A Pp. 155/A. § szabályozza az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásának kezdeményezésére vonatkozó szabályokat. Ez a rendelkezés lehetőséget biztosít a tagállami bíróságok bíráinak, hogy a közösségi jog értelmezésében - illetve érvényessége kérdésében - segítséget kérjenek az Európai Bíróságtól, még az érdemi határozat meghozatalát megelőzően. A Pp. 155/A. § szerinti eljárásra az EK Szerződés 234. cikke ad felhatalmazást a tagállami bíróságoknak. Az EK Szerződés 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatalai eljárás céljai:
a) a közösségi jogot minden tagállam bírósága egységesen értelmezze és alkalmazza, hogy ezáltal gyakorlatilag közös jog maradjon, és a jogbizonytalanságok megszűnjenek;
b) A második legalább ennyire fontos célja ezen eljárásnak az egyének bírói jogvédelmének javítása. Az elsődleges jog nem teszi lehetővé magánszemélyek számára, hogy a közösségi szervek jogszabályalkotását közvetlenül az Európai Bíróság előtt megtámadják, ezért kiemelkedően fontos annak jelentősége, hogy az eljáró nemzeti bíróságok számára megnyíljon a lehetőség a felmerült közösségi jogi rendelkezés alkalmazására vonatkozó kérdés megválaszolására. Ezáltal kerül az Európai Bíróság olyan helyzetbe, hogy - adott esetben - az egyént terhelő közösségi jogszabály érvényességét felülbírálja, amely jogszabály ellen az EK Szerződés 230. cikk szerinti semmisségi keresettel sem élhet az egyén. Ebben a formában az előzetes döntéshozatali eljárás hasonló jogvédelmi szerepet tölt be, mint a semmisségi eljárás.
Jogvédelmi szerepét támasztja alá az a tény is, hogy a nemzeti bíróságok előtt folyó jogviták nagy részében felmerül a belső jog és a közvetlen hatályú közösségi jog összevetése. Általában az ilyen esetekben a felek között a kérdéses közösségi jog értelmezése vitás. Az Európai Bíróság ebben az esetben közvetve ugyan, de azt a nemzeti jogszabályt vizsgálja felül, amely a közösségi jogi normával ellentétes, a közösségi jogszabályhoz mérve annak alkalmazhatóságát.
A közösségek céljai akkor érhetők el, ha az eltérő tagállami jogrendszerek ellenére a közösségi jog - annak intézményein keresztül - megfelelő hatékonysággal ki tudja fejteni hatását, egységes értelmezést és jogalkalmazást biztosítva a jogkeresők számára. A közösségi jog éppen ezért független, minden tagállamban egységes, elkülönült és önálló, "sui generis" jogrendszert alkot, és felette kell, hogy álljon a nemzeti jogoknak.
Magyarország - mint minden uniós tagállam - a belépés után a közösségi jog egyik alkotójává, értelmezőjévé, illetve alkalmazójává és végrehajtójává válik. Magyarország ugyanakkor a közösségekre átruházott hatáskörök miatt alá van vetve az Európai Bíróság joghatóságának. A magyar bíróságoknak - a közösségi jogot is érintő jogvitákban - a közösségi jogot kell alkalmazniuk, értelmezési kérdésekben pedig az egyetlen autentikus fórum az Európai Bíróság.[1] Ezt a Közösségre átruházott hatáskör elvét nyomatékosította az Európai Bíróság a Van Gend en Loos-ügyben,[2] amelyben kimondta:
- az államok elismerték, hogy a közösségi jognak olyan hatálya van, amelyre állampolgáraik a nemzeti bíróságaik előtt hivatkozhatnak,
- a közösség a nemzetközi jognak egy új rendszerét alkotja, amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok állampolgárai is,
- a közösségi jog nemcsak kötelezettségeket ró az egyénekre, hanem célja az is, hogy jogokat ruházzon rájuk, amelyek jogi örökségük részévé válnak,
- a közösségi jog nem lehetne eléggé hatékony, ha alkalmazása a Szerződés rendelkezéseivel vagy értelmezésével ellentétes tagállami bírósági határozat végrehajtása alapján történne meg,
- a Szerződés szelleme, általános szabályai, célja és megfogalmazása alapján a közösségi jogot úgy kell értelmezni, hogy az közvetlen hatályú és olyan egyéni jogokat hozzon létre, amelyet a nemzeti bíróságoknak védeniük kell.
A bírói gyakorlatban egyre gyakrabban merül fel a tagállami bíróságok előterjesztési kötelezettségének kérdésköre. Mivel a hatályos szabályozás e kérdésre választ nem ad - ami leginkább annak köszönhető, hogy a jogalkotónak a közösségi jog nem ad felhatalmazást arra, hogy erre vonatkozóan a jogszabályban konkrét bíróságot megjelöljön -, ezért nagy a bizonytalanság a jogalkalmazók körében. A Legfelsőbb Bíróság - egy e tanulmányban későbbiekben elemzésre kerülő ügyben[3] - kifejtette álláspontját a témával kap-
- 97/98 -
csolatban, azonban a hivatkozott eseti döntés - mivel az az alsóbb bíróságokra nem kötelező - legfeljebb, mint a Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja vehető figyelembe. Az ítélőtáblák és a megyei bíróságok polgári kollégiumaira vár az egységes gyakorlat kialakításának feladata, amelyhez jelen tanulmányommal igyekszem hozzájárulni.
A kérdésnek két okból is óriási jelentősége van: az egyik, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás jogintézményének legfőbb feladata a közösségi jog egységes értelmezése a konkrét jogvitákban, amit az EK-szerződés egyértelműen az Európai Bíróságnak - mint a kérdésben a legautentikusabb forrásnak - biztosít; a másik, hogy az előterjesztési kötelezettség megszegése a tagállam kártérítési felelősségét vonja maga után.
Az alábbiakban a közösségi jogszabályok és az európai bírósági gyakorlat figyelembevételével elemzem az e témában fellelhető ismeretanyagot és az érvek-vlfelsorakoztatásával saját álláspontomat is kifejtem.
Az előzetes döntéshozatali eljárásokat szabályozó rendelkezések az előterjesztés jogát és kötelezettségét a tagállami bíróságok nem azonos körének biztosítják. E tekintetben a rendelkezések négyféle típusát különböztethetjük meg: [4]
1) az első esetben az előterjesztés joga bármely tagállami bíróságot megilleti (ezt lehetővé teszi az EK Szerződés 234. cikke, valamint az Euratom Szerződés 150. cikke és a ratifikálás alatt álló Alkotmány 369. cikke);
2) az előterjesztés joga és egyben kötelezettsége csak azon bíróságokat illeti meg, illetve terheli, amelyek döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye (ezt tartalmazza az EK Szerződés 68. cikke és az Alkotmány 369. cikke);
3) az előterjesztés joga (kötelezettséggel vagy kötelezettség nélkül) csak azon bíróságokat illeti meg, amelyeket jogszabály megnevez, valamint azokat (kötelezettség nélkül), amelyek másodfokon járnak el. (Így rendelkezik a szerződéses kötelmekre alkalmazandó jogról szóló 1980. június 19-én kötött Római Egyezmény értelmezéséről szóló 1988. december 19-i Jegyzőkönyv második cikke, valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1968. szeptember 27-én kelt Brüsszeli Egyezmény értelmezéséről rendelkező 1971. évi Jegyzőkönyv 2. cikke.)[5]
4) a tagállam nem eseti, hanem általános, jövőre vonatkozó nyilatkozatától függ, hogy az előterjesztés joga - kötelezettség nélkül - bármely bíróságát megilleti-e, vagy csak azon bíróságait, amelyek döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye, illetve ilyen nyilatkozat hiányában az adott tagállam egyetlen bíróságnak sincs joga előzetes döntés iránt előterjesztést tenni. A 2088/2003. (V. 15.) kormányhatározat - az EU Szerződés 35. cikkének alkalmazásával összefüggésben - úgy rendelkezik, hogy Magyarország az Európai Bíróság joghatóságát a (3) bekezdés b) pontjában foglaltaknak megfelelően fogadja el. Eszerint az előterjesztés joga - kötelezettség nélkül - bármely magyar bíróságot megilleti az EU Szerződés 35. cikke alapján.
Magyarország a többi szerződésre [6] nem tett nyilatkozatot az Európai Bíróság hatásköre vonatkozóan, ezért - a pillérrendszer alapján fennálló struktúrát figyelembe véve - még nem egyértelmű, hogy a magyar bíróságok mely körének van előterjesztési joga ilyen típusú előterjesztéseknél.
A fenti felsorolás alapján a tagállami bíróságok három csoportja különböztethető meg:
- bármely tagállami bíróság,
- azon bíróságok, melynek döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye,
- a fellebbviteli bíróságok.[7]
Az előterjesztési joggal bíró tagállami bíróság az előterjesztés kezdeményezéséről szabadon dönthet, az előterjesztési kötelezettség alá eső bíróságok esetében a mérlegelési jog nem áll fenn.
Az Európai Bíróság számos ügyben hangoztatta, hogy a 234. cikk a Bíróság és a tagállamok bíróságai közötti hatásköri megosztást testesíti meg. Ez a hatáskörmegosztás a nemzeti bíróságnak lehetővé teszi, hogy szabadon tegyen előzetes döntés iránti előterjesztést, mérlegelje annak szükségességét, állapítsa meg az ennek alapjául szolgáló tényeket, azonosítsa a közösségi jogi kérdést, melyre választ vár. Ez a szabadság egyedül az EK Szerződés 234. cikkében foglalt feltételek által korlátozott. A Bíróság a formai feltételek ellenőrzésén már túlment és esetenként az ügy érdemében korlátozta az előterjeszthetőséget. Az előterjesztés szabadságának ez a korlátozása az előzetes döntéshozatali eljárás funkcióin alapul.[8] Konkrét ügyekben a Bíróság így fogalmazta meg ezen álláspontját: "a 234. cikk rendelkezései abszolút módon kötelezőek a nemzeti bíróra, és ami a második bekezdést illeti, az biztosítja számára, hogy előterjesszen ügyet az Európai Bírósághoz előzetes döntés végett értelmezési vagy érvényességi kérdésben. Ez a cikk hatáskört biztosít a nemzeti bíróságoknak, illetve bizonyos körben kötelezettséget támaszt velük szemben, hogy előterjesszenek egy ügyet előzetes döntés végett, amint a bíró hivatalból
- 98/99 -
vagy a felek kérésére észleli, hogy a per a 234. cikk első bekezdésében hivatkozott kérdés eldöntésétől függ. Ebből következik, hogy a nemzeti bíróságoknak a legszélesebb mérlegelési jogkörük van az ügyek Európai Bírósághoz való előterjesztését illetően, amennyiben úgy vélik, hogy az előttük lévő ügyben a közösségi jog rendelkezésének értelmezését vagy érvényességét felvető kérdések merülnek fel, szükségessé téve ebben döntésüket."[9]
"...Az EGK Szerződés 234. cikk második bekezdése alapján a nemzeti bíróság dönt abban, hogy az előtte lévő ügyben felhozott jogkérdések relevánsak-e, hogy az előzetes döntés szükséges-e számára az ítélet meghozatalához, és hogy a kérdést az eljárás mely szakaszában kell az Európai Bíróság elé terjeszteni előzetes döntés végett."[10]
Az Európai Bíróságnak ez a felfogása nagyfokú autonómiát biztosít a tagállamok bíróságainak annak eldöntésében, hogy folyamodnak-e előterjesztéssel előzetes döntés iránt az előttük lévő ügyben. Az előzetes döntés iránti kérelem előterjesztése után is a nemzeti bíróság marad az ügy ura abban a tekintetben, hogy a kérelmet visszavonja, és akkor az Európai Bíróság az ügyet törli a lajstromból.
Egy olasz ügy kapcsán az olasz kormány kifogásként hozta fel, hogy az előzetes döntés iránti előterjesztés tárgyát képező vámot az előterjesztés napján egy törvény eltörölte. Ezzel hipotetikussá vált a kérdés, és álláspontja szerint a Bíróságnak a kérdéseket vissza kell küldeni az előterjesztő olasz bírósághoz, hogy az újra megfontolja, fenn kívánja-e tartani azt. A Bíróság nem értett egyet ezzel az állásponttal és kifejtette, hogy nincs hatásköre vizsgálni az előterjesztésben szereplő kérdések relevanciáját az előterjesztő bíróság előtt fekvő ügyre akkor sem, ha a kérdéses belső jogszabályt időközben módosították.[11]
A Bíróság előzetes döntését az sem akadályozza, hogy az előterjesztés alapja esetleg hibás ténybeli feltételezésen alapul.[12] Az előterjesztés szabadsága a belső jogrendszerben azt jelenti, hogy a 234. cikk vagy az Alkotmány által a nemzeti bíróságoknak biztosított hatáskört és döntési autonómiát a tagállam jogalkotása vagy magasabb szintű nemzeti bíróság nem korlátozhatja.[13]
A Rheinmühlen-ügyekben[14] felmerült a kérdés, hogy a hesseni Finanzgericht (Pénzügyi Bíróság) élhet-e előterjesztéssel olyan kérdésben, amelynek megoldására vonatkozóan a magasabb szintű bíróságnak (Bundesfinanzhof - Szövetségi Pénzügyi Bíróság) már kialakult gyakorlata volt, amely kötötte az alsóbb bírói szervet. A Bíróság a 234. cikket értelmezve arra a következtetésre jutott, hogy a tagállamnak a felsőbb bíróság döntéseinek követését előíró szabálya nem foszthatja meg azon jogától az alsóbb bíróságot, hogy e döntéseket is érintő, közösségi jogi értelmezési kérdéseket előterjesszen az Európai Bíróságnak. Külön kiemelte azt, hogy amennyiben az alsóbb bíróság a felsőbb bíróság korábbi döntéseit, kialakult gyakorlatát a közösségi joggal szembenállónak tekinti, szabadon tehet előterjesztést a felmerült közösségi jogi kérdésben.[15]
Mindez nem akadálya annak, hogy a felsőbb bíróságok iránymutatást fogalmazzanak meg abban a tekintetben, hogy milyen szempontokat vegyenek figyelembe az alsóbb bíróságok az előterjesztés jogának gyakorlásakor. Ez az iránymutatás azonban nem lehet kötelező jellegű, amennyiben olyan elvárásokat tartalmaz, amelyek az előterjesztési jogot korlátozzák.[16]
Az elkerülhetetlen, hogy az előzetes döntés iránti eljárás kezdeményezésének eljárási problémáit a belső jog szabályozza. Ezekről ugyanis a közösségi jog nem tartalmaz rendelkezéseket. E belső szabályok azonban csak szabályozhatják és nem korlátozhatják a 234. cikkben foglalt jogot.[17]
A Mecanarte-ügyben[18] a portugál nemzeti bíróság azt az álláspontot képviselte, hogy egy vámjogi rendelkezés nemcsak a közösségi joggal ellentétes, hanem magával az Alkotmánnyal is. Ebben az esetben azonban az ügyet kötelezően a portugál Alkotmánybírósághoz kell felterjesztenie és kérdés, hogy ez a kötelezettség megfoszthatja-e azon jogától, hogy az ügyet az Európai Bírósághoz is előterjessze. A Bíróság kimondta, hogy a tagállami bíróságot e jogától nem foszthatja meg - illetve az előterjesztési kötelezettségtől nem mentesítheti - olyan belső jogszabály, amely a közösségi jogi kérdést is felvető ügyet alkotmányellenesség miatt kötelezően az Alkotmánybírósághoz is felterjeszteni rendeli.[19]
A Bíróság szerint a 234. cikk nem zárja ki az előterjesztésről szóló döntés elleni fellebbezés lehetőségét, ennek szabályozását a belső jogra hagyja.[20]
Arra is van példa, hogy az előzetes döntés iránti előterjesztés elleni fellebbezésnek a felsőbb bírói szerv helyt ad, de ugyanazon kérdéseket saját maga terjeszti elő. A Razanatsimba-ügyben[21] a francia Conseil de l'Ordre, Lille (lille-i ügyvédi kamara) előterjesztést tett az Európai Bírságnak, melyet azonban ügyészi fellebbezésre a Cour d'Appel, Douai (douai fellebbviteli bíróság) hatályon kívül helyezett. Ennek oka az volt, hogy a bíróság szerint ügyvédi kamara nem kezdeményezhet előzetes döntést, de mivel az előzetes előterjesztés tartalmával egyetértett, így azt maga terjesztette elő.[22]
A Dzodzi-ügyben[23] a fellebbviteli bíróság kiegészítette az eredetileg feltett kérdéseket. A brüsszeli Tribunal de Prémiére Instance (elsőfokú bíróság) által feltett kérdéseket egészítette ki kettővel a brüsszeli Cour d'Appel (Fellebbviteli Bíróság) abban az eljárásban, melyben az elsőfokú előterjesztést elrendelő
- 99/100 -
döntés elleni fellebbezést elbírálta. A Bíróság azonban két ügyként vezette lajstromba az első fokon feltett kérdéseket, és a kiegészítő kérdéseket tartalmazó előterjesztést, így az elsőfokú előterjesztés autonómiája nem kérdőjeleződött meg.[24]
1. Az előterjesztési kötelezettség a 234. cikk harmadik bekezdése alá eső bíróságok köre alapján
Két álláspont alakult ki ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint csak azoknak a nemzeti bíróságoknak van előterjesztési kötelezettsége, amelyek egyetlen határozata ellen sincs lehetőség jogorvoslatra. Ez az elmélet leszűkíti a bíróságok körét a tagállamok legfelsőbb bírói szerveire. Mivel az ügyek legnagyobb része nem kerül a tagállamok legfelsőbb bírói szervei elé - mert alsóbb szinten már jogerős határozatok születnek -, így az előterjesztési kötelezettség legfelsőbb bírói szervekre történő korlátozása nem tudja betölteni azon feladatát, hogy megelőzze egy közösségi joggal szemben álló nemzeti esetjog kialakulását.
A másik nézet szerint nem általánosan kell nézni a jogorvoslati lehetőség kizártságát, hanem az adott ügyben, melyben az előterjesztés lehetősége felmerül. Ez lehetővé teszi, hogy ne csak a tagállamok legfelsőbb bírói szerveinél álljon be az előterjesztési kötelezettség, hanem bármely nemzeti bíróságnál, amely határozata ellen az adott ügyben nincs már jogorvoslatnak helye. A tagállamok gyakorlata alapján elmondható, hogy nem általánosan kell nézni a jogorvoslati lehetőség kizártságát, hanem mindig az adott ügyben kell vizsgálni, van-e jogorvoslati lehetőség vagy nincs.
A 2003. évi XXX. törvényhez fűzött indokolás azt a következtetést vonja le, hogy az EK Szerződés 68. és 234. cikkét garanciális jellegétől fosztaná meg az, ha úgy értelmeznék, miszerint csak olyan bíróság előtt keletkezik előterjesztési kötelezettség, amelynek egyetlen határozata ellen sincs helye fellebbezésnek. Így ezt a kérdést nem általában, hanem a konkrét ügy fényében kell vizsgálni.
2. Az előterjesztési kötelezettség a 234. cikk harmadik bekezdése alá eső jogorvoslatok köre alapján a jogorvoslatok sokfélesége miatt felvetődik a kérdés, hogy mindegyik jogorvoslati formára utal-e a harmadik bekezdés (beleértve a rendkívüli jogorvoslatokat is) vagy csak egyes, tipikus jogorvoslati formák azok, amelyek lehetősége vagy hiánya szerepet játszik az előterjesztési kötelezettség megnyílása tekintetében. Ebben a kérdésben az Európai Bíróság gyakorlata nem sok eligazítást ad, mivel ilyen kérdések megítélésére csak nagyon ritkán van lehetősége.
Amennyiben a közösségi jogi kérdést felvető ügyben, egy tagállami - tipikusan fellebbviteli - bíróság döntése ellen van valamilyen rendkívüli jogorvoslat (pl. mint a magyar jogrendszerben a felülvizsgálati kérelem), két eset lehetséges. A bíróság olyan álláspontot foglal el, hogy a rendkívüli jogorvoslatot nem fogja át az EK Szerződés 234. cikkének harmadik bekezdését, ebből kiindulva ez nem tekinthető jogorvoslati lehetőségnek, így saját maga tesz előterjesztést. Az előterjesztésre minden kötelezettség nélkül különben is joga van. Az Európai Bíróság így nem fogja vizsgálni, hogy az előterjesztés a 234. cikk második vagy harmadik bekezdésén alapszik, mert ez nem releváns. Így nem kerül sor annak vizsgálatára sem, hogy a rendkívüli jogorvoslati lehetőség minek minősüljön az EK Szerződés értelmezésében.
A bíróság olyan álláspontot is képviselhet, hogy a rendkívüli jogorvoslatot átfogja az EK Szerződés 234. cikkének harmadik bekezdését, tehát döntése ellen ez jogorvoslati lehetőségnek tekinthető, így saját maga nem tesz előterjesztést. Ekkor az Európai Bíróság megint nem tud állást foglalni a rendkívüli jogorvoslati formákról, hiszen nincs előtte ügy.
Amennyiben mindegyik jogorvoslati formát elismernék a harmadik bekezdés alá tartozónak, akkor leszűkítjük - alapvetően a legfelsőbb bíróságokra - azoknak a bíróságoknak a körét, amelyek eljárásaiban egyáltalán megnyílhat az előterjesztési kötelezettség.
A magyar jogrendszerre vetítve ki e problémát, a 2003. évi XXX. törvény indoklásában a következő megállapítás található: " ...azok a bíróságok kötelesek az Európai Bíróságot megkeresni, amelyek határozata után a konkrét ügyben a feleknek nincs további perorvoslat benyújtására lehetőségük. " E megfogalmazásban a jogalkotó perorvoslatról beszél és nem rendes perorvoslatot említ. Ebbe a megfogalmazásba ez alapján belefér a felülvizsgálat vagy a perújítás is. Ezért célszerű a perorvoslatok egyes formáit is részletesen megvizsgálni az EK Szerződés 234. cikke és az Alkotmány 369. cikke vonatkozásában.
Az ügydöntő határozat elleni fellebbezés lehetősége az első fokon eljáró bíróságot kiveszi az előterjesztésre kötelezett bíróságok köréből. Ez azt jelenti, hogy az első fokon eljáró bíróságnak joga van, kötelezettsége azonban nincs előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni az Európai Bíróság megkeresésére.
A polgári ügyekben a felülvizsgálat, mint rendkí-
- 100/101 -
vüli perorvoslat esetében - a korábbi szabályozással ellentétben - az ügy érdemére kiható jogszabálysértés már önmagában megalapozza a felülvizsgálati kérelmet. Ezen túlmenően azonban a felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálhatósága sokkal korlátozottabb [Pp. 273. § (1)-(2) bekezdések] és automatikusan nem felfüggesztő hatályú [Pp. 273. § (3) bekezdés].
A felülvizsgálat elvi lehetősége tehát mentesítené a másodfokon eljáró bíróságot az előzetes döntés iránti előterjesztés kötelezettsége alól, amely azonban az előterjesztés jogát nem korlátozná.
Mivel a hatályos szabályozás tág teret enged e rendkívüli jogorvoslat igénybevételére, ezért a másodfokú bíróság olyan álláspontot is képviselhet, hogy nem ő jár az ügyben utolsó fórumként, vagyis nem őt terheli a kezdeményezési kötelezettség. E következtetést viszont a törvényalkotó nem foglalhatja jogszabályba, mivel a közösségi jog erre felhatalmazást nem ad.
Az Európai Bíróság eddigi gyakorlatának tükrében a perújítási eljárásban az előterjesztés joga tisztázott, annyiban, hogy a perújítás elvi lehetősége nem mentesítheti a jogerős ügydöntő határozatot hozó bíróságot az előzetes döntés iránti előterjesztés kötelezettsége alól.
Az alkotmányjogi panasz benyújtásának elvi lehetősége szintén nem mentesítheti a jogerős határozatot hozó bíróságot az előzetes döntés iránti előterjesztés alól.
3. Az előterjesztési kötelezettség a 234. cikk harmadik bekezdése alá eső eljárások alapján
Felmerülhet az előterjesztés kötelezettsége olyan eljárásokban is, amelyekben a jogerős határozatot hozó bíróság nem az ügy érdemében dönt, a döntése csak ideiglenes, és később e döntés az érdemi eljárásban felülbírálható. Ezek az ideiglenes és az előzetes eljárásokat fogják át. A Bíróság erre vonatkozó álláspontját a Hoffmann-ügyben[26] fejtette ki, amely alapján: "a 234. cikken belül, melynek célja azt biztosítani, hogy a közösségi jogot az összes tagállamban egyforma módon értelmezik és alkalmazzák, a harmadik bekezdés sajátos célja az, hogy megelőzze a tagállamokban a közösségi joggal összhangban nem lévő nemzeti esetjog kialakulását. Az ezen cél támasztotta követelmények a sommás és sürgős eljárásokban (amiről a jelen ügyben is szó van) teljesülnek, minden körülmények között. A sikertelen fél kezdeményezésére olyan rendes, fő eljárás kezdődik, melyben a sommás eljárásban ideiglenesen eldöntött jogkérdés újbóli vizsgálatára lehetőség nyílik. Ezen körülmények között a 234. cikk harmadik bekezdésének sajátos célja teljesül azon ténynél fogva, hogy az előzetes döntés iránti, Bírósághoz való előterjesztés kötelezettsége érvényesül a fő eljárás keretében."
Erre vonatkozóan a Bíróság későbbi döntéseiben további lényeges kiegészítéseket tett, melyeket az előterjesztési kötelezettség fennállásának eldöntésénél figyelembe kell venni:
- irreleváns, hogy az ideiglenes döntés ellen esetleg nincs helye jogorvoslatnak;
- a főeljárásnak nem kell ugyanazon bíróság előtt lefolynia, akár másik jogrendszerhez tartozó bíróság is lehet;
- lényeges feltétel, hogy a közösségi jogi kérdésben hozott ideiglenes döntés ne kösse a főeljárásban eljáró bíróságot, azaz a kérdés újra elbírálható legyen;
- a főeljárásban is legyen eljárási lehetőség a kérdés előterjesztésére előzetes döntés végett.
A másik eljárás, ami a magyar jogrendszer szerint érintett lehet az előzetes eljárás kezdeményezése szempontjából, a fizetési meghagyásos eljárás. Ezen eljárásoknál a bíróság elsősorban hivatalból észlelheti azt, hogy az igény eldöntésénél közösségi jogi kérdés merül fel. Ezen eljárásban - miután peres eljárássá fordul át - másodfokon szintén megnyílik az előterjesztési kötelezettség ugyanazon ügyben és ugyanazon közösségi jogkérdésben.
Mivel önmagában a fizetési meghagyásnak kibocsátása nem eredményez érdemi döntést, ezért nem képezheti részét egy "közösségi joggal ellentétes joggyakorlatnak", amit az EK Szerződés célja alapján a közösségi joggal ellentétes lenne. A fizetési meghagyásos eljárásban ezért nincs előterjesztési kötelezettsége a bíróságnak, de az előterjesztés lehetősége fennáll. A nem fellebbezhető pervezető végzések a gyakorlatban igen szűk körben állhatnak ellentétben a közösségi joggal (például a bírósági eljárás garanciái az alapelveken belül).
4. Az előterjesztési kötelezettség az alkalmazandó közösségi jogi rendelkezés egyértelmű tartalma alapján ("acte clair" doktrína)
Abban az esetben, ha a felmerülő közösségi jogi kérdés nem vet fel értelmezési problémát - a klasszikus elv szerint "clara non sunt interpretanda", vagyis az egyértelmű rendelkezés nem szorul értelmezésre - nem kell más szerv segítségére sem hagyatkozni (acte clair). Ennek alkalmazása azt a veszélyt rejti magába, hogy ennek alapján a tagállami bíróság az előterjesztési kötelezettségét megkerülheti és saját maga dönt a nem egyértelmű kérdésekben is, veszélyeztetve ezzel a közösségi jog egységes alkalmazását. E szempontból a doktrína alkalmas lehet arra, hogy az Európai Bíróság hatáskörét korlátozza.
Az előterjesztési kötelezettség fontos funkciója miatt - mely a közösségi jog egységes alkalmazását célozza - a kötelezettség alól mentesítő minden kivételt szorosan kell értelmezni. Ezt a Bíróság a Cilfit-ügyben[27] tette meg. A Bíróság álláspontja szerint: "végül a közösségi jog helyes alkalmazása annyira nyilvánvaló lehet, hogy nem hagy teret semmilyen ésszerű kétségnek abban a tekintetben, hogy a felhívott kérdést milyen módon kell megoldani. Mielőtt azonban a nemzeti bí-
- 101/102 -
róság erre a következtetésre jut, meg kell győződni arról, hogy a dolog ugyanolyan nyilvánvaló más tagállamok bíróságai és az Európai Bíróság számára is."
A Bíróság számos tényezőre hívja fel a figyelmet, amelyről a nemzeti bíróságnak el kell gondolkodnia, mielőtt levonja azt a következtetés, hogy nincs semmilyen kétsége a közösségi jogszabály helyes alkalmazását illetően.:
- meg kell győződni arról, hogy az Európai Bíróság, illetve más tagállamok bíróságai hasonló következtetésekre jutottak hasonló ügyekben;
- a jogszabályokat több nyelven fogalmazták meg, amelyek egyaránt hivatalosak, így az értelmezés során tekintettel kell lenni a különböző nyelvi változatokra;
- a nyelvi változatok azonossága esetén is nehézséget okozhat, hogy a közösségi jognak sajátos jogi terminológiája van, sajátos értelemmel;
- figyelemmel kell arra lenni, hogy a jogi fogalmak jelentése eltérhet a közösségi jogban és az egyes nemzeti jogokban;
- minden közösségi jogi rendelkezést a közösségi jog egészének tükrében kell értelmezni tekintettel annak céljaira.
A fentiek alapján a tagállami bíróságoknak ismernie kell ez előtte felmerülő kérdés összefüggéseiben a közösségi jog egészét, a más tagállami bíróságok és az Európai Bíróság gyakorlatát, valamint vizsgálni kell az alkalmazandó jogszabály nyelvi változatait az összes hivatalos nyelven.[28]
5. Az előterjesztési kötelezettség a Bíróság által már elbírált kérdés esetében ("acte éclairé" - tisztázott kérdés)
Amennyiben a Bíróság már állást foglalt az adott közösségi jogi kérdésben, amely a nemzeti bíróság előtt felmerül, nincs előterjesztési kötelezettsége, csak joga. A Bíróság ezzel kapcsolatosan a Da Costa-ügyben [29] az alábbi álláspontot képviseli: "bár a 234. cikk harmadik bekezdése fenntartás nélkül megkívánja az előzetes döntés indítványozását minden előtte felmerülő értelmezési kérdésben, ama tagállami bíróságtól, amelynek döntéseivel szemben a nemzeti jog szerint jogorvoslatnak nincs helye - mint a Tariefcommissie esetében -,azonban a 234. cikk alapján a Bíróság által adott értelmezés ereje megfoszthatja céljától ezt a kötelezettséget, és így üressé teheti azt. Különösen ez a helyzet akkor, amikor a felhozott kérdés lényegileg azonos egy olyan kérdéssel, amely egy hasonló ügyben már az előzetes döntéshozatali eljárás tárgya volt."
A fentiek alapján az a következtetés vonható le, hogy mindegy, milyen eljárás során foglalt állást a Bíróság a közösségi jogi kérdésben (nemcsak előzetes döntéshozatali eljárás keretében tehette ezt meg), és nem kell "szigorúan azonosnak" lenni a nemzeti bíróság előtt felmerült, illetve az előzőleg eldöntött közösségi jogi kérdésnek sem, ha tartalmát tekintve felhasználható, akkor nem áll fenn előterjesztési kötelezettsége a tagállami bíróságnak.
6. Az előterjesztési kötelezettség fenn nem állása, ha a kérdés nem az ügyhöz tartozik
Amennyiben a közösségi jogi kérdés eldöntése az ügy eldöntésének nem feltétele, abban az esetben nincs előterjesztési kötelezettsége a bíróságnak a Cilfit-ügyben[30] kifejtett alábbi álláspontja szerint: "...a harmadik bekezdésben hivatkozott bíróságok saját megítélésétől függ annak megállapítása, hogy szükséges-e az ítélethozatalhoz egy közösségi jogi kérdés eldöntése, ugyanúgy, mint bármely más nemzeti bíróságnál. Ennek megfelelően a bíróságok nem kötelesek a Bíróság elé terjeszteni az előttük felhívott, a közösségi jog értelmezésére vonatkozó kérdést, amennyiben a kérdés nem az ügyhöz tartozik, azaz a kérdésre adott válasz, bármi legyen is az, semmilyen módon nem érinti az ügy kimenetelét."
7. A közösségi jogszabály érvénytelensége
Az olyan bíróságok előterjesztési kötelezettsége vonatkozásában, amelyek döntései ellen van helye jogorvoslatnak, az Európai Bíróság gyakorlatában megfogalmazódott egy lényeges kivétel, amelynek beállta esetén e bíróságoknak is van előterjesztési kötelezettségük. Ez pedig abban az esetben áll fenn, ha felmerül valamely közösségi jogszabály érvénytelenségének kérdése.
E tekintetben háromféle alaphelyzettel számolhatunk:[31]
a) a bíróság előtt hivatkozás történik ugyan egy közösségi jogszabály érvénytelenségére, de a bíróságnak nincsenek komolyabb kétségei az érvényességet illetően, és el kívánja utasítani ezt az érvet. Ekkor nincs előterjesztési kötelezettség, hiszen a közösségi jogszabály érvényességét a döntés nem kérdőjelezi meg. A bíróságnak nem indokolt élnie az előterjesztés lehetőségével sem;
b) a bíróság előtt hivatkozás történik egy közösségi jogszabály érvénytelenségére, és a bíróságnak is komolyabb kétségei vannak a jogszabály érvényességét illetően. Ekkor sincs előterjesztési kötelezettsége a bíróságnak, azonban előterjesztési lehetőségét ki kellene használni a 234. cikk második bekezdése alapján, hiszen e kétségei miatt megnyugtatóan aligha tud dönteni az ügyben;
c) a bíróság előtt hivatkozás történik egy közösségi jogszabály érvénytelenségére, és a bíróságnak is komolyabb kétségei vannak a jogszabály érvényességét illetően, sőt annak vagy az arra épülő nemzeti jogszabálynak az alkalmazását ideiglenesen fel is kívánja függeszteni, mivel a kérelmezőt komoly és helyrehozhatatlan kár fenyegeti. Itt már fennáll az előterjesztési kötelezettség, hiszen a közösségi jogszabály, illetve az azon alapuló tagállami jogszabály alkalmazása ideiglenes felfüggesztésének egyik fel-
- 102/103 -
tétele, hogy a bíróság előterjesztéssel éljen a jogkérdésben az Európai Bíróság felé. Ez esetben olyan bíróságok előterjesztési kötelezettsége is megnyílik, amelyek döntései ellen van helye jogorvoslatnak.
8. Egyéb kivételek lehetőségét teremti meg azoknak a bíróságoknak a köre, amelyek döntései ellen van jogorvoslati lehetőség, azonban a tagállami bíróság el kíván térni az Európai Bíróság korábbi döntésétől, ebben az esetben köteles előterjesztést tenni.
Az EK Szerződés 234. cikk (3) bekezdésének - a rendes bírósági rendszerhez tartozó bíróságokat figyelembe véve - két értelmezési álláspontja alakult ki. Az egyik szerint csak azon nemzeti bíróságoknak van előterjesztési kötelezettsége, amelyek egyetlen határozatával szemben sincs helye jogorvoslatnak. Ez az álláspont a legfelsőbb bíróságokra szűkíti le az előterjesztési kötelezettséget. (Nagy-Brittaniában Lord Denningnek - a Lordok Házának tagjának - a Blumer v. Bollinger-ügyben kifejtett álláspontja szerint csak a Lordok Házának van kötelezettsége az előterjesztésre.)
A másik nézet szerint a konkrét jogorvoslati lehetőség kizárásához köti a kötelezettség fennállását. A Costa v. ENEL-ügyben[32] mondta ki a bíróság, hogy "....a nemzeti bíróságoknak, amelyek döntései ellen, ahogy a jelen ügyben is, nincs helye jogorvoslatnak, kötelesek az ügyet előterjeszteni a Bíróságnak". (Az előterjesztő a milánói békéltető bíróság volt, amely nem legfelsőbb bírói szerv.)
Az egyes tagállamok jogrendszereiben a jogorvoslati formák lényegesen különböznek. A tagállamok gyakorlatának kell kialakítania, hogy saját jogrendszerükben mely jogorvoslati formákat tekintik az előterjesztési kötelezettség megnyílása szempontjából relevánsnak. Az Európai Bíróság álláspontja e kérdésben annyiban foglalható össze, hogy az a legfontosabb, hogy egy közösségi jogkérdést felvető ügyben valamely bírósági szinten megnyíljon az előzetes döntéshozatal iránti előterjesztési kötelezettség.
Finnországban a turkui fellebbviteli bíróság megállapította előterjesztési kötelezettségét arra hivatkozással, hogy a fellebbezés a legfelsőbb bírósághoz engedélyhez kötött [33]
Németországban a revision - amely a jogszabálysértések orvosolására szolgál - rendes jogorvoslati eszköz.
Svédországban rendkívüli jogorvoslat a felülvizsgálat, csak abban az esetben megengedhető, ha:
a) az egységes jogalkalmazás érdekében fontos kérdés merül fel,
b) különleges okok (formai hiba, súlyos mulasztáson vagy súlyos tévedésen alapuló döntés felülvizsgálata indokolja).
Előterjesztési joggal az összes bíróság rendelkezik, az alsóbb bíróságok előterjesztési jogának lényege: a döntés szempontjából releváns kérdés minél előbb az Európai Bírósághoz terjeszthető és ezzel a jogszabály véglegesen tisztázható, perökonómiai szempontból is előnyös. Amennyiben az előterjesztésre csak a legfelsőbb bíróságok lennének jogosultak, az aránytalanul elnyújtaná az eljárást.
Az EK Szerződés szerint: az előterjesztési kötelezettség azokra a bíróságokra vonatkozik, amelyek döntése ellen nincs helye belső jogorvoslatnak. Ezt a:
- jogegység megőrzése, és a
- közösségi polgárok jogvédelme indokolja.
Az előterjesztési kötelezettség feltétele, hogy az ügyben eljáró bíróság határozata ellen jogorvoslatnak ne legyen helye. Ezt figyelembe véve mindig a konkrét ügyben megnyíló jogorvoslati lehetőségek, illetve azok hiánya dönti el, hogy fennáll-e a bíróság kötelezettsége vagy sem. Ez azt jelenti, hogy bármilyen színtű is legyen az eljáró bíróság, amennyiben az adott ügyben nincs helye jogorvoslatnak, számára az előterjesztés kötelező. A rendes és a rendkívüli jogorvoslatokat is figyelembe véve ez Magyarországon a Legfelsőbb Bíróság akkor, amikor a felülvizsgálati eljárásban jár el, illetve, amikor a Pp. 235. § (3)-(4) bekezdése alapján másodfokú bíróságként ítélkezik, ugyanis ebben az esetben a felülvizsgálati kérelem előterjesztése kizárt.
A Pp.-t módosító 2003. évi XXX. törvény indokolása szerint -, amelyet 2003 május 26-án fogadott el az országgyűlés, vagyis a felülvizsgálatot módosító 2005. évi CXXX. törvényt (kihirdetve 2005. november 30.) jóval megelőzően - a kézenfekvő értelmezés a polgári ügyekben megnyíló felülvizsgálati lehetőséggel összefüggésben - még a korábbi a rendkívüli jogorvoslat korlátozott igénybevételéhez igazodó értelmezés szerint - úgy hangzott, hogy: " mivel azonban a felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, a másodfokú bíróságnak indokolt úgy tekintenie, hogy ő jár el az ügyben utolsó fórumként, vagyis őt terheli a kezdemé-
- 103/104 -
nyezési kötelezettség. E következtetést viszont a törvényalkotó nem foglalhatja jogszabályba, mivel a közösségi jog erre felhatalmazást nem ad."[34]
Azon kérdést, hogy mely fórum jár el utolsóként az igazságszolgáltatásban, a miniszteri indokolás szerint a bírói gyakorlatnak kell egyértelműen eldöntenie.
A felülvizsgálatot, mint rendkívüli perorvoslatot vizsgálva merül fel az a dilemma, hogy a jogerős határozatot hozó másodfokú bíróságok tekintetében is fennáll-e az előterjesztési kötelezettség, vagy a rendkívüli perorvoslatok lehetősége miatt csak jogosultságuk keletkezik. Ezt a kérdést az Európai Bíróság a Lyckeskog-ügyben[35] vizsgálta. Az egyik svéd fellebbviteli bíróság (Hovratten för Vastra Sverige), amelynek döntése ellen külön engedély (megengedhetőségi döntés) alapján lehet fellebbezni a svéd legfelsőbb bírósághoz (Högsta domstol), az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében azt kérdezte meg az Európai Bíróságtól, hogy az EK Szerződés 234. cikk (3) bekezdése alá eső bíróságnak tekintheti-e magát, vagyis előterjesztési kötelezettsége van-e vagy csak jogosultsága.
Az előterjesztő bíróság azzal érvelt, hogy a jogorvoslathoz való feltételes jogosultság nem teszi lehetővé az egységes jogalkalmazás biztosíthatóságát. A jogorvoslat elvi lehetőségével, azonban nem nyílik meg az előterjesztési kötelezettség az eljáró bíróság számára, amely így ellentétes a 234. cikk céljával.
A svéd polgári perrendtartás 54. fejezet 10. szakasza szerit a Högsta domstol megengedhetőségi nyilatkozatot bocsáthat ki, ha a fellebbezés bíróság által történő vizsgálata fontos ahhoz, hogy iránymutatást nyújtson a jogalkalmazásban. Ez jelentheti az alkalmazandó jog, vagyis akár a közösségi jog értelmezésével kapcsolatban felvetődött kérdéseket is.
"Az Európai Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróságnak nem lett volna kötelező az előterjesztés, mivel létezett még egy, az államon belüli jogorvoslati eszköz. Ugyanis önmagában az a körülmény, hogy engedélyezési nyilatkozatra van szükség, nem veszi el a feleknek azon jogát, hogy még egy további bírósághoz forduljanak, amelynek aztán megint csak kötelessége az előterjesztés az Európai Bírósághoz, amennyiben kétségei támadnak az alkalmazandó jog értelmezésével kapcsolatban."[36]
Az Európai Bíróság szintén a Lyckeskog-ügyben mondta ki, hogy "amennyiben egy közösségi jogszabály értelmezése, vagy érvényessége válik kérdésessé, úgy a legfelsőbb bíróság az EKSZ 234. cikk (3) bekezdése alapján köteles a Bíróságot vagy a jogorvoslati kérelem megengedhetőségének vizsgálatakor vagy egy későbbi szakban előzetes döntés iránt megkeresni."[37]
Az előterjesztési kötelezettségnek az előzetes döntéshozatali eljárásba történő beültetését az indokolja leginkább, hogy a tagállami bíróságoknak joggyakorlatuk során figyelembe kell vennie, számolni kell az Európai Bíróság jogértelmező feladatával, amely a közösségi jog egységes alkalmazását jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Álláspontom szerint ez maradéktalanul megvalósul a felülvizsgálati eljárásban kritériumként megjelölt jogszabálysértés és érdemi határozatra történő hivatkozás - a korábbi szabályozáshoz képest kiszélesített jogorvoslati jogosultság - vonatkozásban, amely már nem korlátozza ezen jogorvoslat alkalmazhatóságát.
A tagállami legfelsőbb bíróságok esetében az előterjesztési kötelezettséget az is indokolhatja, hogy az adott országon belüli joggyakorlat egységesítéséért és felügyeletéért ezen bíróságok felelősek, döntéseiket irányadónak kell tekinteni, amely a magyar jogrendszert figyelembe véve túlnyomó részben már csak a felülvizsgálati eljárás keretében hozott határozathozatal (eseti döntések) során valósul meg.
Az Európai Bíróság a Dior-ügyben[38] is kihangsúlyozta, hogy az előterjesztési kötelezettség lényege abban ragadható meg, hogy megakadályozza a közösségi joggal ellentétes jogalkalmazás kialakulását. Ezen megközelítés alapján az utolsó fokon eljáró bíróság a legfelsőbb bíróság és a jogalkalmazás egységesítése (jogegységi döntések hozatala, BH-k nyilvánossá tétele ) is még mindig elsődlegesen az Legfelsőbb Bíróság feladata Magyarországon, de már az ítélőtábláknak is komoly szerep jut a kollégiumi ajánlások meghozatalával és eseti döntéseinek publikálásával (Ítélőtáblai Határozatok, Bírósági Döntések Tára stb.)
Az ellentétes jogalkalmazás mellett van még egy szempont, amit figyelembe kell venni, ez pedig az egyén jogvédelmének biztosítása, melyet figyelembe véve a jogerős ítélet egy olyan határozat, amely a véglegesség szándékával rendezi a jogvitát. Ezzel kapcsolatban az Európai Bíróság álláspontját a Köbler-ügyben[39] fejtette ki: "... a végső fokon ítélkező bíróság fogalmából következően az utolsó igazságszolgáltatási fórum, amely előtt a magánszemélyek a közösségi jog által elismert jogaikat érvényesíthetik. Mivel az e jogok megsértését jelentő végleges ellen rendes úton fellebbezni már nem lehet, a magánszemélyeket nem lehet megfosztani az állami felelősség megállapításának lehetőségétől, és ezáltal jogaik megfelelő védelmének lehetőségétől."
Mivel a másodfokú ítélet jogerőt eredményez és a másodfokú határozat végrehajthatóságát is csak kérelem alapján akadályozza meg, ezért abban a kérdésben kell dönteni, hogy az egységes joggyakorlat elvének érvényesülése vagy a fél jogvédelmének elve jelentkezik-e nagyobb súllyal az igazságszolgáltatásban?
Álláspontom szerint azért a joggyakorlat egységesítése, mert a jogerős határozat tartalma a felül-
- 104/105 -
vizsgálat pozitív eredményével visszafordítható és a végrehajtás - ugyan csak kérelemre, de megakadályozható - azonban az egységes joggyakorlat biztosítására az Legfelsőbb Bíróság olyan jogosítványokkal rendelkezik, amellyel az ítélőtáblák vagy a megyei bíróságok nem tudják felvenni a versenyt annak ellenére, hogy jelentős előrelépések történtek az utóbbi három évben - az ítélőtáblák felállítását követően - az egységes joggyakorlat régiós szintű biztosításához.
Továbbra is az Legfelsőbb Bíróság felügyeli az alsóbb bíróságok joggyakorlatát, ami szintén azt támasztja alá, hogy utolsóként eljáró fórumként az Legfelsőbb Bíróság megjelölése indokolt. Az Legfelsőbb Bíróság döntése ugyanis irányadó az alsóbb bíróságok - így az ítélőtábla - döntéseire nézve is, amennyiben felülvizsgálat során azok megváltoztatása, hatályon kívül helyezése indokolt.
További érv az Legfelsőbb Bíróság előterjesztési kötelezettsége mellett, hogy a statisztikai adatokat megvizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy ezáltal az Európai Bíróság tehermentesíthető, mivel onnan lényegesen kevesebb előterjesztés érkezhet, mint az 5 ítélőtáblától és a szintén jogerős ítéleteket hozó 20 megyei bíróságtól.
Mivel az előterjesztési kötelezettség elmaradása az államra nézve komoly kártérítési felelősséggel jár, ezért szintén az Legfelsőbb Bíróság megjelölése indokolt végső fokon eljáró bíróságként. Ez természetesen nem érinti az alsóbb bíróságok előterjesztési jogát, azzal bármikor élhetnek.
Érvként hoznám fel tovább az Legfelsőbb Bíróság, mint előterjesztési kötelezettséggel rendelkező igazságszolgáltatási fórum mellett, hogy a felülvizsgálatot a magyar Pp. szerint jogszabálysértésre hivatkozással lehet előterjeszteni és ugyanez igaz az előzetes döntéshozatali eljárásra, mely szerint szintén csak jogkérdésre hivatkozással lehet az Európai Bíróságot megkeresni, amely a megkereső bíróra - és természetesen az uniós tagállamok összes bírájára nézve - kötelezően érvényes jogértelmezést ad az adott közösségi jogra vonatkozóan. Ez azt jelenti, hogy a felülvizsgálati eljárás alkalmas eszköz a közösségi jogszabályok értelmezését is tartalmazó és esetleg annak téves értelmezése miatt nem megalapozott jogerős ítélete jogi hibáinak kijavítására. Különösen igaz ez a felülvizsgálati eljárás új - 2004 november 9. utáni - szabályozására vonatkoztatva, amely a 42/2004. (XI. 9) AB határozat értelmében a jogszabálysértés megjelölésén kívül egyéb feltétel teljesülését alkotmányellenesnek tartja. Ez a szabályozás kellően szélesíti a Legfelsőbb Bíróság mozgásterét a közösségi jogi vonatkozású kérdések részletesebb vizsgálatával kapcsolatosan. Ezért amennyiben a Pp. 271. § nem zárja ki a felülvizsgálat lehetőségét, az Legfelsőbb Bíróság tekinthető annak a jogalkalmazó szervnek, amely döntése ellen nincs helye további jogorvoslatnak.
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága egy eseti döntésében[40] hivatkozott az Európai Bíróság Lyckeskog-ügyben hozott ítéletére, amelyben kimondta, hogy: "...egy nemzeti fellebbviteli bíróság határozatainak - amelyeket a felek megtámadhatnak a legfelsőbb bíróság előtt - kibocsátója nem az EK Szerződés 234. cikk (3) bekezdésének értelmében vett «olyan bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetősége".
Az a körülmény, hogy az érdemi elbírálás feltétele a Legfelsőbb Bíróság részéről annak előzetes elfogadhatóvá nyilvánítása, nem fosztja meg a feleket a jogorvoslati lehetőségtől. Ezzel a Legfelsőbb Bíróság is azt a nézetet támasztja alá, mely szerint az előterjesztési kötelezettség a magyar jogrendszer figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróságot terheli.
Felmerül a kérdés, hogy mi lesz azokkal a döntésekkel, amelyek esetében a jogerős határozatokkal szemben rendkívüli jogorvoslatoknak nincs helye [Pp. 271. §]? Ez a kérdés az esetek nagy többségében fel sem merül, mivel a jogalkotó nem zárja ki a felülvizsgálat lehetőségét az érdemi döntések (ítéletek, érdemi végzések) esetében. Kivételek ez alól azok az esetek, amelyben a fél hibájából nem kerülhet sor a felülvizsgálati eljárásra (pl.: az első fokon jogerőre emelkedett határozat; egyezséget jóváhagyó végzés megtámadása esetében) vagy a Legfelsőbb Bíróság közvetlen fellebbezés során hozta meg jogerős határozatát [Pp. 235. § (3)-(4) bek.] stb...
Az olyan végzések tekintetében pedig, amelyek az ügy érdemi elbírálására ki nem ható jogszabálysértésre irányulnak, az Európai Bíróság - állandósult gyakorlata szerint - is megtagadja az állásfoglalást a jogkérdésben.
Az Európai Bírósághoz történő előterjesztés elmaradása (elmulasztása) a törvényes bíróhoz való alapjogi igény megsértése, mivel az Európai Bíróság funkcionálisan beletagozódik a tagállami bíróságok szervezetébe. Az Európa- jog egy egységes értelmezést igénylő kérdését nem terjesztik a törvényes bíró - az Európai Bíróság - elé.
Ennek vizsgálata Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság feladata, amennyiben emiatt alkotmányjogi panaszt nyújtottak be az utolsó fokon eljáró bíróság mulasztása miatt. A Német Szövetség Alkotmánybíróság álláspontja szerint, abban az esetben kell megállapítani, hogy a bíróság megszegte az
- 105/106 -
előterjesztési kötelezettségét, amikor egy per érdemét eldöntő kérdés tekintetében az utolsó fokon eljáró bíróság:[41]
- egy előterjesztett közösségi jogi kérdést - a kérdés megválaszolását illetően felmerült kételyei ellenére - nem mérlegel (az előterjesztési kötelezettség alapvető tévesztése);
- tudatosan tér el a határozatában az Európai Bíróságnak a döntés szempontjából releváns kérdésekben alkalmazott ítélkezésétől és nem terjeszti elő a kérdést az Európai Bíróság elé (tudatos eltérés előterjesztési készség nélkül).
"A nemzeti bíróság által a közösségi jog téves értelmezése vagy a tévesen alkalmazott közösségi jogszabályra alapozott döntése következményekkel járhat. Egy ilyen ítélet alapot adhat a tagállamnak az EK Szerződésből eredő kötelezettsége megszegése megállapítására. Adott esetben az állam kártérítési felelőssége a hibás nemzeti döntés miatt a felekre nézve szintén megállapításra kerülhet (lásd Köbler-ügy)"[42]
Az EK Szerződés 234. cikk harmadik bekezdése szerint a végső fokon eljáró nemzeti bírónak kötelezettsége az Európai Bírósághoz való fordulás az előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása végett. Amennyiben ezt a kötelezettségét megszegi, az az EK Szerződés 226., 227. cikkeiben szabályozott eljárásra ad alapot, amely alapján bármelyik tagállam vagy a Bizottság a Szerződést megszegő tagállam ellen indíthat eljárást az Európai Bíróság előtt. Az egyének számára ez alapján csak annak a lehetősége áll nyitva, hogy a Bizottságnál panaszt emeljenek keresetindítás érdekében, azonban ez a Bizottság számára nem jelent közvetlenül kikényszeríthető jogot egy kereset benyújtására. A Bizottság mind ez idáig célszerűségi okokból eltekintett ilyen esetben a perindítástól, elsősorban annak elkerülése miatt, hogy a nemzeti bíróságok és az Európai Bíróság együttműködését és kölcsönös bizalmát aláássa, ami az előzetes döntéshozatali eljárás alapját képezi. Ezért csak arra az esetre tartja fenn az EK Szerződés 234. cikk harmadik bekezdését megszegő bíróság állama elleni kereset beadásának lehetőségét, ha a nemzeti legfelsőbb bíróság az előzetes döntéshozatali eljárás igénybevételét alapvetően és rendszeresen megtagadja. [43]
Mindez azonban nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy maga a nemzeti jog fűzzön jogkövetkezményeket az előterjesztési kötelezettség megsértésének esetére. Ha az Európai Bíróság bíráját, mint törvényes bírát tekintjük az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásában, akkor figyelembe kell vennünk az Alkotmány 57. § (1) bekezdését, amely alapján: "mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelezettségeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság bírálja el". A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 11. §-nak (1) bekezdése alapján pedig "senki sem vonható el törvényes bírájától".
Az Európai Bíróság hatásköre és illetékessége az előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatására az EK Szerződés 234. cikke alapján áll fenn. Mindezek figyelembevételével azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha egy konkrét ügyben "végső fokon" eljáró bíró nem tesz eleget előterjesztési kötelezettségének, akkor ezáltal elvonja a peres feleket az eljárásra kizárólag jogosult Európai Bíróságtól. Ezzel olyan határozat születik az eljárás befejezésekor, amelynek meghozatalában nem vett részt a felek törvényes bírája.[44]
Az előzetes döntésben foglaltak kötelezőek a tagállami bíróságokra. Az értelmezés követése kötelezettségének megszegése is szankcionálható. Így pl. az olasz semmítőszék (Corte Suprema di Cassazione) kimondta, hogy az Európai Bíróság előzetes döntésének téves értelmezése megalapozhatja az olasz bíróság határozatának megsemmisítésére irányuló keresetet. Előfordult, hogy az előzetes döntés figyelmen kívül hagyása miatt a német alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a pénzügyi bíróság ítéletét. Az is elképzelhető, hogy miután a fél már az összes belső jogorvoslati lehetőségét kimerítette, mulasztásos jogsértési keresetet nyújtson be a Bírósághoz a határozattal szemben.[45]
" A nemzeti bíróságok által már jogerősen elbírált üggyel akkor kénytelen foglalkozni a Bíróság, ha a nemzeti fórum előtt folyó perben alulmaradt fél a nemzeti bíróságok által alkalmazott nemzeti jog közösségi jogot sértő volta miatt a Bizottsághoz fordul panaszával, amely szerv a panasz alapján eljárást indít, és végül határozatot hoz. Amennyiben ezt a határozatot a korábbi eljárás pervesztese az Európai Bíróság előtt megtámadja, az így meginduló bírósági eljárás tárgya lényegében ugyanaz lesz, mint a nemzeti bírósági eljárásé, csupán a panaszt tevő fél helyére alperesként a Bizottság lép. Mivel a közvetlenül hatályos közösségi rendelkezéseken alapuló közigazgatási határozatok is a nemzeti jog fölött állnak, így a Bíróság határozatának kötelező hatálya és végrehajthatósága szempontjából sincs jelentősége a nemzeti bíróságok korábbi döntéseinek, azaz "de facto" megfoszthatja azokat hatályuktól, amennyiben elutasítja a Bizottság határozatát megtámadó felperesek keresetét. Ebben az esetben sem egy jogorvoslati eljárásról van szó, hanem két különböző processzusról: egy jogerős ítélettel lezárt nemzeti bírói eljárásról, valamint egy közösségi közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatáról. A Bíróság ítéle-
- 106/107 -
tének tényleges hatása azonban ebben az esetben olyan lehet, mintha felülbírálta volna a nemzeti bíróságok döntését. A probléma csak az, hogy mivel ebben az esetben az Európai Bíróság eljárásának kizárólagos tárgya a Bizottság határozata ellen benyújtott kereset, így nincs lehetősége arra, hogy valamilyen formában kártalanítsa a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogot alkalmazó tagállami bíróságok jogsértő eljárása miatt kárt szenvedett személyeket. A megoldás ebben az esetben csak egy jogsértés miatt megindított rendkívüli nemzeti jogorvoslati eljárás lehet. Kézenfekvőnek látszana megkövetelni a tagállamoktól, hogy feltétel nélkül biztosítsák a jogerős ítélettel lezárt ügyek rendkívüli felülvizsgálatának lehetőségét abban az esetben, ha valamely közösségi szerv határozata vagy az Európai Bíróság ítélete nyomán egyértelművé válik, hogy az eljárás során a nemzeti igazságszolgáltatási szervek nem tettek eleget azon kötelezettségeiknek, amelyeket a közösségi jog elsődlegességének elve rájuk ró, azaz a közösségi jogot sértő módon jártak el."[46] ■
JEGYZETEK
[1] Az előzetes döntéshozatali eljárás és a Polgári Perrendtartás (1) Mohai György: Cég és Jog 2003. szeptember 6-7. o.
[2] Van Gend & Loos v Netherlands Inland Revenue administration (26/62) [1963] ECR 0003
[3] Legfelsőbb Bíróság Pf. X. 24 705/2005/2. szám, megjelent: Bírósági Döntések Tára 7. évfolyam 5. sz. 2006. 47-49. o.
[4] Blutman László: EU-Jog a tárgyalóteremben, Az előzetes döntéshozatal, KJK Kiadó Budapest 2003. 282. o.
[5] "A kettő között az a különbség, hogy a Római Egyezménynél</a> a megnevezett bíróságoknak [(2)(a) cikk] nincs előterjesztési kötelezettségük, míg a Brüsszeli Egyezménynél a nevesített bíróságoknak [(2)(1) cikk] van. A fellebbviteli bíróságként megjelölt tagállami bíróságoknak viszont kötelezettség nélkül joguk az előterjesztés. (Egyértelműen fellebbviteli bíróságokról szól a szabály és nem olyan bíróságokról, melyek döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye.)"; Blutman i. m. 282. o.
[6] Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995. július 26. napján kelt Szerződés értelmezéséről rendelkező 1996. november 29-én kelt Jegyzőkönyv 3. cikke, a vezetői engedélyek bevonásáról szóló, 1998. június 17-én kelt szerződés 14. (3) cikke, az Európai Rendőrségi Hivatal alapításáról szóló, 1995. július 26. napján kelt szerződés értelmezéséről rendelkező 1996. július 23-án kelt jegyzőkönyv 3. cikke, az információs technológia vámcélokra történő felhasználásáról szóló, 1995. július 26. napján kelt szerződés értelmezéséről rendelkező 1996. november 29-én kelt jegyzőkönyv 2. cikke, a vámhivatalok közötti kölcsönös segítségről és együttműködésről szóló, 1997. december 18-án kelt szerződés 26 (5) cikke, az Európai Közösségek tisztviselőit és az Európai Unió tagállamainak tisztviselőit érintő korrupció elleni küzdelemről szóló, 1997. május 26-án kelt szerződés 12 (3-5) cikke.
[7] E csoport megjelölésére csak a szerződéses kötelmekre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19-én kötött Római Egyezmény értelmezéséről szóló, 1988. december 19-ei jegyzőkönyv 2. cikke, valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27-én kelt Brüsszeli Egyezmény értelmezéséről rendelkező, 1971. évi Jegyzőkönyv 2. cikke utal. Ez egyértelműen a másodfokon eljáró bíróságok körét érinti.
[8] Blutman i. m. 284. oldal
[9] C-166/73 Rheinmühlen-Düsseldorf v. Einfuhr-und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel.[1974] ECR 0033 paras 3-4., Blutman i. m. 284. o.
[10] C-348/89. Mecanarte-Metalurgica da Lagoa Lda v. Chefe do Servico da Conferencia Final da Alfandega do Porto [1991] ECR I-3277. Par. 49., Blutman i. m. 284. o.
[11] Blutman i. m. 285. o.
[12] Blutman i. m. 285. o.
[13] Blutman i. m. 285. o.
[14] C-166/73 Rheinmühlen-Düsseldorf v. Einfuhr-und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel.[1974] ECR 0033, C-146/73. Rheinmühlen-Düsseldorf v. Einfuhr-und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel.[1974] ECR 0139
[15] Blutman i. m. 285. o.
[16] Blutman i. m. 286. o.
[17] Blutman i. m. 286. o.
[18] C-348/89. Mecanarte-Metalurgica da Lagoa Lda v. Chefe do Servico da Conferencia Final da Alfandega do Porto [1991] ECR I-3277.
[19] Blutman i. m. 286. o.
[20] Blutman i. m. 287. o.
[21] C-65/77 Jean Razanatsimba ügye. [1977] ECR 2229
[22] Blutman i. m. 287. oldal
[23] C-297/88 és C-197/89. Massam Dzodzi v. Belgium [1990] ECR I-3763
[24] Blutman i. m. 287. o.
[25] Blutman i. m. 307-324. o., 1.)-7.) pontig
[26] C-107/76 Hoffmann - la Roche AG v. Centrafarm Vertriebsgesellschaft Pharmazeutischer Erzeugnisse mbH. [1977] ECR 0957
[27] C-283/81. Srl Cilfit és Lanificio di Gavardo SpA v. Ministry of Health [1982] ECR 3415.
[28] Blutman i. m. 322. o.
[29] C-28-30/62 Da Costa en Schaake NV, Jacob Meijer NV, Hoechst-Holland NV v. Netherlands Inland Revenue Administration [1963] ECR 0061,Blutman i. m. 324. o.
[30] C-283/81. Srl Cilfit és Lanificio di Gavardo SpA v. Ministry of Health [1982] ECR 3415, Blutman i.m. 330. o.
[31] Blutman i. m. 331. o.
[32] 6/64 Flamino Costa v. E.N.E.L [1964] ECR 1141.
[33] 1.XVI th Report on monitoring the application of Community law. COM (1999) 301 final Annex VI
[34] A 2003. évi XXX. tv. részletes indokolása 3-4. § 5) pont
[35] 99/00 Kenny Roland Lyckeskog [2002] ECR 4839
[36] Berndt-Csullagné-Dóczi: Az EK-Szerződés 234. cikke - az előzetes döntéshozatali eljárás, In. Európai jog a gyakorlatban [szerk. Ebert] OIT, Bp. 54. o.
[37] Kenny Roland Lyckeskog C-99/00, 2002. 4843. o. Rn. 18.
[38] C-337/95 Parfums Christian Dior
[39] Köbler v Ausztria (224/2001) [2003] ECR 0000, Rn. 34, (2003. szeptember 30-án kelt ítélet)
[40] Legfelsőbb Bíróság Pf.X.24 705/2005/2. sz. Megjelent: Bírósági Döntések Tára 7. évfolyam 5. sz. 2006. 47-49. o.
[41] Gündish-Wienhues: Jogvédelem az EU-ban. OIT,2003
[42] Berndt-Csullagné-Dóczi: Az EK Szerződés 234. cikke - az előzetes döntéshozatali eljárás, In. Európai jog a gyakorlatban [szerk. Ebert] OIT, Budapest 56. o.
[43] Osztovits András:Az Európai Közösségek Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásának hatása a magyar polgári eljárásjogra. Európai Jog 2003. 2. sz. 39. o.
[44] Osztovits i. m. 39. o.
[45] Várnay Ernő-Papp Mónika: Az Európai Unió Joga. KJK Kiadó, Budapest 2002, 281. o.
[46] Kincses Attila: Az előzetes döntéshozatali eljárás I. Cég és Jog 2002. november, 3-5. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, a Pécsi Ítélőtábla titkára.
Visszaugrás
