Szerző újabb könyve előszót, "Filozófia: szenvedély vagy szükségszerűség" c. bevezetést és arab számokkal jelzett öt fejezetben tizenöt 2008 és 2013 között, valamint egy 1997-ben megjelent tanulmányát, továbbá a kötetben szereplő 11 bölcselő lexikonális bemutatását tartalmazza. E recenzióban nem vállalkozhatom mindegyik tanulmány arányos terjedelmű ismertetésére. Inkább arra törekszem, hogy Boros Jánosnak számos jelentős és hasznosítandó megállapítása közül néhányat felidézzek. Szerinte a filozófia minden kisajátítási kísérlet és akadémizálódás ellenére nem állhat meg az egyetemek és főiskolák kapuinál. A bonyodalmak, a mindennapi válaszkeresések és válaszadási-döntési kényszerek közepette már senkit nem lehet kielégíteni a görög filozófiáról, az ész határairól, a megismerhetőségről, a filozófia tudományosságáról, a privát nyelvről, vagy az utilitarista etika előnyeiről szóló megállapításokkal. Mindenkinek szüksége van azonban valamilyen filozófiára ahhoz, hogy eligazodjék az "élet" bonyodalmaiban. Sokaknak ténylegesen van is egyéni filozófiája, ha az nem is feltétlenül az iskolák bölcselete. Cselekednünk, döntenünk kell, alternatívákat kell kialakítanunk. A világról gondolkodnunk és azt minél inkább megismernünk kell.
A filozófia demokratizálásának követelménye már Arisztotelésznél megjelent. Ha viszont szinte senkit nem érdekel az ún. egyetemi vagy akadémiai filozófia, ez azt is jelenti, hogy az ilyen megközelítés nem megfelelő az olyan problémákra, amelyek az egyének és a társadalom számára korszakunkban felvetődnek. A filozófiának magának kell önmagát alakítania, és azzal számolnia, hogy csak így hallgatják meg megállapításait. Korszakunkban olyan filozófusok kerestetnek, akik egyaránt járatosak a bölcselet történetében, valamint korszakunk tudományos, műszaki, művészeti, etikai és hétköznapi problémáiban. A filozófiának olyan fórumokat kell találnia, mint az internet, a rádió és a televízió filozófiai programjai, a kávéházi, a társasági összejövetelek, a népszerűsítő kiadványok, a kötetlen líceumi programok, a nagyközönségnek szánt egyetemi és egyéb előadások. Szerző szerint a nyugati országok szinte mindegyikében vannak már a fő műsoridő közelében bölcseleti műsorok, amelyek az etikáról, a tudományról, az életkorok sajátosságairól, a mindennapi döntések lehetőségeiről, vagy a filozófia történetéről sugároznak sikeres programokat. Párizsi líceumok végzős diákjai symposiumokat rendeznek, hogy saját gondjaikról, világfelfogásukról igényesen diskuráljanak. Ehhez az is kell, hogy mint Franciaországban a filozófia ne csak középiskolai, de érettségi tárgy is legyen. Az első filozófiai praxisok Németországban jelentek meg a '80-as évek elején.
A szabadság fogalma az ember alkotása, az ember viszont a gének terméke. Korszakunkban azonban, ha korlátozott mértékben is, a biotechnológusokon keresztül dönthetünk a génekről. Az ember magához ragadhatja a kezdeményezést és a történelemben először újfajta szabadságra tehet szert, a génektől való szabadságra. Lényeges kérdés azonban, hogy mely szabadságot, milyen jövőt, milyen történelmet, milyen embereket akarunk, illetve milyenek akarunk lenni, és milyennek szabad lennünk, mit kell megtiltani legális eszközökkel. Korszakunk lényeges kérdése: lehetséges lesz-e az evolúciószabályozás etikai megfontolásokkal és jogi, törvényes eszközökkel. Fejlett tudományos, filozófiai és jogi fogalmaink - mint a lassú sebességű evolúció fogalmai - a nagy sebességű evolúció révén sem avulnak-e el óhatatlanul? Lényeges következtetése Szerzőnek, hogy az új filozófiának kötelességévé válik a legújabb tudományos technológiák valóság-átalakító működését és következményeit kutatni, és felismerései alapján a társadalmi-politikai vitákban felelősen fellépni. A kávéházi- és az internetdiszkussziók, az ismeretterjesztő művek és az egyetemi előadások mellett a filozófiának el kell köteleznie magát a szabadság, az ember, az elfogadható fejlődés és az emberiség jobbléte mellett.
1. A "Rortyánus pragmatizmus" c. első fejezet élén Szerző megállapítja, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az emberek nem találkoznak a történelem által otthagyott építészeti (és intézményi) romokkal, a régi igényeknek megfelelően kialakított városszerkezetekkel és utakkal, a történelemről kizárólag tanulmányaikból és utazásaik révén tájékozódnak. Az Egyesült Államok térképén egyenes vonalakkal elhatárolt államokat látunk, amelyek tudatos tervezés nyomait mutatják. Hasonló tervezés történt a politikai konstitúció megalkotásakor is. A történeti tudatosság és a tudatos tervezés leginkább az amerikai alkotmányt értelmező cikksorozat, "A föderalista" tanulmányozásával követhető nyomon, amely 1787 októbere és 1788 májusa között jelent meg New Yorkban. Hogy az ideológiai és vallási divatoknak ellenálljon, a philadelphiai alkotmányozó konvenció olyan alkotmányt hozott létre, amely független az emberi természettől, azok-
- 298/299 -
tól a filozófiáktól, amelyek eleve jónak vagy rossznak tartják az embert. Az amerikai alkotmány egyfajta politikai keljfeljancsi-szisztéma, amelyet bármely irányba próbálunk dönteni, működésbe lépnek az ellensúlyok, és visszaáll az egyensúly.
Ralph Waldo Emerson (1803-1882), az organikus értelmiségi a jelen fölött uralomra törő múltat, nevezetesen az "európai" filozófiai gondolkodásmódot utasítja vissza, hogy helyet teremtsen saját életfelfogása, életérzése és új típusú gondolkodásmódja számára. Az amerikai pragmatizmus a honfoglalók, az újrakezdők, a pionírok, majd a belőlük kialakuló telepesek és üzletemberek, tehát a "túlságosan elfoglaltak" gondolkodásmódját fejezi ki, akiknek filozófiája éppen az elfoglaltság és a tevékenység, igazságkritériuma pedig a működőképesség és a sikeresség. Az "igazság napja" szerinte akkor virágzik fel, "ha a géniuszt sikerül gyakorlati erővé tennünk". Ez, a gondolkodó embert első számú cselekvővé emelő kijelentés lett a pragmatikus Amerika ars poeticája, amelynek első önálló filozófusa Charles Sanders Peirce (1839-1914) az igazság mérnöke. Peirce azzal, hogy kijelenti: "nincs fogalmunk egy abszolút megismerhetetlenről", nem fogadja el Descartes radikalitásából következő és ahhoz szükséges radikális "teologikus" megalapozást, amely a kétely, a tévedés, a homályos látás lehetőségét a tisztánlátást garantáló "jó Isten eszméjével" számolja föl. Peirce eltérően Emersontól, nem annyira az ember önmagára hagyatkozását és önmagában bízást hangsúlyozza, hanem a reményt inkább a természet átfogó folyamataiba és a megismerési folyamattal harmonizáló közösségbe helyezi.
William James (1842-1910), a cselekvőség transzcendentokratája a klasszikus pragmatizmus fő tételeit a szélesebb akadémiai közösség számára 1906-ban a bostoni Lowell Intézetben és 1907-ben a New York-i Columbia Egyetemen tartott előadásain mutatta be. Szerinte a hitek, vélekedések, meggyőződések valójában cselekvési szabályok, ahol az igaz vélekedések éppen a sikeres, működő, eredményes cselekvések. A pragmatizmus el akarja fogadni a különböző filozófiák, kultúrák létezését és módszerével, közvetítő gondolkodásmódjával a tényekhez, a ráció követelményéhez, sőt a vallásos hithez is szívélyes viszonyt akar kialakítani. Az igazság pedig az ember és környezet által együttesen létrehozott "siker". A pragmatizmus számára a valóság ... még mindig készülőben van, és beteljesülését részben a jövőtől várja.
John Dewey (1859-1952) az amerikai szellem legmélyebb és legteljesebb kifejezője, a pragmatizmus "virágkorának" filozófusa, az egyetlen amerikai eredetű filozófiának, amint Arisztotelész a görög filozófiának, Szent Tamás a skolasztikának, vagy Hegel a német filozófiának. Dewey nemcsak a múlt, de a jelen "önabszolutizáló", és ezáltal fejlődésgátló nyomása alól is fel akarta szabadítani a filozófiai gondolkodást. Ő magát a gondolkodást is e kockázatos világ, a természet részének, azon belüli interakciónak tartotta. Felismerte, hogy a folytonos változás többé nem járulék, hanem maga a valóság. Az eszmék a környezettel való interakció csomópontjai és fordulópontjai. Az eszmék akkor helyesek, érvényesek, tehát igazak, ha azokat a változásokat hozzák létre, amelyek megfelelnek "tartalmiságuknak".
Szerző Richard Rorty-nak a Pécsi Tudományegyetem honoris causa doktorának nyílt, őszinte, mértéktartó, rugalmas, demokratikus bölcseleti, társadalomtudományi felfogását 31 oldalon mutatja be. Richard Rorty (1931-2007) filozófus a Filozófia után, Dewey-t követte abban, hogy megkérdőjelezte a filozófiai igazságkereső programok eredményességét. Szerinte lehet valaki filozófus úgy is, hogy filozófiaellenes, mert a legjobban úgy lehet az összefüggéseket megállapítani, ha egy lépést hátra lépünk a platonisták és a pozitivisták közti vitakérdésektől. Nem törekszik új filozófiai pozíció kidolgozására. Szerinte amúgy is túlságosan sok ilyen pozíció verseng egymással. Azzal próbálkozik, hogy a legtágabb perspektívát nyissa meg a gondolkodás számára, a lehető legtöbb filozófiai irányzatot gondoljon végig, a lehető legtöbb irodalmi művet olvasson el és őröljön meg a maga "dialektikus malmával". Ez a kritikai munka különösen az analitikus filozófián belül figyelhető meg, ahonnan Rorty indult, és amelynek örökségét vállalta. Úgy véli, a filozófusoknak többé nem az a feladata, hogy megtalálják a titkot, hanem azt a reménységet kell táplálniuk, hogy elődeik világleírásának jobb körvonalazásával magának a világnak is jobb leírását adják. A filozófiának, illetve a filozófiáknak azonban - a tudományoktól eltérően - nincs közvetlen empirikus tesztje.
Rorty az a filozófus volt, aki nem ijedt meg a hivatalok vezetőitől, a tekintélyektől, az intézményektől, és különösen kollégáitól. Másrészt Rorty pragmatikus volt minden értelemben. Képes volt olyan gyakorlati kompromisszumokra, amelyek a közösségi életben szükségesek. Szétválasztotta a nyelv nyilvános és magánjellegű használatát. Nem csinált gondot abból, hogy hasznos szövetségeket kössön, és akár kompromisszumokat is, mozgalmakkal és intézményekkel. Rorty neoszofista filozófusként jellemezte magát. Szándéka Hérakleitoszéhoz hasonlóan az volt, hogy a lehető legtágabban gondolkodjék előfeltételek nélkül. A filozófusokat szerette volna kivezetni a filozófiából. Sok dezilluzionált fiatalt vissza is hozott a filozófiába, amelynek újra meghatározásában oly nagy szerepet játszott. Felhívta hallgatóságát arra, hogy legyen ironikus még a komoly ügyekkel szemben is. Úgy vélte, hogy az értelmiséginek a lehető legtöbb nyelvet kell megtanulnia, a lehető legtöbb filozófiát kell
- 299/300 -
elsajátítania, sőt némelyikben szakértővé is kell válnia. Szerinte a felvilágosodott kalandor nem invázor, hódító vagy gyarmatosító, hanem etnológus - és Rorty antropológus volt a filozófusok között. Nem ijedt meg attól, amit talált, amint a felvilágosult etnológust a talált dolog érdekli, és összehasonlítja más korábban talált és leírt dolgokkal.
Rorty 1989 előtt titokban kapcsolatot tartott kelet-európai értelmiségiekkel, elsősorban Csehszlovákiában. A nagy politikai változások után növekvő érdeklődéssel fordult a világ e része felé. Többször hangsúlyozta, csak az a kulturális megnyilvánulás értékes, amelyik jobbá, érdekesebbé, színesebbé, élhetőbbé teszi a világot és a társadalmat. Ez a pragmatizmus alapelve is, amely minden filozófiai vagy bármely egyéb gondolat tesztjének azt tartja, hogy működik-e a gyakorlatban. A közösség egyetértésén vagy szabályozott diskurzuson kívüli autoritásra való hivatkozás nem ér többet, mint az asztal csapkodása.
2. A francia filozófia racionalizmusa. A modern francia filozófiában két hagyomány élt együtt az újkorban, az egyik a Montaigne és Pascal nevével fémjelzett esszéisztikus, meditatív leíró, az értelmeket, az individualitást előtérbe helyező, "retorikainak" is nevezett "arisztotelészte-lenített" gondolkodásmód, a másik pedig a Descartes és Auguste Comte nevével jelezhető racionális irány. André Glucksmannt parafrazálva mondhatjuk, hogy Descartes a francia filozófusok mestere, ami az önálló és erős gondolkodásra való törekvést illeti, de a francia filozófusok nem Descartes-ok, ami a tartalmat vagy akár a konkrét módszert illeti. A francia gondolkodásmód és politikai hagyomány szerint az állam és jogrend egyetlen központra épül, és nem a polgárok személyes moráljára. Párizs soha nem volt a világ pénzügyi központja, de gondolati-kulturális önállóságával, az emberi jogok nyilatkozatával, a forradalommal, a code civillel a modern korba vezető út meghatározó modelljét nyújtja. A francia filozófia miközben egyetemes állításokra törekszik, önálló utat jár és ezzel folytonos kihívást jelent az angol nyelven zajló nemzetközi filozófiai diskurzusok számára. Franciaországban a 20. század utolsó negyedében négy filozófus emelkedett ki a nemzetközi színtéren, akiket mint az analitikus-racionális hagyomány gondolkodóit tiszteljük.
Gilles-Gaston Granger (1920-) a kortárs francia racionalista hagyomány kiemelkedő alakja, aki munkásságát a jelek és a szimbolikus formák tanulmányozásának szentelte. Szerinte nincs gyakorlat, csak elméleti racionalitás, amelynek legjobb kutatási módja a tudományok vizsgálata. Az ész aktivitása a szemiotika segítségével tárható fel, az ész jele a szimbólumok értelmes kezelése. Szemben a tudományokkal, a filozófia által használt "szimbolizmus" szükségszerűen polifonikus. Granger a filozófia feladatának tartja a metaforákkal való szigorú bánásmódot. Nem veti el a metaforákat, csak kritikátlan használatukat ellenzi.
Claude Imbert (1933-), a párizsi École Normale Supérieure tanára kísérletet tett "Phénoménologies et langues formulaires" c. könyvében az angolszász és a kontinentális filozófia közötti közvetítésre. Tétele szerint két logika eltéréséről van szó, ahol az egyik az arisztotelészi-kanti logika örököse, a másik pedig a logika formalizálásából eredő új módszer.
Jacques Bouveresse (1940-) a kortárs francia analitikus filozófia meghatározó alakja, ő vezette be Wittgensteint a francia filozófiai gondolkodásba. Írásaival megteremtette egy Wittgensteintől, Carnaptól és Quine-től kiinduló francia analitikus filozófia szisztematikus lehetőségét.
A "Voltaire heretikus olvasatban" c. fejezetben Szerző megállapítja, hogy Voltaire hívő katolikus volt, de amikor minden ésszerűtlenséggel és esztelenséggel szembeszállt, akkor válogatás nélkül felszólalt a katolikus egyház képviselőivel szemben, amint a magukat ateistáknak vagy szabad gondolkodóknak vallók ellen is. Voltaire tehát felvilágosodottan volt vallásos ember. A felvilágosodás annak tudatosodása is, hogy a világ jobban megismerhető, és a megismert törvényszerűségű természet és társadalom úgy alakítható, manipulálható, ahogy azt az ember eszével szeretné. Szerinte az ész nem ellenfele a hitnek, viszont ha a hittel visszaélnek és az zsarnokságra, leigázásra és üldözésre vezet, akkor az ész erejét kell szembehelyezni vele. A természeti és társadalmi valóság sokfélesége felé fordulva, annak adottságait, viszonyait, ellentmondásait vizsgálta az ész erejével. Amikor megállapította, hogy tapasztalat nélkül nem tudunk a dolgok lényegéről elmélkedni, nem nehéz látnunk Voltaire-ben a logikai pozitivizmus egyik előfutárát. Tudatában volt az emberi ész korlátainak, érzékelte, hogy ezeket nem ismerheti, de legalább tételezheti. A katolikus egyházzal kapcsolatos szemléletén alakított angliai útja, ahol a kvékerekkel találkozott 1731-ben. Lenyűgözte, de nem vakította el a kvékereknek az az igyekezete, hogy a keresztény elveket közvetlen gyakorlatba ültessék. Descartes-al szemben úgy vélte, lehetetlenség, hogy lennének velünk született ideák. Érvelésében az újszülöttre hivatkozik, akiben biztos, hogy nincs meg Isten ideája. Szerző záró következtetése szerint Voltaire után több mint 200 évvel még mindig az emberi megismerést, tudatot kutatjuk, a tudat filozófiája ma is virágkorát éli, de nem dicsekedhetünk azzal, hogy ismernénk kognitív kapacitásunkat, annak erejét és határait.
"Arccal a másik felé - Emmanuel Levinas etikája. " Levinas a 20. század második felének alkotó filozófusai közé tartozik, akik mint Derrida és Rorty a filozófus feladatát nem a történelem kudarcai feletti siránkozásban látják, hanem elkötelezik magukat egy határozott új humanizmus létrehozása mellett.
- 300/301 -
Ez a nemzedék többre tartja az etikát a tudásnál, a cselekvést a siránkozásnál, az intellektus kreatív munkáját az utcára vonuló hangoskodásnál. Levinas azt állítja, hogy minden tudatosulás, fogalmiság, megismerés és cselekvés előtt ott van számunkra a másik ember, aki szól hozzánk, lát bennünket, megnevez bennünket, mielőtt szólnánk és nyelvet ad nekünk. Álláspontja szerint a Másik felé fordulás, annak elfogadása, befogadása, túszul ejtése és a túszul esés: ez az etika, ez minden filozófia kezdete. Az egymás felé fordulás, az etikai viszonyulás megakadályozza az egy igazság felé történő, a Másik arcát észre nem vevő nagy menetelést. A Másik tekintetének érzékeléséből származó parancs a jövő felelősségének vállalása. Ez etikai és politikai felelősség egyszerre. Levinas tehát a jogi, az intézményi politikával a személyes politikát helyezte szembe.
"Jean-Francois Lyotard a különbözőség elgondolója - kísérlet tudáselméleti megközelítésre." Lyotard Versailles-ben született 1924-ben, abban a városban, ahol születése előtt Európát felosztották. 1998 áprilisi halálakor pedig olyan politikailag és pénzügyileg egyesülő Európából távozott, amely meg kívánja őrizni azt a kulturális sokféleséget, amelyre a versailles-i béke a legrosszabb válasz volt. Az 1979-ben megjelent "A posztmodern állapot" c. művében a késői ipari társadalom és a plurális demokrácia életfeltételeit és kulturális lehetőségeit elemezve a posztmodernitás vízióját törekszik érzékeltetni. Lakatos Imre már a 60-as években hangsúlyozta, a tudomány többé nem a végérvényes igazságok, hanem a gyors reagálás és nagysebességű problémamegoldás világa. Francia kontextusban Lyotard is állítja, hogy "meghökkentő felgyorsulás" tanúi vagyunk, ahol a nemzedékek egymás sarkára hágnak. A tudományba vetett hit is mítosz a sok közül. A tudomány nem képes a mítoszokat felszámolni, sőt néha még igazolja is bizonyos mítosz állításait. Szembeszegült minden totalizáló terrorral, amely a társadalmat, a műértelmezést, az intézményeket egyetlen vezérelv szerint akar elrendezni. Úgy véli, "a posztmodern tudás finomítja a különbségek iránti érzékenységünket, erősíti az összemérhetetlenség iránti türelem képességét". A posztmodern felfogás kétségbe vonja a hatalomra és pénzre alapuló performativitás-elvét és a paralógiát helyezi szembe vele. A paralogizmus eredetileg téves következtetés, Lyotard e kifejezéssel arra utal, hogy ami valamely összefüggésben ellentmondásnak tűnhet, másik relációban értelemmel bírhat. A paralogikus tudományfelfogás jól tűri a fejlődés zálogát, a disszenzust. Habermassal ellentétben Lyotard nem hiszi, hogy a tudományos kutatásnak egyetértésre kellene törekednie. A fejlődés éppen az egyet nem értésben, és az ehhez kapcsolódó vitákban rejlik. A posztmodern társadalom mindenki szabadságát és kreativitását respektálja. Ez felveti az igazságosság kérdését, amelyet Lyotard a "Le différend" (A viszály) c. könyvében tárgyal. Lyotard nem meggyőzni akar, hanem arra buzdít, hogy saját gondolati utunkon haladjunk. Filozófiájában tudatosan nyitott a jövőre, a feltáruló összefüggésekre, az igazságokra. Lyotard szerint a posztmodern a polgári átalakulással kialakult modernitás olyan újszerű változata, amelyben annak bizonyos elemei - pl. a piac automatikus önszabályozó mechanizmusa -eltűntek, mások módosultak és teljesen új jellemzők - pl. az egymással ellentétes vélemények terméketlen alkudozásai, vagy párhuzamos szárnyalásai - is születtek.
"Derrida: az ítélőerő jövője, avagy a performativ egyetem." Jacques Derrida (1930-2005) mély és átfogó elemzést ad az egyetem fogalmáról. Nem fogad el semmiféle előre gyártott rendszert: maga a konstrukció a feladatunk. Szerinte a reflektív teleologikus ítélőerőből ered minden megismerés, minden cselekvés struktúrája és lehetősége. A világ, az egyetem, a tudományok, a szépirodalom és a művészetek a mi tevékenységünk, a mi munkánk, konstrukcióink és dekonstrukcióink, szünet nélkül bennünk, köztünk és általunk. A feltétel nélküli egyetem mindig az alapítás aktusában lévő egyetem. Ez azt jelenti, hogy valamennyi professzora minden előadásában performáló, teremtő és alapító. A professzor önmagát elővételezi és előadja, önmagát konstruálja a tanításban. A felelős elköteleződés és performativitás adják a keresett és kutatott egyetemet. Végül előadásában kijelentette, reméli, hogy a konferencia segít megérteni és performálni a feltétel nélküli egyetemet, és alakítani a társadalmi demokráciát.
Szerző könyvének 147-157. oldalán visszatér Derrida szerepére és felfogására. Az itt található megállapítások közül a következőkre emlékeztetek. Minden aktív, alkotó, alakító, elemző gondolkodás csak akkor válik értelmessé, ha elválaszthatatlanul hordozza az igazságra törekvést és az igazságot. Az igazság elérésében sosem lehetünk bizonyosak, az igazságosság pedig nemcsak mindig kéznél van, hanem elválaszthatatlan a téridőt konstruáló és abban zajló gondolkodástól. Mindig a legjobb beszédmódot és cselekvésmódot kell választanunk, amit az adott pillanatban elérhetünk. Ez nem átmeneti állapot akkor sem, ha tudjuk, minden axiómánk minden pillanatban megkérdőjelezhető, még ha nem is tudjuk, hogyan. Derrida dekonstrukciója a nyugodt, stabil, megváltoztathatatlan szubjektum helyére a mérhetetlen, túláradó, számolás és számítgatás nélküli felelősségvállalást helyezi, miközben nem tudjuk kijelölni a felelősségvállalás geometriai, kozmológiai, fizikai vagy metafizikai középpontját. A korlátozott, méricskélt, számítható, racionálisan felosztható felelősség már az erkölcs joggá válása. A jog szubjektumot konstruál, a dekonstruktív aktivitás folytonos beszéd az igazságosság érdekében.
- 301/302 -
"Az eltűnés esztétikája. Filozófiai pasticcio Paul Virilio dromológiájával." Paul Virilio (1932-) nem filozófus, de vállalja azt az irracionalizmust, amely a francia filozófusok nem-kartéziánus szárnyát jellemzi. Az irracionalizmus mellett esetenként a posztstrukturalizmust is említik. Virilio nem tartozik szoros értelemben a posztstrukturalisták közé. Nem szisztematikus filozófiát művel, hanem színes és zsibongó ötletbazárjának portékáit kínálja a terepszürkébe melankolizálódó akadémikus filozófiai élet tagjai számára. Virilio új fogalmat, új nézőpontot, axiómát, paradigmát, vagyis új nyelvi lehetőséget talált a kultúra és a történelem megértésére: a sebességet és ennek tudományát, a dromológiát. Az emberek versengéseik során a társadalmat is "dromokratikussá" tették: a gyorsabb lesz a győztes, aki az információkat előbb birtokolja, aki gyorsabban tud cselekedni. Szerinte a sebesség a túlélési küzdelemben, a háborúban, a zsákmányszerzésben alakult ki. A klasszikus utazás úton való haladás volt. A mai utazásban nincs többé út, csak légkondicionált idő- és tércsöveken új éghajlatokba való váratlan, úttalan megérkezés. Számítógépeinkkel nemzetközi konferenciákon veszünk részt, anélkül, hogy odautaznánk. Leveleink azonnal íródnak egy másik kontinens számítógép képernyőjén. A sebesség: kábítószer. Menekülés és felszabadulás a hétköznapok láncaiból új láncok (biztonsági övek) közé. Ez az idő és útszakasz, amelyet uralni hiszünk, bármelyik pillanatban halálunkat is okozhatja. Mindaz, ami a képernyőn történik, nem velünk, hanem egy képzeleti térben történik, információk milliárdjaival bombázódunk, amihez életünknek és cselekedeteinknek közvetlenül semmi köze. A közvetített valóság nem a mi valóságunk, számunkra egyfajta nem-valóság. Terror uralkodik az ember fölött: az "esztétikai" elfogadása. Ezt Karl Heinz Bohrer bielefeldi professzor, a Merkur kiadója 1992 szeptemberében mondta. A filozófusok ismét felismerhetik, hogy egyetlen valódi filozófiai kérdést sem oldottak meg. Közülük a sebesség csak egy. Ha minden változik, az érzékelés nem utolsó sorban az eltűnés érzékelése lesz. Az eltűnés esztétikája pedig a differencia esztétikája, a különbség felismerése.
3. "Irodalom, nyelv és filozófia." Ebben a fejezetben a következő tárgykörök feldolgozása található. Védőbeszéd a filozófia középiskolai tanításáért - Minél több fiatalt tanítunk meg strukturáltan gondolkodni, annál jobb minőségű lehet demokratikus együttélésünk -Irodalom és filozófia - A nyelvműködés módozatai, avagy a szubjektum feltalálásai - Az Észak Mágusa: Hamann, az első nyelvfilozófus - Platón a mesében.
4. "Neurotudományok és zene ... Megjegyzések a zene filozófiájához. " A zene eredete a zeneszerző fejében, szervezetében van. Leírja a művet, az kottaként jelenik meg, amelyet eljátszanak, hanghullámok keletkeznek, amelyekből közvetlen hallgatás, vagy elektronikus rögzítés és azon keresztüli hallgatás következhet. Mindezek során egy nem tárgyi létező valamilyen összetevője a legkülönfélébb módon és útvonalon az emberek fejébe és lelkületébe kerül. A tudat minden zenei alkotás, minden zenemű működésének középpontja, amint egyébként minden emberi, kulturális, művészi vagy tudományos tevékenységnek is. A zenei mentális entitásnak lényegesen más a természete, mint az egyéb mentális entitásnak, mivel a zene nem teoretikus entitás, amely fogalmi, racionális és logikai struktúrával vagy strukturáltsággal rendelkezik. A zenei elemek összefüggése sem nem logikai, sem nem tisztán oksági. Feltehető, itt egy önálló, harmadik tartományról, mentális állapotdimenzióról van szó az oksági és a racionális mellett: a harmoniálisról. Mint a művészet egésze és valamennyi művészeti ág, a zene is rejtélyes. A legegyszerűbb meghatározás szerint a zene szervezett hangzás, amelyet művészi szándékkal rögzítenek. A nominalizmus képviselői szerint a zene konkrét partikulárisok (darabok) halmaza. Ez a nézet felsorolja a zenei mű összetevőit, de nem tud számot adni a jelenségek egészéről. Ezeken kívül beszélnünk kellene a zenének az érzelmekhez, az irodalomhoz, az egyéb művészetekhez, az ízlésekhez való viszonyáról is.
"Neurotudományok és a tudat - Informatika, fiziológia, filozófia" kutatására neves tudósok vállalkoznak, állami és egyéb forrásokból hatalmas összegeket fordítanak. A bölcselők az "elme filozófiáját" művelik, amelynek segítségével a gondolkodó, belátó, fogalomhasználó "én"-t mondó tudatot kívánják feltárni, amely valamilyen módon az agyhoz kapcsolódik. Az agykutatók pedig az agyat fiziológiai-fizikai szempontból közelítik meg, annak oksági, atomi, molekuláris, sejt-, szövet-, idegpálya szintű működését vizsgálják. A gén- és a kozmológiai kutatás mellett a neurotudományi kutatás a mai tudomány harmadik nagy zászlóshajója. Tény azonban, hogy eddig nem sikerült annak a kérdésnek megválaszolása közelébe jutni, hogy mi a kapcsolat az elme és az agy között, hogyan lesznek a koponyába zárt szürke anyagból tudat, öntudat, érzelmek, vágyak, emlékek, személyiség, emberi sors. Az emberi agy idegpályáinak hosszát 5 millió kilométerre becsülik. Ennek sejtről sejtre történő feltérképezése napjaink technikai feltételei mellett végeláthatatlan feladat. Lehetséges, hogy az ember mint képmás ugyanolyan titokzatos és megfejthetetlen, mint eredetije, vagyis Isten képe?
A tanulmánykötet "Enciklopédia" (191-196. o.) c. 5. fejezetében tizenegy bölcselő személyének és szerepének lexikonális adatait ismerhetjük meg. Remélem, e recenzióból is érzékelhető, hogy Boros János professzornak, Egyetemünk és országunk tekintélyes bölcselőjének 2014-ben megjelent újabb könyve is jelentős filozófiai tárgykörök sokszempontú, tanulságos elemzését és számos újszerű egyéni következtetést tartalmaz. ■
JEGYZETEK
* Iskolakultúra, Gondolat Kiadó 2014. 196 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
