A nyelvi pragmatika kutatási eredményeit felhasználó amerikai jogelmélet egyik iskolapéldája a következő beszédszituációt idézi fel. A rendőr közúti ellenőrzés során megállítja a személygépkocsit, majd megkérdezi: "A csomagtartó nyitható?"[1] (Solan-Tiersma 2005: 24) A kérdés címzettje tudni fogja, hogy a rendőr nem az autó műszaki jellemzőjére kíváncsi, és azt is, hogy a kérdés nyelvtani értelme irreleváns a rendőri intézkedés szempontjából. Fel fogja ismerni, hogy a kérdés az intézkedés céljába illeszkedik és azt szolgálja, hogy a rendőr engedélyt kérjen a gépkocsi átvizsgálására. E kommunikációs helyzet éppen azáltal válna abszurddá, ha a vezető a nyelvtani tartalomból indulna ki és a válaszában a gépkocsi műszaki jellemzőit firtatná. Valahogy így: "Uram, az 1967-es évjáratokhoz még nem gyártottak nyitható csomagtartót."
A nyelvi pragmatikai kutatások arra a kérdésre keresik a választ, hogy az ilyen esetekben hogyan nem értjük félre egymást. Peter M. Tiersma nyelvész szerint a fenti szituációban a vezető azért tudhatja, hogy az elhangzott mondat miként értendő, mert észszerű nyelvi cselekvést feltételez a rendőr részéről. Azt feltételezi, hogy a rendőr a céljába illeszkedő releváns mondatokat használ. Mi másért tenne fel ilyen kérdést egy ilyen szituációban, ha nem azért, hogy betekintsen a csomagtartóba? Másképpen szólva - érvel Tiersma -, a vezető abból indul ki, hogy a rendőr betartja a társalgás "Légy releváns!" maximáját.
A társalgási maximák működésének leírása H. Paul Grice brit nyelvfilozófus nevéhez kötődik (Grice 1997: 216-227). Grice szerint a kommunikáció során a megértés feltétele, hogy a beszélgetőpartnerek feltételezik egymásról, hogy a társalgási maximákat kölcsönösen betartják. E társalgási maximákon alapuló pragmatikai következtetéseknek a kommunikációban döntő jelentőségük van, e következtetések vezetnek a szavak szótári jelentésének pragmatikai feldúsításához. A szavak és a jelentés között ugyanis nincs olyan közvetlen és állandósult kapcsolat, mint ahogy azt a szótárak sejtetik (Allott-Shaer 2017: 196-197). Ha a beszélgetéseink során a jelentést csak a szavak szótári jelentéséből kalkulálnánk, képtelenek lennénk a céljaink közlésére, és a beszélgetéseink során minduntalan abszurd helyzetekbe bonyolódnánk. Vitathatatlan tehát, hogy a pragmatikai feldúsításnak döntő szerepe van a helyes megértés/értelmezés folyamatában.
A fenti beszédszituáció azzal a tanulsággal is szolgál, hogy a jelentésképződés társas interakcióban megy végbe. A megértés folyamán aktív szerepet játszanak a címzett arra vonatkozó feltételezései, hogy a megnyilatkozásban elhangzó szavak miként értendők. E feltételezéseinket a kommunikáció során a pragmatikai következtetéseink irányítják, amelynek lényegi alapját az adja, hogy a beszélgetőpartnerek - kölcsönösen - racionális nyelvi cselekvést feltételeznek egymásról (Capone 2017).
A hazai jogértelmezési tradícióinktól távol áll a kommunikatív értelmezéselméletből eredő megfontolások alkalmazása. Amikor Kenesei István a hazai jogászok nyelvről vallott nézeteit vizsgálta, számos "nyelvi babonára" bukkant. Többek közt arra a jogászi meggyőződésre, hogy a jelentést kizárólag a szó hordozza (Kenesei 2003: 63-70.). A hazai bíróságok a jogszövegek jelentésének feltárásához előszeretettel veszik elő a Magyar Értelmező Kéziszótár szócikkeit.[2] Az értelmező szótárt sokszor olyan autoritással ruházzák fel, amely hűen tükrözi a szavak jelentését. Ezért a hazai gyakorlatban is sokszor előfordul, hogy az érdemi döntés azon múlik, hogy mi a kérdéses szó szótári jelentése. Ebből kiindulva, nem haszontalan megvizsgálni a jogalkotó és a bíróságok közötti interakcióban a jog kommunikatív tartalmának vizsgálatára irányuló módszertan alkalmazási lehetőségeit.
Az amerikai szakirodalmat élénken foglalkoztatják a jogszabályok pragmatikai feldúsításának lehetséges esetei (Marmor 2014., Skoczeń 2019). Azt vallják, hogy e kommunikációban is működnek a pragmatikai feldúsításért felelős faktorok, és - mint látni fogjuk - azok az ügy érdemi megítélésén is változtathatnak. Tény, hogy e pragmatikai következtetések a jogértelmezésben a
- 1/2 -
hétköznapi megnyilatkozásokhoz képest jóval korlátozottabban jelentkeznek. "Míg a köznapi társalgásban a pragmatikai feldúsítás nem kivétel, hanem a fő szabály; a jogszövegekben ez csak kivétel" - írja Marmor a The Language of Law című művében (Marmor 2014: 34).
Annak, hogy a kommunikatív szemlélettől a hazai jogértelmezési szokásaink idegenek, több, a gondolkodásunkat mélyen meghatározó oka is van. Ennek indokait egyfelől (1) a nyelvi jelentésről kialakult elképzeléseink felől érthetjük meg, másfelől (2) abból a hazai jelenségből, hogy az Alaptörvény 28. cikkének beiktatásáig a jogértelmezés kommunikatív szemléletének nem volt normatív alapja, harmadrészt abból, hogy (3) a jogrendünk a nyelvtani értelmezéshez kötődő bírói jogértelmezést tartja a legalkalmasabbnak a jogbiztonság alkotmányos alapértékének kiszolgálására.[3]
A jog és a nyelv kölcsönös egybefonódása ellenére a jogtudomány hajlamos kibújni a nyelvelméleti vizsgálódások alól (Goodrich 1987: 5). Az ellenállás abból a félelemből adódik, hogy e vizsgálódások sebezhetővé teszik a jog zárt rendszerét és "leleplezik" az ezt meghatározó nyelvi előfeltevéseinket. Hagyományos elképzeléseink szerint "a jog a jogrenddel azonos, ezért minden jogi problémát rendszerproblémaként kell megoldani." (Goodrich 1984: 180.). E szemlélet igazsága azonban hamar kérdésessé válik, ha rámutatunk, hogy e szemlélet csak bizonyos nyelvelméleti előfeltevések mellett tartható fenn.
A strukturalista nyelvészet alapjait kidolgozó Ferdinand de Saussure a Bevezetés az általános nyelvészetbe (1916) című munkájában abból indult ki, hogy a nyelv - akár a matematika - "tiszta értékek rendszere", ahol a nyelvi jeleket (így szavakat is) a kölcsönös meghatározottság jellemzi, jelentésük abból származik, hogy a rendszer egyes elemeit meg tudjuk különböztetni a rendszer más elemeitől (Hutton 2009: 34-35). Saussure ezért a nyelvtudomány kizárólagos tárgyának a nyelv rendszerét (langue) ismerte el, a nyelvhasználatot (parole) ettől elhajló, deviáns jelenségként kezelte. Ugyanezek az elgondolások határozzák meg Hans Kelsen Tiszta jogtanát. Kelsennél a jog rendszerének minden külső hatástól történő megtisztítására vonatkozó módszertani alapvetés annak igazolására szolgált, hogy a jog lényege a sajátos, zárt rendszerének leírásával ragadható meg. Kelsen elméletének is lényeges alapvetése volt a jogtudomány izolációs önmeghatározása. Kelsen szerint: a "Tiszta Jogtan jogtudomány és nem jogpolitika" (Kelsen 1988: 1).
A fenti nyelvszemlélethez képest Ludwig Wittgenstein osztrák nyelvfilozófus kései munkássága hozott fordulatot. A Filozófiai vizsgálódásokban (1929) Wittgenstein a jelentésről kialakult elgondolásokat alapjaiban változtatta meg. Abból indult ki, hogy a nyelvi elemek jelentése nem a rendszerben elfoglalt helyükből adódik, a szavak jelentése ugyanis a nyelvhasználat során képződik (Wittgenstein 1993). A jelentés azokból a "nyelvjátékokból" tárható fel, amelyekben a kommunikáció résztvevői használják a nyelvet. A nyelv elemeit ahhoz hasonlóan használjuk, ahogy a sakkjátékot játsszuk: "a sakkjáték nem egyszerűen a bábuk szabályok szerinti mozgatását jelenti a táblán, de nem is annak tetszés és érzés szerinti mozgatását [...], hanem amikor azt mondjuk »sakkjátékot játszunk«, akkor arra utalunk, hogy »játékbeli helyzeteket oldunk meg«" (Goodrich 1987: 5). Másképpen szólva: a nyelvjátékok nem öncélúak, hanem valamilyen cselekvési cél szolgálatában állnak, a szavak csak e cél keretei között, a játék játszása közben kapnak értelmet.
A kései Wittgenstein azt a saussure-i tudományos paradigmát változtatta meg, hogy a nyelvi jelentés kizárólag a nyelvből mint önálló szabályrendszerből kalkulálható. E nyelvfilozófiát a "Hétköznapi Nyelvhasználati Iskola" (Ordinary Language School of Phylosophy) filozófiai irányzatába is szokás sorolni, mert a hétköznapi beszélt nyelv működését kezdte el vizsgálni, és éppen e nyelv "fogyatékosságaiból" indult ki. A kommunikáció alapélménye ugyanis, hogy egy beszédszituáció hallgatója csak az általa észlelhető (látható és hallható) nyelvi jelekből, valamint az ezeket körülvevő kontextusból következtethet a beszélő kommunikációs szándékára (Slocum 2017: 196).
A pragmatikai nyelvelméletben H. Paul Grice kommunikatív modellje vált meghatározóvá. A Studies in the way of words (1967) című munkájában a jelentés "belső" elméletéből indult ki, mert a jelentés lényegi elemének a beszélő szándékának feltárását tartotta (Skoczeń 2019: 22-23). Ez ellentétben állt a nyelvi strukturalizmus jelentéselméletével, ami azt vallotta, hogy a jelentés kizárólag a nyelvi rendszerből tárható fel. Grice modelljének központi elemévé az Együttműködési Alapelvet (Cooperative Principle) tette meg, amelyet így írt le: "legyen a [nyelvi] hozzájárulásod a társalgáshoz olyan mértékű, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, amelyben éppen részt veszel" (Grice 1997: 216). Az együttműködés itt abban áll, hogy az Alapelv alapján a beszélő és a hallgató egyaránt elvárja a másiktól ugyanazon társalgási maximák követését, és e maximák kölcsönös betartása biztosítja, hogy a társalgás során pragmatikai következtésekre tudjanak támaszkodni.[4]
- 2/3 -
A neogriceisták a kommunikációelméletet azon az alapon gondolták újra, hogy a jelentésnek a beszélő szubjektív szándékától független - hallgató által létrehozott - "külső" jellegét kezdték el hangsúlyozni. E teóriák annak leírására törekedtek, hogy a beszélő kommunikatív partnere, azaz a hallgató a beszélő szándékára pusztán csak következtet és e következtetése nem feltétlenül azonos a beszélő szubjektív szándékával. E szemlélet legismertebb képviselője Andrei Marmor, aki a The language of law (2014) című munkájában már a jelentésképződés objektív elméletének helyessége mellett érvel (Marmor 2016: 30). Marmor szerint rendes körülmények között, ha a kommunikáció sikeres volt, a hallgató a beszélő nyelvi megnyilatkozásából pontosan arra következtet, amit a beszélő kifejezni szándékozott. Előfordulhat azonban, hogy erre a hallgató nem támaszkodhat, mert a beszélő a nyelvi kifejtés során hibázott. Erre az esetre így érvel:
"Nem egyszerűen azt kell megkérdeznünk, hogy mit szándékozott kifejezni a beszélő, hanem azt is, hogy mit sikerült kifejeznie. Nem támaszkodhatunk ugyanis kizárólag a beszélő szándékaira, mert lehetséges, hogy a beszélőnek nem sikerült azt kommunikálnia, ami a szándékában állt. [...] Az, hogy az adott kontextusban elhangzott megnyilatkozásában a beszélő mit mondott ki ténylegesen és/vagy mit implikált, az észszerűség előfeltevései (reasonable uptake) alapján határozhatók meg. Vagyis: a megnyilatkozás tartalma az, amit egy észszerűen gondolkodó hallgató (reasonable hearer) abból következtet ki, amit a beszélő az adott kontextusban kimondott, feltéve, hogy a hallgató ismeri a megnyilatkozás összes releváns kontextuális hátterét"[5] (Marmor 2016: 31).
Tény tehát, hogy a jelentés alakulását a beszélő szándéka határozza meg, de a beszélő kommunikációja nem mindig sikeres. A kommunikatív tartalom helyes felismerése ilyenkor a pragmatikai kompetenciák működtetésén múlik, ami az összes releváns kontextuális háttért ismerő, észszerűen gondolkodó hallgató következtetéséből adódik. A kommunikatív tartalom megállapításában tehát a nyelvtani tartalmon túl nemcsak a szándékolt tartalomnak, hanem a józan ész talaján nyugvó következtetéseknek is döntő szerepe van. E következtetések az észszerűségen nyugvó, objektív, észszerű feltételezéseinken alapulnak (objective, reasonable uptake). E feltételezések azért objektívek, mert akkor is odaértendők, ha a feltételezésen alapuló tartalomra a beszélő akarata nem terjedt ki. Az ilyesfajta odaértett tartalmak azonban illékonyak, mert a beszélő e feltételezéseket utóbb a kommunikáció során törölheti.[6]
A nyelvfilozófiában lezajlott nyelvi fordulat ellenére a hazai jogtudomány önképét máig a rendszerelvű nyelvszemlélet határozza meg. A rendszerszemléletünket olyan uralkodó elképzelések tartják fent, mint a jogi normák "geometrikus" rétegződése,[7] vagy a jog széttöredezésétől való félelem (Szmodis 2020: 69). Jogi kultúránk hagyományai szerint a jogi érvelés legfőbb értékét még mindig a logikailag és nyelvtanilag igazolható állítások adják. Máig a jogszöveg iránti hűségünk megtartására intenek azok a fordulatok, mint például hogy a bíróság "eloldódott" a jogszabály szövegétől vagy "túllépte a norma nyelvi kereteit", netán "elszakadt" a jogszabályok szövegétől.[8] E jogszemlélet lényegében az elmúlt évtizedekben sem változott, annak ellenére, hogy az Alaptörvény 28. cikkének elfogadása a hazai jogrendben a célelvű (teleológiai) értelmezés kívánalmát fogalmazta meg. Úgy vélem, hogy a hazai jogelméletben is számolnunk kell valamiféle "nyelvi fordulattal", amely szerint a jogértelmezés során a jogszövegeknek nem pusztán a nyelvtani tartalmát, hanem a jog kommunikatív tartalmát kell feltárni. E vizsgálatokat ma már nemcsak a nyelvelméleti elköteleződéseink indokolják, hanem az az Alaptörvény 28. cikkébe kodifikált normából is adódik.
Azt javasoljuk, hogy az Alaptörvény 28. cikkének jobb megértéséhez fogadjuk el Peter M. Tiersma egy igen termékeny metaforáját. Tiersma szerint a jogszövegek autonóm szövegek, amelyek hasonlatosak a palackpostához, ahol a hajótöröttnek az üzenetet úgy kell megszövegeznie, hogy az minden szándékolt tartalmat magába sűrítsen. Csak így biztosítható, hogy a palackba zárt üzenet szövege alapján a hajótöröttre rátaláljanak (Tiersma 2011: 431-482). Tiersma ez alapján nevezi a jogszabályokat autonóm szövegeknek, mert azoknak is önmagukban kell a jogalkotó szándékát hordozniuk. A bíráknak tehát abból a feltételezésből kell kiindulniuk,
- 3/4 -
hogy a jogalkotó a teljes kommunikatív szándékát - a leginkább lehetséges mértékben - a jogszabály szövegébe sűrítette. E nyelvtani értelmezési elvre azonban ne szabályként, hanem vélelemként tekintsünk (Tiersma 2011: 471). E vélelmek megdönthető vélelmek, ezért a kommunikatív szándék feltárásakor a bíráknak csak "részmunkaidőben" kell textualistának lenniük.
A jogszövegek kommunikatív tartalmáról szóló vélekedések arra adnak választ, hogy mit tehetünk, ha a jogalkotó elmulasztotta a teljes kommunikatív tartalom belesűrítését a jogszövegekbe. E kérdésfeltevés egyúttal arra szorít minket, hogy kísérletet tegyünk annak leírására, hogy a jogalkotói cél feltárásának milyen jogszövegen túli "legális technikái" vannak. Ez az igény különösen akkor jelentkezik, ha sem a jogszövegből, sem annak kísérőszövegeiből (miniszteri indokolás, preambulum stb.) nem tárható fel a jogalkotói akarat. Ilyen esetekben működésbe léphetnek a jogalkalmazó feltételezései a jog kommunikatív tartalmát illetően. Az alábbi példákban erről lesz szó.
Az alább felhozott döntések hiányos jogszöveg mellett születtek, ahol a jogalkotó elmulasztotta a teljes kommunikatív tartalom jogszövegbe sűrítését. E példák azt mutatják, hogy vannak olyan értelmezési szituációk, amikor a bíróságnak a joghézagot fel kell ismernie, ekkor a joghézag kitöltésére alkalmas lehet a hagyományos jogszemlélet mellett a kommunikatív modell alkalmazása. Valamennyi példa azért tanulságos, mert a bíróságok szélsőségesen ragaszkodtak egy jogértelmezési eszközhöz: kizárólag a jogszöveg nyelvi tartalmából indultak ki, holott indokolt lett volna a jogszöveg pragmatikai feldúsítása. A jog kommunikatív tartalmának vizsgálatára az alábbiakban egy amerikai és két hazai példát fogok hozni.
A West Virginia University Hospitals v. Casey ügyben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a perköltségről kellett döntenie. A pernyertes fél a felmerült ügyvédi költség mellett a szakértő költségét is érvényesítette. Az általa hivatkozott jogszabályhely azonban kifejezetten csak az "észszerűen felmerült ügyvédi munkadíj" (reasonable attorney's fee) felszámítására adott lehetőséget.
A többségi vélemény indoklását Antonin Scalia írta. Kifejtette, hogy a hivatkozott jogszabályhely szövege alapján a szakértői díj felszámítására nincs lehetőség. Érvelése szerint: mivel több, a Kongresszus által elfogadott jogszöveg kifejezetten megemlíti az ügyvédi munkadíj mellett a szakértő tanú díját, ezért a Kongresszus hallgatásából az következik, hogy adott esetben csak az ügyvédi munkadíjat lehet felszámítani. Ha tehát a Kongresszus explicit módon csak az "észszerű ügyvédi munkadíjat" anélkül említi, hogy ehhez hozzátenné a szakértői díjat, e jogalkotói megnyilatkozás az utóbbi kizárását jelenti.
Marmor szerint a jogalkotó hallgatásából nem ezt a pragmatikai következtetést lehet levonni. A helyes következtetésnek valóban abból a releváns kontextusból kell kiindulni, hogy más jogszabályhelyek kifejezetten megemlítik a "szakértő díját". Nincs azonban annak észszerű indoka, hogy a fél által hivatkozott jogszabályhely és a "szakértői díjat" megemlítő jogszabályhelyek között különbséget tegyünk. Inkább azt kell feltételezni, hogy a jogalkotó e megnyilatkozásában elmulasztotta explicit módon megemlíteni a "szakértői díjat". Marmor szerint mindennek a szöveg pragmatikai feldúsítása lehet az alapja, ami azon alapul, hogy "az összes releváns kontextust ismerve mire következtet az észszerűen gondolkodó hallgató". Adott esetben tehát nincs ellentmondás abban, hogy az észszerűség alapján a következőt feltételezzük: ha K körülmények mellett valaki X-et említ, de ugyanezen körülmények mellett ezt nem teszi meg, akkor utóbbi esetben is oda kell érteni az X-et (Marmor 2016: 30).
Az eseti döntés alapján a Kongresszus igen hamar módosítást fűzött a jogszabály szövegéhez, és a jogszöveget kiegészítette a "szakértői díj" fordulattal (Marmor 2016: 30). A jogszövegbe beleértett kommunikatív tartalom tehát a jogalkotó által utóbb explicit módon is kimondásra került, igazolva ezzel, hogy a kisebbségi vélemény indokoltan feltételezett a hiányos jogszöveg helyére ilyen kommunikatív tartalmat.
Az Alkotmánybíróság 29/2021. (XI. 10.) AB határozatában (a továbbiakban: AB határozat) a jogértelmezési polémia szintén egy joghézagból adódott. A baleset idején a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 75/A. §-a - átmenetileg - nem tartalmazott explicit utaló szabályt a vadászható állat és a személygépkocsi ütközése esetén alkalmazandó anyagi jogi szabályokra. A bíróságok ennek ellenére a jogvitát a Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályai alapján, felróhatósági alapon döntötték el. A másodfokú bíróság e joghézagot "törvényszerkesztési következetlenségnek" tekintette.
Az AB határozat a jogerős ítéletet megsemmisítette. Megállapította, hogy a bíróságok a hatályos jog félretételével, önkényes, contra legem jogértelmezéssel utasították el a kereseti kérelmet. Az AB határozat kiemelte: a joghézagos időszakban hatályos Vtv. 75/A. §-a csak a Ptk. 6:563. § (1) és (2) bekezdéseire utalt, amely a vadásztársaságok számára objektív felelősségi formát állapít meg. Mivel "[a] jogalkotó a vadászatra jogosultra telepítette a kárt",[9] ez kimentést nem tűrő felelősségi formát jelent, ezért a bíróságok nem dönthettek volna felróhatósági alapon. Az AB tehát a jogalkotó hallgatását úgy értékelte, hogy a "2014. március 15-e és 2015. május 5-e között a korábbiakhoz képest »eltérően rendelkezett«, ezért a bíróságoknak ebből kellett volna kiindulni."
Ha a joghézagos időszakhoz pragmatikai alapon közelítünk, más következtetésre juthatunk. E joghézagos időszak ugyanis ahhoz a szituációhoz hasonlított, amelyben a kommunikáció korábbi szakaszában elfogadott
- 4/5 -
evidenciákat semmilyen explicit nyelvi cselekvés nem írta felül. A jogalkotó részéről feltételezett észszerű nyelvi cselekvés elvárhatóan az lett volna, ha kifejezetten megtiltja a felróhatósági szabályok alkalmazását. A korábbi evidenciát (miszerint a korábbi utaló szabály értelmében alkalmazhatók a felróhatósági szabályok) a jogalkotó hallgatása azonban nem törölte, legfeljebb elbizonytalanította. Ilyen esetben az értelmezésnek az észszerű hallgató (reasonable hearer) pragmatikai következtetéseire kell támaszkodnia, aminek az összes releváns kontextusból kell kiindulnia. Az ügyben három lényeges kontextuális elem merült fel.
1. Az utaló szabály megléte a legkorábbi időszakban sem volt feltétele a veszélyes üzemi felelősségről szóló szabályok alkalmazásának. A jogszabályokra épülő bírói gyakorlat fél évszázadon keresztül felróhatósági alapon döntött a hasonló esetekben,[10] és ez akkor is irányadó volt, amikor a Vtv.-t megelőző, erdőkről és vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. tv. egyáltalán nem utalt az r.Ptk rendelkezéseinek alkalmazásra. Ez mégsem zárta ki, hogy a bírói jogértelmezés akkor alkalmazhatónak lássa a vad és személygépkocsi találkozására vonatkozó felróhatósági szabályokat. Nem volt tehát olyan észszerű indok, hogy a felróhatósági szabályok alkalmazását egy utaló szabályhoz kellene kötni.
2. A kommentárirodalom következetesen egyetértett abban, hogy a vadászható állatok által okozott kár normái a klasszikus polgári jog szabályai közé tartoznak, így a vad és a személygépkocsi ütközésére a Ptk. veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályai alkalmazhatók (Lábady 2014: 2311; Orosz 2014: 322). A joghézagos időszakban nem volt azonban olyan explicit szabály, ami ezt a dogmatikai alapvetést felülírta volna.
3. A jogszabályváltozás okozta helyzetben utóbb a jogalkotó a korábbi evidenciát nemhogy törölte, de egy utólagos jogszövegezési aktussal azt kifejezetten megerősítette. A 2015. május 5-től hatályos Vtv. 75/A. § (2) bekezdésének szövege ugyanis már kifejezetten úgy rendelkezett, hogy a vadászható állat által okozott kárért való felelősség és a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség találkozása esetén a Polgári Törvénykönyvnek a veszélyes üzemek találkozására vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
A Kúria Polgári Kollégiuma 1/2021. (VII. 12.) PK véleményének 5. pontja is a fentiekhez hasonló nyelvi szemléletet hordoz, mert a Kúria ez esetben is a jogszabály puszta nyelvi tartalma alapján döntött. A PK vélemény a Pp. 409. § (3) bekezdésének "Kúria közzétett határozata" fordulatát értelmezte. Az értelmezési dilemma az volt, hogy a közzétett felsőbírósági eseti döntésektől való eltérést sérelmező felülvizsgálati kérelmeket kizárólag a Kúria által hozott határozatok körében lehet-e megengedni vagy a Legfelsőbb Bíróság által közzétett határozatok esetében is. Ehhez a "Kúria" szó jelentését kellett meghatározni. A PK vélemény a "Kúria" kifejezés egyszerű, nyelvtani jelentését vette alapul, és felülvizsgálatból a Legfelsőbb Bíróság határozatait kizárta.[11] Ennek érvrendszerét a PK vélemény ugyan nem fejtette ki, de az az előzményi kúriai határozatokból kiolvasható (Tahin 2021: 67-68). Az indok lényegében az volt, hogy a Kúriát csak a 2012. január 1-én kihirdetett Alaptörvény nevesítette, ezért a felülvizsgálat során csak az ezt követően közzétett határozatoktól való eltérést lehet sérelmezni, a Legfelsőbb Bíróság által hozott eseti döntésektől való eltérést nem.
E nyelvtani jogértelmezés azonban csak az egyik lehetséges olvasata a jogszövegnek. Önmagában az, hogy a jogalkotó a "Kúria" kifejezést használta, egyáltalán nem zárja ki, hogy ne tartozna ide a Legfelsőbb Bíróság is. A Bszi. 188. § (1) bekezdése szerint ugyanis "[a] Legfelsőbb Bíróság [...] jogutódja az ítélkezési tevékenység tekintetében a Kúria". E rendelkezés illeszkedik abba a köztudomású kontextusba is, amely szerint a Legfelsőbb Bíróság voltaképpen azonos a Kúriával, pusztán névváltoztatásról van szó. Ezt a nyilvánvaló azonosságot a jogszabály nem zárta ki annak ellenére, hogy evidencia volt, hogy a Kúria alatt a Legfelsőbb Bíróságot is érteni kell. A "Kúria" szó nyelvtani tartalmából tehát nem szükségképpen kellett kizárni a Legfelsőbb Bíróságot.
A PK vélemény jogértelmezése mögött valójában a hazai jogelméletben is gyakran használatos expressio unius est exclusio alterius elve húzódik meg. Eszerint, ha a jogalkotó a jogszövegben "A"-t valamely terminussal jelöli, ez egyúttal kizárja, hogy e terminus "B"-t is jelentse. A Kúria értelmezési logikája is ezt követi: a "Kúria" szó jogalkotó általi használata kizárja, hogy a Pp. 409. § (3) bekezdése alá esnek a Legfelsőbb Bíróság eseti döntései is.
Ha azonban azt feltételezzük, hogy a jogalkotó nyelvi cselekvése minden esetben a kommunikatív célok elérését szolgálja, a PK véleménnyel ellentétes következtetésre kell jutnunk. A Pp. 409. § (3) bekezdéséhez fűzött törvényjavaslat indokolása az alábbi jogalkotói célt rögzítette:
"A jogállam fogalmi eleme a jogbiztonság, amely kiszámítható és koherens joggyakorlatot is feltételez. A Kúria az Alaptörvény 25. cikkében meghatározottak szerint biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét. A széttartó, kiszámíthatatlan joggyakorlat sérti a jogbiztonságot és a peres felek tisztességes eljáráshoz való jogát. Ezért szükséges eljárásjogi eszközökkel biztosítani annak lehetőségét, hogy e feladatának a Kúria eleget tudjon tenni, és valóban következetes gyakorlatot alakíthasson ki. Biztosítani kell a peres feleknek annak lehetőségét, hogy ha a jogerős döntés jogkérdésben eltér a Kúria közzétett
- 5/6 -
határozatától, azt a Kúria elé tudják vinni, ezért számukra az ilyen esetekre jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani."[12]
A Pp. 409. § (3) bekezdése szerinti felülvizsgálati ok törvénybe iktatása a Kúria jogegységesítő szerepének erősítésén túl a felek tisztességes eljáráshoz való alapjogának és a jogbiztonság alkotmányos értékének támogatására irányult. Ha ebből a jogalkotói célból indulunk ki, a Grice által leírt "Légy releváns!" maxima alapján arra a feltételezésre is lehetett volna jutni, hogy a jogalkotó a "Kúria" szó használatával a felülvizsgálattal érinthető eseti döntések köréből nem kívánta kizárni a Legfelsőbb Bíróság közzétett határozatait. Ezért a jogszöveg pragmatikai feldúsítása - másként szólva: a jogszöveg kommunikatív tartalmának feltárása - azt eredményezte volna, hogy a PK vélemény által felállított időbeli cezúrát ne vegyük figyelembe. A jogszöveg pragmatikai feldúsításával a fenti jogalkotói cél alkotmányos értéktartalma jobban érvényesült volna, és a 2012. január 1-je előtti eseti határozatoktól való eltérést sérelmező felülvizsgálati kérelem visszautasításával a felet sem korlátoznánk indokolatlanul az alapjoga érvényesítésében.
A fenti AB határozat egyik alapérve az volt, hogy "A »törvényszerkesztési következetlenségre« történő hivatkozás nem jogi indok."[13] A tanulmányomban azt kívántam igazolni, hogy előfordulhat, hogy a jogalkotó a kommunikatív szándékának kifejtése során hibázott. Az ilyesfajta törvényszerkesztési következetlenség azonban a jognak csak felszíni hiányossága, amely pragmatikai következtetéseinkkel orvosolható. Ezért amellett kívántam érvelni, hogy a pragmatikai következtetéseink - szemben az AB határozat érvelésével - jogi indokként szerepelhetnek a bírói érvelésben. A jogszövegek kommunikatív tartalmáról szóló megfontolások arra tanítanak minket, hogy a jogalkotó nem mindig kommunikál sikeresen. Ilyenkor a jog helyes tartalmának felismerése a pragmatikai kompetenciáink működtetésén múlik, és a jogalkotó nyelvi mulasztása korrigálható azzal, hogy a bíróság a mulasztás helyére észszerű nyelvi cselekvést feltételez.
Fontos hangsúlyozni, hogy a bíróságok alkotmányos alapjoga az önálló jogértelmezés. Az Alkotmánybíróság több határozatában is kiemelte, hogy a "[f]olyamatos és rendszerképző törvényértelmezés és jogalkalmazás" biztosíthatja a másik két hatalmi ágtól való függetlenséget.[14] A jog kommunikatív tartalmának feltárása, a jogszöveg lehetséges pragmatikai feldúsítása tehát a bíróságok kezébe adott lehetőség. A bíróság dönti el, hogy a jog tartalmának kidolgozásakor e társas interakcióban részt vesz vagy nem, és ezzel a jogszöveg nyelvi tartalmát miként dúsítja fel. Izabela Skoczeń szerint a bíróságok a jogi kommunikációban érvényesülő pragmatikai feldúsítás körében széles körű eszközöket kapnak (Skoczeń 2019: 31-32). Lehetőségük van arra, bízva a bíróságok pragmatikai érzékében, hogy ilyenkor a közjót érvényesítsék. Az Alaptörvény 28. cikke erre ösztönzi a bíróságokat, még ha ez az értelmezői attitűd szokatlan is a hagyományos értelmezési gyakorlatainkhoz képest. A 28. cikk "közjó" fordulata alkalmazásának nincs kialakult hazai gyakorlata, de a jogszövegek kommunikatív tartalmi feltárásának lehetősége egy adalék lehet, hogy e fogalmat tartalommal töltsük ki.
Tény, hogy a kommunikatív tartalmakat vizsgáló jogértelmezés elszakadhat a jogszövegtől, ezért látszólagosan veszélyeztetheti a jog kiszámíthatóságát. Meggyőződésem azonban, hogy az egyoldalúan szöveghű jogértelmezés nagyobb veszélyt jelent a jog épségére, mint a kommunikatív tartalmakat feltáró bírói jogértelmezés. A szöveghűség sokszor szülhet vitatható döntést, miként az a fenti döntésben is megtörtént. Gondoljuk csak el, mi történt volna, ha az Alkotmánybíróság jogértelmezése azonnal "jogkövetésre" talál. A vadásztársaságoktól elvárható lett volna, hogy "[...] az országot kisebb-nagyobb zárt állatkertté tegyék, mert a vadásztársaságoknak minden közutat vadvédelmi kerítéssel [...]" kellett volna ellátniuk.[15] Sőt az átmeneti, joghézagos időszakra eső káreseményekben hozott döntések tökéletesen ellentétesek lennének a korábbi és későbbi jogi környezetben hozott bírói döntésekkel. Ez inkább sérti a jogbiztonságot, ami azonban abból adódott, hogy egy jogszövegezési hiba átmenetileg kiszámíthatatlanná tette a jogot.
A kommunikatív jogszemlélet nem jelenti a bíróságok önkényes jogértelmezését, mert a jogalkotói kontroll lehetősége így sem tűnik el. A jogalkotó a kommunikatív folyamat során a jogszöveg pragmatikai feldúsítását később felülírhatja vagy éppen megerősítheti. A jogszöveg kommunikatív tartalmának feltárása és a jogalkotó nyelvi cselekvése között tehát egyfajta dialektikus viszony áll fenn. Ezt a dinamikus folyamatot írta le egy nemrégiben közzétett eseti döntés. A Kúria a BH 2022.228. számú eseti döntésében így foglalt állást: "[a] Kúria jogszabályértelmező tevékenysége az Alaptörvényből fakadó, a jogalkalmazás egységének biztosítására irányuló alkotmányos kötelezettségéből eredő tevékenység, melyet, mint a legfőbb bírói fórum, a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos cél szolgálatában végez. Amennyiben a Kúria jogértelmezése a jogalkotó meglátása szerint nem egyezik az általa jogszabállyal elérni kívánt céllal, úgy alkotmányos felhatalmazáson alapuló joga, hogy a jogszabályi rendelkezést megváltoztassa."[16]
- 6/7 -
Allott, Nicholas - Shaer, Benjamin (2017) Legal Speech and the Element os Adjudication. In: Brian G. Slocum (szerk.) The Nature of Legal Interpretation. What Jurist Can Learn about Legal Interpretation from Luinguistics an Philosophy? Chicago and London: The University of Chicago Press. 191-218.
Capone, Alessandro (2017) The Role of Pragmatics in (Re)Constructing the Rational Law-Maker. In: Alessandro Capone - Francesca Poggi (szerk.) Pragmatics and Law. Switzerland: Springer 141-157.
Goodrich, Peter (1987) Legal Discourse. Studies in Linguistics, Rhetoric and legal Analysis. New York: St. Martins Press.
Grice, H. Paul (1997) A társalgás logikája. In: Pléh Csaba, Síklai István, Terestyéni Tamás (szerk.) Nyelv-kommunikáció-cselekvés. Budapest: Osiris Kiadó. 213-228.
Hutton, Chris (2009) Language, meaning and the law. Edingurgh, University Press.
Hans Kelsen (1988) Tiszta Jogtan. Budapest.
Kenesei István (2003) Jogi szemantika: problémafelvetés és kutatási program. Világosság 44. évf. 11. sz. 63-70.
Lábady Tamás (2014) Felelősség a szerződésen kívül okozott kárért. In: (szerk.) Vékás Lajos - Gárdos Péter Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Budapest: Wolters Kluwer
Lenkovics Barnabás (2009) Alkotmányozás és kodifikálás. Jog, Állam, Politika 1. évf. 1. sz. 7-24.
Marmor, Andrei (2014) The Language of Law, Oxford: Oxford Press.
Marmor, Andrei (2016) Defeasibility and Pragmatic Indeterminacy in Law In: Alessandro Capone-Francesca Poggi (szerk.) Pragmatics and Law. Philosophical Perspectives Switzerland: Springer 15-33.
Orosz Árpád (2014) Felelősség az állatok károkozásáért. In: Osztovits András (szerk.) A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet. Budapest: Opten.
Solan, Laurence M. - Tiersma, Peter M. (szerk.) (2005) Speaking of Crime. The Language of Criminal Justice. Chicago: The University of Chicago Press.
Skoczeń, Izabela (2019) Implicatures within Legal Language. Springer: Switzerland.
Slocum, Brian G. (2015) Ordinary Meaning. A Theory of the Most Fundamental Principle of Legal Interpretation. Chicago: The University of Chicago.
Slocum, Brian G. (2017) The Nature of Legal Interpretation. What Jurist Can Learn about Legal Interpretation from Luinguistics and Philosophy? Chicago: The University of Chicago Press.
Szigeti Krisztina (2018) A bírói jogértelmezés és a hetedik Alaptörvény-módosítás. Eljárásjogi Szemle 3. évf. 4. sz. 9-17.
Tahin Szabolcs (2021) A Kúria Jogegységi Panasz Tanácsának jogegységi panaszt visszautasító ötödik határozatáról. A jogszabályok kontextus nélküli olvasatáról. Jogesetek Magyarázata 12. évf. 2-3. sz. 63-69.
Tahin Szabolcs (2022) Az Alkotmánybíróság határozata a Budapest Környéki Törvényszék és a Váci Járásbíróság vad és személygépkocsi összeütközése tárgyában hozott ítéleteiről. A bírói jogértelmezés védelmében. Jogesetek Magyarázata 13. évf. 1. sz. 17-27.
Tiersma, Peter M. (2011) A Message in a Bottle: Text, Autonomy and Statutory Interpretation. Tulane Law Review 76. évf. 2. sz. 431-482.
Wittgenstein, Ludwig (1963) Logikai-filozófiai értekezés. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Wittgenstein, Ludwig (1993) Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.).
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény. (Ptk.).
A vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.)
Alkotmánybíróság 29/2021. (XI. 10.) AB határozat.
Kúria Hkf.I.112/2022/4. (közzétéve: BH 2022.228.).
A Kúria Polgári Kollégiumának 1/2021. (VII. 12.) PK véleménye.
U.S. Supreme Court, West Virginia University Hospitals v. Casey. ■
JEGYZETEK
[1] Az eredeti angol szövegben a kérdés így szól: "Does the trunk open?"
[2] Néhány példa a kéziszótárra hivatkozó határozatokból: BH 2007.105. eseti döntés a "cím" jelentéséről, EBD 2016.B.5. a "falfirka" jelentéséről, a Fővárosi Törvényszék 41.Pf.638.870/2011/3. eseti döntése a "jegyesség" fogalmáról, Legfelsőbb Bíróság Bf.IV.6863/1995/3. a "bordélyház" fogalmáról.
[3] Ezt az elgondolást jól szemlélteti az Alkotmánybíróság 2/2016. (II. 8.) AB határozatának indokolása, amely így szól: "[e]zen túlmenően a KJE nyelvi kereteket figyelmen kívül hagyó normaértelmezése az egységes joggyakorlat biztosítása helyett ahhoz vezetett, hogy a jogértelmezés »eloldódott« az értelmezett jogszabálytól, és a törvényhozás talajára tévedve sérti az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésében deklarált és az Alaptörvény államszervezetre vonatkozó rendelkezéseiben testet öltő hatalommegosztás elvét."
[4] E pragmatikai következtetésre vegyük a következő nyelvi megnyilatkozást: "John és Mary tavaly nyáron Párizsba mentek". Ha a beszélőről észszerű nyelvi cselekvést feltételezünk, arra következtetünk, hogy azt közli velünk, hogy John és Mary együtt mentek Párizsba. Ha mégsem így lenne, a beszélő nem lenne elég informatív, ha ugyanis tudja, hogy John és Mary külön mentek Párizsba, ezt az információt bizonyosan közölné. E tartalom anélkül épül be a megnyilatkozás kommunikatív tartalmába, hogy ezt a beszélő explicit nyelvi formába öntötte volna (Grice 1997: 217).
[5] A szöveget saját fordításomban közlöm.
[6] Ennek szemléltetésére képzeljük el az alábbi beszédszituációt. A egy kocsi mellett áll, B megáll mellette, majd a következő párbeszédet folytatják. A: "Kifogyott a benzinem", B: "A sarkon van egy benzinkút." Ekkor B az utóbbi mondatával nem csupán a benzinkút közeli ottlétét közli, hanem a megnyilatkozásával azt is implikálja, hogy a benzinkút nyitva is van (Grice 1997: 221). Ezt az implikatúrát azonban a megnyilatkozás címzettje, A hozza létre az alapján, hogy észszerű nyelvi cselekvést feltételez B részéről. A azt feltételezi, hogy a beszélő azért nem teszi explicitté a benzinkút nyitvatartására vonatkozó információkat, mert az tudomása szerint nyitva van. Erről az implikált tartalomról azonban később kiderülhet, hogy azt A nem kívánta implikálni, pusztán elmulasztotta közölni az ezzel kapcsolatos ismereteit. Egy implikált tartalomról tehát utóbb derülhet ki, hogy arra a beszélő szándéka eredetileg nem terjedt ki, ehhez azonban az implikáció törlésére van szükség. Hozzátenné valahogy így, hogy "A benzinkút lehet, hogy nincs nyitva.", vagy kifejezetten törölné az implikatúrát azzal, hogy hozzátenné: "A benzinkút zárva van." Ezzel a kommunikatív tartalomba beépülő implikált tartalom azonnal elillanna.
[7] Lásd erről: (Lenkovics 2009: 15.) "Előadásaimban gyakran hasonlítom a jogrendszert egy piramishoz. [...] Márpedig egy csúcsára állított piramis igencsak borulékony." Ugyancsak: "A polgári bíráskodás és az alkotmányos alapjogvédelmi szemlélet még nincs szinkronban." Lenkovics Barnabással, az állampolgári jogok országgyűlési biztosával Somody Bernadette beszélget. Fundamentum 2004/2. 48.
[8] 2/2016. (II. 8.) AB határozat, Indoklás [46], [58], ABH 2016, 26, 43, 46.; 29/2021. (XI. 10.) AB határozat Indoklás [39], ABH 2021, 1079, 1092-1093.
[9] AB határozat Indokolás [25].
[10] Az első ilyen tárgyú felsőbírósági döntés a Legfelsőbb Bíróság BH 1973.236. számú döntése volt. In: PJD 1973-1975, VI. kötet, Budapest: Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó 1977, 352-356.
[11] A PK 5. pontja szerint: "[a] Kúria a közzétett határozatától jogkérdésben eltérő jogerős ítélet miatt a felülvizsgálatot akkor engedélyezi, ha a jogerős ítélet a Kúria által meghozott, a BHGY-ben 2012. január 1-je után közzétett eseti határozatban kifejtettektől eltérő jogértelmezésen alapul".
[12] Az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény (Módtv.). Módtv.-Indokolás, Részletes indokolás a 185-193. §-hoz.
[13] AB határozat, Indokolás [33], [41]
[14] 42/2005. (XI. 14.) AB határozat III. 2.3. pontja, 38/1993 (VI. 11.) AB határozat.
[15] AB határozat, Indokolás [6].
[16] Kúria Hkf.I.112/2022/4. Indokolás [32].
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Zalaegerszegi Járásbíróság, doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Doktori Iskola.
Visszaugrás
