Az Európai Közösségek Bírósága (Bíróság) az EK-szerződés 234. cikke alá tartozó előzetes döntéshozatali eljárás keretében 2005. június 2-án ítéletet (Ítélet) hozott,[1] mely a "Határok Nélküli Televíziózásról" szóló uniós irányelvnek (TVWF irányelv) televíziós műsorszolgáltatás fogalmát értelmezte. Az eset azért érdemel figyelmet, mivel Európában az audiovizuális ágazat egy átalakulási periódusban van, mondhatni az analóg és digitális műsorszórás határán áll. Ennek az időszaknak a fő jellemzője az, hogy a műsorszolgáltatásra vonatkozó szabályozás még az analóg audiovizuális környezethez és gondolkodásmódhoz kötődik, ezzel párhuzamosan a digitális alkalmazások, megoldások már jelentős mértékben elterjedtek. A digitális technológia által kínált új audiovizuális szolgáltatások tehát egyre nehezebben kezelhetők, foghatók meg a hagyományos médiaszabályozási terminológiákkal, ami egyben azt is jelenti, hogy egyszerre bírnak egyrészt a műsorszolgáltatások, másrészt az információs társadalmi szolgáltatások jellemzőivel. Az Ítélet is ezen a határmezsgyén mozog mindvégig.
Az Ítéletben foglalt tényállás szerint a Mediakabel cég 1999 óta nyújtja a Mr. Zap nevű előfizetéses szolgáltatását, harmadik felek által üzemeltetett műsorterjesztő rendszeren keresztül. A szolgáltatást, amelyet a Commissariaat voor de Media (CM) a médiatörvény alapján engedélyezett, havi előfizetési díj ellenében, egy dekóder és egy smart-kártya segítségével olyan televíziós műsorok vételét teszi lehetővé, amelyek kiegészítik a hálózati szolgáltató által terjesztett műsorkínálatot. Másrészről a Mediakabel a Mr. Zap szolgáltatás előfizetői részére az ún. Filmtime szolgáltatás keretében díj ellenében történő hozzáférési (PPV) szolgáltatást biztosít további műsorokhoz. Amennyiben tehát a Mr. Zap szolgáltatás előfizetője filmet kíván rendelni a Filmtime katalógusból, akkor ezt külön, távirányítója vagy telefonja segítségével tudja megtenni. Miután egy személyes kóddal azonosította magát, és kiegyenlítette a szolgáltatás ellenértékét, kap egy személyes kulcsot, amely lehetővé teszi számára, hogy a televízió képernyőjén vagy a műsorfüzetben megjelölt időpontokban a kínált havi 60 film közül megnézzen egy vagy több filmet. A CM arról tájékoztatta a Mediakabel-t, hogy a Filmtime szolgáltatást a Médiatörvény 1. cikke szerinti speciális műsorszolgáltatásnak tekinti, amely engedélyköteles. A Mediakabel CM-hez benyújtott beadványában ugyanakkor úgy nyilatkozott, hogy a szóban forgó szolgáltatás szerinte az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások körébe tartozik. A CM ennek ellenére speciális televíziós műsorszolgáltatásként regisztrálta a vitatott szolgáltatást, az erről szóló határozatot a Mediakabel megtámadta. Az ügy egészen a Raad van State-ig,[2] (RS) a holland legfelsőbb közigazgatási bíróságig jutott, mely végül előzetes döntést kérve a Bírósághoz fordult.
Az Ítélet tartalmát nagyon lényegre törően foglalja össze a Bíróság által kiadott sajtóközlemény: a TVWF irányelvben foglalt televíziós műsorszolgáltatásnak kell tekinteni azokat a nem egyéni igény alapján nyújtott pay-per-view (PPV) típusú szolgáltatásokat, melyek nyilvános vételre szánt televíziós műsorszámok sugárzását (transmitting) foglalják magukban.[3] Mielőtt az Ítéletet végigtekintenénk, elsőként érdemes azt tisztáznunk, hogy mit is értünk PPV szolgáltatás alatt.[4]
A PPV szolgáltatás elnevezés tulajdonképpen a nem ingyenesen nyújtott (fizetős) televíziós szolgáltatások egy csoportját jelenti, mely eltér a hagyományos előfizetéses prémiumcsatornáktól (pl. HBO). A hagyományos PPV szolgáltatásnak továbbfejlesztett változatainak tekinthetjük a near video on demand (majdnem igény szerinti videózás - NVOD), a video on demand (VOD) és az ún. subscription VOD (előfizetéses VOD - SVOD) szolgáltatásokat. Eredetileg a PPV egy kábelen és közvetlen (direct) műholdas műsorszórás útján egy fix műsorhoz vagy eseményhez való hozzáférést jelent szabott áron, megrendelés ellenében. A kínálatból történő rendelés telefonon vagy távirányító útján történik. A választékban szereplő különböző műsorokat, eseményeket a szolgáltató különböző csatornákon kínálja fizetség ellenében, egymástól eltérő időpontokban. A nézőnek tehát ki kell várnia a kiválasztott adás időpontját. Az NVOD annyit fejleszt ezen a rendszeren, hogy a szolgáltató ugyanazt a műsort különböző csatornákon egymástól eltérő időpontokban teszi közzé, rugalmasabbá téve a fogyasztói hozzáférést a tartalomhoz. Kétségtelen, hogy a VOD (igény szerinti videózás) áll a legközelebb a klasszikus videó kölcsönzéshez és videózáshoz, ebben az esetben a szolgáltató lényegében a műsorszerkesztést a fogyasztó kezébe adja át, hiszen a néző adott kínálatból távirányítója segítségével tetszés szerinti időpontban kiválaszthatja és tekintheti meg az adott műsort. A műsorhoz további szolgáltatások is kapcsolódnak, mint a műsor megállítása és oda- visszatekerése. Tetszés szerinti időpont alatt két számlázási formát értünk: az egyik esetben egy adott műsor megtekintéséért fizet a fogyasztó, melyet a fizetést követően egy meghatározott időkereten belül tud megnézni (12-24 órán belül.) A másik esetben pedig egy havi díjért a néző több filmhez, filmkínálathoz jut hozzá, melyből tetszőlegesen választhat, ezt nevezik SVOD-nek.
- 175/176 -
A Bíróság eljárásában három irányelv rendelkezéseit hívta segítségül az RS által feltett, a közösségi médiaszabályozás tárgyát érintő kérdés megoldásához. Az ügyet előterjesztő RS ugyanis úgy érvelt, hogy a vita tárgyát képező "Filmtime szolgáltatás egyszerre viseli magán egy információs társadalommal összefüggő szolgáltatás, [...] valamint egy televíziós műsorszolgáltatás jellemzőit."
A Bíróság által összevetett és elemezett jogszabályok egyrészt a már említett TVWF, másrészt az Elektronikus kereskedelemről szóló,[5] harmadrészt az ITSZ[6] irányelv voltak. A Bíróság egyik lényeges megállapítása az említett irányelvek egymáshoz való viszonyára vonatkozott. Megállapította ugyanis, hogy a TVWF irányelv tárgyi hatályának tisztázása szempontjából nincs jelentősége az ITSZ irányelvnek. Itt a Bíróság az utóbbi irányelv azon rendelkezéseire utalt, amelyek az információs társadalmi szolgáltatások részletes meghatározását, valamint a definíció egyes elemeinek magyarázatát tartalmazzák, illetve példákat arra, hogy mi nem tartozik jellegénél fogva ebbe a körbe.[7] A Bíróság másként fogalmazva azt állapította meg, hogy utóbbi magyarázatok tulajdonképpen az információs társadalmi szolgáltatásoktól más szolgáltatások elhatárolását segítik elő. Ugyanakkor az ITSZ irányelv meghatározásai csak erre az irányelvre vonatkozóan értelmezhetők és alkalmazhatók, hiába találhatók utalások bennük a TVWF irányelvre: "a televíziós műsorszolgáltatás fogalmának alkalmazási körére nem lehet az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás fogalmából a contrario következtetni."[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
