Korkma, azaz ne félj..., így kezdődik a Török Himnusz, amelyet hivatalosan 1921. március 12-én fogadtak el. A Török Himnusz a török zászlóról szó. A fehér holdról, a nemzet csillagáról és a vörös színről, mely a nemzetért kiömlött vért jelképezi. A Himnuszt Mehmet Akif Ersoy írta, aki szerint egy nemzetet nem lehet addig megtörni, amíg van zászlója. A zászló pedig addig nem törik meg, amíg van nemzet. Az írásom első részében azt vizsgálom, hogy a nemzetállamok létrejötte után az állam hogyan alakította saját nacionalizmus és nemzet fogalmát Európa két meghatározó országában, Németországban és Franciaországban, majd megállapításaimat a török nacionalizmus kialakulását vizsgálva összevetem a török nacionalizmus és nemzetkép speciális jellemzőivel. Kérdésként teszem fel, vajon relevánsak-e a 20. századi európai nacionalizmusra jellemzők a legújabb kori nacionalista vitákban.
Az állampolgárság, mint jogi fogalom megalkotása újkori jelenség, egybeesik a nemzetállamok keletkezésével, mely folyamat Európában a Francia Forradalmat követően indult el. A jogtudományban kialakultak a "mi" és az "ők" különböző definíciói, ezzel összefüggésben az "állampolgár", mint a mi polgárunk és a "külföldi", mint idegen szavak számának előfordulása jogszabályi szinten nem csak megjelent, hanem folyamatosan nőtt a Francia Forradalom időszakát követően.[2]
Az "állampolgárság", a francia nationalité szó először a Dictionnaire de l'Académie Française első kiadásában jelent meg és két jelentése volt: egy adott államhoz tartozni, másrészt egy adott nemzet tagjának lenni. Az előbbi egy állapotként, az utóbbi egy minőségként definiálható. Az államhoz tartozó állampolgár elsősorban egy jogi fogalmat jelent, melynek értelmében egy személy státuszát külsődleges vizsgálatok alapján az alkalmazandó jog határozza meg, és írja elő a rá vonatkozó szabályokat. A nemzethez tartozó polgár/állampolgár egy néprajzi, szociológiai fogalmat takar, amelynek időnként vannak politikai vonzatai és ritkán van érezhető jogi hatása.[3]
Az állampolgársági kérdések a Francia Forradalmat követően, annak hatására erősödtek fel Európa szerte. Angliában az Idegenekről szóló törvény (1792), az Aliens Act bevezette a bevándorlási kontroll intézményét, válaszul a francia politikai menekültek Angliába áramlására. Az ellenőrizetlenül beáramló külföldiek ugyanis szorongást keltettek az angol kormányzati körökben. Különösen attól tartottak, hogy jakobinus kémek, ügynökök magukat politikai menekültnek álcázva jelen lesznek az országban. Joseph Bruges az akkori Bevándorlási Hivatal titkára megfogalmazása szerint, melyet egy bizonyos Lord Grenville-nek címzett: "Ami megállapítható, hogy ezeknek az embereknek a többsége gyanús kinézetű, és vagy saját szándékukból forralnak gonosz terveket, vagy megfelelő eszközei lehetnek azoknak, akik szándéka a zavarkeltés lehet." Emellett a napisajtó zengett a "A franciák Angliában!" problémától, a lakosság pedig követelte a magas biztonsági és ellenőrzési intézkedések életbe léptetését.[4] A törvény célja elsődlegesen nem a teljes elzárkózás, hanem az ország védelmének belső megerősítése volt. A szabályozás értelmében nem tiltották meg a bevándorlást, pusztán a bevándorlók regisztrációját írták elő, melyet az "idegenek" országba érkezésekor egy helyi békebíró végzett. A törvény értelmében azok, akik 1793. január 01. után érkeztek Nagy-Britanniába, a nevüket, rangjukat, foglalkozásukat, címüket regisztrálni kellett. A bevándorlók mellett azokat is regisztrálni kellett, akik saját házukban szállásoltak el egy bevándorlót, vagy megosztották a szobájukat egy idegennel. A rendelkezést megsértőnek büntetést kellett fizetni, illetve kiutasították.[5]
Amerikában és Svájcban a jakobinusok beszivárgásától való félelemre hivatkozással szintén bevezettek a francia Idegen Törvényben foglaltakhoz hasonló rendelkezéseket. Weberi hasonlattal élve a "peasants to Frenchmen[6] jelenség rohamosan terjedt a világban és különböző módokon hatolt be a modern politika minden szintjébe.
A nacionalizmus alapjául, a nationalité fogalmának bevezetésével egyidejűleg az az Immanuel Kant (1724-1804) tollából származó idea[7] szolgált, mely szerint az egyénnek szüksége van önmeghatározásra ahhoz, hogy emberi lény lehessen. Ez az érv szolgált táptalajul és vezetett el annak a felismeréséhez, hogy a nemzeteknek is arra kell törekedni, hogy autonómok legyenek, és szabad akaratuk legyen. A nemzeti önmeghatározás pedig majd hatalommal ruházza fel a nemzetet alkotó embereket. A nemzeti önmeghatározás elképzelés, mint legfőbb politikai jó elvén alapuló nacionalista ideo-
- 329/330 -
lógia együtt járt a népszerű szuverenitás elképzeléssel is, amely alapján a nemzetek majd a szuverenitás forrásai lesznek, ezzel összefüggésben pedig nő a politikai részvétel is. Ezzel magyarázható, hogy a kezdetekben a nemzetállamok kialakulásával nőtt a lakosság politikai részvételének aránya.[8]
Az 1789-1815 közötti időszakra tehető a francia és a német nacionalizmus keletkezése. A német nacionalizmus a romanticizmussal, mint irodalmi irányzattal kelt életre. A német romantikus irodalom lett ugyanis a médiuma a német nacionalizmusnak jóval a német nemzetállam megalakulása előtt. A német nacionalizmus legmarkánsabb jellemzője a francia kozmopolitizmussal szemben történő kritikai hozzáállás volt, a germán romantikusok szerint ugyanis a 18. század racionalizmusa túlságosan mesterséges volt. Ők a racionalizmus és az értelem helyett az intuícióra és az érzelmekre helyezték a hangsúlyt és megalkották völkisch népnemzeti ideológiát, mely később a német nacionalizmusra támaszkodó nemzetiszocialisták világképét is meghatározta. A germán nacionalizmus keletkezése tehát megelőzte a német nemzetállamét, és néprajzi, valamint kulturális fogalmakon keresztül fejezték ki.[9]
A Franciaországban (és az Egyesült Államokban) hivatalosan vallott nézetek szerint azok tartoznak egy nemzethez, akik azonos területen élnek, azonos törvények szerint. Ez a nyitottabb, kozmopolita nemzetfelfogás, amely szerint a nemzethez bárki csatlakozhat, aki elfogadja és tiszteli az adott területen érvényes törvényeket.[10]
Rogers Brubaker[11] szociológus a következő hasonlattal mutatja be a német és a francia nacionalizmust: "Az egyik dolog, amit szeretnénk, hogy Utópia minden polgára utópiaiul beszéljen, a másik pedig, hogy minden utópiai Utópia állampolgára legyen. Nyersen megfogalmazva, az előbbi a francia, az utóbbi pedig a germán nemzeti lét modellje."[12]
A kijelentést is alapul véve az állampolgárság francia koncepciója egy asszimilációra törekvő és államközpontú világnézeten alapul, míg a német koncepciónak megkülönböztető, disszimilációs, népközpontú jellemzői vannak. A francia modell, mint politikai ideológia alakult ki. A német modell pedig, mint etnokulturális sztereotípia, melynek értelmében a német nép etnikai, illetve kulturális értelemben a környező népességen belül megkülönböztetett résznek tekinti magát.
Brubaker szerint mindkét modellnek vannak politikai és kulturális összetevői is. Ezeket az összetevőket Franciaországban szorosan integrálták, a nemzeti lét kifejeződését politikai egységként értelmezték. Németországban pedig a nemzeti lét politikai és etnokulturális aspektusai egymással feszültségben álltak. A német modellben az etnokulturális egység volt a lényeget alkotó, a politikai egység pedig a nemzeti lét kifejeződése. A franciák esetében éppen ellenkezőleg látszik a helyzet, itt a politikai egység volt konstitutív, az etnokulturális egység pedig a nemzeti lét kifejeződése, amelyet szorosan integráltak a politikai egységbe.[13]
A francia nacionalizmus egy időben jelent meg a francia nemzetállammal, a politikai és társadalmi egység megteremtése az államférfiak munkájának eredménye volt. A germán nacionalizmus pedig fél évszázaddal megelőzte a német nemzetállam megalakulását és a német romantikus hagyomány motívumain formálódott.[14]
A francia és a német nacionalizmus és állampolgárság-koncepció közötti különbség megértése fontos a török nacionalizmus megértéséhez. A török nacionalizmus ugyanis mindkét típus (francia és német) jegyeit magában hordozza. A köztársaság kezdeti éveiben inkább francia nacionalizmus jegyei, az 1930-as években pedig a német nacionalizmus jegyei érezhetőek rajta.
A német, francia, török nacionalizmus emellett véleményem szerint félrevezető kifejezések, hiszen azt a látszatot kelthetik, hogy ez az adott országban mindenkit érint. Mivel a nemzet fogalma nem jelent homogén csoportot, sokféle nacionalizmus létezhet minden egyes nemzet kontextusában.
Török kontextusban, a török nacionalizmus tanulmányozása során le kell szögezni, hogy a török nemzet egyfelől több összetevős, több népcsoportból álló közösség, másfelől, a török nacionalizmust kutató Tanil Bora[15] szerint Törökországban jelenleg 4 különböző nacionalizmus létezik. A hivatalos nacionalizmus (melyet Atatürk, vagy kemalista nacionalizmusnak is nevezünk) és ami a későbbi, 1960-as évek baloldali politikájára is jellemző volt, a liberális nacionalizmus, mely a török fiatalságot és a pop kultúrát favorizálja, a radikális török nacionalizmus, ami a volt Szovjetunió törökajkú lakosai lakta területekkel tart szoros kapcsolatot, és az iszlám nacionalizmus. A kutató szerint a hivatalos, Atatürk nacionalizmus képezi minden egyéb nacionalizmus gyökerét Törökországban, így a továbbiakban ezzel, az Ifjú Törökök által bevezetett nacionalitás fogalommal foglalkozom.
Az Atatürk nacionalizmus két török gondolkodó ötletei, vitája mentén formálódott ki. Yusuf Akcura (1876-1935) és Ahmed Agaoglu (1869-1939) voltak a török nacionalizmus korai szószólói. Mivel mindketten ugyanabban a periódusban éltek, a témában folytatott párbeszéd és vita aktív szereplői voltak. Amíg Akcura, - a turánizmus megteremtője -, az
- 330/331 -
Ottomán állam megőrzése érdekében támogatta a nacionalimust, addig Agaoglu - a pán-türkizmus szószólója - a nyugatosodás érdekében karolta fel az ideát.[16]
A török nacionalizmusnak- mint politikai tervnek - az első és legfontosabb indítóoka az Ottomán birodalom egységének megőrzése volt, hiszen ezt a nem muszlim csoportok autonóm törekvései II. Mahmut szultán (1808-1837) uralkodása idején veszélyeztették. A török nacionalitás elsődleges célja tehát az állam egységének megőrzése volt, amely elsődlegesen az államot és nem az állampolgárokat szolgálta.[17]
A török nacionalizmust azok az értelmiségiek formálták, aki abban voltak érdekeltek, hogy a bomlásnak indult Ottomán Birodalom egységét megőrizzék, és egyidejűleg nyugatosodjanak. Ez az értelmiség az Ifjútörök Mozgalomhoz köthető, a török nemzeti identitás megformálásának időszaka pedig 1904-1913 közé tehető. A mozgalom a párizsi emigráns törökök lapja, a La Jeune Turqie (Fiatal Törökország) után kapta a nevét. Tagjai magukat a francia elnevezés törökös alakjával a "jöntürkler" néven nevezték.
Az Ifjú Törökök Európában először az Egység és Haladás Bizottsága (ittihat ve Terakki Cemiyetiága) nevű szervezetbe tömörültek, mely hivatalosan 1889-ben alakult meg.[18] A második alkotmányos monarchia (1908) megalakulásáig a politikai életet a monarchisták és az Egység és Haladás közti harc illetve később az Ifjú Törökök közti bomlás határozta meg.
A Mozgalom alapvetően két markáns csoportból állt. A liberális szárnyat Szabáheddin herceg vezette, aki a piacgazdaság, a kapitalista struktúra és decentralizáció kialakítását kezdeményezte.[19] A liberális szárny felső osztálybeli, jól képzett, nyugatiasodott értelmiségi követőkből és néhány vallásos csoportból állt. Ők abban bíztak, hogy a britek visszatérnek és az alkotmányos monarchiát magas rendű bürokratákkal együtt irányítják majd. Az együttműködés során hajlandóak lettek volna a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására is.
Az Egység és Haladás Bizottságon belül az egységesítő, nacionalista szárnyat Ahmed Riza oktatási miniszter vezette, és szintén az alkotmányos monarchia megvédésére szövetkeztek, de szemben álltak bármiféle külföldi intervenció gondolatával. Ehelyett tele voltak nemzeti törekvésekkel és a saját maguk által kontrollálni szándékozott szervezetet minden hatalommal fel akarták ruházni. A liberálisokkal ellentétben a tagjaik középosztálybeliek voltak, tanárok, hivatalnokok, katonatisztek. Az egységesítő nacionalisták szinte uszították a "forradalom mindenek felett" gondolatát, melyet véleményük szerint az állami hivatalnokoknak kell végrehajtani. A Ziya Gökalp irodalmár nézeteivel szimpatizáló "nemzeti" nacionalisták nem kívántak semmiféle nem-török tényezővel együttműködni. 1908 után a bizottságon belül növekvő létszámukkal megerősítették a pozíciójukat.[20] Összességében az Egység és Haladás Bizottságán belül a nacionalisták liberálisok feletti győzelme jelzi a török nacionalizmus kezdetét, mely nagymértékben azon a koncepción alapult, hogy az államot meg kell védeni, ennek érdekében pedig a nemzetet a török állam szolgálatába kell állítani. Tulajdonképpen a török nacionalizmus és nemzeti identitás, mint egy szükséges állami közhivatalnok működött.[21]
A török nacionalizmus második indítóoka a nyugatosodás szándéka volt. A 18. században a nyugati megoldásokat imitáló reformok a katonai szervezetet, majd 1839-ben fő jellemzők tekintetében a tartományi közigazgatást, oktatást, bírósági rendszert érintették. A nyugatosítást felkaroló egységmozgalom gondolataiban, kezdetben a türkizmus, a nacionalizmus csak lappangó elem volt. Mivel azonban a mozgalom elfogadta Ahmed Agaoglu eszmerendszerét, így pán-türkizmusát, melynek alapvető tartópillére a nyugatosítás volt, így céljait ezeken a gondolatokon keresztül valósították meg.[22] Az ideológiai hatást jelzi, hogy a török nacionalisták egyre növekvőbb számban kezdték el kritizálni a nem muszlimok életstílusát a birodalmon belül. Ziya Gökalp (1876-1924) irodalmár, a mozgalom legjelentősebb nacionalista ideológusa így ír "Van az országunkban egy olyan osztály, az ún. kozmopoliták vagy levanteiek, akik inkább a nyugat esztétikai, morális, filozófiai ízlését, szokásait, ceremóniáját és viselkedési kultúráját próbálják adoptálni, mint a tudományos módszereit, vagy ipari technikáját. Ők azok, akik civilizáció név alatt tévesen más nemzetek kultúráját próbálják utánozni."[23]
Ziya Gökalp szerint a felvilágosodás elvein alapuló nyugati materializmus és a keleti spiritualitás, a civilizáció és a helyi kultúra közötti egyensúlykeresés visszatérő kísérői a török modernitásnak. Véleménye szerint a török nacionalizmus elutasítja a nyugati kultúrát, egyidejűleg azonban imitálja a nyugati civilizációs eredményeket és támogatja a helyi, ősi identitást. Niyazi Berkes[24] szerint Gökalp nacionalizmus felfogásában a két koncepció (kultúra és civilizáció) nem képvisel egymással ellentétes, kizárólagos entitást, inkább két szorosan összefüggő, egymást kiegészítő jellemzőjét adják a társadalmi realitásnak. Ennek értelmében pedig, a török nacionalizmus kétarcú. Politikai értelemben hasonlít a francia nacionalizmushoz, az etnikai részét illetően pedig a német nacionalizmushoz. Ha pedig az állam és a nemzet keletkezésének sorrendjét vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy amíg Németország esetében a nemzet megelőzte az államot (a nemzet kereste az államot), Törökországban a történelmi dolgok rendje megfordult. A modern Törökország köztársaság esetében az állam kereste a nemzetet.
- 331/332 -
A török nemzet fogalmát bizonyos ideológiai mértékrendszer alapján a köztársaságpárti elit fogalmazta meg, mely hipotetikus fogalmat Mustafa Kemal Atatürk a török nemzetben keltette életre. Ebben az értelemben a politikai egység a török nemzetállam egységében valósult meg. A nemzeti identitás alapkövét pedig a török állam oszthatatlansága, nemzete, és határai irreverzibilitása alkotta.[25]
A török nacionalizmus tehát látványosan paradox. Ez a paradox jellege eredményezte a nyugati civilizáció iránti gyűlöletet, egyben a nyugati civilizáció másolását.[26] Emellett a török nacionalizmus nem jelentette a törökök nemzeti öntudatra ébredését. Éppen ellenkezőleg. Ez egy értelmiségiek által véghezvitt terv megvalósítása volt, tele a másolás, vagy identitás dilemmájának kérdéseivel. A civilizáció, mint kozmopolita elem és a helyi kultúra együttes jelenléte a török nacionalizmusban az értelmiség munkájának eredménye volt, akik felvetették az évszázados babona és irracionális népi vallásosság átalakításának kérdését és a nyugati eredményeket a keleti spiritualitással vegyítették.[27] Ez a szintézis azonban némi iróniával a laicista nyugatosodás érdekében kialakított nemzeti identitással a nem muszlimok kizárásához vezetett.
Ahogyan az Ottomán birodalom elkezdett területeket veszteni Oroszország, Ausztria és a görögök javára, elkezdődött az ezeken a területeken élő muszlimok migrációja a birodalom középpontjába. A bevándorlással egyidejűleg megkezdődött az anatóliai örmények deportálása és mészárlása is. A török függetlenségi háború kezdetével további lakosságcserék léptek életbe, mely az anatóliai görög ortodox keresztényeket[28] és muszlimokat ruméliai[29] muszlimokat érintette. Ez a lausanne-i egyezmény keretében történt. A felsorolt cselekmények fő indítóoka a homogenizált lakossággal rendelkező nemzetállam megteremtése volt.[30] 1924-ben, a kalifátus megszüntetésével pedig az iszlám különböző etnikai csoportok közt lévő egységesítő ereje is véget ért, mellyel a nem muszlim lakosság pl. kurdok háttérbe szorítása is megkezdődött.[31]
Ez Mustafa Kemal Atatürk - a Török Köztársaság megalapítója - elképzeléseiben is megnyilvánult. "Napjaink török (nemzeti, politikai és társadalmi) közössége hazafiakból és állampolgárokból áll, akik a kaukázusi, kurd, láz és bosnyák nemzetek propagandáinak céltáblái lettek. Ezek a propagandák olyan félreértelmezések, amelyek a korábbi despotikus évszázadok eredményei. Nincsenek hatással nemzetünk egyéneire, csupán az ellenséges ügynökökre és az ostoba reakciósokra, akik népünknek bánatot és szomorúságot okoznak. Nemzetünk egyénei az integrált és egységes török közösség tagjai, melynek közös múltja, közös történelme, közös erkölcse és közös joga van."[32] A Mustafa Kemal Atatürk gondolataival fémjelzett Köztársasági Néppárt, a CHP (Cumhuriyet Halk Partisi) programja szerint a nemzet egy olyan politikai és társadalmi közösség, melyet az egységes nyelvhez, kultúrához és eszményhez kötődő polgárok közössége (tek dil, tek kültür, tek ülkü)[33] alkot.[34] Ez a nemzetfogalom vált később a Köztársaság mottójává is.[35] Emellett a kemalista szekularizmus (laiklik) is hozzájárult a török állampolgárság politikai és kulturális alapjainak megteremtéséhez.[36]
A Török Köztársaság egypártrendszer időszakában megfogalmazott nemzet szlogenje az "egy nyelv, egy kultúra, egy eszmény" (tek dil, tek kültür, tek ülkü) elve nagyon fontos szerepet töltött be a török állampolgárság fogalmának megalkotásában.[37] Az egypártrendszer korszakában a CHP megkülönböztette az állampolgárságot (török állampolgár) a nemzetiségtől (török) és az állampolgári jogokat egyelőre a nemzetiséghez kötötte. Nem csak megkülönböztette a török állampolgárságot a török nemzetiségtől, hanem ahogy a neves török politológus Mesut Yegen állítja, rangsorolta is. A török állampolgárság ugyanis kevesebbet jelentett, mint a török nemzetiség fogalma.[38]
Bár Törökország soknemzetiségű és vallásilag, nyelvileg is összetett képet (törökök, kurdok, bosnyákok, albánok, cserkeszek, arabok) mutatott, sőt az ország muszlim többsége sem volt homogén, az új köztársaság alapítói mégis arra törekedtek, hogy egy homogén nemzetállamot hozzanak létre, akinek a lakosai muszlimok, törökül beszélnek, és a török kultúrát favorizálják. Az egypártrendszer központi kérdése az volt, hogyan egységesítse a köztársaság etnikailag, kulturálisan, és nyelvi szempontból megosztott lakosságát és hogyan alkosson homogén nemzetállamot.
A CHP egyik legfontosabb feladatának ebben az időszakban azt tartotta, hogy a különböző nemzetiségű és vallási háttérrel rendelkező polgárokat "türkizálja". Ennek a programnak a keretében a török nyelv ismeretének jelentőségét a török nemzethez tartozás és a valódi török állampolgárság egyik legfontosabb kritériumának tartották. Azok az emberek pedig, akik nem beszéltek törökül a köztársaság másodrendű állampolgárai lettek.
1924 után a nyugatosodás a laicizmus eszményén keresztül szerzett nyomatékot Törökországban. Ez azt eredményezte, hogy az iszlám háttérbe szorításával megjelent egy világi, nyugatiasodott török identitás.[39]
A Török Köztársaság a török nemzeti identitás elfogadásával pedig elfogadta a nem muszlimok és a nem török ajkú lakosság kirekesztését és asszimilációjukra irányuló gyakorlatát.
A nemzeti asszimilációs kampányok közül az egyik legjelentősebb, a török nyelv használatát előíró kampánysorozat, a Polgár beszélj törökül! című (Vatandas, Türkce Konus!) kampány volt, amelyet 1928. januárjában a török kormány által támogatott isztambuli jogi egyetem diákszervezete alkotott
- 332/333 -
meg és robbantott be a köztudatba. Ezzel együtt elindult a névtörökösítési mozgalom és egy oktatáspolitikai reformsorozat, melynek keretében a kisebbségi iskolákban kötelező lett török osztályok indítása és a hivatalokban, gazdasági intézményekben kötelező lett a török nyelv használata.
1932 februárjában 14 török városban a török nacionalizmust, egyben a köztársaság főbb elveit promótáló közösségi központokat (törökül Halkevleri) hoztak létre. Ezek azzal a céllal alakultak, hogy megalkossák az ideális török állampolgárt, a CHP (Cumhuriyet Halk Partisi) azaz a Köztársasági Néppárt ideális török szavazópolgárát, akik a következő elveket mondják magukénak: nacionalizmus, laicizmus, populizmus, republikanizmus, etatizmus, revolúcionizmus. A republikánus elit volt tehát voltaképp az, aki a közösségi központok aktív részvételével "realizálta" az állampolgárságot Törökországban.[40]
Az Ülkü (Nagy Eszmény) a közösségi házak folyóirata legfontosabb célkitűzése pedig az volt, hogy a hat fogalom alkotta teoretikus keretek között oktassa az embereket.[41] Munkájukat két további intézmény is támogatta: Az 1931-ben megalakult Török Történeti Társaság (Turk Tarih Kurumu) és az 1932-ben megalakult Török Nyelvtudományi Társaság (Turk Dil Kurumu). Az előbbi azzal a céllal kutatta az iszlám előtti török történelmet, hogy bebizonyítsa, hogy a világ összes civilizációja a török civilizációban gyökerezik, amely pedig közép-ázsiai eredetű. A nyelvtudományi társaság pedig arra törekedett, hogy a török nyelv szépségét és gazdagságát úgy mutassa be, mint minden nyelv anyját.
Az 1924. évi alkotmány 88. cikke szerint "Török megnevezés alatt politikai értelemben a Török Köztársaság állampolgárát kell érteni faji, vagy vallási hovatartozásra utalás, vagy különbségtétel nélkül." A török állampolgárság tehát az alkotmány szerint nem vallási, vagy faji, hanem területi, nemzetiidentitási alapon kifejezhető fogalom volt.
Az alkotmány 88. cikkét gyakorlatilag teljesen az 1876. évi török alkotmányból vették át. Az 1876-os alkotmány 8. cikke a következők szerint foglalja össze az állampolgárságot. "Az Ottomán Birodalom népe, tekintet nélkül vallási és faji hovatartozására ottomán tebaa (alattvaló).[42]
A két alkotmány közti különbség nyilvánvaló: az állampolgárság fogalma és annak feltételei nem létezett az 1876-os alkotmányban.[43] Az e mögött rejlő ok az volt, hogy a 8. cikk megfogalmazása kapcsán, a török identitás definiálásakor óriási parlamenti viták alakultak ki.
Hasonló összetűzések voltak az 1924. évi alkotmány állampolgárság megfogalmazásakor is. A párt tagsága különböző véleményen volt atekintetben, ki minősül töröknek. A CHP képviselők először a következő szövegezéssel fogadták el a 88. cikket "Törökország népe tekintet nélkül vallási, faji hovatartozására török." Ahmet Hamdi, a CHP egyik tagjának javaslata szerint: "Törökország népe - aki magáénak érzi a török kultúrát - török." Vele szemben egy másik párttag, Celal Nuri elutasította a török kultúra hangsúlyozását, mert véleménye szerint a török kultúra alapját képezi az iszlám vallás, és ezen az alapon a meghatározás sérti a lausanne-i békeszerződés[44] 39. cikkét, amely kimondja: "A nem muszlim török nemzetiségűek ugyanazokat a polgári és politikai jogokat kapják meg, mint a muszlimok. Törökország minden lakosa vallására tekintet nélkül a törvény előtt egyenlő."
A török nemzeti identitás láthatóan egy állami hivatalnokok által megformált és megvalósított fogalom lett, mely együtt járt a nem muszlimok kirekesztésével és a törökül nem beszélő muszlimok asszimilálásával. A törököket a birodalom alattvalóiból egy nemzetállam állampolgáraivá alakították át. Ez az átalakítás azonban nem egy magától kialakuló, alulról jövő folyamat volt, hanem egy politikai döntés kikényszerítése, amely felülről érkezett.[45] A nemzeti lét elérésének ilyenfajta módja ennél fogva azt eredményezte, hogy az állampolgárok inkább kötelességtudó szolgái maradtak az államnak, mint jogokat követelő, teljes jogú tagjai. A köztársaság 1923. évi megalakításával pedig minden állampolgársággal kapcsolatos jogot a köztársaságpárti elit biztosított. A nemzeti egység megteremtése szolgáltatta a fő okát az állampolgárság megteremtésének. A nemzeti egységet pedig a köztársasági elit úgy kovácsolta össze, hogy megteremtette az állampolgársághoz társított kötelezettségeket. Ezen kötelezettségek meghatározása során pedig kiemelték a törökség fogalmát és ennek kritériumait. Individualizmus helyett arra törekedtek, hogy megalkossák a török állampolgárt, akinek inkább kötelességeit hangsúlyozzák, mint a jogait. A török nacionalizmus tehát inkább kötelességeket generált, mint felruházta volna jogokkal a török állampolgárt. A török nacionalizmus nem a jogok nyelve és kifejeződése lett, hanem a kötelezettségeké, melynek további célja az állam egységének megőrzése lett.
Az állampolgárság egy olyan stratégiai fontosságú fogalom, amely központi szerepet játszik az identitás, a hatalomban történő részvétel, a hatalommal történő felruházás, az emberi jogok és a közérdek fogalmainak meghatározása során is.[46] Mustafa Kemal Atatürk a Török Köztársaság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából tartott megemlékezése során gratulált a nemzetnek a rövid idő alatt elért eredményekhez, majd a következő híres mondattal zárta le a beszédét "Milyen boldog lehet az az
- 333/334 -
ember, aki azt mondhatja magáról: Török vagyok." (Ne mutlu Türküm diyene).[47] A Köztársaság megalakulása óta ez a kijelentés képezi a török állampolgárság (vatandaslik) fogalmának alapját.
Ahmet Yildiz a köztársaság korai éveit kutató történész szerint az állítás a török állampolgárság etnokulturális korszakában hangzott el. Ebben az írásában rámutat arra, hogy mekkora a különbség aközött, hogy valaki magát töröknek tartja, vagy valaki magát töröknek tarthatja. Ez utóbbi mögöttes jelentéstartalma szerint ehhez szükség volt etnikai és egyéb megfogalmazható kvalitásokra, melyet a török függetlenségi háború nagy ideológusai fogalmaztak meg. A Török Köztársaságot periodizáló munkájában megfogalmazza, hogy a korai köztársasági években a török nacionalizmus alapvető sajátosságait vallásiból (1919-23) a laicizmus irányába tolták el (1924-29), majd a következő szakaszban (1929-38) ethnokulturális motívumokkal öntötték el. Az állampolgársági gyakorlat ezekkel a fő szakaszokkal összhangban fejlődött.
Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megálmodójának gondolatai szerint a nemzet egy olyan közösség, amely közös politikai léten, nyelven, területen, ősökön, történelmi hovatartozáson és erkölcsön alapul. A vallás nem tartozik a nemzetet összekötő erők közé. Ehelyett a közös morálra kell helyezni a hangsúlyt és a közös óhajra, hogy egy nemzetet alkossanak. Mustafa Kemal szerint azok a nemzetek, amelyek nem ébrednek nemzeti öntudatra, más nemzetek prédái lesznek. A török nemzet - amelyet köztársaságként kormányoznak - egy állam.
Az 1982. évi alkotmány 3. cikkelyében ez a hagyomány máig él. "The State of Turkey, with its territory and nation, is an indivisible entity. Its language is Turkish.[48] A török nemzet oszthatatlansága a mai napig az alkotmány része. A török állam megőrzésének szándéka a török nemzeti identitás máig alapvető sajátossága. A legutóbbi évtizedek politikai vitái (a nem muszlimok és a nem török nyelvű kisebbség politikai és szociális jogai, valamint a muszlim nő fejkendő-viselési kötelezettsége) mind az állampolgársággal szorosan összefüggő kérdések Törökországban.
Ugyanakkor a homogén állampolgár megteremtése, az egységes nemzet, egységes állampolgárság kérdése egy a kisebbségi jogok hiányát fedő maszk Törökországban. Az állampolgársági kérdések[49] olyan kisebbségi jogi kérdéseket olvasztanak magukba, amelyek azokra az állampolgárokra vonatkoznak, akik részt vesznek a helyi, regionális és nemzeti választásokon. Ezért az az állítás, hogy büszke lehetsz arra, hogy török állampolgár lehetsz anélkül, hogy felismernénk, hogy ez a fajta homogenizáció elfedi a különbözőségeket, diszkrimináló jellegű.
A török himnusz úgy kezdődik: Ne félj...\ Úgy tűnik a nem török identitás, vagy a muszlim nők láthatóvá válása aggodalmat vált ki az állami tisztviselőkből, hogy az állam oszthatatlansága, a homogén nemzet veszélybe kerül. Az alapvető félelem tehát, mely a nacionalizmusban nyilvánul meg Törökországban és állampolgársági kérdésekben ölt testet, az állam széthullásától való félelem. ■
JEGYZETEK
[1] Istiklal Marci, azaz Függetlenségi Induló. Első két versszaka törökül:
Korkma, sönmez bu safaklarda yüzen al sancak;
Sönmeden yurdumun üstünde tüten en son ocak.
O benim milletimin yildizidir, parlayacak;
O benimdir, o benim milletimindir ancak.
Çatma, kurban olayim çehreni ey nazli hilâl!
Kahraman irkima bir gül! Ne bu siddet bu celâl?
Sana olmaz dökülen kanlarimiz sonra helâl,
Hakkidir, Hakk'a tapan, milletimin istiklâl!
Magyar fordításban így hangzik:
"Ne félj! E hajnalokon fodrozódó vörös lobogó nem fakul meg; Míg ki nem alszik az otthonom felett füstölgő utolsó tűzhely. Az az én népem csillaga, ragyogni fog; Az az enyém, csak az én népemé.
Ne ráncold homlokod, kérlek, ó kacérkodó félhold! Nevess hát hős nemzetemre! Mi ez az indulat, ez a düh? Nem lesz így később áldott az érted hullajtott vérünk, Allahot imádó népünk joga a szabadság! http://isztambul.info, 2016.01.22.
[2] Dictionnaire de l'Academic Française, 1835, 692. http://artfl.atilf.fr/dictionnaires/ACADEMIE/SIXIEME/sixieme.fr.html
[3] Maximillian Koessler: "Subject", "Citizen," "National," and "Permanent Allegiance", Yale Law Journal 56/1946. http://natural-borncitizens.com/nbcfiles/SUBJECT_Citizen_NATIONAL.pdf, 2016. január 21. 01.03.
[4] John Robert Dinwiddy: The Use the Crown's Power of Deportation Under the Aliens Act, 1793-1826, Historical Research 1968/41. kötet/104. szám (1968. november 1.), 193211, online megjelenés 2007. október 12. http://onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/j.1468-2281.1968.tb01248.x/abstract, 2016.01.03.
[5] Callum Whittaker: "La Généreuse Nation!" Britain and the French Emigration 1792-1802,2015. https://www.academia.edu/2909048/_La_G%C3%A9n%C3%A9reuse_Nation_Britain_and_the_French_Emigration_1792_1802, 2016.01.22.
[6] Eugen Weber: Peasants into Frenchmen: The Modernization of Rural France 1870-1914, Stanford University Press, 1976. p. 124.
[7] Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája, 1788 (Ford. Berényi Gábor) Cserépfalvi, Budapest 1996. 108. o.
[8] Athena Leoussi (Ed.): Encyclopaedia of Nationalism, Transaction Publishers, London 2001. p. 58.
[9] Otto Pflanze: Bismarck and German Nationalism, The American Historical Review, 1955/60. 3. (1955. április) pp. 548-566. http://www.jstor.org/stable/1845577, 2016.01.22.
[10] Hahner Péter: A nemzeti állam és a nacionalizmus, Rubicon, 2011/ 03/04. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_nemzeti_allam_es_a_nacionalizmus#top
[11] Rogers Brubaker: Citizenship and Nationhood in France and Germany. Cambridge 1992. p. 8.
- 334/335 -
[12] Uo.
[13] Liah Greenfeld: Nationalism: Five Roads to Modernity, Harvard University Press, 1993. pp. 89-91, 275-278.
[14] Ayse Kadiouglu: The Paradox of Turkish Nationalism and the Construction of Official Identity, Middle Eastern Studies, 1996. 32. 2. pp. 177-193. http://www.jstor.org/stable/4283799, 2016.01.22.
[15] Tanil Bora: Nationalist Discourses in Turkey, The South Atlantic Quarterly, 2003. 102.2/3, p. 433-451. http://saq.dukejournals.org/content/102/2-3/433.citation, 2016.01.22.
[16] James Meyer: Turks Across the Empires. Marketing Muslim Identity in the Russian-Ottoman Borderlands 1856-1914, Oxford University Press, Oxford p. 151-171.
[17] Metin Heper - Sabri Sayari (Eds.): The Routledge Handbook of Modern Turkey. Routledge, New York 2012. p. 15-26.
[18] Alapításakor Ottomán Egység Mozgalomnak (Ittihad-i Osmani Cemiyet) hívták az Egység és Haladás Mozgalmat. 1895-ben változtatták meg a nevét Ottomán Egység és Haladás Mozgalomra (Osmanli Ittihad ve Terakki Cemiyet) A bizottság az első párizsi Ifjú Török Konferenciát követően, 1902-ben két részre vált. 1902 és 1906 között az Ifjú Törökök tevékenysége hanyatlani kezdett. A mozgalom 1906-ban az ottomán területekről menekülő új tagokkal bővült és újult meg. Az 1907-es párizsi Második Ifjú Török Konferencia a nacionalista, türkista szárny vezetésével vezető szerepet szerzett. A második alkotmányos monarchiához vezető út ennek a szárnynak köszönhető. A szervezetet 1908-ban második alkotmányos monarchia megalakulása után Ottomán Egység és Haladás Bizottságra nevezték el.
[19] Ayse Kadioglu: An Oxymoron: The Origins of Civic-Republican Liberalism in Turkey. Critical Middle Eastern Studies 2007/16. 2. pp. 171-191, 172-173. http://research.sabanciuniv.edu/5096/1/Critique.pdf, 2016.01.22.
[20] Sükrü Hanuoglu: A Brief History of the Late Ottoman Empire, Princeton, New York 2010. p. 197.
[21] Soner Cagaptay: Islam, Secularism, and Nationalism in Modern Turkey: Who Is a Turk?... p. 14-19.
[22] Özan Özavci: Intellectual Origins of the Republic. Ahmet Agaoglu and the Genealogy of Liberalism in Turkey. Brill, Leiden 2015. p. 192-194.
[23] Ayhan Aktar: Economic Nationalism in Turkey: The Formative Years, 1912-1925. Review of Social, Economic and Administrative Studies (Bogazici Jopurnal) 1996/10. 1. p. 263290., https://www.academia.edu/5534169/Economic_Nationalism_in_Turkey_The_Formative_Years_1912_-_1925, 2016.01.12.
[24] Niyazi Berkes: Turkish Nationalism and Western Civilization: Selected Essays of Ziya Gökalp, Greenwood Press, 1981. p. 23.
[25] Hans Kohn: Prelude to Nation States: The French and the German Experience, 1789-1815. Van Nostrand, Princeton 1967 https://www.researchgate.net/publication/249200392_Prelude_to_NationStates_The_French_and_German_Experience_1789-1815, 2016.01.22.
[26] Ayse Kadiouglu: The Paradox of Turkish Nationalism and the Construction of Official Identity. Middle Eastern Studies 1996/32/2 (1996. April), p. 177-194. http://www.jstor.org, 2016.01.22.
[27] Partha Chatterjee: Nationalist Thought and the Colonial World: A Derivative Discourse, University of Minnesota Press, 1993. p. 51. http://www.jstor.org/stable/20719263?seq=1#page_scan_tab_contents, 2016.01.22.
[28] 1922-24 között 1.200.000 ortodox görög keresztény, és 400.000 muszlimot jelentett.
[29] Ez az Oszmán Birodalom európai birtokait jelentett.
[30] 1913-ban a modern Törökországnak tekintett terület minden 5. lakosa nem muszlim vallású volt. A reformok eredményeképp ez a szám minden 40-re módosult.
[31] Mesut Yegen: The Turkish State Discourse and the Exclusion of Kurdish Identity, Middle Easters Studies 1996/32. 72. p. 216-229. http://www.tandfonline.com/doi/pdf/10.1080/00263209608701112, 2016.01.12.
[32] Ezek a mondatok Mustafa Kemal Atatürk nemzetről és identitásról vallott gondolatai. Afet Inan: Atatürk and the History Thesis. Belleten 1939/10/3. p. 244.; Sükrü Hanioglu: Atatürk: An Intellectual Biography, Princeton, New York 2011. p. 160-199.
[33] Soner Cagaptay: Islam, Secularism, and Nationalism in Modern Turkey. Who is a Turk? Routledge, New York 2006. p. 44.
[34] A hivatalos kisebbségi politikát Törökországban az 1923. évi lausanne-i békeszerződés állította fel, amelyik kizárólag vallási alapon határozta meg a kisebbségeket, kizárva a nyelvi és nemzetiségi szempontból kisebbségnek minősülőket. Ennél fogva a nem muszlim kisebbségek pl. zsidók, örmények és görögök a szerződés értelmében kisebbségnek minősültek, de a létező muszlim kisebbségek kurdok, alaviták ebből a körből kizártak lettek. Ennek gyakorlatilag az volt a magyarázata, hogy a kisebbségek elismerése ellentétben állt volna a Török Köztársaság ideológiai alapjaival. (az elmúlt évek során természetesen ez a tendencia megváltozni látszik). Mindazonáltal annak ellenére, hogy a kisebbségi jogok jogi elismerést nyertek és alkotmányos garanciát kaptak a nem muzulmán polgárok, aleviták és a kurd polgárok továbbra is diszkrimináltak Törökországban.
[35] Bryan Turner: The Citizenship and Capitalism: The Debate Over Reformism. Allen and Unwin, London 1986. p. 27-53.
[36] Feyzi Baban: Community, Citizenship and Identity in Turkey, In: Fuat Keyman - Ahmet Icduygu (Eds.): Citizenship in a Global World: European Questions and Turkish Experiences. Routledge, New York 2005. p. 52-70.
[37] Soner Cagaptay: Islam, Secularism, and Nationalism in Modern Turkey. Who is a Turk? ... p. 44-50.
[38] Filiz Kardam - Kurtulus Cengiz: Republican Citizenship in Turkey: Historical Development, Perceptions and Practices. Middle Eastern Studies, 2011/47. 1.p. 151-165.
[39] Ayse Kadioglu: The Pathologies of Turkish Republican Laicism, Philosophy and Social Criticism, 2010/36. p. 489-504. http://myweb.sabanciuniv.edu/ayse/files/2008/11/Pathologies-of-Laicism.pdf, 2016.01.12.
[40] Nalan Soyarik: The Citizen and the State and the State of the Citizen: An Analysis of the Citizenization Process in Turkey, PhD Dissertation, Bilken University, Department of Political Science and Public Administration. In: Ayse Kadioglu - Fuat Keyman (Eds.). Symbiotic Antagonism. Competing Nationalism in Turkey. p. 43.
[41] Basak Ince: Citizenship and Identity in Turkey: From Atatürk's Republic to the Present Day, I.B.Tauris, London, 2012, 65.
[42] Nihal Uluocak török történész szerint a vatandaslik (állampolgár) és a tabiiyet (nemzetiség) az alattvaló (tebaa) szóból származik. In: INCE, Basak, Citizenship and Identity in Turkey. I.B. Tauris, New York 2012 p. 223.
[43] Ergun Özbudun - Ömer Faruk Genckaya: Democratization and the Politics of Constitution-Making in Turkey, CEU Press, Budapest 2009. p. 13-15.
[44] A békeszerződés angol nyelvű szövege ld.: http://wwi.lib.byu.edu/index.php/Treaty_of_Lausanne, 2016.01.06.
[45] Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna olyan mozgalom a török társadalomban, mely alulról érkezett volna. Ilyen volt például a független női szervezetek megalakulása. In: Kadioglu, Ayse - Keyman, Fuat (szerk.) Symbiotic
- 335/336 -
Antagonism. Competing Nationalism in Turkey. The University of Utah Press, Michigan 2011. p. 54. 9. fn.
[46] Nyers Péter: Introduction: Why Citizenship Studies. Citizenship Studies, 2007. február, 11. kötet, 1-4. http://www.academia.edu/514268/Introduction_Why_citizenship_studies, 2015.12.01.
[47] Atatürk a Török Köztársaság megalakulásának 10. évfordulója alkalmából tartott beszéde angolul elérhető: http://www.columbia.edu/~sss31/Turkiye/ata/onuncuyil.html; 2015.12.01.
[48] https://global.tbmm.gov.tr/docs/constitution_en.pdf; http://www.anayasa.gen.tr/1982Constitution-1995-1.pdf
[49] Will Kymlicka - Norman Wayne: Return of the Citizen: A Survey of Recent Work on Citizenship Theory. In: Ronald Beiner (Ed.), Theorizing Citizenship, New York State University Press, 1995. p. 307.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
