Az eljegyzés kétoldalú kijelentésével a felek között családjogi jogviszony jön létre. A jegyességre irányuló kölcsönös akaratnyilvánítás családjogi jogviszony alapítására irányuló alakító jog (hatalmasság) gyakorlása.[1]
(Almási Antal)
A tanulmány célja, hogy átfogó képet adjon a jegyesség magyarországi szabályozásáról, tartalmának átalakulásáról. Munkám során a vonatkozó szakirodalom és a kapcsolódó jogforrások segítségével azt vizsgálom, hogy a jegyesség intézménye a polgári korszak magyar magánjogi kódextervezeteiben (1900-1928), majd a pártállami korszak családjogi (1952. évi IV. tv.) és polgári jogi (1959. évi IV. tv.) törvénykönyveiben milyen tartalommal jelent meg, rendelkezett-e jogi kötőerővel, milyen jogkövetkezményei voltak felbontásának és végül annak, hogy a 2013. évi V. törvény (Ptk.) száműzte rendelkezései közül. Bár a jegyesség kimondottan családjogi vonatkozású jogintézmény, érdemes vizsgálni annak kötelmi jogi kapcsolódási pontjait.
Munkám során a jegyesség intézményének hazai bemutatására vállalkozom, rövid kultúrtörténeti áttekintéssel.
A házasság mint elkülönült jogintézmény sajátosságai az európai jogi kultúra gyökereire tekintettel leginkább a római jogban és a germán jogban mutatkoznak meg. A Földközi-tenger medencéjében élő népek szokásjogi rendjében a házasságkötés többlépcsős, egymásra épülő folyamatból tevődött össze.
"Nincs férfi nő nélkül, sem asszony férj nélkül, egyikük sem lehet Isten nélkül."
(Genesis Rábá 8:9.)
A zsidó kultúrában a mózesi törvények idején a férfi atyja kéri meg a lány kezét. Amennyiben a lány szülei odaígérik a lányt (házassági ígéret - siddukin), létrejön az eljegyzés. A szertartás - eljegyzés vagy megszentelés (kiddusin)[2] - legfontosabb eleme a mohar megfizetése, amely a menyasszony árát jelentette. Egyes nézetek szerint a mohar jegyajándéknak tekinthető, ami később hozomány formájában a férfi családjába kerül. Az ara három módon "szerezhető meg" a férfi által: Pénzzel, amelyet két tanú jelenlétében fizet meg az alábbi szavak kíséretével: "Íme ennek elfogadása által el vagy jegyezve." Az eljegyzés történhetett házassági okirat átadásával, a következő felirattal: "Íme, el vagy jegyezve nekem." Továbbá történhetett együtthálással, amikor a pár egy külön helyiségben, eljegyzési szándékkal intim kapcsolatot létesít. Ennek a jogszokásnak a történelmi háttere az ószövetségi Szentírásban található, mely szerint ha a házasságon kívüli nemi kapcsolatra került sor (a nő akarata ellenére), amennyiben nem volt mással eljegyezve, utólagos házasságkötéssel kellett legalizálni az egyébként jogellenes kapcsolatot (2Móz 22,16). Az ünnepélyes eljegyzés kezdeményezése volt a házasságnak, vallásos keretek között történt és az ún. esketési ünnepély részét képezte. Az eljegyzés ugyan nem teremtett jogot az együttélésre, de ugyanolyan kötőereje volt, mint a házasságnak. A jegyesség létrehozta az ún. sógorság akadályát, és a hűtlenség jogkövetkezménye ez idő alatt ugyanaz volt, mint a házasságtörésé.[3] Felbontása bontólevéllel (Get) történt, ugyanúgy, ahogy a házasság esetén. A héber jogszokások értelemszerűen tovább éltek az ókeresztény korban, aminek ékes példája, hogy az evangéliumok úgy beszélnek Máriáról, mint József feleségéről, "aki neki el volt jegyezve", azonban a házasságkötés kettejük között még nem történt meg (Mt 1,18-24). A középkori római katolikus illetve görögkeleti felekezeti házassági jogok tekintetében - bár e tanulmány terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé a mélyebb elemzést - szükségszerű megemlíteni, hogy értelemszerűen a jegyesség kérdésében is a Szentírás szövegén, a partikuláris egyházi szokásjogon és zsinati határozatokon nyugodtak.
A görögöknél a házasság intézményének célját a törvényes öröklés biztosítása és a rendezett háztartás iránti igény adta.[4] A házasságot a jegyesek szülei határozták el a gyermekek hallgatólagos beleegyezésével. Korábban a nővétel, majd a perzsa háborúkat követően sokkal inkább a megállapodáson alapuló házasságkötés volt a jellemző. A házassági formák átalakulásának ellenére a nő akaratnyilvánításának jogi jelentősége nem volt.[5] Az esküvőt megelőzően házassági szerződést kötöttek, amelyben meghatározták a hozományt (hedna). A hednába főként jószágok és textíliák tartoztak.[6] A klasszikus korban a fiúgyermek 18. életévének betöltésével házassági képességet szerzett, amelyet követően házasságkötéskor - az atyja jóváhagyásának hiányában is - saját jogon járt el.[7]
Az Imperium Romanumban a házasság formátlan jogügylet volt, amely nem jelentett többet, mint férfi és nő tartós együttélését utódnemzés céljából.[8] Az eljegy-
- 18/19 -
zés úgy zajlott, hogy a megegyezést tíz tanú előtt nyilvánították ki és írott szerződésbe foglalták.[9]
A házasságkötési alakiságok és a mennyegzői szokások elkülönültek a manus alapító ügyletektől, amelyekre már szigorú előírások vonatkoztak abban az esetben, ha a férj célja feleség feletti hatalom megszerzése volt.[10] A humanitás eszméje végül a házassági jog radikális liberalizálódását hozta maga után, amellyel a manus nélküli, kizárólag a felek konszenzusán alapuló szabad házasság terjedt el.[11]
A házasságkötésre irányuló akaratkijelentés a jogváltozás előidézését célozta, amely nem volt más, mint a házassági kötelék létrejötte, azaz nem jogviszony, hiszen perrel nem kényszeríthető,[12] csupán erkölcsileg volt kötelező, annak nem teljesítése becstelenségnek tekinthető.[13]
A germán jogban a család alapja a házasság, amely a férj dominanciájával megvalósuló utódok nemzése céljából létrejött életközösséget, szövetségi viszonyt eredményezett két fél és rokonai között.[14] A házasságkötési jognak rendszeres, állandó és jogilag is értékesíthető alakját a nő, illetőleg a nő feletti mundium vétele képezte.[15] A germánoknál a vőlegény (bruticomo) aráját attól vette meg, kinek hatalmában (mundiumában) volt, és a vételár (meta) az eladót illette. A vételár megállapítása alku tárgyát képezte, és miután létrejött az egyezség, következett az eljegyzés a jegygyűrűnek átadásával, amely az arát a vőlegényhez kötötte.[16] Az eljegyzés eredetileg az ara megkérdezése nélkül, sőt akarata ellenére is létrejöhetett, ezt követően a kereszténységre való áttérés után - a kánoni házasságfogalom (consensus facit nupitias) következtében - hangsúly került a női akarat érvényesülésére. Később a mundiumért járó vételár fogalma is átalakul, és helyét a nő ellátásának biztosítása veszi át.
A magyaroknál a kereszténységet megelőző időszakban elsősorban a nőrablás, illetve a nővétel volt szokásban. Majd a nőrablást lassan a lány békés átadása (traditio puellae) váltotta fel. A házasságkötés dologi jogi jellegét tekintve a nőrablás eredeti tulajdonszerzési módot, míg az adásvételi megállapodás "eljegyzést" jelentett. A kölcsönös megegyezés még nem ruházta át a tulajdonjogot, hanem csak kötelmi viszonyt keletkeztetett, amely alapján a vevőnek, azaz a vőlegénynek joga volt a "dolog" átadását követelni. Az adásvétel felei a vőlegény, illetve atyja és a leány atyja voltak. A vételár emléke az eljegyzési foglalóban (arrha) maradt meg a keresztény királyságban, amelynek tárgya általában pénz és a szimbolikus gyűrű volt. A gyűrű arrhaként szerződéses biztosítékot képzett,[17] amely a házassági szándék komolyságára utalt. Ennek gyökerei Könyves Kálmán (1116 körüli) királyi határozatára vezetnek vissza.[18] Az eljegyzésnek kötőereje volt, hiszen azt követően a felek kötelesek voltak a házasság megkötésére, ez idő alatt egyikük sem köthetett mással házasságot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
