A végintézkedési szabadságot a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) 7:10. §-a biztosítja. Ebben a tekintetben a korábbi szabályozáson annyiban pontosít, hogy az a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 623. § (1) bekezdésével ellentétben a végrendelet kifejezés helyett a végintézkedés szót használja. Ez jobban kifejezi azt, hogy az örökhagyó nemcsak végrendelet, hanem egyéb végintézkedési forma (öröklési szerződés, valamint halál esetére szóló ajándékozás) alkalmazásával is élhet a végintézkedési szabadsággal.
A végintézkedési szabadság több szinten jelenik meg. Először, az örökhagyó szabadon dönthet arról, hogy egyáltalán kíván-e élni a végintézkedési szabadságával, azaz tesz-e végintézkedést vagy sem. Ezt nevezhetjük a végintézkedés megtétele szabadságának. Másodszor is, ha az örökhagyó végintézkedést tesz, akkor annak tartalmát szabadon alakíthatja ki: ez a végintézkedés tartalmi kialakításának szabadsága. Harmadszor, az örökhagyó a végintézkedését, ha azt végrendelet formájában tette, akkor szabadon megváltoztathatja, a végrendelettel érintett vagyonról a későbbiekben mind élők között, mind halál esetére szabadon rendelkezhet: ez a végintézkedés megváltoztatásának szabadsága.
A végintézkedési szabadság azonban nem korlátlan, abszolút szabadság. A végintézkedési szabadság valamennyi szintjéhez lényeges korlátozások kapcsolódnak, amelyek természetesen nem öncélúak, hanem az örökhagyó, az örökösök, illetve harmadik személyek érdekeit védik. A végintézkedés megtételének szabadságához fűződő korlátok két nagyobb csoportba sorolhatók. Az első csoportot a személyi korlátozások alkotják, ugyanis nem mindenkit illet meg az a jogosultság, hogy végintézkedést tegyen: aki bármilyen okból - ez lehet az életkora, bíróság általi gondnokság alá helyezés vagy a pillanatnyi állapota - cselekvőképtelen, érvényes végintézkedést nem tehet. A második csoportba a formai korlátozások tartoznak: végintézkedés csak személyesen, a meghatározott alaki előírások betartásával tehető. Sőt bizonyos személyek csak meghatározott fajtájú végintézkedést tehetnek.
A végintézkedés tartalmi kialakításának szabadságát számos jogszabályi korlátozás szűkíti, értelemszerűen ezek a tartalmi korlátok. Az új Ptk. is jó néhány ilyen rendelkezést tartalmaz: például csak igen szűkre szabott keretek között teszi lehetővé az utóörökös-nevezést, vagy említhetjük azt is, hogy taxatív módon meghatározza a kitagadási okokat.
- 197/198 -
A végintézkedés megváltoztatásának szabadsága eleve csak a végrendeletek között értelmezhető, hiszen a másik két végintézkedési forma (az öröklési szerződés és a halál esetére szóló ajándékozás) mint kétoldalú jogügylet köti az örökhagyót is. Tehát a más személyekkel szemben vállalt kötelezettségvállalások a későbbiekben korlátozhatják az örökhagyót abban, hogy a végintézkedését megváltoztassa, valamint hogy a végintézkedéssel lekötött vagyonáról élők között vagy halál esetére rendelkezzen. Ilyen kötelezettségvállalás az öröklési szerződésen és a halál esetére szóló ajándékozáson kívül még a közös végrendeletből keletkezhet. Megjegyezzük, hogy a lemondás álláspontunk szerint akkor sem korlátozza az örökhagyót a végintézkedési szabadságában, ha az meghatározott személy javára történt. Ugyanis az ilyen lemondás ellenkező kikötés hiányában csak arra az esetre szól, ha a meghatározott személy az örökhagyó után örököl. Vagyis az örökhagyó nem köteles - akár végintézkedés tételével - biztosítani azt, hogy örökölhessen utána az a személy, akinek a javára a lemondás szól. Ha a lemondásban megnevezett személy nem örököl, akkor a lemondás egyszerűen nem lép hatályba az örökhagyó halálakor, hiszen csak arra az esetre szólt, ha a lemondásban nevezett személy örökölt volna, de ez a feltétel nem következett be. Ha pedig ellenérték fejében történt a lemondás, akkor a lemondótól a többi örökös mint az örökhagyó jogutóda az ellenértéket az új Ptk. 6:119. § (2) bekezdésének megfelelően hatálytalan szerződés alapján nyújtott szolgáltatásként visszakövetelheti.
Végül a végintézkedési szabadságot olyan korlátozások is szűkítik, amelyek kívül esnek magán a végintézkedésen. Ez alatt azokat az eseteket értjük, amikor az örökhagyó olyan érvényes végintézkedést tesz, amely elvileg hatályosul is az örökhagyó halálakor, az örökhagyó vagyona mégsem kerül teljes mértékben és az általa meghatározott módon a végintézkedésben megnevezett örökösökhöz és egyéb jogosultakhoz. Ide tartozik egyrészt a kötelesrész intézménye, amely formálisan nem korlátozza a végintézkedési szabadságot, hiszen az örökhagyó örökösei a végintézkedésben megnevezett személyek lesznek, ugyanakkor a kötelesrészre jogosultak elsősorban az örökösökkel szemben érvényesíthetik kötelesrész iránti igényüket, ezért az örökhagyó vagyonának legalább egy részét az örökösök az örökhagyó akarata ellenére kénytelenek kiadni a kötelesrészre jogosultaknak. Az osztályos egyezség vagy a visszautasítás intézménye szintén lehetőséget ad arra, hogy az örökösök vagy az örökhagyó által örökösnek szánt személyek utólag felülírják az örökhagyó akaratát. A továbbiakban terjedelmi okokból a végintézkedési szabadságnak csak a végintézkedéshez kapcsolódó korlátozásaival fogunk foglalkozni, és ezek közül is elsősorban csak azokkal, amelyek tekintetében az új Ptk. a korábbi szabályozáshoz képest fontosabb változást hozott.
Ahogyan a bevezetésben is említettük, ide a személyi és formai korlátozások tartoznak. Mivel az előbbiekkel kapcsolatban az új Ptk. érdemi változást nem hozott (a vonatkozó megfogalmazásbeli változások a cselekvőképességi szabályok módosulását követik), ezért ebben a pontban csak a formai változásokra térünk ki.
- 198/199 -
A közvégrendelethez kapcsolódó legfontosabb formai változás az, hogy az új Ptk. szerint már csak közjegyező előtt lehet közvégrendeletet tenni, bíróság előtt viszont már nem. Ez azonban nem hat ki jelentősen a végintézkedési szabadságra, mert a gyakorlatban korábban is csak közjegyző előtt tettek közvégrendeletet az örökhagyók.[1] A közvégrendeletnek az összeférhetetlenségből fakadó érvénytelenségére vonatkozó szabályok kisebb változásai sem tűnnek olyan súlyúnak, hogy érdemben befolyásolnák a végintézkedési szabadságot.
Az írásbeli magánvégrendelethez kötődnek leginkább olyan, a formai korlátozásokat érintő módosítások, amelyek eredményeként szélesedik a végintézkedési szabadság. Ezek közül elsőként említendő az, hogy az új Ptk. 7:17. § (1) bekezdése - az 1959-es Ptk. 629. § (1) bekezdésével ellentétben - már nem kívánja meg azt, hogy az írásbeli magánvégrendelet esetén a keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnjék, hanem megelégszik azzal is, ha a végrendelet készítésének ideje az okiratból kitűnik. Ebből kifolyólag bővül a végintézkedési szabadság, mert a formai korlátozások szűkülnek: az új Ptk. már nem követeli meg a végintézkedés érvényességéhez a készítés helyének feltüntetését az okiratban. A szövegváltozással kapcsolatosan felmerül azonban egy értelmezési kérdés: a korábbi szabályozással szemben az új Ptk. a "kelte" helyett a "készítés" kifejezést használja. Álláspontunk szerint ebből az következik, hogy a végintézkedésnek egyértelműen nem kell szabályos keltezést tartalmaznia, hanem az is megfelel a formai elvárásoknak, ha a készítés ideje egyértelműen kiderül akár a végintézkedés folyó szövegéből (például arra utal az örökhagyó, hogy a végintézkedést éppen az 50. születésnapján írta). Ezzel kapcsolatban még arra utalnánk, hogy az új Ptk. kapcsán nem lenne helyes fenntartani azt az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódó bírói gyakorlatot, miszerint a keltezés téves megjelölése egymagában a végintézkedés érvénytelenségét vonja maga után, hanem - szükség esetén - a valóságos adatok bizonyításának az útját nyitja meg (BH 2011. 225.), hiszen a téves keltezésből éppúgy nem derül ki a végintézkedés készítésének valós időpontja, mintha egyáltalán nincs keltezés.
A több lapból álló magánvégrendeletekkel kapcsolatban annyi változást hoz az új Ptk., hogy enyhít a korábbi szabályozás szigorúságán, és holográf végintézkedés esetén már az is elegendő, ha az örökhagyó az utolsó lapot írja alá. Ez szintén a végintézkedési szabadság bővüléseként értelmezhető, mert a folyamatos aláírások hiánya nem képezi már akadályát annak, hogy az örökhagyó akarata halála után érvényesüljön. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy továbbra sem egyértelmű az, hogy hogyan kell alkalmazni a sorszámozást abban az esetben, ha a végrendeletet úgy készítik több lapra, hogy az egyes lapok mindkét oldalára írnak. Az 1959-es Ptk. bírói gyakorlatában született olyan döntés, mely szerint több lapból álló végrendelet esetén az első lap tekintetében elegendő annak csupán egyik (a konkrét esetben a második) oldalát - a kicserélhetőség, illetve a meghamisíthatóság elkerülését szolgáló garanciális rendelkezés érvényre jutta-
- 199/200 -
tása érdekében - olyan sorszámmal ellátni, amely a több különálló lap sorrendiségét megfelelően, annak azonosítására alkalmas módon meghatározza (BDT 2012. 2642.). Ugyanakkor olyan ítéletek is ismertek, amelyek úgy foglaltak állást, hogy több lapból álló végrendelet esetén egyértelműen következik a vonatkozó törvényi rendelkezésből, hogy az első lapot is sorszámozással kell ellátni, nem elegendő az, ha a szerződés sorszámozott rendelkezéseiből következik, hogy a sorszámozott második lap az elsőnek a folytatása. A szigorú törvényi előírás elmaradását nem pótolja annak megállapítása, hogy a törvényhozói akarat - amely az okirat egyes lapjainak kicserélhetőségének megakadályozására vonatkozott - a sorszámozás nélkül is megvalósulhatott. A végintézkedések alaki hiányosságait nem lehet a törvény szövegével szemben másként értelmezni (BH 2008. 122.). Ez utóbbi bírósági határozatból az a következtetés vonható le, hogy a sorszámozásra vonatkozó formai előírásokat a lehető legszigorúbban kell venni. Így álláspontunk szerint akkor járunk el helyesen, ha több lapból álló végrendelet esetén mindegyik lapnak csak az egyik oldalára írunk, és úgy sorszámozzuk az összes lapot. Hiszen abban az esetben, ha az egyes lapok mindkét oldalára kerül szöveg, és ennek megfelelően az oldalakat sorszámozzák, akkor nem teljesül szó szerint a törvényi feltétel (a lapok helyett az oldalakat sorszámozták), és fennáll annak a veszélye, hogy a bíróság a végintézkedést érvénytelennek minősíti. Az sem tűnik követendőnek, hogy csak a lapokat számozzuk, a hátoldalakat pedig nem, hiszen ilyenkor arra lehet hivatkozni, hogy nem egyértelmű, hogy a szöveg egyes oldalai milyen sorrendben követik egymást, vagy, hogy a számozatlan oldalakat nem később illesztették-e a szöveghez (különösen akkor, ha azokat nem írták szintén alá) stb.
A szóbeli végrendeletekkel kapcsolatosan két olyan változást kell megemlíteni, amelyek formai szigorítást jelentenek, és ezzel elvileg szűkítik a végintézkedési szabadságot. Az első az, hogy a szóbeli végrendelet tételének második feltétele - az 1959-es Ptk. 634. §-ával ellentétben - az új Ptk. 7:20. §-ával szemben már nem tartalmazza azt a kitételt, hogy az is tehet szóbeli végrendeletet, aki úgy van életét fenyegető rendkívüli helyzetben, hogy írásbeli végrendeletet csak jelentékeny nehézséggel tehetne. Tehát az új szabályozás szerint már csak azok a személyek tehetnek szóbeli végrendeletet, akik olyan, az életüket fenyegető rendkívüli helyzetben vannak, amely írásbeli végrendelet tételét egyáltalán nem teszi lehetővé. Egyelőre nem teljesen világos, hogy ez mennyiben jelent majd tényleges szigorítást a gyakorlatban is, azaz hogy hogyan határolhatóak el azok a helyzetek, amelyekben az örökhagyó csak jelentékeny nehézséggel tudna írásban végrendelkezni. A gyakorlatban az a jellemző, hogy a szóbeli végrendelkezésre okot adó helyzet az örökhagyó valamilyen betegségből fakadó rosszulléte. Ezekben az esetekben a bíróságok jellemzően megállapították azt, hogy a hirtelen rosszullétből fakadó állapot, az ezzel együtt járó halálfélelem az örökhagyó olyan pszichés és fizikai állapotát eredményezi, amely az írásbeli végrendelet megtételének objektív lehetőségét kizárja (BH 1991. 473.). Elképzelhetőnek tartjuk azonban, hogy az új Ptk. eltérő szabálya miatt a bírói gyakorlat már csak olyan helyzetekben fogja megállapítani azt, hogy a szóbeli végrendelet megtételének feltételei fennálltak, amelyekben fizikai képtelenség lenne az írásbeli végrendelet megalkotása [például a rosszullét kapcsán az örökhagyónak az a keze, amivel írni szokott, teljesen lebénul (BH 2013. 126.)].
- 200/201 -
A második változás az, hogy az új Ptk. 7:41. § (2) bekezdése alapján csak újabb írásbeli végrendelettel lehet hallgatólagosan visszavonni korábbi végrendeletet. Az 1959-es Ptk. ilyen megkötést nem tartalmazott, a 650. § (2) bekezdése alapján bármilyen fajtájú végrendelettel vissza lehetett vonni a korábbi végrendeletet. A módosításnak egyébként az volt az oka, hogy az a személy, aki olyan rendkívüli helyzetben van, amely az életét fenyegeti, kevésbé képes arra, hogy a döntését megfelelően megfontolja. Ilyenkor könnyebben befolyásolható, és fennáll annak a veszélye, hogy nem látja át az újabb végintézkedése következményeit - tekintettel a korábbi végrendeletére is.[2] Ennek ellenére a kifejezett visszavonásra vonatkozó szabályok nem változtak a korábbi szabályozáshoz képest: tehát azzal kapcsolatban az új Ptk. sem rendelkezik úgy, hogy a végrendeletet kifejezetten csak írásbeli végintézkedési formában lehetne visszavonni. Ezzel kapcsolatban felmerült a jogirodalomban egy olyan értelmezési lehetőség, miszerint az ellentmondásos szabályozás lehetőséget adna arra, hogy az örökhagyó szóban kifejezetten visszavonhatja a korábbi végrendeletet (hiszen erre lehetőséget ad az új Ptk. is), majd hatályos végintézkedés hiányában szóbeli végrendeletet tehet.[3] A magunk részéről ezzel az értelmezéssel nem értünk egyet, ugyanis az kiüresíti az új Ptk.-nak az új szabályát: ha lehetséges lenne a korábbi végrendelet szóbeli végrendelettel való kifejezett visszavonása után újabb szóbeli végrendelet tétele, azzal teljes mértékben meg lehetne kerülni a jogszabályi rendelkezést. Így álláspontunk szerint az új Ptk. helyes értelmezése szerint szóbeli nyilatkozattal egyáltalán nincs lehetőség a korábbi végrendelet - sem kifejezett, sem hallgatólagos - visszavonására, az örökhagyónak legfeljebb csak arra van lehetősége, hogy azt olyan módon kiegészítse, amely mellett a korábbi végrendelet is teljes mértékben hatályosul. Megjegyezzük, hogy ez a változás a végintézkedés megváltoztatásának szabadságához fűződő korlátozásokhoz is kapcsolódik, de azért soroljuk ide, mert alapvetően a visszavonás formáját érinti az új rendelkezés.
A fent említett korlátozásokon túl a szóbeli végrendelethez kapcsolódik egy olyan módosítás is, amely elvileg növeli a végintézkedési szabadságot: az új Ptk. 7:21. §-a a korábbi szabályozással ellentétben arra is lehetőséget ad, hogy a jelnyelvet használó végrendelkező jelnyelven adja elő szóbeli végrendeletét. A törvényszöveg nem utal rá, de az új szabályból értelemszerűen az következik, hogy ha a végintézkedést jelnyelven teszik, akkor mindkét tanúnak értenie kell a jelnyelvet, hiszen elsősorban ők fogják majd később bizonyítani a végintézkedés tartalmát. Éppen ezért várhatóan nagyon ritkán fog sor kerülni ilyen módon történő végintézkedésre. Megjegyezzük, hogy az új rendelkezéssel kapcsolatban az az értelmezési kérdés merül fel, hogy van-e lehetősége arra az örökhagyónak, aki teljesen ép beszédkészséggel rendelkezik, de emellett tudja használni a jelnyelvet, hogy úgy tegyen szóbeli végrendeletet, hogy mind szóban, mind jelnyelven előadja a végakaratát, mert az egyik tanú csak a szóbeli, a másik pedig csak a jelnyelvi előadást érti. Ez a kérdésfelvetés ahhoz hasonlítható, hogy előadható-e a szóbeli végrendelet két különböző nyelven, ha a tanúk nem beszélnek közös nyelvet. Álláspontunk szerint erre azért nincs lehetőség, mert fennáll annak a veszélye, hogy a két előadás eltér egymástól, és így később nem deríthető ki, hogy mi volt az örökhagyó valódi szándéka.
- 201/202 -
Végül lényeges formai változásnak tekinthető az is, hogy az új Ptk. 7:23. § (2) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy házastársak - és a Bét.[4] 3. §-a alapján a bejegyzett élettársak - az életközösségük fennállása alatt közös végrendeletet tegyenek. Ezzel szemben az 1959-es Ptk. 644. §-a a közös végrendeletet minden esetben érvénytelennek minősítette. A módosítás okaként az Indokolás az alábbiakat jelölte meg: "Gyakorlati igények ennek a lehetőségnek a megnyitását tették szükségessé, adott esetben a viszonossággal kapcsolatos értelmezési problémák vállalása árán is. Az egymás befolyásolásának lehetősége mint a közös végrendelettel szembeni szokásos ellenérv ugyanúgy felmerülhet külön okiratba foglalt végrendeletek esetében is, ha azokat egymásra tekintettel alkotják".[5] Az új Ptk. egyébként azért is biztosítja a házastársak számára a közös végrendelet megtételének a lehetőséget, mert közöttük a házassági életközösség alatt - ellenkező tartalmú házassági vagyonjogi szerződés hiányában - vagyonközösség áll fenn. Közös végrendelet tételére a jövőben várhatóan akkor kerül majd sor, ha a feleknek nincs leszármazója. A közös végrendelet alaki érvényességi kellékeit az új Ptk. egyébként a Mtj.[6] 1964. §-ának rendelkezéseit követve határozza meg.[7] A közös végrendelet tétele több értelmezési kérdést is felvet. Pl. holográf forma esetén lehetőség van-e arra, hogy a házastársak különböző időpontban tegyék meg a nyilatkozatukat. Álláspontunk szerint erre van lehetőség, hiszen a Ptk. nem tartalmaz erre vonatkozóan egyértelmű tilalmat, ugyanakkor 7:17. § (1) bekezdése alapján mindkét nyilatkozat készítési idejének ki kell derülnie magából a végintézkedésből. Emellett az sem egyértelmű, hogy arra van-e lehetőségük az örökhagyóknak az új Ptk. alapján, hogy a közös végrendeletüket a közjegyzőnél letétbe tegyék. Erre véleményünk szerint két megkötéssel van lehetőség: egyrészt a végrendeletnek mindenféleképpen meg kell felelnie a 7:23. § (2) bekezdés által előírt formai feltételeknek (azaz hiába teszik letétbe a közjegyzőnél azt a gépírással írt végrendeletet, amelyet mindkét házastárs aláírt, az tanúk általi hitelesítés hiányában nem lesz érvényes), másrészt a végrendelet letételekor mindkét örökhagyónak meg kell jelennie a közjegyző előtt, mert csak így érvényesül az a feltétel, hogy a végrendeletet az örökhagyó személyesen helyezte letétbe a közjegyzőnél.
A végintézkedések tartalmára vonatkozó szabályok között az egyik lényeges változás az utóöröklésre vonatkozó szabályok módosulása. Az új Ptk. 7:28. § (1) bekezdése ugyan főszabályként továbbra is tiltja az utóöröklést, de a (3) és (4) bekezdése két esetben ki-
- 202/203 -
vételesen lehetővé teszi azt, ami a végintézkedési szabadság bővüléseként értékelhető. A utóörökös megnevezésének általános tilalma alól az első kivétel a házastárs - és a Bét. 3. §-a alapján a bejegyzett élettárs - halála esetére szóló utóörökös-nevezés. Az Indokolás szerint "különösen előnyös lehet az ilyen végrendeleti rendelkezés szerzői jogdíjakhoz, szabadalmi díjakhoz és más folyamatosan és időszakonként visszatérően érvényesíthető vagyoni követelések tekintetében".[8] A második kivétel pedig a subtitutio pupillaris esete. Ez azt jelenti, hogy az örökhagyó arra az esetre nevezhet utóörököst, ha az előörökös úgy halna meg, hogy haláláig nem szerez végintézkedési képességet elsősorban azért, mert cselekvőképtelen kiskorú marad. Subtitutio quasi pupillarisnak nevezik azt az alesetet, ha az előörökös mentális zavara következtében nem szerezhet végintézkedési képességet.[9] Ezekre az esetekre az utóörökös nevezését azért engedi meg az új Ptk., mert az nem sérti az előörökös végintézkedési szabadságát tekintettel arra, hogy azzal egyébként sem rendelkezne a végintézkedési képesség hiánya miatt.
Az utóöröklésre vonatkozó új szabályozással kapcsolatosan szintén több értelmezési kérdés merül fel. Először is az új Ptk. nem rendezi azt a kérdést egyértelműen, hogy az utóörökös kinek a jogutóda lesz: az eredeti örökhagyóé vagy az előörökösé. Erre a kérdésre a válasz még viszonylag egyértelműen következik a Hetv.[10] 101/A. § (1) bekezdéséből, mely szerint azt a vagyontárgyat, amelynek az örökhagyó előörököse volt, az előörökös mint örökhagyó után lefolytatott hagyatéki eljárásban az utóörököst nevező örökhagyó hagyatékaként kell átadni az utóörökösnek. Azaz az utóörökös az örökhagyó hagyatékaként szerzi meg az utóörökséget, tehát az örökhagyó jogutóda lesz. Ehhez kapcsolódóan merül fel az a további kérdés, hogy ha az utóörökös az eredeti örökhagyó jogutóda, akkor az örökhagyó halálakor is kell-e jogképességgel rendelkeznie az utóörökösnek, vagy elegendő az, ha az előörökös halálakor jogképes. Nem osztjuk ezzel kapcsolatban azt a jogirodalmi álláspontot,[11] hogy az utóörökösnek nem kell már az örökhagyó halálakor jogképesnek lennie, mert az utóörökséget csak az előörökös hagyatékának megnyílásakor szerzi meg, és ezért elegendő, ha ez utóbbi időpontban jogképes. Véleményünket arra alapozzuk, hogy az ipso iure öröklés elvéből fakadóan az örökösnek az örökhagyó hagyatékának a megnyílásakor jogképesnek kell lennie, függetlenül attól, hogy a hagyatékot mely időpontban szerzi vagy kapja meg ténylegesen. Éppen ezért az új Ptk. külön fikcióval rendezi azt az esetet, amikor az örökhagyó a végintézkedésével rendel alapítványt: ilyenkor az alapítvány bejegyzése esetén a hagyaték megnyílásától kezdve lesz jogképes (lásd az új Ptk. 3:388. és 7:25. §-át). Az utóöröklésre viszont nem tartalmaz ehhez hasonló különös rendelkezést az új Ptk., ezért az utóörökösnek mint minden más örökösnek az örökhagyó hagyatékának megnyílásakor kell jogképesnek lennie. Emellett az utóörökösnek akkor is jogképesnek kell lennie, amikor az előörökös meghal, hiszen jogképesség hiányában nem tudja megszerezni az utóörökséget. Az értelmezésünk mellett az a gyakorlati érv is szól, hogy az előörökös az eredeti
- 203/204 -
örökhagyó halálakor pontosabban számolhat azzal, hogy lesz-e utóöröklés, és ennek megfelelően az érintett vagyontárgyak nagyobb valószínűséggel nem esnek ki a forgalomból.
Az sem teljesen egyértelmű, hogy az utóörökös öröklésének feltétele-e az előörökös öröklése. Az új Ptk. az 1959-es Ptk.-hoz hasonlóan csak azt az esetet szabályozza, hogy az utóörökös helyettes örökösként örökölhet, ha az előörökös az örökhagyó előtt hal meg (ilyenkor érvényesül helyettes örökös nevezéseként az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés). De mi történik akkor, ha például visszautasítja a hagyatékot az előörökös? Álláspontunk szerint a mens testatoris elvéből az következik, hogy az utóörökös örökösként örökölhessen. Ezt támasztja alá az is, hogy az utóörökös nem az előörökös, hanem az eredeti örökhagyó jogutóda, így öröklésének nem feltétele az, hogy az előörökös is megszerezze a hagyatékot.
Szintén az utóörökléshez kapcsolódó kérdés, hogy az örökhagyó alkalmazhatja-e együttesen az utóöröklés tilalma alóli két kivételt. Magyarán megteheti-e azt, hogy előörökösének házastársát, utóörökösének leszármazóját nevezi, és emellett arra az esetre, ha leszármazója úgy halna meg, hogy haláláig nem szerez végintézkedési képességet, további utóörökösének egy harmadik személyt nevez meg. A második világháború előtt, az utóöröklést elfogadó joggyakorlathoz kapcsolódó jogirodalmi álláspont szerint az örökhagyó az utóörökös utóörökösét nem nevezhette meg, tehát az utóörökös az utóörökséggel minden esetben szabadon rendelkezhetett.[12] Véleményünk szerint ez az új Ptk.-ra is irányadó, mert a törvényszöveg alapján csak az elsősorban nevezett örökös után lehet utóörököst nevezni. Ennek megfelelően az utóörökös után azért nem lehet újabb utóörököst nevezni, mert az elsősorban nevezett utóörökös már nem tekinthető elsősorban nevezett örökösnek, hiszen annak szükségszerűen csak az előörökös tekinthető. Ezért az örökhagyónak választania kell, hogy az utóöröklés két esete közül melyikkel kíván élni, egyszerre nem alkalmazhatja a kettőt.
Az utóörökléssel kapcsolatosan az tűnik a legfontosabb kérdésnek, hogy az előörökös milyen korlátok között rendelkezhet az utóöröklés alá eső hagyatékkal. Leszármazó esetén nem tűnik bonyolultnak a válasz, hiszen e kérdést az új Ptk. egyáltalán nem érinti. Ebből az következik, hogy az előörökös az utóöröklés alá eső hagyatékot szabadon birtokolhatja, használhatja, el- és felhasználhatja, hasznosíthatja, a rendelkezési jogát pedig csak a cselekvőképességi szabályok korlátozzák (e korlátozások azonban jelentősek, pl. nem adhat a szokásos mértéket meghaladó ajándékot).
Házastárs esetén már nem ilyen egyszerű a helyzet. Az Indokolás szerint az új Ptk. "nem korlátozza az előörökös házastárs rendelkezési jogát: a házastárs a neki juttatott hagyatékkal szabadon rendelkezhet. Ez az utóörökös nevezés ún. maradék-utóöröklést jelent tehát. Korlátok felállítása csak felesleges bonyodalmakhoz vezetne. Helyesebb e helyett az örökhagyóra bízni, hogy hagyatéka mely részére nevezi előörökösnek házastársát és utóörökösnek valaki mást".[13] Az új Ptk. 7:28. § (3) bekezdésének szövege azonban nincs összhangban az Indokolással, mert a törvényszöveg szerint az utóörökös nevezése az előörökös házastársnak csak a visszterhes rendelkezési jogát és a szokásos mértékű ajándéknál nem nagyobb értékre vonatkozó ingyenes adományozási jogát nem érinti. Ebből álláspontunk szerint az következik, hogy az előörökös házastárs ugyan szabadon birtokol-
- 204/205 -
hatja, használhatja, el- és felhasználhatja, hasznosíthatja az utóörökléssel érintett hagyatékot, de azt csak visszterhesen terhelheti meg (mert az ingyenes megterhelés a szokásos mértékű ajándékozáson már túllépne), és csak visszterhesen idegenítheti el. Ezzel kapcsolatban vitatjuk azt az álláspontot, hogy az elidegenített vagyontárgy helyébe lépő újabb vagyontárgy már nem esne az utóöröklés alá, és hogy az előörökös házastárs öröklési szerződéssel szabadon rendelkezhetne az utóörökléssel érintett hagyaték felett.[14] Ha elfogadnánk ezt az álláspontot, az véleményünk szerint arra az eredményre vezetne, hogy kiüresednének az új Ptk.-nak az előörökös házastárs rendelkezési jogát érintő korlátozásai. Ugyanis az a visszterhes rendelkezés, amelynek az eredményeként az ellenérték kikerül az utóöröklés hatálya alól, az az utóörökös szempontjából azonos eredményre vezet, mint a hagyaték elajándékozása. Ez utóbbit az utóörökös védelmében nem teszi lehetővé az új Ptk., ennek a szabálynak viszont csak akkor van értelme, ha az elidegenítés körében is megkapja a hasonló védelmet: azaz az elidegenített vagyontárgy helyébe lépő érték szintén utóöröklés alá esik.
Az előörökös házastárs rendelkezési jogának korlátozottságával kapcsolatban azt sem szabályozza az új Ptk., hogy mit tehet az utóörökös, ha az előörökös megsérti ezeket a korlátokat. Vitatjuk azt az álláspontot, hogy ilyenkor az utóörökös pert indíthatna a jogügylet érvénytelenségére hivatkozva.[15] Ugyanis igencsak bizonytalan az, hogy ezek az ügyletek milyen alapon lennének érvénytelenek, mert az új Ptk. nem minősíti azokat kifejezetten sem semmisnek, sem megtámadhatónak. Ráadásul azok alapvetően nem törvénybe, hanem a végintézkedésbe ütköznek. Ennél már megalapozottabbnak tűnne azok fedezetelvonó jellegére hivatkozni. Ezzel kapcsolatban azonban felmerül még az a kérdés, hogy van-e kereshetőségi joga az utóörökösnek, ugyanis ő csak várományi joggal rendelkezik, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy túléli az előörököst, azaz bizonytalan az, hogy egyáltalán jogosult lesz-e majd az utóöröklés alá eső hagyatékra. Éppen ezért ahogyan a törvényes örökös sem rendelkezik aktív perbeli legitimációval az örökhagyó által kötött szerződés érvénytelensége iránt indított perben (EBH 2013. P. 10.), úgy álláspontunk szerint az utóörököst sem illeti meg kereshetőségi jog az előörökös által kötött szerződések érvénytelensége - vagy inkább fedezetelvonó jellege - miatt indított perekben. Azzal az állásponttal[16] viszont már egyet tudunk érteni, hogy az utóörökös az előörökös halála után - tehát amikor várományosból jogutóddá válik - kártérítési igényt érvényesíthet az előörökös örököseivel szemben.
Az utóhagyománnyal kapcsolatban azt a változást kell megemlíteni, hogy az új Ptk. azt maradék-utóhagyománnyá minősíti át. Az 1959-es Ptk. ugyanis megtiltotta az előhagyományosnak azt, hogy az utóhagyomány tárgyával akár élők között, akár halál esetére rendelkezzék. Ezzel szemben az új Ptk. alapján az előhagyományos rendelkezési joga megegyezik az előörökösnek nevezett házastárs rendelkezési jogával, ami azt je-
- 205/206 -
lenti, hogy az utóhagyománnyal kapcsolatban is relevánsak a fent említett értelmezési kérdések. Emellett - a végintézkedési szabadságot növelve - a korábbi szabályozással ellentétben az új Ptk. azt is lehetővé teszi, hogy az örökhagyó az előhagyományos rendelkezési jogának korlátait szabadon határozza meg. Ennek elsősorban az az oka, hogy az előörökössel szemben az eredetileg nevezett hagyományos vonatkozásában a juttatásnak nincs egzisztenciális jelentősége.[17]
A végintézkedési szabadság tartalmi korlátaival kapcsolatban még a kitagadási okok változásait kell megemlíteni. A kitagadási okok számos ponton módosulnak. A módosítások összességében növelik a végintézkedési szabadságot.
A változások közül elsőként az említendő meg, hogy az új Ptk. feljogosítja örökhagyót arra, hogy az elkövetőt bármilyen a sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt kitagadja - szemben az 1959-es Ptk.-val, mely csak súlyos bűncselekmény esetén adott erre lehetőséget. Emellett azzal is szélesedik a kitagadás lehetősége, hogy az örökhagyó már nemcsak a házastársának - valamint a Bét. 3. §-a alapján bejegyzett élettársának - és egyenes ági rokonának, hanem az élettársának a sérelmére elkövetett cselekmények miatt is kitagadhatja az elkövetőt. Ráadásul e cselekmények köre is bővül annyiban, hogy az életükre törés mellett a sérelmükre elkövetett súlyos bűncselekmény is megalapozza a kitagadást, az 1959-es Ptk. még megkövetelte a súlyos bűntettet.
A kitagadási okok között az új Ptk. már nem tartalmazza azt az esetet, amikor a kötelesrészre jogosultat "jogerősen ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztésre" ítélték. Ehelyett az örökhagyó akkor tagadhatja ki a kötelesrészre jogosultat, ha őt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és a büntetését még nem töltötte ki.
Az említett módosításokon túl újabb kitagadási okokat is tartalmaz az új Ptk., ezek a következők: az elvárható segítségnyújtás elmaradása; nagykorú leszármazónak az örökhagyóval szemben tanúsított durva hálátlansága; valamint a szülő kitagadása olyan okból, amely a szülői felügyeleti jog megszüntetésére adna alapot.
E változások közül a még ki nem töltött, végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés és az elvárható segítségnyújtás elmaradásához kapcsolódik a legtöbb kérdés. Az előbbi esetében ellentmondásosnak tűnik az, hogy az örökhagyó egyenesági rokonának, házastársának vagy élettársának sérelmére elkövetett bűncselekmény esetén csak akkor tagadható ki a kötelesrészre jogosult, ha a bűncselekmény súlyosnak minősül, ugyanakkor e pont alapján akár kevésbé súlyosnak tekinthető, például gondatlanul elkövetett bűncselekmény alapján is kitagadható. Emellett igen nehezen értelmezhető "a büntetését még nem töltötte ki" kitétel. Ez egyrészt irreleváns körülménynek tűnik a kitagadás szempontjából, másrészt az sem egyértelmű, hogy meddig kell kitöltenie a büntetést a kötelesrészre jogosultnak ahhoz, hogy érvénytelen legyen a kitagadás: a kitagadást tartalmazó végintézkedés megtételéig vagy a hagyaték megnyílásáig? Ha ez előbbi értelmezést vesszük, akkor még erőteljesebb lesz a fent említett ellentmondás, ha az utóbbit,
- 206/207 -
akkor pedig mind az örökhagyó szándékától, mind az elkövető cselekményétől függetlenedik a kitagadás érvényessége.
Az elvárható segítségnyújtás elmaradását a bírói gyakorlatnak kell majd megtöltenie tartalommal, a törvényszöveg megfogalmazása ugyanis túlságosan sok bizonytalanságot rejt magában. Álláspontunk kifejezetten szűkítően kellene értelmezni ezt a kitagadási okot, mert az egyébként a szövegezése alapján tetszőlegesen tágítható lenne, viszont a kitagadás intézményéből és a többi kitagadási okból az következik, hogy csak igazán súlyos cselekmények alapozhatják meg a kitagadást. Ezért véleményünk szerint csak akkor tagadható ki a kötelesrészre jogosult ebből az okból, ha az örökhagyónak jelentős segítségre volt szüksége, és ezt a segítséget mástól sem kapta meg. A törvényszöveg megfogalmazásából az viszont egyértelműen következik, hogy a kötelesrészre jogosulttal szemben ebben az esetben szubjektív mércét kell alkalmazni, mert az új Ptk. 7:78. § (1) bekezdésének g) pontja nem az adott helyzetben általában elvárható, hanem "a tőle", azaz az érintett kötelesrészre jogosulttal szemben elvárható magatartásra utal.
A korábbi szabályozáshoz hasonlóan az örökhagyó az új Ptk. alapján sem jogosult a végintézkedése megváltoztatására azon vagyontárgyak tekintetében, amelyeket öröklési szerződéssel vagy halál esetére szóló ajándékozással lekötött. Az öröklési szerződésre vonatkozó normaszöveg azonban több ponton eltér az 1959-es Ptk.-tól. Egyrészt az új Ptk. 7:50. § (1) bekezdése kifejezetten semmisnek nyilvánítja az örökhagyónak élők között vagy halála esetére az öröklési szerződéssel lekötött vagyontárgyat elidegenítő vagy megterhelő rendelkezését - természetesen továbbra is azzal a kitétellel, hogy ez nem érinti harmadik jóhiszemű személy visszterhesen szerzett jogát. Ez nem tűnik érdemi változásnak annak ellenére, hogy az 1959-es Ptk. 657. § (1) bekezdése nem utalt kifejezetten a semmisségre, mert az ilyen ügylet semmissége az 1959-es Ptk. 114. § (1) bekezdéséből egyébként is következett. Megjegyezzük, hogy az öröklési szerződésnek ebből a kvázi dologi hatályából továbbra is az következik, hogy igencsak visszás következményekkel jár az, ha az örökhagyó még egy öröklési szerződést köt ugyanarra a lekötött vagyontárgyra. Ez egyébként leginkább úgy fordulhat elő, hogy mindkét szerződéses örökös életjáradékot fizet, és így nem is szereznek tudomást a másikról az örökhagyó haláláig. Ebben az esetben a később megkötött öröklési szerződés szerződéses örököse örököli meg az adott vagyontárgyakat, és a korábbi öröklési szerződés szerződéses örököse legfeljebb kártérítési igénnyel élhet az örökhagyó örököseivel szemben.
A fentivel szemben a végintézkedési szabadság szempontjából lényegesebbnek tűnik az a változás, hogy a rendelkezési tilalom csak akkor köti az örökhagyót, ha az öröklési szerződésben a felek nem rendelkeznek eltérően. Ehhez kapcsolódóan az új Ptk. azt sem írja elő kötelezően, hogy az öröklési szerződéssel lekötött ingatlanra - az örökhagyóval szerződő fél javára - az ingatlan-nyilvántartásban elidegenítési és terhelési tilalmat jegyezzenek be. Ehelyett az új Ptk. "azzal a joggal ruházza fel az örökhagyó szerződő part-
- 207/208 -
nerét, hogy bármikor, tehát akár a szerződés megkötésekor, akár (ha ennek szüksége később merül fel) későbbi időpontban élhessen bejegyeztetési jogával. Az elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzéséhez az örökhagyó bejegyzési engedélye nem szükséges."[18] Megjegyezzük, hogy az 1959-es Ptk. újabb bírói gyakorlata szerint az öröklési szerződéssel kapcsolatos elidegenítési és terhelési tilalom ingatlan-nyilvántartási bejegyzése a szerződés érvényességének egyébként nem volt feltétele, az pusztán a szerződéses örökös jogát védte. A bejegyzés teljesítéséhez nem a szerződés érvényessége kötődött, hanem az a hatálya, hogy a szerződésen alapuló további jogokat, valamint végrehajtási jogot csak a tilalom jogosultjának a hozzájárulásával lehetett bejegyezni (BH 2014. 75.).
A halál esetére szóló ajándékozásra vonatkozó szabályok érdemben nem változtak. Arra az öröklési szerződés szabályai közül továbbra is csak az alaki előírásokat kell alkalmazni, egyebekben az ajándékozási szerződésre vonatkozó rendelkezések az irányadók. Így abban az esetben, ha az örökhagyó a halál esetére szóló ajándékozás után az ajándék tárgyával rendelkezne, akkor ez a jogügylet az öröklési szerződéssel ellentétben nem lesz semmis, hanem - eltérő kikötés hiányában - a halál esetére szóló ajándékozási megállapodás megszegésének minősül. Ennek megfelelően a megajándékozott legfeljebb a szerződésszegésből fakadó jogait gyakorolhatja.
A közös végrendelet lehetővé tételekor is abból indult ki az új Ptk. jogalkotója, hogy jellemzően akkor kerül rá sor, ha a végrendelkezők egymásra tekintettel nyilvánítják ki a végakaratukat. Ebből következően - a végintézkedési szabadságot némileg korlátozva - a közös végrendelet örökhagyója csak a meghatározott keretek között módosíthatja utólag a végintézkedést - tekintettel a másik örökhagyóra. Így az új Ptk. 7:43. § (3) bekezdése alapján érvénytelen lesz a közös végrendeletbe foglalt rendelkezés egyoldalú - akár kifejezett, akár hallgatólagos - visszavonása, ha annak lehetőségét a közös végrendelet kifejezetten kizárja, vagy ha azt nem zárja ki a végrendelet, de az egyoldalú visszavonásra a másik végrendelkező értesítése nélkül kerül sor. Ennek megfelelően - ha arra lehetőség van, akkor - az egyoldalú visszavonásnak addig kell hatályosulnia, amíg a másik örökhagyó végintézkedési képességgel rendelkezik.[19] Hiszen azért lesz a visszavonás érvényességi feltétele a másik örökhagyó erről való értesítése, hogy ő erre tekintettel megváltoztathassa a saját végrendelkezését. Ha a másik örökhagyó már nem tudja megváltoztatni a végintézkedését, mert már nincs végintézkedési képessége, akkor az értesítés funkcióját veszíti. Ha ez egyik örökhagyó már nem rendelkezik végintézkedési képességgel, akkor a másik örökhagyó még akkor sem tudja visszavonni a végintézkedését, ha a 7:43 .§ (4) bekezdése alapján a már végintézkedési képességgel nem rendelkező örökhagyó rendelkezései is hatályukat vesztenék, mert e kivételt csak akkor lehet alkalmazni, ha a visszavonás érvényesen megtörtént. A visszavonás kizártsága különösen vonatkozik arra az esetre, ha a másik örökhagyó már elhalálozott, hiszen akkor egyrészt nem is lehetne őt értesíteni, másrészt az általa tett rendelkezések már kiváltották a célzott joghatásokat.
- 208/209 -
Az új Ptk.-nak a végintézkedési szabadságot érintő, elsősorban a végintézkedésre vonatkozó rendelkezések között található változásaival kapcsolatban összességében azt állapíthatjuk meg, hogy inkább növelték a végintézkedési szabadságot. Ezek közül kiemelendő egyes formai - pl. a keltezés helyét már nem kell tartalmaznia a végintézkedésnek - és tartalmi - pl. az utóöröklés lehetőségének biztosítása kivételes esetekben - korlátozások enyhítése.
Ugyanakkor fel kell hívnunk ezzel kapcsolatban két sajátos jelenségre a figyelmet. Egyrészt a változások a legtöbb esetben újabb és újabb értelmezési kérdéseket vetnek fel. Ez pedig szűkítheti a végintézkedési szabadságot, ugyanis előfordulhat az, hogy az örökhagyó azért nem fog az általa elsődlegesen kívánt formában vagy tartalommal végintézkedni, mert nem akarja azt megkockáztatni, hogy a nem egyértelmű szabályozás miatt a végintézkedése végül nem válthatja ki a kívánt joghatásokat.
Másrészt az is feltűnő, hogy a végintézkedési szabadság növelése kétélű fegyver is lehet: ha bizonyos tekintetben növeljük a végintézkedési szabadságot, az más tekintetben csökkentheti azt. Például az utóöröklés korlátozott lehetővé tétele - mely növeli az eredeti örökhagyó végintézkedési szabadságát - az utóöröklés alá eső vagyontárgyak tekintetében egyben korlátozza az előörökös végintézkedési szabadságát. Vagy az új Ptk. egyfelől lehetővé teszi meghatározott körben közös végrendelet tételét - mely növeli az örökhagyók végintézkedési szabadságát, másfelől viszont - a közös végrendelet jellegéből adódóan - korlátozza annak egyoldalú visszavonhatóságát, ami a végintézkedési szabadság szűkítését jelenti.
The freedom of testation is the most important principle in succession law. However, this is not an absolute freedom: it has several limits which could be classified as the following. First, the testator cannot freely choose the form of his last will: these are the formal limits. Second, the testator may freely choose the content of his last will, but there are exceptions: these are the substantive limits. Third, the testator may freely change his last will, but there are cases when the testator undertakes a commitment in his last will which can be modified only with the consent of the obligee of the commitment: these are the limits deriving from an obligation to a third person. Fourth, there are limits of the freedom of testation which are outside the last will: e.g. the legitime (forced share) or the disclaimer of inheritance.
- 209/210 -
In our article we present those limits of the freedom of testation which are amended by the new Hungarian Civil Code. Regarding all the amendments, we can say that the regulation of the new Hungarian Civil Code has decreased the limitations of the freedom of testation. However, the new rules have two side effects. First, there are several questions about the interpretation of the new norms, and these uncertainties could tighten the freedom of testation: the testator will not choose that form and that content for his last will which fits him the most if he cannot be sure - because of the uncertainties about the regulation - that it will not be null or void and will have all of its well-aimed legal effects. Second, there is a sensitive equilibrium in connection with the freedom of testation and its limits to satisfy the interests of all the persons who are affected by the succession. So if the freedom of testation increases in one aspect because of an amendment of the concerning law, it can be the decrease of the freedom of testation in another aspect. ■
JEGYZETEK
[1] Az új Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás (a továbbiakban: Indokolás) 682.
[2] Vékás Lajos: Öröklési jog. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2014. 68. p.
[3] Anka Tibor: Végintézkedésen alapuló öröklés. In: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet, Opten, Budapest, 2014. 564. p.
[4] A bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvény.
[5] Indokolás 683.
[6] Az 1928-as Magánjogi törvényjavaslat
[7] Vékás 2014, 46. és 70. p.
[8] Indokolás 683.
[9] Teller Miksa: A végrendelet tartalma. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog. VI. kötet. Öröklési jog, Grill Kiadó, Budapest, 1939. 331. p.
[10] A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény.
[11] Anka 2014, 504. p. Megjegyezzük, hogy ez az általunk vitatott álláspont megegyezik a második világháború előtti jogirodalmi állásponttal is (lásd: Teller 1939, 324. p.).
[12] Teller 1939, 326-327. pp.
[13] Indokolás 683.
[14] Anka 2014, 506. p.
[15] Anka 2014, 509-510. pp.
[16] Anka 2014, 509-510. pp.
[17] Vékás 2014, 55. p.
[18] Indokolás 685.
[19] Anka 2014, 574-575. pp.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Polgári Jogi Tanszék.
Visszaugrás
