Közel fél évszázada vagyok oktató a pécsi jogi karon, ahol a büntető eljárásjog kutatásán és oktatásán belül négy évtizede foglalkozom az igazságügyi retorika elvi és gyakorlati kérdéseivel[1], perbeszédversenyek szervezésével és azokon a sikeres szereplés előkészítésével. A közelmúltban elhatároztam - lévén nyugdíjasként megnövekedett szabadidőm -, hogy a két évtizeddel ezelőtt kiadott igazságügyi retorikámat[2] "elmélyítem" klasszikus retorikai ismeretekkel és "felfrissítem" új, ezideig nem publikált perbeszédrészekkel. Mindkét vonatkozásban igen kedvező konstelláció alakult ki a 21. évszázad első évtizedében. Az "elmélyítést" ugyanis jelentősen megkönnyíti az, hogy a korábbi széttöredezett és nehezen hozzáférhető forrásművek[3] helyett sorozatban jelentek meg átfogó retorikai monográfiák, szakkönyvek. Nemcsak enciklopédikus jellegű retorikai lexikon[4] és egyetemi tankönyv [5] született, hanem kiadták az antik retorika két csúcsteljesítményét is: Quintilianus szónoklattanát.[6] Cicero perbeszédeit[7] illetőleg legújabban a retorika elméleti műveit is.[8] Ugyancsak megjelent Cornificius alapműve.[9]
Ami a "felfrissítést" illeti, a volt fővárosi főügyészhelyettes és jelenlegi professzortársam Tóth Mihály, a Magyar Büntetőjogi Társaság elnöke volt szíves már a megjelenés előtt rendelkezésemre bocsátani az ezredforduló környéki kiemelkedő perbeszédekből álló gyűjteményét.[10] Az említett kettős kedvező konstelláció és kettős időszerű feladat szükségessé tette nemcsak az igazságügyi retorika (régi elnevezéssel: a törvényszéki szónoklás), hanem általában a retorika alapfogalmainak és alapkérdéseinek felülvizsgálatát. E felülvizsgálat eredményeként törekedtem megalapozott választ adni a kérdésre: a klasszikus retorika tekinthető-e a kulturális világörökség részének? Úgy érzem, hogy e felülvizsgálat során a retorika, kialakulása és fejlődése szempontjából döntő jelentőségű tendenciák váltak felismerhetővé. Ilyen alapvető - ezideig ki nem mondott - tendencia mindenekelőtt a klasszikus ókori athéni és római politika pánretorikus és a klasszikus retorika pánjudiciális jellege.[11]
Történelmi tény, hogy az ókorban a retorika kialakulása és felvirágzása szorosan összekötődött az athéni és a római demokrácia kibontakozásával.[12] A világ többi részén és a valódi demokráciát nélkülöző középkorban az egész világon háttérben volt a szónoklás, avagy legfeljebb iskolás deklamációkká, memória gyakorlatokká silányult. A két antik demokrácia kibontakozásával igen nagy jelentőségre tettek szert a nyilvános beszédek. A legfontosabb köztisztségeket - quaestor, praetor, consul - választások s az ezekkel együtt járó kampányok, nyilvános bemutató beszédek alapján nyerte el a jelöltek egyike, s általában a jelentős közügyeket nyilvános fórumokon - szenátusban, népgyűlésben - vitatták meg. A jogegyenlőség és a szabad véleménynyilvánítás erőteljesen behatolt az igazságszolgáltatás területére is: kibontakozott a büntető vagy polgári peres eljárás kontradiktórius jellege, az "audiatur et altera pars" követelménye. Nemcsak a vádló/felperes, hanem a vádlott/alperes is kifejthette, megindokolhatta a ténybeli és jogi álláspontját, éspedig rendszerint kettős, azaz bevezető és lezáró perbeszéd keretében.[13] Ily módon a perbeszédek nagy gyakorisága következtében a szónoklás még fontosabbá, a társadalom életében még jelentősebbé vált.
A szónoklási képesség és teljesítmény lett az antik demokráciák közéletében a sikeres karrier, a vezető tisztségekbe kerülés döntő kritériuma. Az antik demokráciák legnagyobb szónokai általában jelentős közéleti (politikai) tisztségeket láttak el. Így a quaestorságtól kezdve a konzuli tisztségig vezetett Cicero életútja, vagy szónoktársa Hortensius is praetorságtól konzulságig emelkedett. Cicero a Catilina összeesküvés elleni sikeres fellépésért megkapta a "pater patriae" címet is. A legkorábbi római szónokok egyike, Cato is eljutott a konzuliságig. Egyébként arról híresűlt el, hogy valamennyi nagy politikai szónoklatát ugyanazzal a gondolattal zárta le: "Ceterum censeo Carthaginem esse delendam..."[14] A szónoki teljesítmények végleges és rendkívüli térnyerése hamarosan rányomta bélyegét az egész társadalom szellemi, kulturális arculatára. Napjaink sztárvilágával szemben ahol a sztárok nagy része "csak" kiváló sportoló vagy énekes stb. az ókori demokráciákban a legismertebb és legnépszerűbb emberek a legkiválóbb szónokok voltak!!! Mindez azzal is járt, hogy tömegesen látogatott rétor-iskolák alakultak ki. Ilyen rétor-iskolája volt magának Quintilianusnak is, aki az ókori szónoklástant legalaposabban összefoglalta.[15]
A retorikának ez a sokrétű és mélyreható beágyazódása a társadalom egész életébe megmutatkozott
- 102/103 -
az antik demokrácia hanyatlása, megszűnése után: a római birodalom császárait is gyakran és tartósan rétorok instruálták: tanították, tanácsokkal látták el. Tehát még a diktátorok is fontosnak tartották a retorikai felkészültséget.[16] Ami a diktatúra kialakulását illeti, a klasszikus retorika legnagyobb alakjai, Demoszthenész és Cicero egyaránt sorozatosan felléptek nyilvános beszédeikben a diktátorságra törekvők ellen. Igen híressé váltak Demoszthenésznek Nagy Sándor atyja, II. Fülöp macedón király ellen elmondott hevesen támadó beszédei, amelyeket a megtámadott nevére tekintettel "filippikák"-nak neveztek el.[17] Hasonlóan több élesen támadó nyilvános beszéddel lépett fel Cicero előbb Catilina, utóbb Antonius ellen.[18] Ez utóbbiakat tudatosan, a Demoszthenész iránti tiszteletét is kimutatva maga Cicero nevezte el "filippikák"-nak. A diktátorjelöltek elleni következetesen fellépésükkel a klasszikus retorika szép példáját adták a szónoki bátorságnak és az amögött meglévő éthosznak, hiteles és szilárd elkötelezettségnek.
Az athéni vagy a római demokrácia fénykorának közéletét vizsgálva - mai fogalmakat, kategóriákat visszavetítve - megállapítható, hogy a jogállamiság számos alapvető vonása, eleme megjelent.[19] A rabszolgatartók és a szabadok számára a közélet a "Rechtsstaat oder Richterstaat"[20] keretei között zajlott éspedig a közvetlen demokrácia erőteljes érvényesülése mellett. Ez az antik jogállamiság magában foglalta a nem rabszolgák jogegyenlőségét, polgári státuszát. Ezek az antik polgárok szabadon gyülekezhettek, tanácskozattak, véleményt nyilváníthattak, részt vehettek a vezetők, tisztségviselők választásában, illetve megválaszthatók voltak vezetőkké, tisztségviselőkké. Az antik demokráciák polgárai öntudatosan, büszkén vállalták a demokratikus jogaik gyakorlását[21] és szinte a legnagyobb büntetésnek tekintették a demokráciából való kirekesztődést: a száműzetést, a polgári jogállás elvesztését. Nagyon szemléletesen mutatja ezt az öntudatos polgári felfogást Cicero egyik híres beszédének az a része, amely leírja a jogtalan bántalmazást szenvedő személy sorozatos segélykiáltását: "Római polgár vagyok! Római polgár vagyok!"[22] E motívumhoz kapcsolódik az antik retorika egyik leghíresebb gradatio-ja (fokozása): "Római polgárt elfogni gazság, megvesszőztetni bűnös merénylet. Kivégeztetni úgyszólván egy az apagyilkossággal. Keresztre feszíteni, nem is tudom, minek nevezzem."[23]
Az athéni és a római állami berendezkedésben még nem különült el a törvényhozási és bírói hatalom. Egyfelől a legsúlyosabb bűncselekmények: összeesküvés, hazaárulás eleve a népgyűlés vagy a szenátus hatáskörébe tartoztak, másfelől a legfontosabb tisztségek megválasztásakor gyakran hivatkozott közéleti korrupcióra, visszaélésre. Emellett - néha száz főt is meghaladó - bírósági testületeket hoztak létre választások útján a laikus polgárokból. Minderre tekintettel a politikai tanácskozás és a bírósági tárgyalás mozzanatai gyakran összefonódtak. Következésképpen tágabb értelemben vett perbeszédek, azaz "politikai" vád- és védbeszédek hangzottak el a közvetlen demokrácia legfontosabb fórumain. Legszemléletesebben Cicero beszédei mutatják a nyilvános szónoklás bíróság-centrikus jellegét. Fellépett vádlóként a Szicíliában propraetorként számos visszaélést elkövető Verres ellen.[24] Sorozatosan vádbeszédeket tartott az összeesküvéssel gyanúsított Catilina ellen.[25] Ezek a verridák és katilináriák joggal tekinthetők (elő)filippikáknak, azaz élesen támadó politikai vádbeszédeknek.
Még gyakrabban lépett fel védőként Cicero a fórumokon. Legelső híres Cluentius védelmében tartott beszédében jelentős részben vesztegetéssel foglalkozott.[26] A leghíresebb és talán legszínvonalasabb - az egyébként konzuljelölt Milo védelmében elmondott - beszédében nemcsak azt mutatta ki, hogy védence jogos önvédelemből ölte meg Clodiust, hanem azt is, hogy Clodius megölésével egy diktátor-jelölttől mentette meg Rómát.[27] Ezek a beszédek nemcsak védekezést tartalmaznak, hanem politikai jellegű magasztaló, dicsérő szónoklatot: panegirikuszt is.[28] Ennek a már a görögöknél kialakult beszédfajtának számos részletesen kimunkált tartalmi jegye és stíluseszköze van. Ezek széles választékát vonultatta fel Cicero élete utolsó szakaszában, amikor is már a diktátor, Caesar előtt beszélt egyes kiváló emberek megmentése, sőt megjutalmazása végett. Cicerónak ezek a cezáriánái[29] igen magas színvonalú politikai védbeszédek és remek panegirikuszok. A fentiek alapján tehát jogos az antik retorika pánjudiciális jellegének kimondása. Ez mutatkozik meg abban, hogy a klasszikus retorika két legnagyobb alakja: Demoszthenész és Cicero a valódi vád- és védbeszédek mellett gyakran filippikákat és panegirikuszokat adtak elő, azaz politikailag (is) élesen támadó, avagy politikailag (is) elfogultan védekező szónoklatokat tartottak, következésképpen a törvényszéki szónoklás eszköz- és hatásrendszerét sikeresen alkalmazták érdemi politikai ügyekben is.
A klasszikus szónoklásnak ez a pánjudiciális gyakorlata sajátosan tükröződött az antik retorikaelméletekben. A szónoklással kapcsolatos elméleti kérdéseket legalaposabban és legátfogóbban Athénben Arisztotelész, Rómában Quintilianus foglalta össze. Arisztotelész szinte tudományos alapossággal
- 103/104 -
a szónoklás "nyersanyagát": az érveket, érvforrásokat (toposzokat) és az érvelési módokat helyezi előtérbe és meglehetősen lekezeli, lenézi a perekben gyakori szónoki fogásokat, trükköket, érzelmeket és felkorbácsoló mozzanatokat. Quintilianus pedig a "nyersanyag" felhasználójára, a szónokra és általában a szónok képzésére helyezi a hangsúlyt és kellő részletességgel mutatja be a nyilvános beszéd racionális vonásai mellett az emocionális és esztétikai mozzanatokat is. Az eltérő elméleti súlypont, koncepció ellenére az arisztotelészi "Retorika", illetve a quintilianuszi "Institutio Oratoria" szóhasználata egyaránt pánjudiciális jellegű, mindketten általában a hallgató helyett bíróról, a hallgatóság helyett bíróságról, illetőleg a vádolás és védekezés fontos retorikai összetevőiről értekeznek. Legyen szó tanácskozó (politikai), törvényszéki (bírósági) vagy bemutató (ünnepi, alkalmi) beszédről, kerüljön előtérbe a jövendő, a múlt vagy a jelenkor,[30] álljon fent döntéskényszer a hasznos és a káros, a jogos és a jogtalan, a jó és a rossz megítélésében, végső soron a hallgatóság "bíróságként", azaz döntéshozó testületként működik: elfogadja vagy nem fogadja el a szónok gondolatmenetét és végkövetkeztetését, a szónok sikere esetén helyben hagyja, illetve egyetértéssel, sőt cselekvéssel is megerősíti a szónok megoldási javaslatát.
A 2. és 3. pontban kifejtettek alapján aligha vitatható az alábbi két alapvető retorikai trend. Gyakorlati oldalról a leghíresebb (fennmaradt) beszédekre tekintettel az antik szónoklás csúcsán perbeszédeknek látszó politikai beszédek állnak, következésképpen ezek a filippikák és panegirikuszok, mint remekművek mutatis mutandis jól alkalmazhatók a valódi vád- és védbeszédekre. Elméleti aspektusban a legkiemelkedőbb szónoklástanok túlnyomórészt nem általában a nyilvános beszédek, hanem a perbeszédek tartalmi és formai kellékeit elemzik gyakori kitekintéssel a tanácskozó (politikai) és a bemutató beszédekre, következésképpen a tanácskozó vagy bemutató beszédeknél mutatis mutandis előnyösen alkalmazható eszközök és megoldások találhatók a törvényszéki szónoklástanból, a vád- és védbeszédek elméletéből kiindulva.[31] A szoros összekapcsolódás, a rendkívüli integráltság következtében a klasszikus retorika törzsanyaga két "pentamerre" kristályosodott ki, nevezetesen a szónoki résztevékenységek és a beszédrészek ötlépcsős rendszerére.[32]
Az első pentamer a klasszikus szónoklattanokban a szónoki beszéd keletkezésének és realizálódásának folyamatát, dinamikus szakaszait foglalja magában.
Ennek keretében kiemelik az invenció (anyaggyűjtés), a diszpozíció (az elrendezés), az elokúció (a kidolgozás, a kifejezésmód), a memória (az emlékezetbe vésés) és a pronunciáció (az előadásmód) fontosságát, összetevőit, pozitív és negatív példáit, változatait. Ezek a retorikaelméleti művek az invenció körében nagy súlyt fektetnek a nyilvános beszédekben felhasználható érvforrásokra, toposzokra. Ezeknek a hosszú és kiterjedt emberi tapasztalatokhoz kapcsolódó toposzoknak[33] az ismerete nélkül aligha végezhető el kellően rendszeres és módszeres anyaggyűjtés. A diszpozícióval a második pentamerben foglalkozom.
Az elokúció keretében oldódik meg a témához, a helyzethez is illő s egyúttal sokat, érdekesen is mondó szavak, mondatok kiválasztása, az adott ügyet hatékonyan szolgáló kifejezésmód megtalálása, kimunkálása. E körben igen részletesen és sokoldalúan kidolgozták az igénybe vehető stíluseszközöket, a szóképektől kezdve a szóalakzatokon át, egészen a gondolatalakzatokig. A retorikai figurák[34] összetétele és alkalmazási módja napjainkig alig változott! Legfeljebb a körmondatok kissé háttérbe szorultak, avagy a metaforák megritkultak.[35] A pronunciációval, az előadásmóddal kapcsolatban a klasszikus retorikák általában a nyelvi jelenségeken, mozzanatokon, a verbális oldalon túlmenően kiemelik a szemjáték (tekintet),[36] a hanglejtés,[37] a gesztusok stb., tehát mai szóval "testbeszédnek" nevezett non-verbális (metakommunikációs) oldal jelentős hatásrendszerét. Ebben a testbeszédben mutatkozik meg tulajdonképpen a színvonalas nyilvános beszédhez szükséges éthosz és páthosz. A klasszikus retorika viszonylag elhanyagolta a memória kérdéskörét. Nyújt néhány pragmatikus tanácsot, említ igen tanulságos egyedi eseteket, bemutat asszociációs vagy lokalizációs mnemotechnikákat. Quintilianus rámutat arra, hogy a műveltség fokozása - sok olvasás és sok írás - önmagában erősíti az emlékezőképességet. Cato arra hívja fel a figyelmet, hogy kellő koncentrálás és beleélés, az ügy alapos elsajátítása esetén nem igen adódnak szövegezési nehézségek: "Rem tene, verba sequentur!"
Míg az első pentamer a szónoki beszéd funkcionális (dinamikus) megközelítése, addig a második pentamer ugyanennek alapvetően strukturális (statikus) vizsgálata. A beszéd tartalmi egységeinek kapcsolódása, megfelelő tagoltsága, felépítése önmagában is előmozdítja annak megértését, a mondanivaló elfogadását. A klasszikus szónoklattanok a beszédet
- 104/105 -
általában az alábbi öt részre tagolják: a bevezetés (exordium), az elbeszélés (narráció), a bizonyítás (probáció), a cáfolás (refutáció), és a befejezés (peroráció). A klasszikus retorika igen nagy jelentőséget tulajdonít a bevezetésnek, minthogy a beszéd kezdetén fontos megszerezni a hallgatóság jóindulatát (captatio benevolantiae), illetve felhívni a figyelmet a fő kérdésekre (thesis, partitio).[38] Számos pozitív és negatív példával szolgálnak e kettős cél eléréséhez. A retorikatörténet leggyakoribb idézete is éppen egy "Quousque tandem ..." kezdetű bevezetés. Cicero ezzel kezdte az első katilináriáját és ebben személyhez fordulástól kezdve (aposztrofálás) és a sorozatosan támadó kérdésekig számos figurát alkalmaz.[39]
Az elbeszélés is fontos része a beszédnek. Az események időrendi összefoglalása mellett jelentős lehet a szereplők csoportosítása, szembeállítása, a motívumaik számbavétele, a cselekvési lehetőségek összehasonlítása. Az elbeszélés tömörségét szolgálja az ellenfél álláspontjának nem-vitás részleteinek mellőzése, summás elfogadása. A bizonyítás a klasszikus retorikában nemcsak a ténykérdések eldöntésére, hanem erkölcsi, jogi kérdések megoldására is kiterjedt, minthogy valamennyi kérdés helyes megoldásához releváns érvek, elégséges indokok szükségesek. Ámde a nyilvános beszédben nem követelhető meg egzakt (tudományos igényű) megalapozottság, a valódi szillogizmusok sorozata. "Hétköznapi" vagy legalábbis döntően múltbeli vagy jövőbeli emberi megnyilvánulásokról van szó, amelyek nem az ok-okozat szükségszerű világába tartoznak, hanem sokkal inkább valószínűségi természetűek. A nehézséget fokozza az is, hogy a köznyelv szemantikai problémákkal is terhelt az elnagyoltság, a pongyolaság következtében. Mindezt helyesen ismerte fel a klasszikus retorika s mutatta ki, hogy a szónoki beszéd két legfontosabb érvelésmódja a példa (azaz a retorikai indukció) és az enthüméma (azaz a retorikai dedukció).[40]
A cáfolás sok közös vonást mutat a bizonyítással, lévén mindkettő végső soron érvelés. A klasszikus retorika e közös vonások ellenére is indokoltan tette a szónoki beszéd önálló részévé a cáfolást. Ezzel ugyanis jelentős szolgálatot tett a vitakultúra fejlődésének és a helyes döntést elősegítő érdemi megvitatásnak. A cáfolás intézményesítésével ugyanis nemcsak elutasította az ellenfél semmibevételét, ellenségnek tekintését, hanem megkövette a szembenálló álláspontjának tisztességes felidézését, és tiszteletre méltó ellenfélnek ismerte el azt, akinek álláspontját cáfolni törekedett. Helyesen mutatott rá a másik véglet, az ellenfél érvelésével való aprólékos, aggodalmaskodó foglalkozás veszélyességére is.[41] A befejezésnek is nagy jelentőséget tulajdonít az antik retorika. Kettős funkciója lehet. Egyfelől világosan összefoglalja a szónoki beszédet, levonja a következtetéseket (rekapituláció). Másfelől pedig érzelmi mozzanatok révén mozgósítja, buzdítja a hallgatóságot az elfogadásra, a cselekvésre (hortáció). E két funkció realizálása érdekében pozitív és negatív példákkal is szolgál.[42]
A klasszikus retorika második pentamerének, a szónoki beszéd struktúrájának, ötlépcsős voltának vázolását rövid mikro- és makrostrukturális kitekintéssel egészíteném ki. Ilyen: mikrostrukturális összefüggés a bizonyítás és a cáfolás, illetve a bevezetés és a befejezés párhuzamossága: az építés és a rombolás, a múltba vagy a jövőbe tekintés párhuzamossága:[43] Alapvető makrostrukturális megfigyelésem, hogy a szűk és a tág értelemben vett vádbeszédek lényegesen terjedelmesebbek mint a szűk és tág értelemben vett védbeszédek.[44] További makrostrukturális fontos összefüggés - amely az antik retorikai elemzések színvonalát gyengíti -, hogy nem maradtak fenn ugyanabban az ügyben elmondott vád- és védbeszédek[45] Pedig a két legnagyobb antik szónoknak is voltak méltó vetélytársaik! Demoszthenésznek Aiszkhinész, Cicerónak Hortensius és ráadásul nemcsak vádló és védőként, hanem védőként és vádlottként is álltak egymással szemben.[46] Tanulságos lehetne az ugyanazon ügyben elhangzott perbeszédek tartalmi és formai egybevetése![47]
Az antik szónokok között nem-vitásan a két legnagyobb Demoszthenész és Cicero volt. Kettőjük összehasonlításánál Quintilianus igen óvatosan fogalmaz a szónoki képességük és teljesítményük mérlegelésekor. Mindkettőt meghagyja tulajdonképpen a maga környezete legnagyobbjának.[48] A magam részéről határozottan Cicerót tekintem nagyobb szónoknak. Cicero nemcsak remek vád- és védbeszédeket, filippikákat és panegirikuszokat tartott, hanem igen színvonalas retorika-elméleti műveket is írt. Ezekben az invenciótól kezdve minden fontos szónoki tevékenységről kifejtette, megindokolta álláspontját. Legkiemelkedőbbek a stílusnemekkel, a stíluserényekkel és prozaritmussal kapcsolatos fejtegetései. Tehát nemcsak a szónoki gyakorlatban volt egyedülállóan kiváló, hanem a szónoklás elméletében is.[49] Talán ő közelítette meg leginkább azt a tökéletes szónokot, akit egész életében keresett. E tökéletes szónok azonban - nézetem szerint - nem található meg! A best of... szemlélet zsákutcába vezet az emberi teljesítmények hullámzó jellege miatt. A best of. megközelítés zsákutcáját mutatja az is, hogy nem lehetséges megtalálni, kimutatni sem a tökéletes szónoklatot, sem a tökéletes hallgatóságot![50]
- 105/106 -
Az antik retorika összefoglalása és elemzése alapján kimondhatónak tartom, hogy a klasszikus retorika a kulturális világörökség szerves és fontos része. A klasszikus retorikán belül viszont meghatározó jelentősége volt a törvényszéki szónoklás kibontakozásának. A klasszikus retorika tanítása azonban szinte elveszik, elmerül a legújabb kommunikációs és nyelvészeti, sőt marketing megközelítésű retorikai művek, példatárak áradatában. Ugyanakkor azonban Magyarországon a nyilvános beszédek színvonala nem emelkedik! A hazai nyilvános beszédek - s köztük a perbeszédek is! - egyre inkább elszürkülnek, egyre inkább a nyílt vagy rejtett felolvasás (pl. szövegkivetítés!) áldozatává válnak. Ezen a téren nézetem szerint elsősorban a klasszikus retorika recepciójával érhető el gyökeres fordulat. Ha elismerjük az antik demokráciák pánretorikus jellegét, továbbá a klasszikus retorika pánjudiciális természetét, kézenfekvő az a következtetés, hogy nemcsak a jogállami igazságszolgáltatás, hanem az egész jogállami működés színvonalának emelésében nélkülözhetetlen az antik retorika eredményeivel elmélyített törvényszéki szónoklástan (igazságügyi retorika) tantárgyi elismerése a római jog mellett. Mindkettő a szellemi világörökség vitathatatlan része, következésképpen a jogászok - és általában a politikai pályára lépők - képzésének conditio sine qua non-ja. ■
JEGYZETEK
[1] a/ Tremmel Flórián: A perbeszédekről. Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből III. évf. Pécs 1993. 141-189. o.; b/ Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika, Tankönyvkiadó, Budapest 1985
[2] Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika. Simon Kiadó, Pécs 1993
[3] a/ Cicero, Marcus Tullius: A szónok. In: M.T. Cicero Válogatott művei (Szerk. Havas László, ford. Kárpáti Csilla), Európa Könyvkiadó, Budapest 1974; b/ Cicero, Marcus Tullius: Catilina elleni első és második beszéd. In: M. T. Cicero Válogatott művei (Szerk. Havas László, ford. Borzsák István) Európa Könyvkiadó, Budapest 1974; c/ Cicero, Marcus Tullius: Philippicák Marcus Antonius ellen. (Ford. Maróti Egon), Európa Kiadó Budapest, 1990; d/ Demoszthenész: Politikai természetű törvényszéki beszédei. (Ford. Gyomlay Gyula), Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1896; e/ Demoszthenész: A hűtlen követség. A koszorú. (Ford. Gyomlay Gyula), Magyar Helikon, Budapest 1975; f/ Havas László (Szerk.): Marcus Tullius Cicero válogatott művei. Európa Könyvkiadó, Budapest 1974; g/ Nótári Tamás: Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben. Lectum Kiadó, Szeged 2010; h/ Platon: Szokratész védőbeszéde. (Ford. Devecseri Gábor), Budapest 1971; stb.
[4] Retorika. (Szerk. Aczél Petra - Adamik Tamás - A. Jászó Anna), Osiris Kiadó, Budapest 2004
[5] Rónai Béla: Anyanyelvi műveltség és beszédkultúra I. és II., Pécs 1973
[6] a/ Quintilianus, Marcus Fabius: Szónoklattan. (Szerk. Adamik Tamás), Kalligram Kiadó, Pozsony 2009
Már sokkal korábban megjelent Arisztotelész szónoklattana. b/ Arisztotelész: Retorika. (Ford. Adamik Tamás), Gondolat Kiadó, Budapest 1982
[7] Cicero, Marcus Tullius: Összes perbeszédei. (Ford. Nótári Tamás), Lectum Kiadó, Szeged 2010
[8] Cicero összes retorikaelméleti művei (Szerk. Adamik Tamás) Kalligram, Pozsony 2012
[9] Cornificius, Quintus: A szónoki mesterség, A.C. Herenniusnak ajánlott retorika. (Ford. Adamik Tamás) Magyar Könyvklub, Budapest 2001
[10] Ez a Tocsik-ügytől a móri mészárlásig ívelő perbeszédgyűjtemény hamarosan megjelenik a Pécsi Dialóg Campus Kiadónál Tóth Mihály professzor szerkesztésében és jegyzeteivel.
[11] Sem a politika szónok-centrikusságára, sem a retorika bíró-centrikusságra nem találtam a pánretorikusnál és a pánjudiciálisnál jobb kifejezést. A szónok- és bíró-centrikus kifejezések, egyszerűsítések kasztjellegre utalók lennének, holott éppen a demokrácia kibontakozásának jelentős oldalairól van szó.
[12] Vígh Árpád részletesen elemzi a könyvében a retorika és a politika szoros kapcsolatát és tanulságos analógiát mutat ki a római köztársaság és császárság, valamint az első francia köztársaság és a napóleoni császárság között. Vígh Árpád: Retorika és történelem. Gondolat, Budapest 1981. 39. o.
[13] Ez a kettős perbeszéd fontos vonása a jelenlegi angolszász típusú esküdtbírósági pernek is.
[14] Egyébként úgy vélem, hogy Karthágónak el kell pusztulnia...
[15] Sőt valóságos divat lett, hogy ambiciózusos római fiatalok görögországi rétoriskolákat látogattak. Maga Cicero is Rhodos szigetén retorikát tanult s már a görögül tartott mintaszónoklataival is kitűnt. Retorikai Lexikon (Főszerk. Adamik Tamás), Kalligram, Pozsony 2010. 208. o.
[16] Magát Quintilianust idős korában felkérte unokái retorikai oktatására Domitianus császár. Ld. 6/a jegyzet 275. o.
[17] Demoszthenész négy filippikát mondott el II. Fülöp ellen.
[18] Cicero Catilina ellen négy, Antonius ellen tizennégy (!) vádbeszédet mondott el.
[19] Eltekintve a társadalom többségének rabszolga voltától, nyílt jogfosztottságától.
[20] Jogállamban ugyanis a lehető legtöbb fontos kérdésben biztosított a peres út.
[21] Ezért a rómaiaknál a peres fél képviseletében fellépő ügyvédek nem fogadhattak el díjazást! A "lex Cincia" ugyanis az ügyvédi funkciót polgári kötelességnek nyilvánította és a díjazását vesztegetésnek minősítette. Cicero válogatott művei. (Szerk. Trencsényi - Trencsényi - Waldapfel Imre), Gondolat Kiadó, Budapest 1958. 27. o.
[22] Cluentius védelmében tartott beszédében: "Egy római polgárt a messanai főtéren korbácsoltak meg, bírák, noha a szerencsétlen fájdalma és az ütések suhogása közepette más sóhajt és hangot nem is lehetett hallani, mint azt, hogy: »Római polgár vagyok!« Azt hitte, hogy a polgárjog említésével minden ütést elhárít és minden kínt távol tart testétől; nem csupán azt nem érte el, hogy könyörgésével elhárítsa a vesszőcsapásokat, hanem amikor ismételten könyörögni kezdett, és polgárjogát próbálta segítségül hívni, akkor a szerencsétlen nyomorult számára előkészítették a keresztet - mondom, a keresztet annak, akik még sohasem látta a kínzóeszközt." I.m. Cicero 7. jegyzet 499-560. o.
[23] Ez még a régi Quintilianus fordítás szövege. Prácser Albert (Ford.): M. Fabius Quintilianus szónoklattana. 2. kötet, Budapest 1921. 121. o.; A legújabb fordítás: "Galádság egy római polgárt megbilincselni, gaztett megkorbácsolni, úgyszólván gyilkosság megölni: mit mondjak, a keresztre feszítésről..." A régi fordítás szerintem sikeresebb.
[24] Ezek a verridák Cicero legterjedelmesebb beszédei. Ld.7. jegyzet 271-568. o.
- 106/107 -
[25] Meglehetősen elgondolkodtató, hogy Cicero leghíresebb vádbeszédei, a katilináriái nem kerültek be a Cicero összes perbeszédek c. kötetbe. Ezzel szemben hét caesariana - a császár előtt elmondott panegirikusz - is benne van!
[26] Ld. 7. jegyzet 631-694. o.
[27] Ld. 7. jegyzet 1005-1048. o.
[28] A panegirikusz ma is élő műfaj, pl. a temetési beszédeknél vagy a tudományos laudációknál.
[29] Quintus Ligarius védelmében Deiotarus király védelmében. Ld. 7. jegyzet 1049-1074. o.
[30] A három alapvető beszédfajta eltérő idősíkjaira elsőként Arisztotelész mutatott rá. Ld. 6/b jegyzet 19-20. o.
[31] Apollodórosz retorika könyvét teljes egészében a törvényszéki szónoklásra alapozta. Ld. 6/a jegyzet 183. o.
[32] Erre a döntően ötrészes, ötlépcsős ismeretrendszerre nem találtam a pentamernél jobb kifejezést, elnevezést. A pentamer elnevezés magában foglal tartalmi és formai, statikus és dinamikus elemeket, összetevőket.
[33] A toposzokkal először részletesen Arisztotelész foglalkozott és 34 félét elemezett. Ld. 6/b. jegyzet 123-131. o. Egyébként Cicero is írt topikát. Felfogása szerint minden érvnek van helye. A hely (locus) olyan alapkategória, amely révén az invenció művészetté válik. Cicero a Trebatiusnak - lévén ő is jogász - ajánlott topikájában elsősorban a jogkérdésekkel összefüggő érvforrásokat, toposzokat sorolja fel, illetőleg a toposzokat kizárólag jogi példákkal világítja meg. Tulajdonképpen tehát elsőként dolgozta ki a jogi topikát. Ld. 8. jegyzet 62. és 64. o.
[34] A figurákat legalaposabban Quintilianus elemezte: 16 gondolatalakzatot vett górcső alá. A grammatikai alakzatok mellett tucatnyi szóalakzatot tárgyal s megállapítja, hogy ezek az értelemnek is bájt és erőt kölcsönöznek. Ld. 6/a jegyzet 565-618. o.
[35] Arisztotelész éppen a metaforák alkalmazását tekinti a szónoki képesség egyik fő ismérvének. Ld. 6/b jegyzet 182-184., 302. o.
[36] Cicero szerint: "Ami az arckifejezést illeti, ez a leglényegesebb a hang után; mennyi méltóságot, mennyi bájt önthet a szónoki beszédbe! Részint arra kell ügyelned, hogy a mesterkéltséget, az arcfintorokat elkerüld; részint arra, hogy szemjátékod nagyon is mértékletes legyen. Mert ahogyan az arc a lélek tükre, akként a szem a lélek lámpása: felragyogásának és elborulásának váltakozó mértékét azok a dolgok szabályozzák, amelyekről szó lesz." Ld. 3/a jegyzet 197. o.
[37] Quintilianus szerint: "A hanggal sokféleképpen bánhatunk. Ugyanis a három fokozaton kívül (éles, tompa, hajtott), hol feszült, hol ernyedt, hol magas, hol alacsonyabb hangfekvésre van szükség, és hol lassabb, hol gyorsabb ütemezésre. Ráadásul sok köztes fokozat van ezekben, s mint ahogyan az arcok végtelenül változatosak, holott kevés alkotórészük van, úgy a hang is, jóllehet kevés néven nevezhető fajtája van, mégis mindenkié másmilyen, és ahogyan egy arcot ránézésre felismerünk, éppúgy a hangot is hallás után." Ld. 6/a jegyzet 739. o.
[38] Cornificius felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos esetekben nem közvetlen, hanem csak közvetett bevezetésnek van helye. Ld. 9. jegyzet 13-14. o.
[39] Ld. 3/b jegyzet 51-52. o. A készülő új retorika könyvemben részletesen összehasonlítom az első katilinária bevezetésének és befejezésének retorikai figuráit.
[40] Elsőként és szinte tudományos igényességgel Arisztotelész tárgyalta. Ld. 6/b jegyzet 136-148. o.
[41] Ld. 6/a jegyzet 383. o.
[42] Egyébként lényegesen kevesebb a remek befejezések száma, mint a bevezetéseké.
[43] Következésképpen a klasszikus szónoklat legönállóbb része tulajdonképpen az elbeszélés (narráció).
[44] A védbeszédek többsége 25-30 oldal terjedelmű, a vádbeszéd jelentős része százas nagyságrendű.
[45] E vonatkozásban az újkori, sőt jelenkori publikált perbeszédgyűjtemények se kivételek!
[46] Aiszkhinész a hűtlen követség ügyében védőként állt Demoszthenésszel szemben. Hortensius pedig Qvintius ügyében vádlottként, Verres ügyében viszont védőként lépett fel Ciceróval szemben.
[47] A készülő új igazságügyi retorikámban - a szakirodalomban elsőként - teszek kísérletet ilyen perbeszéd-párbeszéd részletes összehasonlító retorika elemzésére.
[48] Hasonlóan foglal állást Plutarchos. Plutarchos: Párhuzamos életrajzok. (Ford. Máthé Elek), II. kötet, Magyar Helikon Kiadó, Budapest 1978. 206-236. o.
[49] Szerencsére Cicero retorikai elméletei is megjelentek. Ld. 8. jegyzet
[50] Ez a tökéletes szónokkeresés - Ld. 8. jegyzet 630-633., 641-644., és 724-726. o. - inkább hiba, mint erény Cicero elméleti munkásságában, viszont a tökéletes szónok eszményképét nagyon megközelítette Cicero a gyakorlati szónoklásában.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
