A 90'-es évek elejétől a bűnügyi tudományok reprezentáns képviselői egyre türelmetlenebbül sürgették a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben kiszabható büntető szankciók reformját. Az okok közé tartozott a fiatalkori bűnözés mennyiségi növekedése éppúgy, mint a bűnügyi tudományok új eredményei, vagy a nemzetközi szervezetek egyezményei, ajánlásai. A büntetőjog 1989 óta tartó folyamatos korrekciója annak ellenére nem érintette a fiatalkorúakra vonatkozó szabályozást, hogy a kriminálpolitika és a törvényhozás egyaránt felismerte, hogy a fiatalkorúak büntető-igazságszolgáltatási rendszere mind szellemiségében, mind gyakorlatában jelentősen elmarad a modellnek tekinthető modern polgári államok hasonló intézményeitől. A késedelem okaként felmerülő érvek sorában megtalálhatóak voltak a megfelelő anyagi-eljárásjogi koncepciók hiányával, a gyermek- és ifjúságvédelem intézményrendszere átalakításának időigényével összefüggő hivatkozások.[1]
A 90-es évek közepéig a hazai büntetőjog-elméletben szinte polémia nélkül vált uralkodóvá az a felfogás, hogy a "nullum crimen sine lege" és a "nulla poena sine lege" garanciális elvein felépülő, ám a fiatalkorú bűnelkövetőkkel kapcsolatos szociális célokat és funkciókat is ellátó igazságszolgáltatási rendszer kialakítására kell törekedni. A fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi reformtörekvések lényegét és korlátait Lévay Miklóson kívül Nagy Ferenc[2] fogalmazta meg. Mindketten kiemelték, hogy a fiatalkorúak büntetőjogát akár a Btk.-ban, akár önállóan szabályozzák a jövőben, annak büntetőjognak kell maradnia, illetve lennie. A szerzők számára kiindulópont, hogy a fiatalkorúaknál is csak a bűnösen megvalósított bűncselekmény kimerítése jelentheti a büntetőjogi beavatkozás és felelősségre vonás alapját, továbbá, hogy "a büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazását nem határozhatja meg a büntetőjogilag felelősségre vonható
- 121/122 -
fiatalkorú nevelési, illetve kezelési szükséglete". A büntetési tételek észszerű redukálásával, a lehetséges legkisebb, de még szükséges büntetőjogi beavatkozással kell kifejezésre juttatni a közösség, a társadalom tagjai, de a bűnelkövető felé is, hogy a megsértett büntetőjogi norma változatlanul, a jövőben is érvényes és érvényesülnie kell.
A fiatalkorúak büntetőjogi szankciórendszerét is érintő jogszabály-módosulásra 1995-ig kellett várni. A Btk.-nak az 1995. évi XLI. törvénnyel való módosítására a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény és a magyar jogrendszer összhangjának megteremtése kapcsán került sor. A jogharmonizáció egyik legfontosabb mozzanata volt, hogy érvényesült az Egyezmény 37. Cikkének b) pontjában foglalt az az alapelv, miszerint fiatalkorúval szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása csak végső eszközként és a lehető legrövidebb időtartammal alkalmazható. A Btk. módosításakor a jogalkotó azt a megoldást alkalmazta, hogy érintetlenül hagyta a Btk. 108. § (2) bekezdését, amely kimondja, hogy "büntetést akkor kell kiszabni, ha intézkedés alkalmazása nem célravezető". Ezen egy újabb bekezdés beiktatásával azonban továbblépett, amikor kiemelte: "szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazni vagy büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el". [108. § (3) bek.]. Tehát akár az intézkedések, akár a büntetések közül előnyben kell részesíteni azokat, amelyek nem eredményeznek szabadságelvonást. Mint azt a törvény indokolásában külön kihangsúlyozta, "a Btk. 108. § (3) bekezdése azt hivatott biztosítani, hogy a fiatalkorú környezetéből történő kiemelésére - különösen szabadságvesztés végrehajtása céljából - csak kivételesen, végső esetben kerüljön sor".
2.1. Reformtörekvések a szabályozásban. Míg a javítóintézetek pedagógiai légköre a rendszerváltozás után a szakirodalom és a gyakorló szakemberek elismerését vívta ki, addig a jórészt a társadalmi nyilvánosság elől elzárt fiatalkorúak szabadságvesztésének végrehajtása a médiák kedvelt és gyakran látogatott területévé vált. A tököli intézetben feltorlódott, évtizedes, megoldatlan ellentmondásokat különösen az intézeti szubkultúra nehezen kezelhető brutalitását, a haszonelvű munkáltatásnak a felnőttekétől semmiben nem különböző rendszerét, a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott bánásmód militáns rigorózusát a közvélemény elé táró médiák felgyorsították a problémák megoldására, a kiútkeresésre irányuló törekvéseket. Az előző évtizedek elméleti és gyakorlati vizsgálatai és tapasztalatai egyaránt arra mutattak, hogy a fiatalkorúak zártintézeti foglalkoztatása rendkívüli odafigyelést igényel. Idejük és energiáik minél teljesebb, konstruktív és életkori szükségleteiknek megfelelő alternatív programokkal kitöltése a végrehajtás sikerét, míg ennek elhanyagolása, magukra hagyásuk, tétlenségük az intézmény diszfunkcionális kudarcát eredményezheti.
A büntetés-végrehajtás helyzetét tárgyaló kormány 1992 februárjában hozott határozatot - több más kérdés rendezése mellett - a fiatalkorúak büntetés-
- 122/123 -
végrehajtása jogi, szervezeti reformjának kimunkálására, ezen belül a fogva tartás tárgyi és humán feltételeinek javítására, az újrendszerű, oktatásra és szakképzésre orientált foglalkoztatásra.[3] A kormányhatározat alapján a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága komplex vizsgálatot folytatott és az Igazságügyi Minisztérium számára részletes előterjesztést készített a fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetése végrehajtásának fejlesztésére.[4] Az előterjesztés kifogásolta, hogy a fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerének a büntető jogágak közötti harmonizációja nem valósult meg, tapintatosan célozva arra, hogy kívánatos lenne egy, csak a fiatalkorúak igazságszolgáltatását szabályozó jogszabály megalkotása. Az előterjesztés további elképzelései a szabadságvesztés végrehajtásának reális fejlesztési terveit tartalmazták. Ezek sorában az elhelyezés, az oktatás, képzés, munkával foglalkoztatás kérdései szerepeltek. Ezeknek a reformgondolatoknak a többsége azonban csak jámbor óhaj maradt.
A Bv. Kódex 1993-as módosítása a szabadságvesztésre ítélt fiatalkorúak végrehajtásában annyiban jelentett előrehaladást, amennyiben az a felnőtteket is érintette. A legjelentősebb változások az elítélt emberi, állampolgári jogai respektálásának, a nyitottság, ezzel az érdekeltségre építő progresszivitás elve kiterjesztésének, az elítéltek fokozott jogvédelmének új szabályozásából fakadtak. A büntetés-végrehajtási törvényhozás a fiatalkorúak speciális, a felnőttekétől távolodó szabályozásához most sem rendelkezett megfelelő elméleti előzményekkel, sem olyan szándékkal, hogy ezeket az elméleti előzményeket kidolgoztassa. A felnőttekre vonatkozó szabályozás egyszerű adaptációja a fiatalkorúak fejlődési sajátosságait, a számukra adekvát felelősségi és kezelési formákat figyelembe nem vevő megoldásokhoz vezetett.
Jelentős előrelépésnek tekinthető azonban, hogy az 1995. évi XLI. törvény rendelkezett a fiatalkorúaknak a javítóintézetben végrehajtandó előzetes letartóztatásáról. A törvényhozó szándéka szerint ezek az intézetek egyrészt alkalmasak a büntetőeljárás lefolytatásához szükséges biztonságos őrzést biztosítani, másrészt itt már megkezdődhet a fiatalkorú megismerési-nevelési folyamata.
A fiatalkorúakkal szembeni szemléleti és jogalkotási bizonytalanságok ellenére a 90-es években is történtek erőfeszítések a végrehajtás korszerűsítésére. Ebben azonban a hosszabb távú kormány- és szakminisztériumi programok kevésbé voltak eredményesek, mint a helyi intézeti törekvések. A fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézetében (Tököl) a 90-es évek elején ígéretes kísérletek történtek a nemzetközi gyakorlatban jól bevált progresszív rendszer bevezetésére. Ennek lényege, hogy a fiatalkorú az intézeti követelmények teljesítésével az intézet ideiglenes elhagyását is lehetővé tevő félig nyitott részlegbe kerüljön. A 90-es évek közepére megállapíthatóvá vált, hogy a kilátásba helyezett előnyök hatására a korábbi években nehezen kezelhető intézeti szubkultúra agresszivitását sikerült csökkenteni. A 90-es évek végén a büntetés-végrehajtás általános szigorítása a
- 123/124 -
progresszív szisztéma jelentős korlátozásával járt. A továbbra is fennmaradó rezsimrendszer lényege a fiatalkorúak megfelelő csoportképzése személyiségük pszichológiai és pedagógiai megfigyelése alapján. Az intézeti pszichológus, illetve nevelő javaslatára ún. korrekciós csoportba helyezték az elesettebb, társaiknak kiszolgáltatott és ezért fokozott védelemre, gondozásra szoruló fiatalkorúakat, illetve külön csoportba azokat, akik agresszivitásuk miatt jelentettek veszélyt társaikra vagy önmagukra. A gyógyító-nevelő csoportba elsősorban a kényszergyógyításra kötelezettek (alkoholisták, kábítószeresek) és a személyiségzavarosok kerültek.[5]
A 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) néhány, a fiatalkorú fogvatartottak számára lényeges változást eszközöl. A reintegrációnak a fiatalkorúak életkori sajátosságait érintő kiemelt jelentőségét hangsúlyozza, amikor kimondja, hogy a bv. intézet "nevelési programját, a fiatalkorú egyéni fejlesztési tervét a fiatalkorú társadalmi beilleszkedésének elősegítése, ennek érdekében beilleszkedési zavarai enyhítése, pszichés állapota rendezése, iskolázottsága, szakmai képzettségének fejlesztése, az alapvető erkölcsi normák elfogadtatása, az egészséges életmódra való felkészítése érdekében a gyermekek és az ifjúság védelméért felelős miniszter felügyelete alá tartozó javítóintézetek szakmai tapasztalatai felhasználásával, azokkal együttműködve alakíthatja ki."[6] A javítóintézetek szerepének és tapasztalatainak bevonása fontos, új elemként jelenik meg a szabályozásban, hiszen a javítóintézetekben megalakulásuk óta jelentős szakmai tapasztalat halmozódott fel, míg a fiatalkorúak szabadságvesztésbüntetése végrehajtásának szervezeti rendszere és szemlélete más irányban alakult. A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének végrehajtását 1952-ben helyezték a Belügyminisztérium, illetve az 1954-ben létrehozott Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnoksága irányítása alá, ekkor szűnt meg a javítóintézetekkel közös igazságügy-minisztériumi felügyeleti rendszer. A büntetésvégrehajtás szervezetének irányítási szellemisége ettől kezdve lényegesen eltért, s jelenleg is eltér a javítóintézeteknek a fiatalkorú növendékeket kezelő, alapvetően (kriminál)pedagógiai, gyermekvédelem-közeli felfogásától. A súlyosabb bűncselekményért szabadságvesztésre ítélt fiatalkorúak ügye a bv. szervezetet főképpen a fiatalkorúak megnövekedett biztonsági kockázatának fenyegetése foglalkoztatta, ahelyett, hogy a személyiségükhöz közelálló módszerekkel és eszközökkel rendelkező végrehajtási rendet fejlesztettek volna ki.
A fiatalkorú elítéltek előéletének vizsgálatai egybehangzóan a családi élet valamiféle zavarait mutatják ki. Többségük hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű családokban nevelkedett, kitéve többféle negatív környezeti hatásnak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a korábban mégoly konfliktusos családi kapcsolatok ellenére a fiatalkorú családhoz - szülőkhöz, testvérekhez stb. - kötődési igénye általában fokozódik a szabadságvesztés ideje alatt. A családtagok részéről is érezhető a felelősségérzet, amit az anyagilag is megterhelő látogatások és más kapcsolati formák (pl. csomagküldés) sokszor erőn felüli vállalása is jelez.
- 124/125 -
Ez az állapot lehetőséget teremt az akut, családon belüli konfliktusok feloldására, a szabadulás utáni beilleszkedés érdekében történő kölcsönös együttműködésre. A Bv. tv. új rendelkezése szerint kiemelt figyelmet kell fordítani a fiatalkorúak családi és más pozitív külső kapcsolatainak fenntartására és fejlesztésére, hiszen reintegrációjuk sikere jórészt a szabadulásuk utáni, főképpen családi környezet fogadókészségétől függ. Ennek elősegítése érdekében a fiatalkorúak részére a törvény bevezeti a családi konzultáció és a családterápia intézményét. A Bv. tv. 194. § (1) bekezdésében foglaltak alapján "a fiatalkorú saját vagy a törvényes képviselő kérelmére és a bv. intézet engedélyével, háromhavonta családi konzultáción vehet részt, amely a bv. intézetben megvalósuló kötetlen kapcsolattartási forma. A családi konzutáción a szülő, valamint az vehet részt, aki a Polgári Törvénykönyv alapján a fiatalkorúval kapcsolattartásra jogosult" A (2) és (3) bekezdés szerint "a fiatalkorú - a bv. intézet lehetősége szerint - saját vagy a törvényes képviselő kérelmére és a bv. intézet engedélyével családterápiás foglalkozáson vehet részt [...]. A fiatalkorú családterápiás foglalkozáson való részvétele kivételesen a bv. intézeten kívül is engedélyezhető". A családi konzultáció kötetlen formájával ellentétben a családterápia rendszeres, egymásra épülő tematikus foglalkozás-sorozat, amelynek segítségével a szakképzett családterapeuta hozzájárul a családban mutatkozó problémák okainak felderítéséhez, a tüneteket produkáló egyénnel és a családdal közös együttműködésben. A pszichológus a családterápia során - a lehetőségekhez mérten - próbálja optimalizálni a család rendszerének működését. A segítő célú családi konzultáció illetve családterápia az intézet engedélyével folytatható, amely magában foglalja ugyanakkor annak mérlegelését, hogy a szülő jelenléte a fiatalkorú érdekét szolgálja-e, valamint veszélyezteti-e az esetleges büntetőeljárás eredményességét és/vagy az intézet rendjét és biztonságát. Ennek értelmében a családterápiás foglalkozások számát és helyszínét a terápiás szükségletek és a progresszív rezsim elemeinek ötvözete határozza meg.[7]
A 90-es években végzett felmérések szerint a fiatalkorúak intézetébe befogadottak közül iskolába nem járt, illetve csak egy-két osztályt végzett, de olvasni-írni nem tud az elítéltek 8-10%-a, az általános iskola 8 osztályát pedig mindössze 50-60%-uk végezte el. A Bv. kódex '93-as novellája a fiatalkorúak oktatásra kötelezését szűkítette, amikor összhangba hozta azt a 16. életév betöltéséig terjedő tankötelezettséggel. Ebből következően a 16. életévüket betöltött fiatalkorúak általános iskolai részvétele önkéntessé vált, egyben a büntetés-végrehajtás feladatává, hogy a részvételben a fiatalkorúakat érdekeltté tegye. A hatályos Bv. tv. számos olyan elemet tartalmaz, amely elő kívánja segíteni fiatalkorúak iskolarendszerű oktatását. Fontos kiemelést tartalmaz a törvény 199. § (2) bekezdése, miszerint "(A) tanulmányi eredményt és a szorgalmat az egyéni képességek alapján kell értékelni". E fiatalkorúak esetében - akik jórészt sajátos nevelési igényűek - ugyanis rendkívül fontos, hogy ne egy általánosan meghatározott mérce szerint kerüljenek elbírálásra. A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 45. § (3) bekezdése sajátos nevelési igény esetén lehetővé
- 125/126 -
teszi, hogy a szakértői bizottság 23 éves korig meghosszabbítsa a tankötelezettséget, amely a bv. intézetekben fiatalkorúként, a 21. életév betöltéséig lehetséges. Tehát már a törvény előkészülete során is megfogalmazódott az igény a sajátos nevelési- és értékelési szempontok bevezetésére.
A Bv. tv. 203. § (1) bekezdésében különös hangsúlyt fordít a fiatalkorúak testi, lelki és szellemi egészségének megőrzésére, amikor a dohányzást - még a törvényes képviselő engedélye ellenére is - tiltja. A Bv. tv. 193. § (4) bekezdésében a korábbi, a felnőttkorúakéval azonos szabályozástól eltér, amikor a fiatalkorúak magánelzárás fenyítésének maximális tartamát börtönben 10, fogházban pedig 5 napra csökkenti. A fenyítéssel járó joghátrányok alóli kivételek az iskolai oktatáson kívül a reintegrációs programokon való részvétellel bővülnek.
2.2. Problémák a végrehajtás gyakorlatában. A legtöbb államban jelentős erőfeszítéseket tesznek a fiatalkorú elítéltek külön intézeti elhelyezésére. Ebben a kis létszámú (40-200 fős), familiáris hangulatú intézetek és a beutaltak többnyire egyéni elhelyezése jelentik a követendő modellt. Hazánkban az 1908-as novella alapján létrehozandó külön intézet megteremtése nem csupán a felnőttkorúak káros befolyásától, a nekik való kiszolgáltatottságtól mentesített; fontos volt azért is, mert a fiatalkorúak intézeteiben egy sajátos légkör, szellem megteremtése vált szakmailag indokolttá, amelyben megfelelő infrastruktúrát, iskolát, tanműhelyt, perspektívát kínáló munkaoktatást és munkafoglalkoztatást, sport- és egyéb közművelődési lehetőségeket biztosíthattak. A novella alkotóiban az amerikai Elmira Reformatory és az angol Borstal-rendszer követésének gondolata fogant meg, amikor a honi fiatalkorúak fogházának ideáját szárnyára bocsátották. Egy évszázad után megállapítható, hogy ez az idea nem valósult meg, annak ellenére, hogy a honi szabályozás mindmáig előírja a külön büntetés-végrehajtási intézetet. 1908 óta csupán 1963-ban Tökölön került sor homogén, csak fiatalkorúak befogadását ellátó intézet kialakítására. E homogén intézet fenntartása azonban nem bizonyult hosszú életűnek. A 70-es évek közepén a külső - nyomdaipari, vasbetonipari és elektromos műszeripari - vállalatokkal bővülő kooperáció lehetővé tette a Dunai Vegyesipari Vállalat elnevezéssel önálló iparvállalat alapítását, amely a munkáltatást bevétel-orientálttá tette és megkezdődött az intézet betelepítése a hatékonyabb munkát végző felnőttkorú elítéltekkel: a 80-as évek elejétől az ezredfordulóig a fogvatartotti állomány harmada, az ezredforduló után kétszerese, 2010-től napjainkig létszámuk a fiatalkorúak tízszeresére emelkedett.
A fiatal elítéltek regionális és korszerűbb körülmények közötti elhelyezésében jelentős fejlemény három, kisebb befogadású intézet rendszerbe állítása. Először Kecskeméten merült fel annak a gondolata, hogy a helyi és környékbeli fiatalkorú fogvatartottak részére is alkalmas elhelyezést biztosíthatnának. Az 1993-as adatok szerint a kecskeméti intézet 52 fő előzetesen letartóztatottat fogadott be, közülük 32 fő kapott letöltendő szabadságvesztés-büntetést. Az átvett - korábban katonai - objektum szabad, beépítésre alkalmas területe és már meglévő létesítményei szinte kínálták a lehetőséget egy regionális kis intézet prototípusának létesítéséhez. Az épületegyüttes műszaki átadása 1997 novemberében történt meg, üzemeltetésre a Bács-Kiskun Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet 1997
- 126/127 -
decemberében vette át. Az épület zárt jellegű, korszerű biztonsági és technikai berendezésekkel ellátott. 30 fő fiatalkorú fogvatartott egyszemélyes elhelyezését, őrzését, nevelését, kezelését, foglalkoztatását, ellátását biztosítja.[8]
2002-ben folytatódott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtása intézeti infrastruktúrájának fejlesztése egy újabb regionális intézet létesítésével. A Miskolc közelében levő Szirmabesenyőn telepített Fiatalkorúak Regionális Bv. Intézetének épülete eredetileg a szigorított javító-nevelő munka végrehajtására, majd 2001-ig -a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bv. Intézet II. objektumaként - a dolgozó, enyhébb végrehajtási szabályok (EVSZ) alá eső fogvatartottak elhelyezésére szolgált. A fiatalkorú férfiakat 2002 márciusától szállították az intézetbe, ahol 115 férőhelyet alakítottak ki. A zárkák hatfősek, emeletes ágyakkal. A fogvatartottakat három szinten, elkülönítetten helyezték el (fogház, börtön, előzetes), a tetőtérben a közösségi helyiségek, könyvtár, tantermek kaptak helyet.
2006-ban Pécsett nyílt meg Magyarország legújabb és a legmodernebb elvárásoknak megfelelő, 50 fiatalkorú részére fenntartott Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézete. A PHARE-projekt keretében létrejött intézményben fiatalkorú fiúk szabadságvesztés-büntetését és letartóztatásának feladatait látják el. A fogvatartás korszerű épületegyüttesben történik, az intézet az európai elvárásoknak megfelelő elhelyezést biztosít (1, 2, 3 személyes zárkák is találhatóak), az objektum berendezései, felszerelési tárgyai korszerűek.[9]
A regionális intézetek létrehozása a fejlesztésnek két jelentős tételét valósította meg: egyfelől megszüntette a zsúfoltságot, másfelől elősegítette a regionális elhelyezést, amely a hozzátartozók számára megkönnyítette a megközelíthetőségét. A fiatalkorúak négy intézetének létesítése azonban hátrányokkal is jár. E tanulmány megírásának időpontjában létszámuk nem éri el a 150 főt. Ez az alacsony létszám a fogvatartásuk mind a négy intézetében a jelentős számú felnőttkorú elítélthez képest elenyésző kisebbséget alkot, ez pedig a homogén elhelyezés hiányosságának minden problémáját előhívja, különösen a foglalkoztatásban, illetve szakspecifikus szakemberek hiányában. E körülmény jelentősen befolyásolja az életkori sajátosságoknak megfelelő légkör és sajátos infrastruktúra kialakítását. A két kisebb befogadású, modern intézet telepítésének hátránya, hogy részben a korlátok közé szorított tér és a kis létszámadottságok miatt a munkahely, tanműhely, sportlétesítmény célú bővítés nem lehetséges, de nem is optimális. A két nagyobb befogadású intézet elavult építészeti megoldása és leamortizálódott állapota hátráltatja a szakmai munkát.[10]
Az elmúlt évtizedek elméleti és gyakorlati vizsgálatai és tapasztalatai egyaránt arra mutatnak, hogy a fiatakorúak zártintézeti foglalkoztatása rendkívüli odafigyelést igényel. Idejük és energiáik minél teljesebb, konstruktív és életkori szükségleteiknek megfelelő alternatív programokkal kitöltése a végrehajtás sikerét, míg ennek elhanyagolása, magukra hagyásuk, tétlenségük az intézmény
- 127/128 -
diszfunkcionális kudarcát eredményezheti. A fiatalkorúak foglalkoztatási struktúráját tekintve hagyományosan kiemelhető a szervezetszerű, általános- és középiskolai oktatás, ami jelenleg kb. 40 százalékukat köti le hasznosan. Ez azonban jó esetben is idejüknek és kapacitásuknak egy részét érinti, a számukra különösen kívánatos munkaoktatás és a munkaerőpiaci esélyeiket növelő munkavégzés tekintetében azonban számottevő az elmaradás. Végignézve az elmúlt évtizedeken, a fiatalkorúak munkával foglalkoztatása abban különbözött a felnőttkorúakétól, hogy a haszonnal kecsegtető munkáltatást a megbízhatóbb és felkészültebb felnőttekkel végeztették, a fiatalok közül csak kevesen jutottak rendszeres munkavégzési lehetőséghez. A szakmunkára betanítás - magasabb költségigényének teljesíthetetlensége miatt - áldozatául esett a profitorientált munkáltatásnak. Emellett a fiatalkorúak konstruktív és perspektívát kínáló munkaoktatása és munkavégzése szinte teljesen ismeretlen a hazai büntetésvégrehajtásban, mint ahogy a tanműhelyek létesítése is csak a tervezetekben maradt. A készségek és képességek fejlesztésének jó terepe lenne a szabadidő strukturált, alternatív eltöltése. A pénzhiány azonban minden intézetben szűk korlátok közé szorítja a szakköri tevékenységet illetve külső specialisták szolgáltatásainak felhasználását. Az intézetek sokszor rendkívüli erőfeszítései ellenére a fiatalkorúak foglalkoztatottságának hiányosságai - mint ezt az elmúlt évek eseményei is kézzelfoghatóvá tették - az elítéltek tétlenségét növelték, egymásra utaltságuk sokszor brutalitásba átcsapó szubkultúrát hozott létre, amelyet fokozottabb éberséggel és keményedő fellépéssel tudott a személyi állomány féken tartani.
A Bv. kódex 93-as novellája a fiatalkorúak oktatásra kötelezését szűkítette, amikor összhangba hozta azt a 16. életév betöltéséig terjedő tankötelezettséggel. Ebből következően a 16. életévüket betöltött fiatalkorúak általános iskolai részvétele önkéntessé vált, egyben a büntetés-végrehajtás feladatává, hogy a részvételben a fiatalkorúakat érdekeltté tegye. Az érdekeltté tétel (pl. ösztöndíj) a fiatalkorúak egy részének fenntartotta a tanulási kedvét, mégis a bizonytalan pályázati forrásokra támaszkodó érdekeltségi rendszer hosszabb távon kevésbé eredményes, mint az oktatásban részvételre kötelezés. Erre lehetőséget kínálna a nemzeti köznevelésről szóló, fentebb idézett törvény, amely lehetővé tenné a tankötelezettséget a fiatalkorúak intézetében tartózkodás felső korhatáráig, a 21. életév betöltéséig. Az intézetek - feltehetően a szervezési és anyagi korlátok miatt - nem élnek ezzel a lehetőséggel. Megfontolásra érdemes, hogy a szocializációs hiányok pótlásának, a fiatalkorú társadalomba való visszailleszkedésének elősegítésére a büntetés tartama idejére az általános iskolai képzés és a szakképzés kerüljön a fiatalkorúak intézeti hatásrendszerének középpontjába, míg a munkavégzés kiegészítő jellegű, illetve hobbi-tevékenység legyen.
A javítóintézetek személyi állományától eltérően a szabadságvesztés végrehajtásában résztvevő intézetekben akut probléma a speciálisan képzett szakemberek hiánya. Valamennyi, büntetés-végrehajtásukkal kapcsolatos nemzetközi ajánlás tartalmazza azt a követelményt, hogy a fiatalkorúak gondozását, kezelését, nevelését speciálisan felkészült személyzetnek kell ellátnia. Az alkalmazott korrekciós nevelés a felnőttekétől eltérő egyéni és csoportkezelést
- 128/129 -
igényel, figyelemmel még kialakulatlan személyiségükre, felhasználva a körükben meglevő erős kortársi vonzásra és versengésre való hajlamot, a hierarchiaképződés sajátosságait, végezve az egyéni és csoportteljesítmény folyamatos kontrollját, mérését és értékelését.
A fiatalkorúak szabadságvesztése végrehajtásának szakmai problémáira egy 2007-ben bekövetkezett esemény különös erővel világított rá. 2007. október 13-án Tökölön 4 fő fiatalkorú fogvatartott a zárkatársát felakasztotta, aki annak következtében elhalálozott. Az ezt követő vizsgálat kimutatta, hogy a fiatalkorúak intézeteiben 1998 és 2007 között csaknem félszáz esetben fordult elő a fiataloknak egymás elleni súlyos bűncselekménye - az emberölésen kívül emberölési kísérlet, kényszerítés, szemérem elleni erőszak, súlyos testi sértés, rablás, lopás. Az intézetek minden esetben teljesítették a felelősségre vonás törvényes előírásainak szigorú betartására, anélkül azonban, hogy a nagyszámú erőszakos cselekmény hátterének, az intézetek diszfunkcionális működésének megszüntetésére törekedtek volna. Az egyes esetek után levont következtetések mindannyiszor arra vezettek, hogy a fiatalkorú életkori sajátosságaiból fakadó kiszámíthatatlansága és brutalitása fokozott biztonsági kockázatot jelent, ez pedig az éberség további fokozását, a személyzet és a fogvatartottak közötti bizalmatlanság növelését eredményezte. Ez a szakmai specializálódás a javítóintézetekben, ahol 130 éve az intézetek profilja csak a fiatalkorúakkal való foglalkozás, nem okoz gondot; a zártintézeti nevelőképzésnek a gyógypedagógia egyik szektoraként szervezett pszichopedagógiai képzés jó szolgálatot tett. A szabadságvesztés végrehajtása területén azonban, ahol nem történt meg a felnőtt végrehajtásról való szervezeti, irányítási, költségvetési elkülönülés, a személyzet intézményes specializálódása nem, vagy csupán intézeten belül, egyes esetekben, átmenetileg valósult meg. A felnőttkorúak és a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetei közötti személyzeti konvertálódás nem csupán vezetői szinten, de munkatársi szinten is a speciális felkészültségre tekintet nélkül történik ma is, ezt tetézi a tartós alulfinanszírozottságból és kiábrándultságból fakadó, időnként rendkívüli fluktuáció. Röviden: a fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetése végrehajtásának nincs professzionálisan felkészült szakembergárdája. Az ezredforduló után a szabadságvesztésre ítélt fiatalkorúak létszámának jelentős csökkenésével még csekélyebb figyelmet kaptak.[11]
A felmérések szerint az utóbbi két évtizedben sem lettek könnyebbek a fiatalkorú szabadulók beilleszkedési esélyei. Az alacsony általános és szakmai képzettség többségüket a munkanélküliség veszélyével fenyegeti, jelentős hányaduk ezért kiszorul a munkaerőpiacról. Jobb esetben folyamatos megélhetésüket feketén végzett munkával próbálják biztosítani, ami átmenetileg hozzájárul ugyan helyzetük javításához, hosszabb távon azonban újabb csapdákat rejt. A szabadulóknak reintegrációjukat nehezítő társadalmi előítélettel is szembe kell nézniük.
A fenti problémák megoldása érdekében változatlanul aktuálisnak tekintem Balogh Jenőnek 1909-ben írott sorait: "Míg a felnőtt elítéltek megjavítása terén
- 129/130 -
még a legjobb lelkűeket is elhagyja a remény, addig az elbukott fiatalkorúak felemelésének munkáját, legyen az bár megvalósíthatatlan eszmény, csüggedés nélkül végeznünk kell, mint a humanizmus parancsolta kötelességet. Ha azonban a dolgot mélyebben megvizsgáljuk, szemünkbe ötlik, hogy ez az emberbaráti tevékenység fiatalkorúak ezreit menti meg a tisztességes munkának, közülük is százakat megóv attól, hogy ellenünk bűntetteket kövessenek el, egyúttal az államot azoktól az óriási költségektől, amelyeket a büntetőeljárás lefolytatása, a börtönök fenntartása ma hazánkban okoznak. Eszerint a fiatalkorúak megmentése olyan gazdasági cél is, melyet a társadalom értelmes részének szem előtt kell tartaniok."[12] ■
JEGYZETEK
[1] Lévai Miklós: A fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben kiszabható büntető szankciók reformja. Magyar Jog, 1994/6. 340.
[2] Nagy Ferenc: A fiatalkorúak büntetőjoga reformjának szükségességéről. Magyar Jog, 1994/5. 289.
[3] A Kormány 3065/1992. sz. határozatának 5. pontja.
[4] Előterjesztés miniszteri értekezletre a fiatalkorúak szabadságvesztés büntetése fejlesztésére, elhelyezésük, oktatásuk és képzésük, foglalkoztatásuk optimális feltételeinek megteremtésére. BVOP. 1993. január 16.
[5] Lőrincz József - Csányiné Lukács Emese: Akiket nevelésre ítéltek Fiatalkorúak Bv. Intézete, Tököl, 2013. 136-138.
[7] Czenczer Orsolya: Fiatalkorúak az új Bv. Kódexben In: Hack Péter - Koósné Mohácsi Barbara (szerk.): Emberek őrzője. Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014. 175.
[8] Lőrincz József: Emlékkönyv a kecskeméti bv. intézet fennállásának centenáriumára. Bács-Kiskun Megyei Bv. Intézet, Kecskemét, 2004. 29-30.
[9] Lőrincz - Csányiné: i.m. 150.
[10] Lőrincz József: Fiatalkorúak büntetés-végrehajtása néhány nemzetközi norma mércéjével. Kriminológiai Közlemények 2011/69. 207.
[11] Lőrincz (2011): i.m. 209.
[12] Részlet Balogh Jenő: A fiatalkorúak és a büntetőjog. Budapest, 1909. c. munkájából.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Címzetes egyetemi tanár, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
