Az Európai Konvent jelentőségét nemcsak újszerű intézményi összetétele és (alkotmányozó) felhatalmazása adja. Napirendje is különlegesnek tekinthető abban az értelemben, hogy felvállalni látszik olyan stratégiai jelentőségű kérdések megvitatását is, amelyek eredetileg nem szerepeltek a Nizzai Szerződés és az Európai Tanács 2001. december 14-15-i Laekeni Nyilatkozata által kijelölt mandátumban. Ezek egyike a gazdasági kormányzás (economic governance) ügye, amelynek tárgyalására külön munkacsoport is alakult.1 Az integrációs folyamat jövőjét, a föderalizmus-vitát, a hatáskörmegosztást, az intézményi reformra vonatkozó javaslatokat alapjaiban érinti ugyanis az a kérdés, hogy a közös valuta bevezetése vajon indokolja-e - a jelenleginél teljesebb - gazdasági és pénzügyi együttműködést a tagállamok között, és ha igen, melyek lehetnek ezen együttműködés megfelelő formái?
Ismert, hogy az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés a gazdaságpolitikai területek közül elsősorban a kereskedelmi korlátozások lebontására, az ezzel összefüggő közös kereskedelempolitikára, a vámunióra és a közös agrárpolitikára helyezte a hangsúlyt. A makro-gazdaságpolitika pénzügyi vonatkozású fejezetei (mindenekelőtt a monetáris és árfolyampolitika) csak a Bretton Woods-i rendszer összeomlását követően és a hetvenes évtized világgazdasági válságjelenségei hatására kerültek előtérbe. Az igazi áttörés azonban csak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején következett be, s a Maastrichti Szerződés "csak" 1992-ben foglalhatta egységes jogi keretbe a gazdasági és pénzügyi unió három szakaszra épülő intézményét.2
Az EK Alapító Szerződésének - Nizzai Szerződéssel módosított - szövege szerint a tagállamok gazdaságpolitikájukat közös érdekű ügynek (matter of common concern) tekintik és azt a Közösség célkitűzéseinek megvalósítása érdekében a Tanácson belül összehangolják. A koordináció elsődleges eszközei az ún. átfogó iránymutatások (broad guidelines). Az átfogó iránymutatások tervezetére a Bizottság tesz ajánlást. A tervezetet a Tanács dolgozza ki (az elfogadáshoz minősített többségre van szükség), majd jelentés formájában megküldi azt az Európai Tanácsnak. Az Európai Tanács véleménye alapján a Tanács - ugyancsak minősített többséggel - az átfogó iránymutatásokat rögzítő ajánlást fogad el a tagállamok és a Közösség gazdaságpolitikájával kapcsolatban, s erről tájékoztatja az Európai Parlamentet.3
A tagállamok gazdaságpolitikájának egymáshoz közelítését, a teljesítmények tartós összehangolását a hatályos közösségi jog nem teszi szankcióval fenyegetett jogi kötelezettséggé. A Tanács ugyanis - a Bizottság jelentései alapján - csak figyelemmel kísérheti a gazdasági fejlődést, valamint azt, hogy a nemzeti gazdaságpolitikák megfeleljenek az átfogó iránymutatásoknak. E "többoldalú felügyelet" (multilateral surveillance)4 csak úgy lehetséges, ha a tagállamok rendszeresen tájékoztatják a Bizottságot a gazdaságpolitikájuk területén meghozott fontos intézkedésekről.
Az átfogó iránymutatásoktól való eltérés esetén, vagy ha a tagállam gazdaságpolitikája veszélyeztetheti a Gazdasági és Monetáris Unió megfelelő működését, a Tanács csak újabb ajánlásokat tehet - a Bizottság javaslatára és minősített többséggel - az érintett tagállamnak. A Bizottság azt is javasolhatja, hogy a Tanács határozzon a tagállamokhoz címzett ajánlás nyilvánosságra hozataláról.
Az Alapító Szerződés idézett rendelkezései alapján az Európai Konvent a gazdaságpolitikát a Közösség (Unió) kiegészítő kompetenciáinak (complementary competence) körébe sorolta.5 E területeken - a dokumentum szerint - az Közösség/unió csak kiegészíti, támogatja a tagállamok cselekvését, illetve ösztönző, koordináló intézkedéseket fogad el, de a jogalkotási feladatok zöme a tagállamok kezében van. A gazdaságpolitika mellett ide "sorolódik" még - többek között - a foglalkoztatás, a szakképzés, a transz-európai hálózatok, az ipar, a gazdasági és szociális kohézió, a kutatás és fejlesztés is.
A tagállamok jelenlegi nagyfokú gazdaságpolitikai önállóságát fejezi ki az Alapító Szerződés azon rendelkezése is, miszerint a Közösség és a tagállamok kölcsönösen kizárják a polgári jogi jellegű felelősségvállalást. Sem a Közösség, sem az egyes tagállamok nem felelnek az egyes tagállamok kormányzati szerveinek, regionális, helyi vagy egyéb hatóságainak, más közjogi intézményeinek és állami vállalatainak kötelezettségeiért, és nem vállalják magukra azokat; e rendelkezés azonban nem sértheti egy adott terv közös megvalósításával kapcsolatban a kölcsönös pénzügyi garanciákat (103. cikk).
Nem ilyen egyértelmű azonban a hatásköri hovatartozás megítélése a költségvetési politika esetében. A hatályos közösségi jog szerint a tagállamok szerződéses kötelezettséget vállalnak arra, hogy elkerülik a túlzott központi költségvetési hiányt.6 A Bizottság - az Alapító Szerződésben is részletezett - felhatalmazás alapján figyelemmel kíséri a tagállamokban a költségvetés helyzetének és az államadósság összegének alakulását. A Bizottság ezen ellenőrzési jogosítványa olyan széles körű, hogy nemcsak az előírt értékeket be nem tartó tagállamok esetében készíthet jelentést, hanem akkor is, ha úgy ítéli meg, hogy egy tagállamban - a követelmények betartása ellenére - a túlzott költségvetési hiány kialakulásának veszélye áll fenn.7
A Tanács - hasonlóan a Bizottsághoz - igen széles körű felhatalmazással rendelkezik, hogy eljárjon a költségvetési fegyelmet megsértő tagállammal szemben. Minősített többségi döntésével megállapíthatja, hogy fennáll a túlzott költségvetési hiány. Ilyen esetben ajánlásokat tehet az elmarasztalt tagállamnak a helyzet megváltoztatására, s - határidő kitűzése mellett - felszólíthatja a hiányt csökkentő intézkedések megtételére is. Ameddig a tagállam az utóbbi felszólításnak nem tesz eleget, szankciók alkalmazására is sor kerülhet8 (ilyen pl. a kiegészítő információk kötelező nyilvánosságra hozatala államkötvények, illetve részvények kibocsátása előtt; az Európai Beruházási Bank kölcsönpolitikájának felülvizsgálata; nem kamatozó letét elhelyezése a Közösségnél; pénzbírság kivetése).
Ismert, hogy a rendezett államháztartás (a költségvetési hiány és az államadósság még kezelhető mértéke) a kilencvenes évek európai gazdaságpolitikájának egyik fő prioritásává vált. A tagállamok ezt nemcsak a maastrichti konvergencia-kritériumok egyik követelményeként írták elő a Gazdasági és Monetáris Unió tagságára pályázó jelölteknek, hanem arról is gondoskodni kívántak, hogy a közös valutát 1999. január 1-jétől bevezető országok valutauniós tagságuk ideje alatt is folyamatosan biztosítsák költségvetésük stabilitását. E célt szolgálta az Európai Tanács 1997-es döntésével és a Tanács több rendeletével intézményesített ún. Stabilitási és Növekedési Paktum, amely az euróövezet tagjaival szemben is biztosítja - a már idézett - közösségi ellenőrzést.9
Nem vitatott, hogy a gazdaságpolitika meghatározó területei közül a monetáris politika egyértelműen kizárólagos közösségi hatáskörbe sorolható. A Monetáris Unió tagjai azáltal, hogy lemondtak monetáris hatósági jogaik közvetlen gyakorlásáról, s azokat a Központi Bankok Európai Rendszerére és az Európai Központi Bankra ruházták, igen jelentős lépést tettek egy föderális berendezkedés irányába - legalábbis a gazdaságpolitika területén. Ez kifejeződik egyrészt az EKB jogalkotási és bírságolási felhatalmazásában10, másrészt az Alapító Szerződés azon rendelkezésében is, hogy sem az EKB, sem a nemzeti központi bankok, sem pedig ezek döntéshozó szerveinek tagja a Szerződés és a KBER Alapszabálya által ráruházott hatáskör gyakorlása során nem kérhet, és nem fogadhat el utasításokat a tagállamok kormányaitól.11 Más - az Európai Konvent által is mérlegelendő - stratégiai kérdés, hogy vajon egy föderális elven működő Európai Központi Bank képes-e egy valódi föderális kormány nélkül tevékenykedni?12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
