A Digital Rights Management System-ről (digitális jogkezelési rendszer, a továbbiakban: DRMS) szokássá vált manapság úgy beszélni, mint az összes, a digitális forradalom eredményeképpen a szerzői jogi rendszerben felmerült probléma végre megtalált általános érvényű megoldásáról. A DRMS-ről szóló beszélgetéseket, vitákat a szerzői jogban eddig talán soha nem tapasztalt mértékben uralják az indulatok, a józan érvek pedig mintha nem kapnának kellő nyilvánosságot. Az informatikai ipar képviselői - elsősorban nyilván gazdasági megfontolásból - erőltetik a DRMS elfogadását, terjedését, és ezzel párhuzamosan felhívnak a teljes szerzői jogi rendszer radikális átalakítására. Azt szinte senki sem állítja, hogy a jelenlegi szerzői jogi szabályrendszerek teljes mértékben megfelelnének a digitalizáció minden kihívásának, az átalakítás mélységét és mibenlétét azonban jóformán mindenki másként képzeli.
Mivel ebben a témában a magyar jogirodalomban eddig nem született publikált tanulmány,[1] a jelen cikk arra vállalkozik, hogy bemutatja a DRMS-t, a jelenlegi szerzői jogi szabályozás e kérdéskörben releváns részét, áttekinti azokat a szerzői jog által szabályozott területeket, amelyeket érinthet a DRMS alkalmazása, és feltárja azokat a főbb problémákat, amelyek megoldásra várnak ezzel összefüggésben. Ugyanakkor nem törekszik végleges válaszok adására, csupán alternatív megoldásokat kínál, felhívva a vitában résztvevő többi szerzőt a felkínált megoldások értékelésére, és újabbak kidolgozására, bízva abban, hogy az ezeken a hasábokon kialakuló eszmecsere mind a joggyakorlat, mind a jogalkotás számára hasznos lehet a közeljövőben.
A DRMS kifejezés sokféle tartalommal megtölthető. Általános megközelítésben a DRMS fogalmába tartozhat minden olyan műszaki megoldás, eljárás, amely a digitális formában tárolt (akár szerzői jogi, akár egyéb) tartalmak védelmét szolgálja a másolás egyszerű megakadályozásától[2] kezdve az egészen bonyolult, sokfunkciós rendszerekig.[3] Másként megfogalmazva ide tartozik minden olyan műszaki eljárás, amely a különböző hálózatokon (pl. az Interneten) keresztül történő jogosítást és tartalomátvitelt és elszámolást is segíti amellett, hogy megakadályozza az ezekhez a tartalmakhoz való jogosulatlan hozzáférést.[4]
Egy ilyen rendszer két egymástól jól elkülöníthető, de mégis szorosan összefüggő funkciót tölthet be: egyrészt statikus módon azonosítja a szellemi alkotásokat, az ezeken fennálló jogokat, és azok alkotóit, jogosultjait, gyakorlóit (digital rights management).[5] Másrészt dinamikusan a joggyakorlásnak, illetve annak a korlátainak, továbbá az ehhez kapcsolódó díjazási igénynek a technikai úton történő érvényesítését is szolgálja (management of digital rights).[6] Gerhard Pfennig megfogalmazásában[7] a DRMS olyan rendszer, amely képes szerzői jogi védelem alatt álló műveknek a szerzői jogi jogosult szerveréről a befogadó szerverre való, digitális formában történő elektronikus átvitelére, kezelésére és az ezzel kapcsolatos automatikus elszámolásra. A DRMS-en keresztül két "csomag" adat megy át: a mű-adatok, amelyek hallhatóvá és láthatóvá válnak a felhasználó számítógépének segítségével, és a meta-adatok, amelyek - a felhasználó számára többségében láthatatlanul - a mű, az előállító és az ár azonosító adatait tartalmazzák.[8]
Áttekintve a DRMS-be beleérthető minden funkciót, meg lehet kockáztatni azt a kijelentést is, hogy valójában itt egy, az elektronikus kereskedelem világára kialakított komplex mechanizmusról van szó.
A DRMS-t el kell határolni az általában vett Content-Management System-től (CMS), a Rights-Clearing-től (RCS) és a másolásvédelemtől.
A CMS - a nevéből adódóan is - csak a tartalom kezelésére (pl. egy honlapon a kép vagy szövegrészek beillesztésére) szolgál. Annak ellenére, hogy a két rendszer gyakran összekapcsolódik, könnyen belátható, hogy funkcionálisan nem azonosíthatók egymással. Az RCS egy-egy mű vagy más teljesítmény jogosultjának a megtalálását szolgálja, azaz éppen nem az a személyi kör tartozik alkalmazói közé, mint amely a DRMS-t használja. Ez utóbbi esetben ugyanis a lánc egyik végén mindenképp a jogosult áll, míg az RCM-nél a jogosult személye ismeretlen. A másolásvédelem - ahogy már fentebb volt szó róla - a DRMS egyik (gyakran azonban kizárólagos) funkciója, amely az egész rendszer passzív eleme: a tartalomhoz való hozzáférés határának (a többszörözés tiltásának, vagy a többszörözések száma korlátozásának) az eszköze.[9] Jelen tanulmány ezt a másolásvédelmi funkciót tekinti a szűkebb értelemben vett DRMS-nek, míg tágabb értelemben a teljes digitális jogosítási és felhasználási rendszert érti a DRMS fogalma alatt. Már itt le kell szögezni, hogy éppen abból kifolyólag, hogy a DRMS csak olyan felhasználások esetében alkalmazható, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak a digitalizációval, nincs szükség az egész szerzői jogi rendszer újragondolására. Az analóg világban megvalósuló felhasználások tekintetében a DRMS megjelenése nem jelent radikális változást, digitális környezetben pedig a legtöbb analóg világra kialakított szabály és a már meglévő digitális felhasználásokra vonatkozó norma módosítás nélkül is alkalmas lehet a DRMS kapcsán felmerült kérdések megválaszolására. Ugyanakkor megjegyzendő az is, hogy egy DRMS működtetése nem csak szerzői jogi szabályok alkalmazását teszi szükségessé: általános polgári jogi, de adott esetben büntetőjogi vonatkozású problémák is felmerülhetnek - ezek megválaszolása azonban a jelen tanulmánynak nem képezi tárgyát.
- 50/51 -
A DRMS funkciói közül szerzői jogi szempontból elsősorban az engedélyezésnek van kiemelkedő szerepe, továbbá megoldandó feladatot jelent a jogalkotó számára a DRMS és a szabad felhasználások, valamint a díjigények kapcsolatának rendezése is.
A digitális felhasználásokkal és a velük összefüggésben való DRMS-alkalmazással kapcsolatban az amerikai irodalomban az elmúlt években alakult ki az a felfogás, amely szerint a szerzőnek kizárólagos joga van a művéhez való hozzáférés ellenőrzésére (right to control' access), aminek érvényesítésére a DRMS a legalkalmasabb eszköz.[10] Az ugyan könnyen belátható, hogy a digitalizáció esetenként nem csak a jogsértések elkövetését könnyíti meg, hanem a szerző számára is több hatalmat adhat a műve felett, a technika által lehetővé tett kontrollt azonban ennek ellenére sem lehet automatikusan jognak tekinteni.
Az kétségtelen, hogy az internetes felhasználásokkal kapcsolatban a nyilvánossághoz közvetítés (right of communication to the public, öffentliche Wiedergabe) és a nyilvánosság számára történő hozzáférhetővé tétel (right of making available, öffentliche Zugänglichmachung) joga valóban értelmezhetők egyfajta ellenőrzésként a hozzáférés fölött. Azzal együtt ugyanis, hogy egyik oldalon a felhasználó a felhasználásnak mind az időpontját, mind a helyét maga határozhatja meg, technikailag az is megoldható, hogy ennek a "hol és mikor"-nak az adatairól a jogosult is pontosan értesüljön, ugyanígy a nyilvánosságra hozatalt követő, DRMS-mel segített kizárólagos internetes terjesztés is lehetővé teszi a szerzőnek a műve feletti teljes rendelkezést, a felhasználás teljes ellenőrzését. Ugyanakkor azonban a művek letöltésével, kinyomtatásával a felhasználás ellenőrzése ki is csúszik/csúszhat a szerző kezéből.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
