos harmadik államok jogaira vonatkozó rendelkezést találhatunk. Ez részben azon államok eredményes közbenjárásának köszönhető, melyek ugyan részt vettek az 1998. évi római diplomáciai konferencián, ám egyáltalán nem állt szándékukban csatlakozni a szerződéshez. Robert Cryer meglátása szerint, a csatlakozni nem kívánó államok száma végül azért lett annyira magas - és ebből adódóan, a harmadik államokat érintő cikkek azért annyira gyakoriak és gondosan kimunkáltak a szerződésben -, mert a kodifikációban részt vett államok többsége elutasította az Egyesült Államok azon javaslatát, miszerint az ICC csak akkor gyakorolhatott volna joghatóságot egy ügyben, ha mind az elkövetés helye szerinti, mint az elkövető állampolgársága szerinti állam részes fél a Római Statútumban.[27]
Általánosságban elmondható, hogy a Római Statútum a nem részes államokat számottevő jogi garanciákban részesíti. Ennek a kitüntetett figyelemnek a 18. cikk (1) bekezdése remek példája: "ha egy esetet a 13. cikk a) bekezdése alapján a Bíróság elé terjesztettek, és a főügyész úgy döntött, hogy a nyomozás megindítása indokolt, vagy a főügyész kezdeményezi a nyomozás megindítását a 13. cikk c) bekezdése és a 15. cikk szerint, a főügyész értesíti az összes részes államot és azon államokat, amelyek, a rendelkezésre álló adatokra figyelemmel, az adott bűntettek felett általában joghatósággal rendelkeznének." A részes államok és államok megkülönböztetése beszédes: a főügyésznek nemcsak a statútumban részes felek, hanem harmadik államok vonatkozásában is értesítési kötelezettsége áll fenn.
Szintúgy remek példa, hogy a Római Statútum 18. cikk (2) bekezdése[28] értelmében a nem részes felek elfogadhatósági kifogással élhetnek a bíróság elé került ügyek vonatkozásában. Utóbbi az 1969. évi bécsi egyezmény 36. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozó eset, mely szerint: "a szerződés valamely rendelkezése harmadik állam számára akkor teremt jogokat, ha a részes felek szándéka arra irányul, hogy e rendelkezéssel a harmadik államnak, vagy államok csoportjának, amelyhez a harmadik állam tartozik, vagy valamennyi államnak e jogokat megadják és a harmadik állam ebbe beleegyezik. A harmadik állam beleegyezését mindaddig vélelmezni kell, amíg az ellenkezője nem tűnik ki, feltéve, hogy a szerződés másképpen nem rendelkezik. (2) Annak az államnak, amely az (1) bekezdésnek megfelelő jogával él, e jogot olyan feltételek mellett kell gyakorolnia, ahogy azt a szerződés előírja, vagy ahogy ezt a szerződéssel összhangban megállapították." A szokásjogi természetű norma tehát vélelmezi a beleegyezés megadását a nem részes fél részéről egészen addig, ameddig a körülményekből más nem következik.
Ami a Nemzetközi Büntetőbírósággal való együttműködést illeti, a Római Statútum nem ír elő együttműködési kötelezettséget harmadik államok számára. (Mindemellett megjegyzendő, hogy ezek az államok jogosultak együttműködni a bírósággal, mi több, az ICC is jogosult erre kifejezetten kérni őket.[29]) A statútum 90. cikke[30] az együttműködés során
- 28/29 -
figyelembe veendő, a kiadatásra és átadásra alkalmazandó prioritások kérdését rendezi, melynek hatálya alá szintén bevonja a nem részes államokat.
Az együttműködés legtöbb vitát generáló és a nemzetközi jogászoknak legtöbb fejtörést okozó pontja minden bizonnyal az immunitás jogintézményével kapcsolatban rajzolódott ki. Bár a Római Statútum 27. cikke[31] mind a személyi, mind a funkcionális immunitást büntethetőségi akadályát kiiktatja - és az a nézet is szokásjogi erőt nyert, miszerint a funkcionális immunitás egyetlen bíróság előtt sem állja már meg a helyét az ICC tárgyi joghatóságába tartozó bűncselekmények vonatkozásában -, a nemzetközi szokásjog normáiból az is kitűnik, hogy a személyi immunitásra továbbra is lehet hivatkozni a nemzeti bíróságok és hatóságok előtt. Ebből pedig az következik, hogy mivel az ICC-vel való együttműködés végrehajtásának letéteményesei az állami hatóságok, így az állami hatóságok előtt is, mely rányomja bélyegét a bíróság által kibocsátott nemzetközi elfogatóparancsok végrehajthatóságára.
A Római Statútum 98. cikke alapján: "(1) a Bíróság nem terjeszthet elő olyan átadás vagy jogsegély iránti kérelmet, amely a megkeresett államot olyan cselekményekre kényszerítené, amelyek ellentétesek lennének nemzetközi jogi kötelezettségeivel az államok mentessége, vagy egy harmadik államhoz tartozó személy diplomáciai mentessége, illetve egy harmadik állam tulajdona tekintetében, kivéve, ha a Bíróság előzetesen megszerzi a harmadik állam együttműködését a mentességről való lemondáshoz. (2) Bíróság nem terjeszthet elő olyan átadás iránti megkeresést, amely a megkeresett államot arra kényszerítené, hogy olyan fennálló nemzetközi szerződéses kötelezettségével ellentétesen cselekedjen, amely szerint a küldő állam hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy az adott államhoz tartozó személyt átadhassa a Bíróságnak, kivéve, ha a Bíróság előzetesen megszerzi a küldő állam együttműködését az átadáshoz szükséges hozzájáruláshoz." Ugyan a részes államok a Római Statútum 27. cikke értelmében mind a személyi, mind a funkcionális immunitást expressis verbis eltörölték, ám a statútum 98. cikk (1) bekezdése szerint harmadik államok hatóságai elméletben hivatkozhatnak a személyi immunitás szokásjogi normájára. Itt három eset lehetséges, melyek közül az első kettő hipotetikus, az utolsó pedig gyakorlati:
(i) Az első, ha a bíróság olyan elkövetővel szemben jár(na) el, aki nem részes állam állampolgára (egyben az immunitás szempontjából releváns, hivatalos és magas rangú politikai tisztséget tölt be), ám részes állam területén követett el nemzetközi bűncselekményt. Ebben az esetben az állampolgárság szerinti állam részéről a funkcionális immunitás eltörlése, azaz a Római Statútum 27. cikkének az elfogadása hiányzik és ezen harmadik állam hivatkozhat(na) állampolgára immunitására [12. cikk (2) bekezdés a) pont szerinti eset].
(ii) A második, ha a bíróság olyan elkövetővel szemben jár(na) el, aki nem részes állam állampolgára, ám ezen állam önkéntes alávetési nyilatkozattal elfogadta saját magára nézve a Római Statútum normáit - és ezáltal a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát is -, beleértve a 27. cikket, így az immunitás eltörlése e harmadik állam részéről megtörtént. [12. cikk (3) bekezdés szerinti eset].
(iii) A harmadik, ha a bíróság olyan elkövetővel szemben jár el, aki nem részes állam állampolgára és ezen harmadik állam helyzetét a BT utalta a bíróság elé (lásd Szudán és Líbia). Ez utóbbi eset azért különösen érzékeny, mert az állampolgárság szerinti állam részéről mind a Római Statútumhoz való csatlakozás, mind az önkéntes alávetési nyilatkozat megtétele hiányzik, így a bíróság joghatóság-gyakorlásának közvetlen jogalapja a BT határozata, közvetett módon pedig ENSZ Alapokmányának VII. Fejezete [13. cikk b) pont szerinti eset].
Mivel a három lehetőség közül csupán e harmadik bír gyakorlati jelentőséggel, ráadásul számos jogalkalmazási és jogértelmezési kérdést vet fel, a tanulmány soron következő része ezt bontja ki részletesebben.
Amikor a bíróság elé egy részes állam helyzete kerül, az ICC által támasztott kötelezettségek alapja egyértelműen a Római Statútum ratifikációja. Mi a helyzet azonban akkor, ha a Biztonsági Tanács eljárást kezdeményező határozata értelmében egy harmadik államra nézve állnak be a statútumban foglalt kötelezettségek?
- 29/30 -
A kérdés anyagi jogi oldala kapcsán érdemes figyelmet fordítani Marko Milanović remek meglátására, melynek értelmében, ha a 12. cikk (3) bekezdése alapján önkéntes alávetési nyilatkozaton vagy a Biztonsági Tanács utalásán alapuló joghatóság-gyakorlásról van szó, a nullum crimen sine lege elv értelmében a közvetlenül alkalmazandó büntető anyagi jogi normáknak szokásjogi természetűnek kell lenniük.[32] A jogalap szokásjogi pedigréje jogbiztonsági szempontból azért elengedhetetlen, mert a BT eljáráskezdeményezése pro forma visszaható hatállyal történik. Ennek gyakorlati következményei a bíróság esetjogában nem érződnek, mivel a Római Statútumban egyrészt olyan büntető anyagi jogi normák jelennek meg, amelyek szokásjogi természete még korábban elismerést nyert, másrészt pedig olyan rendelkezések, melyek szokásjogi ereje az 1998. évi római diplomáciai konferencián kristályosodott ki (utóbbira jó példa a gyermekkatonák behívásának és besorozásának tilalma).[33]
Ami az eljárásjogi kérdésekkel színesített oldalt illeti, sokkal összetettebb problémák kerülnek a felszínre. A BT eljáráskezdeményezésekor a gyakorlatban leginkább problémásnak mutatkozó eset az együttműködés és a nem részes államok magas rangú állami tisztviselőit megillető személyi immunitás keresztmetszetéből bontakozik ki, különösképpen Omar al-Bashir szudáni elnök ügyének köszönhetően. Szudán nem részes fél a Római Statútumban, a dárfúri fegyveres konfliktus helyzetét a BT 1593. (2005) határozata[34] utalta az ICC elé. E határozat 2. cikke csak egyetlen harmadik államra, Szudánra ró teljes körű együttműködési kötelezettséget: "a Biztonsági Tanács úgy határoz, hogy Szudán kormánya és a dárfúri konfliktus többi résztvevője a Bírósággal és a főügyésszel teljes mértékben együttműködik, valamint e határozat alapján számukra minden szükséges segítséget biztosít. Továbbá, bár a Biztonsági Tanács elismeri, hogy a Római Statútumban nem részes államokra e Statútum semmiféle kötelezettséget nem ró, valamennyi államot, illetve az érintett regionális és nemzetközi szervezeteket arra buzdítja, hogy ők is teljes mértékben működjenek együtt"
A fenti rendelkezés kapcsán a bíróság a Kuvait-határozatban rámutatott, hogy bár hatásköreit tekintve a BT megtehette volna, a többi statútumban nem részes államot nem kötelezte együttműködésre, pusztán arra buzdítja őket (urged to do so). Ha a határozat valamennyi harmadik állam számára előírta volna a kötelező együttműködést, a kötelezettség jogalapja közvetetten az ENSZ Alapokmányából nyerte volna erejét, mellyel számos jogalkalmazási és jogértelmezési vitának elejét lehetett volna venni.[35]
Al-Bashir immunitásának megítélése még a legelismertebb nemzetközi büntetőjogászokat is vitára serkenti. Paola Gaeta amellett érvel, hogy mint nemzetközi büntetőbírói fórum, az ICC jogosult lenne eljárni a szudáni elnökkel szemben, azonban az együttműködést végrehajtó állami hatáságok előtti személyi immunitás továbbra is gátját képezi letartóztatásának. Utóbbi Gaeta meglátása szerint abból következik, hogy a bíróságot kötik a Római Statútum rendelkezései, azonban jelen esetben ennek nincs jelentősége, mert Szudán részéről az immunitás Statútumon alapuló eltörlése hiányzik, és a Biztonsági Tanács határozatának ellenére Szudán továbbra sem részes fél a statútumban.[36]
Ezzel szemben Dapo Akande úgy érvel, hogy az 1593. (2005) BT határozat Szudánt analógia útján a Római Statútum részes államává tette funkcionális értelemben, amiből következik a 27. cikk alkalmazhatósága is. Az ICC joggyakorlata utóbbi álláspont elfogadása felé tendál,[37] ugyanakkor megjegyzendő, hogy bár a bíróság is az immunitás fennállása ellen érvel, a tárgyalást előkészítő tanácsok indokolása Akandétól nagyon különböző. A kérdésben elfogadott helyes álláspont kialakításában az sem segít, hogy az immunitás elutasítását még a bíróság egyes tárgyalást előkészítő tanácsai is teljesen eltérő jogi alapokra építik.
A bíróság korai együttműködéssel foglalkozó határozataiban[38] amellett foglalt állást, hogy Malawi és Csád azért sértették meg fennálló nemzetközi jogi kötelezettségeiket, amikor az államterületükön tartózkodó al-Bashirt nem tartóztatták le,[39] mert a második világháború utáni nürnbergi és tokiói büntetőperek, csakúgy, mint a Slobodan Milošević és Charles Taylor elleni eljárások, valamint a Római Statútum széles körű ratifikációja, olyan átfogó és tartós gyakorlatról árulkodnak, mely új szokásjogi norma születését vonta maga után.[40] A Malawi- és Csád-határozatok érvelése meglehetősen gyenge lábakon áll: a bíróság úgy hivatkozik új szokásjogi szabályra, hogy közben az opinio iuris vizsgálatától teljes mértékben eltekint, és olyan esetekkel példálózik, melyek tényállásai nem az állami hatóságokkal való együttműködéshez kapcsolódnak, hanem a nemzetközi büntetőbíróságok előtti "közvetlen" immunitás hiányához.[41]
Néhány évvel később, 2014-ben a Kongói Demokratikus Köztársaság (Democratic Republic of Congo, a továbbiakban: DRC) esete került az ICC elé az al-Bashir letartóztatásában való együttműködés elmulasztása miatt, amikor az eljáró
- 30/31 -
tárgyalást előkészítő tanács arra jutott, hogy a DRC az Afrikai Unió és az ICC felé fennálló nemzetközi jogi kötelezettségei egymással nem állnak normakonfliktusban.[42] A DRC arra hivatkozott, hogy az Afrikai Unió felé fennálló szerződéses kötelezettségei - mind a lex specialis, mind a lex posterior elvek alapján - a Római Statútum 98. cikk (2) bekezdésének hatálya alá tartoznak, és ezért nem áll fenn együttműködési kötelezettsége a szudáni államfő ügyének vonatkozásában. A DRC-határozat értelmében ezen érvelés azért nem helytálló, mert az 1593. (2005) BT határozat 2. cikke hallgatólagosan eltörölte al-Bashir immunitását akkor, amikor Szudánt teljes mértékű kooperációra szólította fel, mivel a rendelkezésben felvázolt együttműködés magában foglalja az eljárási jellegű akadályok leküzdésében való együttműködést is. A BT határozata kötelező erejét közvetlenül az ENSZ Alapokmányából nyeri, melynek 103. cikke[43] kimondja saját primátusát más nemzetközi szerződések - így például a DRC és az Afrikai Unió között kötött bilaterális egyezmények - felett. Az ügyben eljáró tárgyalást előkészítő tanács úgy látta, hogy a 2. cikk ettől eltérő értelmezési eredményének elfogadása nem csak az adott szakaszt tenné értelmetlenné, hanem az egész határozatot kiüresítené.
Az ICC harmadik államokkal való viszonyának elemzése esetén azért érdemes a BT által a bíróság elé utalt helyzetekre fókuszálni, mert a gyakorlati példák java része ehhez az eljárást indító mechanizmushoz kapcsolódik. Az eddigi praktikum alapján általánosságban elmondható, hogy miután a BT az ICC elé utalta a dárfúri és a líbiai konfliktusokat, magára hagyta a bíróságot, és így járt el akkor is, amikor az együttműködés hiánya miatt égető szükség lett volna a segítségére és a támogatására. Az 1593. (2005) BT határozat megszületését követően idővel teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a BT nem fog további intézkedéseket (follow-up resolutions) foganatosítani a bíróság joghatósága alá tartozó konfliktusok vádlottjai letartóztatásának, illetőleg átadásának előmozdítása érdekében. Az ICC - a nemzetközi büntetőbírói fórumok szférájában megszokott módon - végrehajtó apparátussal nem rendelkezik, így a vádlottak tényleges elfogása a Római Statútumban részes felekre marad, és ez különösen igaz akkor, ha egy harmadik állam állampolgárságát viselő terheltről van szó.[44] Ez az eset a gyakorlatban a BT eljárás-kezdeményezése esetén fordul leginkább elő, így nem túlzás azt állítani, hogy a harmadik államok honosai letartóztatása végrehajtásának elméleti sikere a kizárólag Biztonsági Tanácson múlik.[45]
E felismerést véka alá nem rejtve, az ICC főügyészei számos alkalommal szólaltak fel különböző hivatalos közleményekben a BT-t ösztönző vagy éppen szidalmazó retorikát képviselve effektív intézkedések előidézésének reményében. Például 2010-ben az ICC akkori főügyésze, Luis Moreno-Ocampo a Biztonsági Tanácshoz intézett 11. jelentésében felhívta a figyelmet az 1591. (2005) BT határozatra,[46] mely előirányozta a súlyos humanitárius és emberi jogi jogsértéseket elkövető jövőbeni terheltek vagyonának befagyasztását, majd kiemelte a dárfúri helyzet két vádlottját, Ahmad Harunt és Ali Kushaybot, akik letartóztatása kudarcának egyik okát vagyonuk befagyasztásának elmaradásával azonosította. Moreno-Ocampo kiemelésre érdemesnek tartotta még azt is, hogy mindkét terhelt ellen szexuális erőszak elkövetése miatt történt vádemelés, így az érintett sértettek szempontjából különös jelentőséggel bíró üzenetet hordozna, ha a BT a terheltek ellen tett közvetlen intézkedésekkel segítené a dárfúri áldozatokat.[47] A Biztonsági Tanácsban a főügyész fenti érvelése süket fülekre talált.
Néhány évvel később Fatou Bensouda szintén hasonló tartalmú nyilatkozatokat adott ki. Így például a Biztonsági Tanácshoz intézett 17. jelentésében kiemelte a BT és a Római Statútum Részes Államai Gyűlésének kitüntetett szerepét a szudáni helyzethez kapcsolódó együttműködést elutasító tendencia leküzdése terén, valamint felhívta a BT-t, hogy biztosítsa Szudán együttműködését a tárgyalást előkészítő tanácsok által az al-Bashir ellen kibocsátott nemzetközi elfogatóparancsok végrehajtása tekintetében.[48] Bensouda mintegy fél évvel később 18. jelentésében úgy foglalt állást, hogy ha nem történik a BT részéről semmiféle utólagos intézkedés, az ENSZ Alapokmányának VII. Fejezete alapján történő eljárás-indítások soha nem érhetik el végső céljukat, nevezetesen, hogy véget vessenek a büntetlenség korszakának. Ha a BT nem tanúsít határozottabb fellépést, akkor a Dárfúrban elkövetett nemzetközi bűntettek elkövetőit soha nem fogják büntetőjogi felelősségre vonni.[49] Fentiekből az következik, hogy a Főügyészi Hivatal hivatalos álláspontja tükrében harmadik államok esetén a BT (lenne) a bírósággal való együttműködés első számú katalizátora.
Sajnálatos módon a dárfúri (patt)helyzet nem egyedülálló. 2011-ben a BT másodjára is úgy határozott, hogy eljárást indít az ICC előtt, melyre az arab tavasz líbiai eseményei szolgáltattak okot.[50] Bár a határozat születésénél meglepő egyetértés mutatkozott a Biztonsági Tanács állandó tagjai körében (a BT valamennyi állandó és nem állandó tagja igennel szavazott az ICC előtti eljárás megindítására, és egyetlen tag sem tartózkodott, még a legkeményebb diónak számító Egyesült Államok sem), ezt sem kísérte semmiféle utólagos segítségnyújtás vagy közreműködés. A líbiai helyzetet az ICC elé utaló 1970. (2011) BT határozatot követő passzivitás sok hasonlóságot mutat a dárfúri "precedenssel": így például a BT nem fedezte
- 31/32 -
az eljárás megindításával járó költségeket, immunitást biztosított a békefenntartóknak az ICC joghatóságával szemben, és csupán Líbiára rótt együttműködési kötelezettséget, a többi harmadik államra nem [az 1970. (2011) BT határozat 5. cikke szinte szó szerint megismételte az 1593. (2005) BT határozat 2. cikkének szövegét].[51]
E tanulmány a harmadik államok jogállásának áttekintésére tett kísérletet, körbe járva azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek az ICC és a Római Statútumban nem részes államok viszonyában felmerülhetnek. Ennek tükrében foglalkozott a harmadik államok általános nemzetközi jogi jogállásával: az 1969. évi bécsi egyezményben lefektetett főszabály jogi természetével, annak szokásjogi vonatkozásával és egyes nemzetközi bíróságok (Állandó Nemzetközi Bíróság, Nemzetközi Bíróság, Nemzetközi Büntetőbíróság) releváns döntéseivel. Ezután tárgyalta a nem részes felek jogállását a statútum tükrében, sorra véve a bíróság objektív jogalanyiságának, majd a kötelezettségeknek és a jogosultságoknak kérdésköreit.
Végezetül egy olyan gyakorlati kérdés bemutatására fókuszált, mellyel a bíróság hatékonysága kézzelfoghatóan mérhető: az államokkal való együttműködésre nem részes államok konfliktusos helyzetei esetén.
Mind a szudáni, mind a líbiai eset rámutatott, hogy olyan jogilag és politikailag érzékeny szegmensről van szó, melyről nem túlzás azt állítani, hogy ezidáig kudarcba fulladt. És bár 2019. április 10-én az élelmiszer- és üzemanyagárak elleni szudáni tüntetőkkel karöltve a hadsereg al-Bashirt lemondásra kényszerítette, majd a védelmi miniszter bejelentette az állami televízióban a megbukott államfő letartóztatását is, e sorok írásakor a nemzetközi közösség még csak várakozik. E függő helyzet kimenetele a jövőben akárhogy is alakul, azon nem változtat majd, hogy a harmadik államokkal való együttműködés az ICC működésének Achilles-sarka, melynek sikeréhez a Biztonsági Tanács aktívabb szerepvállalására lenne szükség. Amíg ez nem következik be, az államok normakövetési hajlandósága sem fog változni, ám a jelenkori politikai realitások tükrében a BT pálfordulására nem sok esély mutatkozik... ■
JEGYZETEK
[1] Rome Statute of the International Criminal Court, Rome, 17 July 1998.
[2] 1969. évi bécsi egyezmény. Kihirdette: 1987. évi 12. törvényerejű rendelet a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt szerződés kihirdetéséről.
[3] 1969. évi bécsi egyezmény 2. cikk h) pont: "a »harmadik állam« olyan államot jelent, amely nem részese a szerződésnek".
[4] Corten, Oliver - Klein Pierre (ed.): The Vienna Conventions on the Law of Treaties. A Commentary. Oxford, Oxford University Press, 2011. 467. p.
[5] Certain German Interests in Polish Upper Silesia Case (Germany v. Poland), Judgment No. 7. 25 May 1926. P.C.I.J. Series A, No. 7., 30.
[6] 1919. évi versailles-i szerződés, 435. cikk. Kihirdette: 1921. évi XXXIII. törvénycikk az Észak-amerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nicaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban köttt békeszerződés becikkelyezéséről.
[7] Free Zones Case of Upper Savoy and the District of Gex Case (France v. Switzerland), Judgment No. 46. 7 June 1932. P.C.I.J. Series A/B, No. 46., 141.
[8] 1958. évi genfi egyezmény. Kihirdette: 1963. évi 6. törvényerejű rendelet a nyílt tengerről szóló, Genfben, 1958. április 29-én aláírt szerződés kihirdetéséről.
[9] North Sea Continental Shelf Cases (Federal Republic of Germany v. Denmark and the Netherlands), Judgment of 20 February 1969, I.C.J. Reports, 1969.
[10] Villiger, Mark Eugen: Commentary on the Vienna Convention on the Law of Treaties. The Hague, Martinus Nijhoff, 2009. 472. p.
[11] Szalai Anikó: Nemzetközi szerződések, in Jakab András - Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Nemzetközi jog rovat, rovatszerkesztő: Sulyok Gábor).
http://ijoten.hu/szocikk/nemzetkozi-szerzodesek (2018), [46].
[12] Kovács Péter: Nemzetközi közjog. Budapest, Osiris Kiadó, 2016. 149-150. p.
[13] Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya. Kihirdette: az 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmányának törvénybe iktatásáról.
[14] Az ENSZ Alapokmányát négyszer módosították a '60-as években és egyszer a 1973-ban, amelyek csupán a BT létszámának felemelését, a határozathozatalhoz szükséges többség módosítását és a Gazdasági és Szociális Tanács létszámának felemelését fogták át. Lásd erről bővebben: Sulyok Gábor: Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa: összetétel, szavazás, reformok. Budapest, Wolters Kluwer Kft., 2009. 125-189. p.
[15] Az ENSZ-ből való kilépésre eddig egyszer került sor, akkor sem az Alapokmány módosítása miatt. 1965-ben Indonézia arról értesítette az ENSZ akkori főtitkárát, hogy felfüggeszti részvételét a nemzetközi szervezetben válaszul arra, hogy Malajziát nem állandó BT-taggá választották. Ugyanakkor Indonézia távolmaradása nem tartott sokáig: az egy évvel később bekövetkezett, de facto kormányváltás után az állam ismét jelezte együttműködési hajlandóságát a főtitkár irányába, valamint részvételi szándékát a Közgyűlés következő ülésszakán. Lásd erről bővebben: Schwelb, Egon: Withdrawal from the United Nations the Indonesian Intermezzo, 61. American Journal of International Law, 1967, Issue 3. 661-672. p.
[16] Decision Regarding Omar Al-Bashir's Potential Travel to the State of Kuwait, Al-Bashir, Situation in Darfur, Sudan, ICC-02/05-01/09-192, PTC II, ICC, 24 March 2014 (Kuvait-határozat).
[17] Jacobs, Dov: Why the Vienna Convention should not be Applied to the ICC Rome Statute: A Plea for Respecting the Principle of Legality. https://dovjacobs.com/2013/08/24/why-the-vienna-convention-should-not-be-applied-to-the-icc-rome-statute-a-plea-for-respecting-the-principle-of-legality/ [letöltve: 2019. május 16.].
[18] Arsanjani, Mahnoush - Resiman, Michael: The Law in Action of the International Criminal Court. 99. American Journal of International Law, 2005, Issue 1, 385. p.
[19] Cryer, Robert: The ICC and its Relationship to Non-States Parties. In: Stahn, Carsten, The Law and Practice of the International Criminal Court. Oxford, Oxford University Press, 2015. 262. p.
[20] Reparation of Injuries Suffered in the Service of the United Nations. Advisory Opinion of 11 April 1949, I.C.J. Reports, 1949.
[21] Decision on the Prosecution's Request for a Ruling on Jurisdiction under Article 19(3) of the Statute, Preliminary examination of the Bangladesh/Myanmar Situation, ICC-RoC46(3)-01/18, PTC I, ICC, 6 September 2018. para. 48.
[22] Ádány Tamás Vince: A Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága. Előzmények, tendenciák, előfeltételek. Budapest, Pázmány Press, 179. p.
[23] Lásd erről bővebben: Ramanathan, Usha: India and the ICC, 3. Journal of International Criminal Justice, 2005, Issue 3, 627-634. p.; Hirad, Abtahi: The Islamic Republic of Iran and the ICC, 3. Journal of International Criminal Justice, 2005, Issue 3, 635-648. p.; Zhu, Dan, China, the International Criminal Court and International Adjudication, 61. Netherlands International Law Review, 2014, Issue 1, 43-67. p.
[24] Béres Nóra: Gondolatok a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságának vitás kérdéseiről. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica. 2015. 1. sz. 203-212. p.
[25] Decision Pursuant to Article 15 of the Rome Statute on the Authorization of an Investigation into the Situation in the Islamic Republic of Afghanistan. Situation in Afghanistan, ICC-02/17, PTC II, ICC, 12 April 2019.
[26] A külügyminiszer nyilatkozata a világsajtóban is felkapott téma volt: https://www.reuters.com/article/us-usa-icc-prosecutor/u-s-revokes-icc-prosecutors-entry-visa-over-afghanistan-investigation-idUSKCN1RG2NP [letöltés: 2019. május 19.]; https://edition.cnn.com/2019/04/05/politics/icc-prosecutor-visa-revoked/index.html [letöltés: 2019. május 19.];
https://www.bbc.com/news/world-us-canada-47822839 [letöltés: 2019. május 19.].
[27] Cryer: i. m. 265. p.
[28] Római Statútum 18. cikk (2) bekezdés: "az értesítés átvételétől számított egy hónapon belül az állam értesítheti a Bíróságot, hogy állampolgárai, vagy a joghatósága alá tartozó más személyek ügyében megindítja, vagy megindította a nyomozást az 5. cikkben írt bármelyik bűntetteknek minősíthető azon bűncselekmények miatt, amelyek összefüggésben állnak az államoknak küldött értesítésben közölt információval. Ezen állam kérésére a főügyész átengedheti az adott személyek elleni nyomozás lefolytatását az államnak, kivéve, ha a Tárgyalás-előkészítő Tanács, a főügyész megkeresésére, a nyomozást engedélyezi"
[29] Római Statútum 15. cikk (2) bekezdés: "a főügyész megvizsgálja a kapott információ valódiságát. Ennek érdekében kiegészítő információt kérhet államoktól, az Egyesült Nemzetek Szervezetének szerveitől, kormányközi vagy nem-kormányzati szervezetektől, vagy más, olyan megbízható forrásokból, amelyeket megfelelőnek ítél, valamint a Bíróság székhelyén írásbeli vagy szóbeli tanúvallomásokat vehet fel" Római Statútum 87. cikk (5) bekezdés: "a) A Bíróság felkérhet olyan államot is, amely a jelen Statútumnak nem részese, hogy a jelen Fejezetnek megfelelően eseti megállapodás, vagy az állammal kötött nemzetközi szerződés alapján, illetve bármely más megfelelő alapon segítséget nyújtson. b) Amennyiben a Statútumban nem részes állam, amely eseti megállapodást vagy nemzetközi szerződést kötött a Bírósággal, nem teljesíti a megállapodás, vagy a nemzetközi szerződés szerint benyújtott kérelmeket, a Bíróság értesíti erről a Részes Államok Közgyűlését vagy, ha a Biztonsági Tanács utalta a Bíróság elé az ügyet, a Biztonsági Tanácsot"
[30] Római Statútum 90. cikk: "(1) Ha a részes állam, amely a Bíróságtól egy személy átadása iránti megkeresést kap a 89. cikk szerint, és másik államtól is kap ugyanazon személyre vonatkozó kiadatási kérelmet ugyanazon cselekmény miatt, amely azon bűntettet képezi, amiért a Bíróság az átadását kéri, értesíti a Bíróságot és a megkereső államot erről a tényről. (2) Ha a megkereső állam részes állam, a megkeresett állam a Bíróság kérelmének ad elsőbbséget, ha: a) A Bíróság a 18. vagy a 19. cikk értelmében úgy határozott, hogy az ügy, amelyben az átadást kéri, a megkereső állam által a kiadatási kérelemmel kapcsolatban lefolytatott nyomozásra, vagy büntetőeljárásra tekintettel elfogadható; vagy b) A Bíróság meghozza a fenti a) pontban írt határozatot a megkeresett állam 1. bekezdés szerinti értesítése alapján. (3) Ha a (2) bekezdés a) pontjában megjelölt határozatot nem hozzák meg, a megkeresett állam, saját hatáskörében, a Bíróságnak a (2) bekezdés b) pontjában említett határozat-hozataláig megvizsgálhatja a megkereső állam kiadatási kérelmét, de nem adhatja ki a személyt mindaddig, amíg a Bíróság nem döntött úgy, hogy az ügy nem fogadható el. A Bíróság döntését gyorsított eljárásban hozza meg. (4) Ha a megkereső állam a jelen Statútumnak nem részese, a megkeresett állam, ha nincs olyan nemzetközi kötelezettsége, amely alapján a személyt ki kell adnia a megkereső államnak, a Bíróság átadási kérelmének ad elsőbbséget, ha a Bíróság úgy döntött, hogy az ügy elfogadható. (5) Ha a (4) bekezdés hatálya alá tartozó ügyet a Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánítja, a megkeresett állam saját hatáskörében megvizsgálhatja a megkereső állam kiadatási kérelmét. (6) Azokban az esetekben, amikor a (4) bekezdés alkalmazandó, de a megkeresett állam nemzetközi kötelezettsége alapján a jelen Statútumban nem részes államnak adja ki a kiadni kért személyt, a megkeresett állam dönti el, hogy a Bíróságnak adja át, vagy a megkereső államnak adja ki az érintett személyt. Döntésének meghozatala során az ügy minden körülményét figyelembe veszi, ideértve, de nem kizárólag: a) Az egyes kérelmek időbeli sorrendjét; b) A megkereső állam érdekeit, különösen adott esetben azt, hogy a területén követték el a bűntettet, valamint a sértettek és a kiadni vagy átadni kért személy állampolgárságát; és c) Azt a lehetőséget, hogy a megkereső állam a későbbiekben átadja a Bíróságnak az érintett személyt. (7) Ha a részes államtól, amelytől a Bíróság egy személy átadását kéri, valamely másik állam szintén kéri ugyanazon személy kiadatását olyan cselekmény miatt, amely nem azonos azzal a cselekménnyel, amely azt a bűntettet képezi, amely miatt a Bíróság kéri a személy átadását: a) A megkeresett állam, ha nincs olyan nemzetközi jogi kötelezettsége, amely alapján a személyt a megkereső államnak ki kell adnia, a Bíróság kérelmének ad elsőbbséget; b) A megkeresett állam, ha nemzetközi kötelezettsége áll fenn a személy megkereső államnak történő kiadatására, határoz arról, hogy a Bíróságnak adja-e át, vagy a megkereső államnak adja-e ki a személyt. Határozata meghozatalakor a megkeresett állam figyelembe veszi az ügy minden körülményét, ideértve, de nem kizárólagosan a (6) bekezdésben írtakat, különös tekintettel a kérdéses cselekmény jellegére és súlyosságára. (8) Ha a jelen cikk szerinti értesítés után a Bíróság az ügyet elfogadhatatlannak ítélte meg, és azután a megkereső állam részére történő kiadatást megtagadják, a megkeresett állam határozatáról értesíti a Bíróságot".
[31] Római Statútum 27. cikk: "(1) A jelen Statútum a hivatalos minőségre való tekintet nélkül egyaránt vonatkozik minden személyre. Semmilyen körülmények között sem mentesíti az adott személyt a jelen Statútum szerinti büntetőjogi felelősség alól különösen az állam- vagy kormányfői tisztséggel, kormány- vagy parlamenti tagsággal, választott képviselői vagy kormányhivatalnoki tisztséggel járó hivatalos minőség, és mint olyan, nem indokolja a büntetés mérséklését. (2) A nemzeti vagy a nemzetközi szabályok szerint a hivatalos minőséggel járó mentességek vagy különleges eljárási szabályok nem akadályozzák a Bíróságot az adott személy fölött joghatóságának gyakorlásában".
[32] Milanović, Marko: Is the Rome Statute Binding on Individuals (and Why We Should Care). 9. Journal of International Criminal Justice, 2011, Issue 1, 25-27. p.
[33] Cryer: i. m. 267. p.
[34] S.C. Res. 1593, 5158[th] mtg., 31 March 2005, U.N. Doc. S/RES/1593 (2005).
[35] Kuvait-határozat, para. 9.
[36] Gaeta, Paola: Does President Al-Bashir Enjoy Immunity from Arrest? 7. Journal of International Criminal Justice, 2009, Issue 2, 315. p.
[37] Akande, Dapo: The Legal Nature of Security Council Referrals to the ICC and its Impact on Al-Bashir's Immunities. 7. Journal of International Criminal Justice, 2009, Issue 2, 333. p.
[38] Decision Pursuant to Art 87(7) of the Rome Statute on the Failure by the Republic of Malawi to Comply with the Cooperation Requests Issued by the Court with Respect to the Arrest and Surrender of Omar Hassan Ahmad Al-Bashir, Al-Bashir, Situation in Darfur, Sudan, ICC-02/05-01/09-139, PTC I, ICC, 12 December 2011 (Malawi-határozat); Decision Pursuant to Art 87(7) of the Rome Statute on the refusal of the Republic of Chad to Comply with the cooperation requests issued by the Court with respect to the arrest and surrender of Omar Hassan Ahmad Al-Bashir, Al-Bashir, Situation in Darfur, ICC-02/05-1/09, PTCI, ICC, 13 December 2011.
[39] Malawi-határozat, para. 36.
[40] Malawi-határozat, paras. 37-43.
[41] Tladi, Dire: The ICC Decisions on Chad and Malawi: On Cooperation, Immunities and Article 98. 11. Journal of International Criminal Justice, 2013, Issue 1, 206. p.
[42] Decision on the Cooperation of the Democratic Republic of the Congo Regarding Omar Al Bashir's Arrest and Surrender to the Court, Al-Bashir, Situation in Darfur, ICC-02/05-01/09, PTC II, ICC, 9 April 2014.
[43] ENSZ Alapokmány 103. cikk: "ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeiket illeti elsőbbség. "
[44] Schabas, William: The International Criminal Court: A Commentary on the Rome Statute. Oxford, Oxford University Press, 2010. 982-985. p.
[45] Cryer: i. m. 271. p.
[46] S.C. Res. 1591, 5153[rd] mtg., 29 March 2005, U.N. Doc. S/RES/1591 (2005).
[47] Eleventh Report of the Prosecutor to the UNSC Pursuant to UNSC Resolution 1593 (2005), 17 June 2010, paras. 64-66, 90.
[48] Seventeenth Report of the Prosecutor to the UNSC Pursuant to UNSC Resolution 1593 (2005), 5 June 2013, paras. 46, 50.
[49] Eighteenth Report of the Prosecutor to the UNSC Pursuant to UNSC Resolution 1593 (2005), 11 December 2013, paras. 53-54.
[50] S.C. Res. 1970, 6491[st] mtg., 26 February 2011, U.N. Doc. S/RES/1970 (2011).
[51] 1970. (2011) BT határozat 5. cikk: "a Biztonsági Tanács úgy határoz, hogy a líbiai hatóságok a Bírósággal és a főügyésszel teljes mértékben együttműködnek, valamint e határozat alapján számukra minden szükséges segítséget biztosítanak. Továbbá, bár a Biztonsági Tanács elismeri, hogy a Római Statútumban nem részes államokra e Statútum semmiféle kötelezettséget nem ró, valamennyi államot, illetve az érintett regionális és más nemzetközi szervezeteket arra buzdítja, hogy ők is teljes mértékben működjenek együtt a Bírósággal és a főügyésszel".
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kutató, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, Nemzetközi és Uniós Jogi Kutatási Főosztály.
Visszaugrás
