Rovatunkban ezúttal Donáth László, Iványi Gábor és Egervári Oszkár fejti ki véleményét.
A Fundamentum 1997/2. számának kitűnő tanulmányait olvasva inkább lelohadt a kedvem. Akar a fene állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvéről tűnődni. Elegendő gond hordozni ez elv valósulásának terheit, ami ebből jó, arról fölösleges beszélni, ami meg nem válik életté belőle, vagy éppen torzzá alakul, azt igazán senki sem akarja megváltoztatni. Mégis írok, de nem az elvek és a felfogások miatt. A praxis pikáns, mindennapi történései ingerelnek.
Mert mit ér, ha az Alkotmány 60. paragrafusa kimondja, hogy e honban "az egyház az államtól elválasztva működik", de a református egyház zsinatának elnöksége mégis jogszerűnek és méltányosnak véli abbeli igényét, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletének módján helyet kérjen az Országgyűlésben. Bizony nem jelenthet ez mást, mint hogy úgy véli, ha a másik partner nem korrekt az elválasztást illetően, az ránézve sem kötelező. Nyilván az a megrázó tapasztalat munkál ennek az ötletnek a mélyén, hogy önmaga érdekeit a Ház falán kívül nem tudta eredményesen képviselni, akikre pedig a falakon belül számított, azok rossz sáfárnak bizonyultak. S bár a legkisebb mértékben sem értek egyet ezzel a kezdeményezéssel, még kevésbé ennek római katolikus variánsával, a kétkamarás parlament restituciójával, együttérzésemet meg nem tagadhatom a református zsinat atyáitól, érteni vélvén keserűségüket.
Hiszen hasonlatos az állam - mikor magától az egyházat elválasztja - ahhoz a poligám férfihoz, aki egyszerre minden hitvesének válólevelet ad. A legtöbbnek csak annyit ír, hogy vége, menjen útjára, néhányat meglep némi, az egykori frigyre emlékeztető jószággal. De van egy, akitől úgy vesz búcsút, hogy mindenki másnál többet ad neki. Legyen miből önállóan és függetlenül élnie, ha már így alakult. De látszat ez. Erre az egyre valamiért továbbra is szüksége van. A formálisan elváló férj imigyen biztosítja az elbocsátott kegyét, s kedvét a jövendőre.
A képviselők azon maroknyi csapatához tartozom, akik nemmel szavaztak az Apostoli Szentszék és a Magyar Kormány megállapodásának törvénybe iktatására. Mert túl azon, amit Ruff Tibor pontosan megfogalmazott hozzászólásában, előre tudható volt, hogy a kényszerhelyzetbe hozott felekezetek szükségszerűen hamis realizmusba süppednek. (De ki az, aki még Bibó Istvánt olvas!) E megállapodással a hatalmi elit nem csupán e csúf század felekezeti esélyegyenlőtlenségeit, konfesszionális botrányait tartósította a következő évezredre, hanem behemótnyi akadályt gördített a magyar társadalom egésze számára oly szükséges egyházi institúciók megújulása elé. E társadalom évtizedek óta nélkülözi a valóságos és élhető normák és értékek nemes viadalát. Egyházakhoz kötődő tömege méltán igényli, hogy szellemi-spirituális vezetői végre komolyan vegyék ínségét. Reménytelenül reménykedve várta negyven éven át; 1990 óta egyre türelmetlenebbül adja jelét végképp fogyatkozó bizalmának. De a szakrális elit - felekezetre való tekintet nélkül - mindig talál magának bíbelődni valót, tábori lelkészséget vagy iskolai hitoktatást, abortusztörvényt és médiát, kárpótlást és egyházfinanszírozást - csak az emberekkel ne kelljen találkozni és a szemükbe nézve kimondani: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt nem tettük meg, ami a kötelességünk lett volna. Cserben hagytunk benneteket bűneitekben, hazuggá téve a törvényt is és az evangéliumot is nyájt gyűlölő béresekké lettünk. Konfesszió nélkül nincs megtérés, nincs hazatalálás, nincs sem emlék, sem vízió. Csak ügyek vannak, meg egyházpolitika, meg egyházfegyelmi mimikri. Amelybe a múlt év egyik derűs őszi vasárnapján még az is belefért, hogy Bulányi György atyát rehabilitálják azok, akik őt az elmúlt évtizedek egymást követő politikai rendszereiben mindig újra kiátkozták. A sebek beforradnak, de el nem felejtetnek.
Ez ámoszi kitérő bízvást világossá teszi, hogy az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elve mindaddig nem érvényesülhet maradéktalanul, míg az egyházak a maguk alkotmányos elvei, biblikus és hitvallási normái szerint szuverénné nem válnak. Amihez természetesen nem pénzre, ingatlanra, társadalmi presztízsre, vagy - horribile dictu - politikai érdekképviseletre, hanem csupán hitre lenne szükségük.
Gyakorta tapasztalom felelős egyházi emberekkel szót váltva, hogy újfajta bizarr neheztelés homályosítja el látásukat. Ma már nem az a baj, hogy az állam jogtalanul elvette az egyház javait, hanem az, hogy gondoskodás nélkül adja vissza azokat. Nagy teher az ingatlan, különösen, ha intézmény működik benne, s még inkább, ha nincs pénz alkalmatos vezető szerződtetésére. Jámbor hívek gondolhatják, az ateista állam gonosz cselvetése ez is. Pedig nem gonosz ez az állam, csak korlátolt. Politikusainak megfontolásait szituációs érdekük vezérli, a ciklus és a pozíció koordinálja. Imigyen értékelendő szerepvállalásuk is az egyházak támogatásában. Elvek - legyenek bár szocialisták vagy liberálisok - kiküszöböltettek, csak az az érték, ami a legkisebb konfliktus árán és lehetőleg még ma megcsinálható.
1995 őszétől munkálkodtunk együtt Bauer Tamással a személyi jövedelemadó egy százalékának "egyháziasításán". Sikerült, bár ódzkodott tőle a Pénzügyminisztérium, az APEH, az ellenzék, s persze a nagy egyházak, még a zsidók is, berzenkedtek ellene, így
- 77/78 -
aztán a miniszterelnök sem kedvelte. Mikor tavaly az egyházfinanszírozási törvények kapcsán újra előkerült, megint sikerült meggyőzni az előterjesztőt: ez az egész törvénytervezet csak akkor éri el célját, ha az adófizető polgárok az általuk ellenőrizhető, helyi egyházközséget vagy egyházi intézményt támogathatják. A Pénzügyminisztérium irgalmat nem ismerő munkatársait - ha sok-sok órányi érvelés árán is de -, jobb belátásra lehetett bírni: az embereknek mindegy, hogy az állami vagy az egyházi redisztribúció gazdálkodik a pénzükkel. Csak a közvetlen támogatás ébreszti bennük a gazdasági felelősséget, ez esetben szakrális közösségük iránt. Aztán, a NATO-népszavazás előtt fogadta a miniszterelnök a nagy egyházak vezetőit, és a szocialista frakció elvetette a valóságos, tehát társadalmilag értékelhető munkát végző, helyi gyülekezetek támogatásának hitelre egyedül méltó és hosszú távú megoldását.
Ma még senkit sem zavar ez, hiszen a szentszéki megállapodás értelmében a kormány három évre garanciát vállalt: függetlenül attól, hogy hányan és mekkora összeget utalnak át jövedelemadójuk egy százalékaként valamely egyház számára, a négy nagy mindenképpen megkapja a mindenkori egy százalék felének őt megillető részét. És aztán? És a többi felekezet? És az autonóm civil társadalom?
Bizony, az 1996-os decemberi siker talmivá lett: csak a már sokat tapasztalt szakembereket tudtam megnyerni; s nem vigasztal, hogy az MSZP-frakció túlnyomó többségének fogalma sincs arról, hogy amikor módosító javaslatomra nemet mondott, saját elveit gyalázta meg.
Summaként: meg vagyok győződve arról, hogy az államnak az egyházak közszolgálati funkcióinak normatív támogatásán túl semmi dolga nem lehet az egyházfinanszírozással. Lehetővé kell tennie, hogy a civil társadalom, minden egyes adófizető polgár közvetlenül és szabadon dönthessen arról, hogy adógarasával kit kíván támogatni. Ha az állam valóban számít az egyházak értékteremtő és -megőrző tevékenységére, akkor a történelmi tapasztalatokat és a konkrét helyzetet komolyan véve, talán az egyik utolsó "szerepvállalásaként" - korlátozva magát és a hierarchiát is - igent kell mondania a helyi gyülekezetekre, az ott folyó munkára, és kiváltképpen arra a bázisdemokrata, szuverén közösségteremtésre, amelyben a szolidaritás és a felelősség mindig közvetlenül a másik emberhez kapcsol. Bár mostanáig kísért a kudarc, e felismerést mégsem tartom távolba veszőnek. Nem szükségeltetik más hozzá, mint hogy a szocialisták szocialisták és a liberálisok liberálisok legyenek.
Ha iskolásan akarnék válaszolni a Fundamentum Fórum első kérdésére, hogy tudniillik "Hogyan érvényesül ma Magyarországon az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elve?" azt felelhetném közérthető egyszerűséggel, hogy nem nagyon. (Azért az is megdöbbentő, milyen rövidlátó és szolgalelkű módon zárkózott fel csaknem az egész törvényhozás egy olyan megegyezéshez, amely ebből az "alkotmányos" elvből - ki tudja mennyi időre - karikatúrát csinált.)
Magyarországon nincs is hagyománya az állam és egyház (érdekes, hogy a Fundamentum egyes számot használ - erősen sejtjük: a kérdés megfogalmazásakor elsősorban a katolikus egyház járt a fejében) elválasztásának. Korábban ez az igény természetesen fel sem merült. Később a polgáriasodó Magyarország évszázadában az állam megkísérelt szabadulni - szerény eredménnyel. Persze nem szabad lebecsülni a polgári házasság vagy az iskolaválasztás szabadsága terén tett lépéseket. A rendszerváltás előtti évtizedek alatt az államnak esze ágában sem volt elengedni az egyházakat. Komolyan soha nem hitte, hogy ezek a szervezetek tényleg "elhalnának" a szocializmus építése során. (Vagy a "felépülés"-ben nem hitt igazán sosem?)
Úgy tűnik, az egyház nem képes az elképzelése szerinti működésre állami támogatás nélkül. Más kérdés, hogy el is várja azt. Társadalmi igényről beszél, valójában alig képes leplezni, hogy a hatalomból kér részt befolyásának (nem feltétlenül az ingyen vett és adandó evangélium hirdetésére gondolok) kiterjesztésére. Az állam pedig támogatja ezt, pontosabban bizonyos számításból ezt támogatja anyagilag is - cserébe pedig számíthat valamekkora együttműködésre és a társadalom véleményformálásában való részvállalásra (tojás-beszolgáltatástól a NATO-tagságig). Tudja persze, hogy szó nincs őszinte háláról, "szerelemről". De "válás"-tól sem kell soha tartani. A befolyásos királyfeleség arcát Jéhunak is "megékesíté kenettel, felékesítette fejét és kitámaszkodott az ablakon".
De egy újtestamentumi epizódot használhatnánk illusztráció gyanánt: Jézust utolsó húsvétja előtt a templomban tőrbe akarják csalni éppen "az államhoz" fűződő érzelmeit provokálva a kérdéssel: "Szabad-e ... adót fizetnünk a császárnak?" Jézus arra kéri a jelenlévőket, hogy valaki adjon neki "egy pénzt". Kiderül, hogy (az isteni törvények szigorú értelmezése szerint istenkáromlásnak számító módon) azonnal olyan érme akad egyik provokátora kezébe, melyen a császár képe van. A népnek és vezetőinek szabadságuk lett volna sékel-
- 78/79 -
ben, saját pénzben fizetni az adót. Viszont anyagilag és politikailag "szerencsésebb" és hasznosabb volt alkalmazkodni az "állami" lehetőségekhez. Jézus válaszát kezében az imperátor fényesen csillogó képével így lehet érteni: Ha már ide jutottatok, hogy egymásra találtatok császárotokkal, csak adjátok meg neki, ami az övé.
Kíváncsi vagyok, hogy akár az állam, akár az egyház oldalán lesz-e felelős személy, aki legalább becsületesen kimondja, hogy nem beszélhetünk továbbra sem állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvéről, s indítványozza, hogy a közvéleményt senki ne tévessze meg, államközi szerződéses kötelezettségnek, illetve a másik oldalon "barátságos" elválasztásnak titulálva az újabb összefonódást.
A második kérdésre azt kell válaszolnom, hogy "az egyházak" (itt már többes szám használtatik) vélekedése a példálózó felsorolásban felemás. Nem baj, sőt "innen" nézve teljesen érthető, ha egy bibliai elvekre épülő egyház nem híve az eutanáziának, vagy bűnnek tartja az azonos neműek együttélését. A baj az, ha a körein belül megszabott elvárásokat hitvalló véleménynyilvánításon túl adminisztratív eszközök szorgalmazásával megkísérli a társadalom egészére ráerőltetni, megfeledkezve arról, hogy nincs felhatalmazása a világ "kárhoztatására", csakis arra, hogy minden körülmények között szeresse azt.
A "nemzeti kisebbségekkel", a "hátrányos helyzetűekkel" (ugye itt a cigányokra és a kellemetlen szegényekre - mondjuk a hajléktalanokra, szenvedélyfüggőkre gondoltak?) szembeni toleranciát nagyon keveslem. Elfogadhatatlan, bűnös az egyházi hallgatás például a székesfehérvári cigánycsaládok meghurcolása ügyében. Ebben a kérdésben "prófétai" szavak különös módon a nagyon szekuláris Magyar Narancsban, vagy az önmagát ateistaként meghatározó Kis János tollából jelentek meg.
A más vallásokkal szembeni tolerancia hiánya minden érintett egyház fájdalmas gondja. Egyedül az államnak nem okoz soha fejfájást. Majd eszébe jut egyszer valami a mostanihoz hasonló ötlet, amivel a jelenleg hoppon maradtakat környékezheti meg a ma kivételezettel szemben.
A kárpótlás elve... nagyon problematikus, mert a katolikus egyház Horthy-rendszer végére elért vagyoni állapotát veszi alapul, ez azonban aligha tekinthető egy modern polgári demokrácia fundamentumaiba beépíthetőnek... Ma, immár törvényes, ám szekuláris államigazgatásunk felépítésekor is elgondolkodtató az egykori liberális nemesek érvelése, amely szerint, ha az egyház az egykori törvényhozó hatalom letéteményesétől kapta javait, akkor azt a megváltozott társadalmi körülményeknek (és igényeknek) megfelelően joga van felülvizsgálni a jelenlegi törvényhozásnak, azaz a választott Országgyűlésnek - anélkül, hogy ezzel a törvénytelen kommunista rezsim folytatójává válna -, hogy így a reális társadalmi ígényeknek megfelelően hajtsa végre az állam szekularizálását... A kárpótlási elvvel megalapozott "örökjáradék" nem megszüntetné, hanem örökre tartósítaná az állam anyagi szerepvállalását a katolikus egyház fenntartásában. Egy bizonyos idő eltelte után ennek már kárpótlási jogalapja sem lesz, hanem masszív folyó finanszírozási jelleget ölt" - írja Ruff Tibor a Fundamentum előző számában, s gondolataival a magunk részéről messzemenőkig egyetértünk. Többek között ezért is fordultunk a Keresztény Advent Közösség nevében az Alkotmánybírósághoz, mert megítélésünk szerint a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1997. június 27-én aláírt, és az Országgyűlés által december 2-án ratifikált megállapodás több ponton is sérti az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét.
Az adventista egyházat nem anyagi érdek indította a megállapodás kifogásolására. Állami pénzügyi támogatást mi ugyanis eleve nem veszünk igénybe. A lelkiismereti szabadság, valamint az állam és az egyház szétválasztása elvének védelmében fordultunk az alkotmánybírákhoz, s ez vezérelt a beadványunk legfőbb megállapításait tartalmazó hozzászólásra is a Fundamentum vitájához.
Az említett elvek és alkotmányos jogok sérelmére a megállapodás sajnálatosan több példát is szolgáltat. Az első fejezet harmadik cikkének negyedik pontja értelmében például a magyar állam közvetlenül vállalja a magyarországi római katolikus egyház lelkészképzésének finanszírozását. Ha az állam azon túl, hogy közvetlenül vagy közvetett módon anyagilag támogatja az egyház hitéleti tevékenységét, amely összeget az egyház önállóan, tetszése szerint használ fel, és azon felül, hogy közvetlenül finanszírozza az egyház úgynevezett közszolgálati tevékenységét, még az egyház lelkészképzésének költségeit is állja, akkor nincs értelme állam és egyház szétválasztásáról beszélni. Akkor az állam a maga feladatának tekinti a lelkészképzést, s ezáltal közvetlenül részt vállal az egyház evangelizációs és hitéleti tevékenységében. Ez pedig nem más, mint az egyház és az állam összeolvasztása egy fontos területen.
- 79/80 -
Összeegyeztethetetlen ez a pont az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elvével azért is, mert az értelemszerűen magába foglalja a felekezeti jogegyenlőség elvét is. Hiszen ha az állam az egyháztól szétválasztva működik, akkor szükségszerűen felekezetsemleges, illetve egyenlően kezel minden felekezetet. A megállapodás alapján viszont a katolikus egyház kivételezett helyzetet élvez Magyarországon, mivel ennek a felekezetnek - és csak ennek a felekezetnek - a lelkészképzését az állam közvetlenül finanszírozza.
De az itt tárgyalt alkotmányos elvet sértik a megállapodás azon cikkelyei is, amelyek az egykori katolikus egyházi ingatlanokért való kárpótlás elvére építik az egyházfinanszírozást. Ezt, vagyis a feudális vagyoni állapotra, illetve az ezzel kapcsolatos kárpótlásra épített egyházfinanszírozást, amint erre Ruff Tibor idézett cikke is rámutat, sem a történelmi tradíció, sem a jelenlegi helyzet - amikor az ország lakosságának többsége vallástalan - nem indokolja.
Sérti a felekezeti jogegyenlőség elvét az a pont is, amelyben a magyar állam 2001-ig garantálja az egyházaknak az előző évi progresszív személyi jövedelemadó bevétel 0,5 százalékát, úgy, hogy ha a rendelkezők által juttatott összeg nem éri el ezt a szintet, az állam ezt kiegészíti. Az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgárok rendelkezése arányában osztják fel, a katolikus egyház részére garantált összeg azonban nem lehet egymilliárd hétszázmillió forintnál kevesebb.
Ez a rendelkezés közvetett módon, de ténylegesen szintén a katolikus egyház szinte államegyházi státuszát deklarálja. Ráadásul ellentmond ez a kötelezettségvállalás a megállapodás harmadik fejezetének, amely szerint az egyház további egyházi támogatásra jogosult, melynek alapja az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi közszolgáltatásokat igénybe veszik. A katolikus egyháznak meghatározott és garantált összeg fényében csupán "porhintés" a kétszázalékos törvény, mely módot ad a magyar állampolgároknak arra, hogy lelkiismereti meggyőződésüket kifejezhessék azzal, hogy milyen egyházat vagy alapítványt támogatnak adójukból. Adójuk egy jelentéktelen részéről ugyanis lelkiismeretük szerint dönthetnek, miközben az állam - teljesen függetlenítve magát a polgárok akaratától - hatalmas összegeket utal ki a római katolikus egyháznak.
De minek tekinthető, ha nem az említett elvek semmibe vevésének az a rendelkezés, hogy a magyar állam lehetőségei szerint továbbra is rendkívüli támogatást ad pontosan meghatározott és a katolikus püspöki kar által jelzett célokra. Ez a pont is azt érzékelteti, hogy a katolikus egyház az egyház Magyarországon. Milyen alapon ad a magyar állam rendkívüli támogatást most és a jövőben a katolikus egyháznak, amikor Paskai László bíboros úrnak a Népszabadság 1997. május 14-i számában megjelent nyilatkozata szerint hazánk lakosságának csak mintegy nyolc-kilenc százaléka tekinthető vallását ténylegesen gyakorló katolikusnak?
Ugyancsak érthetetlen és több szempontból is erősen kifogásolható, hogy a megállapodás szerint az egyházat, az egyházi személyeket és az egyházi tevékenységet megillető adókedvezményeket, illetve adómentességet az egyház beleegyezése nélkül az állam nem szűkíti. A törvény rendelkezhet arról, hogy bizonyos törvények megalkotásához vagy módosításához ki kell kérni meghatározott társadalmi szervek, adott esetben az egyházak véleményét, de súlyosan aggályos olyan kötelezettség vállalása, hogy az ő beleegyezésük nélkül nem lehet törvényt módosítani, illetve új törvényt alkotni. Magyarországon a törvényhozás kizárólag az Országgyűlés joga.
Ez a szabály is azt igazolja, hogy a megállapodás -rejtett módon, látszólag pusztán pénzügyi rendelkezések formájában - tulajdonképpen a római katolikus egyház államegyházi státuszát alapozza meg. Hiába hát, hogy a bevezető azt az óhajt jelöli meg a megállapodás megszületésének okaként, hogy tartós megoldást találjanak a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozására, valamint néhány vagyoni természetű kérdésre, a valóságban - mint láttuk -, korántsem csak vagyoni kérdésekről van szó. Sokkal többről. Az állam és az egyház szétválasztása alkotmányos elvének megsértéséről. ■
Visszaugrás
