Az Egyesült Államokat 2001-ben ért tragikus következményekkel járó terrortámadás-sorozatot követően nemzetközi szinten egyértelműen megfogalmazásra került a politikai célkitűzés: kiszélesíteni a küzdelmet a terrorizmussal szemben. Számtalan jogi aktus, és tanulmány mutatja azt az elmúlt években kialakult törekvést, hogy a terrorizmus megértéséhez nem, mint egyszerű bűncselekményt kell azt kezelnünk, hanem mint egy olyan "szuper-deliktum"-ot, amelynek számtalan dimenziója, s az ellene irányuló harcnak számtalan olyan eleme van, amely karakterét tekintve hasonlóságot mutat a közönséges hadviseléssel.[1] "Szuper-deliktum" a terrorizmus továbbá annyiban is, amennyiben egyre szélesebb a kapcsolata egyéb bűncselekményekkel, mint például a pénzmosással, amely akár ok-okozati viszonyban is állhat a terrorizmus finanszírozása révén a közvetlen terrorcselekményekkel.[2] A terrorizmus markáns kriminológiai sajátossága azonban az is, hogy abban "különbözik a közönséges erőszakos bűncselekményektől, hogy nem közvetlen, tényleges áldozatai képezik a valódi célpontot, hanem azok, akik nem válnak ténylegesen áldozattá: azokat félemlíti meg, akik azonosulni tudnak a közvetlen áldozatokkal. Eltérően a háborútól, a terrorizmus kisszámú áldozattal nagyarányú közvetett és másodlagos viktimizációt eredményez".[3]
A terrorizmus ezen felismert jellemvonásai a hatóságok figyelmét a demokratikus államokban abba az irányba fordították, hogy igyekezzenek minden elérhető jogterületen szigorító intézkedéseket[4] bevezetni annak érdekében, hogy hatékonyan felvehető legyen a küzdelem a terrorista csoportok ellen, illetve, hogy azok minél gyorsabban kiszűrhetőek legyenek a társadalomból erősítendő ezzel a preventív törekvéseket. Valamennyi jogi lépés összetartó eleme a demokratikus államrend, valamint az egészséges gazdasági fejlődés védelme volt, hiszen teljesen egyértelmű, hogy "a terrorizmus a demokrácia legfőbb értékeit támadja",[5] ilyen formán nemcsak az intézményrendszer egészséges működését, de a nemzetközi biztonságot is képes komoly mértékben veszélyeztetni. Sért alapvető emberi jogokat, mellyel nemcsak növeli a társadalom veszély-érzetét, és csökkenti az általános biztonság-érzetet, hanem komoly terhet is jelent valamennyi állam számára. Ennek pedig nagyon gyakran egyenes következménye, hogy dogmatikailag át nem gondolt jogszabályi környezet kerül kialakításra mind nemzetközi, mind pedig - tekintettel a nemzetközi kötelezettség-vállalásokra - nemzeti szinten. A nemzetközi politikai nyomás, valamint a terroristák által keltett lépéskényszer a hazai büntetőjogi szabályozásra is kedvezőtlen hatással volt, melynek eredményeképpen olyan törvényi tényállás került elfogadásra, amely nem minden elemében követi következetesen a magyar büntető anyagi jogi hagyományokat, annál inkább azonban a Magyar Köztársaság jogharmonizációs kötelezettségét. A tanulmány célja azon anomáliák bemutatása, melyek a tényállás hatályba lépése óta - azaz 2003. évi III. törvénytől - mind a mai napig tetten érhetők a Btk. 261. §-ában.
Azzal a fenti megállapítással összefüggésben, mely szerint a terrorizmus elleni harc mutat hasonlóságot a közönséges hadviseléssel, többen is megfogalmazták annak szükségességét, hogy a büntetőjogi védelmet a terrorcselekmények elkövetőivel szemben "előrébb kellene hozni". Arndt Sinn szerint a modern bűnözés modernebb fellépést is kíván meg a jogalkotóktól, amely az ún. "ellenség-büntetőjog"[6] megte-
- 535/536 -
remtésében ölthetne testet. Az ellenség-büntetőjog lényege - a terrorizmusra vonatkoztatva - gyakorlatilag az, hogy a terroristák már létezésüknél fogva is komoly veszélyt jelentenek a társadalomra, ezért szükséges velük szemben a büntetendőség előbbre hozatala, azaz a védelmet nem pusztán az anyagi jog szabályai szerinti előkészületi magatartásokra kell kiterjeszteni, hanem azt megelőzően, lehetőség szerint a majdan elkövetésre kerülő cselekményekkel szemben is fel kell lépni, elkerülendő az előkészületi szakba "juttatást". Többek között ez a gondolat annak az alapvetően terrorellenes preventív biztonságpolitikának köszönhető, melynek lényege, hogy minél előbb azonosítani kell a terroristagyanús elemeket.[7] Egyfajta "gondolat-bűnözés"[8] elleni küzdelemről van tehát szó, melyben Sinn szükségesnek tartja, hogy a szankciórendszer illeszkedjen a hagyományos keretek közé. Az ellenségbüntetőjog - természetesen az eljárásjogi garanciák folyamatos leépítése mellett - gyakorlatilag "egy átmenetet jelentene a büntetőjogi törvényhozásról a háborús (küzdelmi) törvényhozásra"[9] véleménye szerint, amelynek alapját az képezi, hogy a terroristák akcióik megvalósítása révén nem szólíthatóak meg a jog hagyományos eszközeivel, és nem kívánnak a támadott társadalom tagjai sem lenni. Ennek alapján a jognak sem hagyományos eszközökkel kell velük szemben fellépnie, amely a gyakorlatban új tényállások megalkotása révén jelenik meg. Ezek az új tényállások, az előrehozott büntetőjogi védelem érvényesítése a 2001-es eseményeket követően került előtérbe az Európai Unióban is, illetve a Kerethatározat megalkotását követően az abban megfogalmazott jogharmonizációs kötelezettség révén az Unió valamennyi tagállamában, így hazánkban is.
Ilyen új tényállás, új típusú elkövetési magatartás a hatályos Büntető Törvénykönyvben a terrorcselekmény elkövetésével való fenyegetés.[10] Itt a jogalkotó gyakorlatilag azt az esetet rendeli büntetni, amikor az elkövető, vagy elkövetők a média, vagy egyéb telekommunikációs eszköz, esetleg a világháló igénybevételével terrorcselekmény végrehajtását helyezik kilátásba a jövőre nézve. Az elkövetési magatartás bevezetése a Büntető Törvénykönyvbe a fenti "ellenségbüntetőjog" megteremtésének első állomásaként is felfogható, hiszen a büntetendőség szempontjából egyáltalán nem érzékeny arra, hogy már előkészített, vagy még teljesen előkészítetlen cselekmény-e a fenyegetés tárgya. Azaz, az elkövető abban az esetben is súlyos szankciókerettel néz szembe, ha olyan elkövetés megvalósítását helyezi kilátásba, amelynek gyakorlati realizálása érdekében még semmilyen előkészítő cselekményt nem hajtott végre. Ezen esetkör kiemelésének azért van jelentősége, mert a már előkészített terrorcselekmény elkövetésével való fenyegetés - az eset összes körülményének mérlegelése alapján - még önmagában eredményezhetné a Btk. 261. § (4) bekezdésében foglalt sui generis előkészületi alakzatú terrorcselekmény szerinti minősítést is. Bár a "fenyegetés", mint elkövetési magatartás a nemzetközi jogban, valamint az uniós joganyag vonatkozásában[11] nem büntetőjog-idegen, azonban a magyar jogi hagyományok figyelembe vétele mellett nem illeszkedik stádiumtani szempontból a magyar büntető anyagi jog közegébe,[12] ráadásul a jogbiztonságot is sérti határozatlanságával. A fenyegetés büntetőjogi tartalmát tekintve pontosan nem körülírható elkövetési magatartás, és ebben sajnálatos módon a jogharmonizálás alapját képező uniós dokumentum sem ad semmilyen iránymutatást. Felmerül tehát jogosan a kérdés, hogy egy címzett nyilatkozat mikor éri el azt a tartalom-szintet, amikor már fenyegetésként értékelhető, illetve, hogy milyen irányultsággal kell ennek a nyilatkoznak rendelkeznie. A tényállás csak úgy fogalmaz, hogy "aki az (1) vagy a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetésével fenyeget", tehát nem határozza meg a fenyegetés irányát. Bár a terrorcselekmény alaptényállásaiban rögzített erőszakos cselekményeknek a törvényben meghatározott szervek, illetve szervezetek irányába kell hatást kifejtenie, azonban a fenyegetésnél ez nem megkövetelt tényállási elem. Azaz az ún. "ellenség-büntetőjog" első eleme abban mutatható ki, hogy a fenyegetés gyakorlatilag bárhol, bármilyen formában megtörténhet, fogalmi feltétele azonban az, hogy mások számára érzékelhető legyen. Azzal az érdekes jogtechnikai megoldással állunk te-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
