Evidenciának tűnik, hogy a jogszabályi rendelkezések egyértelműen elkülöníthetők abban a tekintetben, hogy anyagi jogi vagy eljárásjogi rendelkezéseknek minősülnek-e. Amíg az anyagi jogi szabályok a jogalanyoknak az adott jogviszonyra irányadó magatartási normáit határozzák meg, addig az eljárásjog, az alaki jog célja az anyagi jog által meghatározott jogosultságok érvényesítésének, a normaszegő magatartások szankcionálásának a szabályozása. A két jogterület elhatárolása nem elméleti kérdés, hanem annak kiemelkedő gyakorlati jelentősége van. Jó példa erre a keresetindítási határidő anyagi jogi vagy eljárásjogi határidőnek minősítése terén, ezáltal a határidő számítása vonatkozásában kibontakozott, a 4/2003. számú polgári jogegységi határozattal lezárt jogértelmezési vita.
Az a kívánalom, hogy az anyagi jogi és az eljárásjogi rendelkezések már jogszabályi szinten is elváljanak egymástól, nem tud minden esetben maradéktalanul megvalósulni. Természetes, hogy a jogalkotó törekszik arra, hogy az egyes jogágak általános anyagi jogi vagy eljárásjogi rendelkezéseit külön kódexekbe foglalja, így a magánjog területén az anyagi jogi szabályokat a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.), az eljárásjogi szabályokat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) rendezi átfogó módon. Azonban még kódex szintjén is előfordulhatnak "idegen" szabályok, példaként említve a sajtóhelyreigazítási pereknek a Pp.-ben elhelyezett anyagi jogi - a pert megelőző kötelező eljárás megindítására, jogosultjára, lefolytatására, valamint a keresetindítási határidőre vonatkozó - rendelkezéseit.
Minél speciálisabb területet rendez egy jogszabály, annál inkább figyelhetők meg az eljárási és az anyagi jogi rendelkezések keveredései, hiszen a rugalmatlan elválasztás megbontaná a speciális jogterület koherenciáját, a különleges anyagi jogi és eljárási előírások egymásra épülnek, mesterséges elválasztásuk átláthatatlan, feleslegesen bonyolult szabályanyagot teremtene. Így például a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény a szabadalmi oltalom anyagi jogi rendelkezésein felül teljes körűen tartalmazza a szabadalmi ügyekben való bírósági eljárás normaanyagát is. Ilyen esetekben is törekszik azonban arra a jogalkotó, hogy legalább a jogszabályon belül legyen egyértelmű az adott rendelkezés besorolása. Azonban az említett komplex szabályozásból következően ennek megvalósítása különösen bonyolult feladat.
Mindazokban az esetekben, amikor nem valósul meg az anyagi jogi és az eljárási rendelkezések egyértelmű, elkülönült jogszabályi szinten jelentkező elválasztása, számos gyakorlati probléma merülhet fel, amelyet alapvetően az adott anyagi jogi vagy eljárási általános kódex átfogó szabályozási igényéhez való viszony értelmezésének a szükségessége idéz elő. Jó példa erre a közelmúltban az az első ránézésre marginálisnak tűnő, azonban koncepcionális kérdéseken alapuló jogalkalmazási probléma, amely a jogi személy határozatainak felülvizsgálata a Ptk.-ban elhelyezett eljárási szabályai értelmezése alapján arra a kérdésre kereste a választ, hogy van-e helye fellebbezésnek a jogi személy határozatának felfüggesztése iránti kérelmet elutasító végzés ellen.
A jogorvoslathoz fűződő jog a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikke, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Római Egyezmény 13. cikke által biztosított emberi jog, az Alaptörvény Szabadság és Felelősség című része XXVIII. cikkének (7) bekezdésében szabályozott alkotmányos alapjog. Utóbbi szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, mely jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslat olyan eszköz, amely által az érdekelt bírósági, hatósági eljárásban meghozott, vélt vagy valós érdekeit sértő döntés korrigálását kéri.
A 2018. január 1-jén hatályba lépett Pp. a gyakorlati nehézségek megoldása céljából következetes, mindenre kiterjedő szabállyal kívánta rendezni a határozatok elleni fellebbezési jog gyakorolhatóságát. A 2017. december 31-ig hatályban volt, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952-es Pp.) általános szabálya az volt, hogy fellebbezésnek van helye az elsőfokú bíróság határozatai ellen, ez a főszabály volt irányadó mind az ítéletekre, mind a végzésekre nézve. A részletszabályozás azonban rendkívül bonyolult és ezért gyakran nehezen alkalmazható volt. Amíg az elsőfokú ítéletekkel szemben - a választottbíróság ítéletének érvénytelenítése iránti perek sajátos szabályai kivételével - a fellebbezési jogot a törvény teljes körűen biztosította, addig az elsőfokú végzések ellen a főszabály alól az eljárás folyamán hozott úgynevezett pervezető végzések tekintetében a fellebbezés általában kizárt volt. A törvényi rendelkezések a pervezetés fogalmát nem határozták meg, így a bírói gyakorlatnak kellett kiala-
- 19/20 -
kítania az elhatárolást, miszerint mely végzések tekinthetők pervezetőnek és mely végzések nem. További bonyodalmat okozott, hogy ezzel együtt egyes pervezető végzések ellen kivételesen a perrendtartás alapján megengedett volt a fellebbezés.
Az új perjogi szabályozás a fellebbezhető határozatokat egyértelműen és átláthatóan határozza meg. Ennek értelmében az elsőfokú bíróság ítélete ellen továbbra is fellebbezésnek van helye. Ezzel szemben a Pp. 365. § (2) bekezdés b) pontja értelmében az általános szabály, hogy a végzések ellen nincs helye fellebbezésnek - csak akkor, ha a Pp. azt külön megengedi. Tehát minden egyes végzés esetében meg kell keresni, hogy a normaszöveg tartalmaz-e fellebbezhetőséget kimondó előírást, ilyen rendelkezés hiányában a végzés elleni fellebbezés kizárt.
A teljesség igénye nélkül fellebbezésnek van helye például a keresetlevelet visszautasító végzés,[1] az eljárást megszüntető végzés, elállás és a felek közös kérelme esetén az eljárás megszüntetésére irányuló kérelmet elutasító végzés, az áttételt elrendelő végzés, az elkülönített perköltségrész viseléséről hozott végzés, az ideiglenes intézkedés iránti kérelem tárgyában hozott végzés, a félbeszakadást megállapító végzés, a szünetelő eljárás folytatása iránti kérelmet elutasító végzés, a felfüggesztést elrendelő végzés,[2] a pénzbírságban marasztaló végzés, a tanú költségtérítése tárgyában hozott végzés, valamint a kirendelt szakértő díjáról rendelkező végzés ellen. Nincs helye fellebbezésnek például a perfelvétel lezárásáról rendelkező végzés, a tárgyalást kitűző végzés, a tárgyalás elhalasztásáról rendelkező végzés, a tanút idéző végzés, a szünetelés folytán az eljárás megszűnését megállapító végzés, a tárgyalás felfüggesztése iránti kérelmet elutasító végzés, illetve a jegyzőkönyv kijavítása, kiegészítése tárgyában hozott végzés ellen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
