"Aki ombudsmanként akar szerepet vállalni, annak el kell tűrnie, hogy a politikai motiváció alkalmanként teljesen félretolja (...) a jogi szakértelmet és ezzel akár megkérdőjelezheti az emberi jogok intézményes védelmét is" - rögzíti a szerző azt a sokak által elfogadott súlyos tételt, amely dilemmaként áthatja jelenkorunkat, de beárnyékolja az elmúlt évtizedekben a jog és politika viszonyát. Az igazságosságnak meg nem felelő közhatalmi döntés ugyanis valójában a norma lényegével való visszaélés, s így csak látszólag kifejeződése a jognak.[1] A probléma gyökerei mélyre nyúlnak vissza. Kiindulópont, hogy Michel Villey szerint a modern jogi (és jogalkotói) gondolkodást a jognak szellemi termékként és kizárólag az emberi szellem termékeként való szemlélete jellemzi, és ez az ún. pozitivista szemlélet a jogot szabályösszességként határozza meg.[2] Mindegy, hogy a jogszabály az emberi értelem, vagy az akarat terméke, a lényeg, hogy a jogot igazítják valamihez logikai úton. Ennek a folyamatnak egyik célja Villey szerint a jogtudomány egészének matematikai mintára történő újrafogalmazása.
A rendszer lényege, hogy a jogot a társadalmi szerződésben felhatalmazott törvényhozó önkényes akarat hozza létre és így ez a fajta szellemiség a jogszabályok termelését a tényhatalmak, az erőszak, a "történelem folyása" kényére-kedvére hagyják.[3] Megjegyzendő, hogy ezen gondolatrendszer alternatívája a klasszikusnak nevezett jogfelfogás, amely számára a jog nem más, mint az, ami igazságos - id quod justum est. Villey szerint a preklasszikus korban a jog csak ugródeszkaként szolgált ahhoz, hogy elérkezhessenek a tulajdonképpeni joghoz, a dikaionhoz (äßeáéd'í).[4] A jog maga egy folyamat eredménye volt és az alkalmazásban teljesedett ki, szemben a pozitív joggal, amely egy befejezett és immár önmagában is megálló dolog, ezáltal prokrusztészi ágyba kényszerítve mindazt, amit a természetjogi gondolkodás[5] a jog immanens részének tekint. Mint ahogyan azt Varga Csaba rögzíti, létének nem feltétele, csupán véletlenszerű kísérője, ha majdan esetleg alkalmazására kerül sor.[6]
Visszatérve jelenkorunk ellentmondásaira a jog és politika viszonyából fakadóan néhány további konfliktus kibontakozásának lehetünk szemtanúi, így az állam és az állampolgár, az ember, továbbá az állam és a gazdaság, a pénzügyi szektor, valamint a statikus állam és a dinamikus politika (lásd: I.2. fejezet) konfrontativ viszonyrendszere. A könyv maga is rámutat arra, hogy a polgárok által benyújtott gazdasági, szociális és pénzügyi jellegű panaszok talán kapcsolatba hozhatók a hazánkat is nagymértékben sújtó pénzügyi-gazdasági válsággal. A szerző véleménye azonban határozott e kérdésben: a válság hatásait nem az ombudsman, hanem az állam és a civil társadalom által működtetett mechanizmusok - a szociális segély, az oktatás és képzés, a gyermekvédelem, etc. - révén lehet enyhíteni. Az erre vonatkozó receptek között az auktor központi helyre érthetően a pénzt helyezi, azonban ne feledjük, hogy maga a válság kialakulásának előzményei nem feltétlenül csupán financiális jellegű, pragmatikus és túlzottan materialista gazdasági gyökerekre vezethetők vissza.
Nézetem szerint e körben feltétlenül említést kell tennünk a gazdaságival parallel létező, sőt azt erősítő erkölcsi válságról, ami nemcsak hazánkat, de az egész világot, ezen belül a recesszió kialakulásában úttőrű szerepet játszó Egyesült Államok belső gazdasági és társadalmi folyamatait is átszövi. Sándor István szerint[7] ugyanis
- 69/70 -
nem kerülhető el a jog és az erkölcs eltávolodásának,[8] és a pozitivista -alapvető értékeket tagadó - jogtudományon nevelkedett jogászok[9] szerepének vizsgálata a gazdasági világválság, a recesszió kialakulásának elemzése kapcsán. Sándor István leszögezi, hogy alapvető kihívás a jogászok számára megkeresni és rögzíteni az érték és a jog viszonyát, illetve megvizsgálni azt, hogy a jog vajon tudja-e kezelni saját szintjén az érték fogalmát.
Mindenek előtt a globalizáció és a civil társadalom kapcsolatrendszerét boncolgatva az auktor rögzíti, hogy szerződések ratifikálása, nemzetközi szervezetekbe való belépések révén Magyarország 1989 és 2004 óta egyre inkább csatlakozik a jelentősebb globális és európai emberi jogi rezsimekhez. Mindezek a szerinte látványosan pozitív lépések a hazai emberi és polgári jogvédelem számára írott malasztok maradnak csupán, amíg hazánk nem csatlakozik az ezen rezsimek belső érvényesülését ellenőrző intézményekhez.[10]
A globalizáció (Sárközynél: turbókapitalizmus) terjedése és hazai térnyerése kapcsán elengedhetetlen néhány szót szólnunk államszervezetünk elmúlt évtizedekben bekövetkezett belső átalakulásáról. Ennek egyik lényeges eleme az államon belüli szervezeti-hatalmi átstrukturálódása. A XIX. század államában még nagyjából igaz volt a Montesquieu nevéhez fűződő elmélet[11] a hatalmi ágak megosztásáról és a három hatalmi ág [törvényhozás-végrehajtó hatalom (közigazgatás) - igazságszolgáltatás] egyensúlyáról. Sárközy Tamás szerint napjainkra az állam belső szerveződése jóval bonyolultabbá vált: egyfelől a három hatalmi ág átcsap egymásba, másfelől új belső hatalmak, ellensúlyok jelentkeznek - összefüggésben a külső priváthatalmak erősödő nyomásával. Ezen tendenciák eredményeként említi Sárközy, hogy a parlament a törvényhozás mellett igyekszik operatív államfunkciókat is átvenni, és ennek keretében állami szerveket maguk alá rendelni (például a közmédiumokat).
A nem prezidenciális, tehát az országgyűlés elsőbbségén alapuló rendszerben az államfő is szintén igyekszik a formális államfői funkciókon túl részt venni a kormányzásban. Mindezek mellett az államon belül mintegy új hatalmi ágakként sajátos ellenőrző szervek jelennek meg, mint az Alkotmánybíróság, illetve az Országgyűlési Biztosok intézménye.[12] Végül e körben említi Sárközy, hogy a központi államhatalom egyre jobban osztozni kényszerül a helyi államhatalommal, illetve a félállami-félprivát szervezetekkel, amely az állam további gyengüléséhez, közvetve a I.2. fejezetben taglalt politikai válsághoz, valamint a bürokratikus előírások számának növeléséhez vezetnek.[13]
A fentiek nyomán egyfajta természetes folyamatként vehetjük tudomásul a kötetben rögzített azon tételt, hogy gyengül az állam, és a folyamatosan erőre kapó civil szféra, illetve az NGO-szektor "megelőzheti" a kormányzatot és a piacot, kombinálhatja a tudáskészleteiket, ha rendelkezik megfelelő kreativitásával.
Ezek a kijelentések akár túlzottnak is tűnhetnének, azonban a szerző nem habozik állítását alátámasztani azzal a magyarázattal, hogy a jogrendi ("law and order") és a polgári jogi ("civil rights") szemléletmódok elkülönítésének lehetősége éppen az emberi jogi univerzalizmus-partikularizmusban ellentétpárban rejlik.
Szabó Máté kifejti, hogy ezen ellentét feloldását jelentheti a két szféra együttműködése, hiszen a bürokrata és a jogvédő egyaránt fontos az emberi jogok érvényesülésének folyamatában, kreatív konfliktusuk előrevivő dinamikát termel, szemben a hivatalok uralmának vagy a civil önigazgatásnak a szélsőségeivel, vagy más néven a polgári jogi radikalizmussal. Ez a fajta munkamegosztás, együttműködés természetesen nem korlátlan: a civil jogvédelem, az emberi jogok "őrkutyája" ("watchdog") nem helyettesítheti az állami szervek felügyelő és ellenőrző munkáját, mint a parlamenti bizottságok, az alkotmánybíróságok, az ombudsmanok, vagy az ügyészség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
