A "függetlenség" fogalma a "függőséggel" antonímiában áll, annak tagadásaként jeleníti meg, és a "-lenség" képzőről ismerhető fel; vagyis a két fogalom jelentése egymással szöges ellentétben áll. A "függetlenség" nem skálázható, azaz tovább nem fokozható. Az osztrákoknál dívik az a mondás, miszerint senki se lehet csak egy "kicsit várandós", vagy az, vagy nem, más lehetőség nincs. Ugyanez a helyzet a "függetlenséggel" is. Éppen ezért azt várná az ember, hogy egy olyan speciális történelmi eseményről beszéljek, melynek során valamilyen éles váltás következett be. Tanulmányom címe azonban éppen azt sugallja, hogy ennek a várakozásnak nem fogok és nem is tudok eleget tenni. A bírói függetlenség ugyanis Ausztriában inkább lépésről lépésre valósult meg, még akkor is, ha ez fogalmilag kizártnak tűnik. Ráadásul ez a fejlődés nem valamilyen egyenes vonalú, folyamatos "haladás" jegyében zajlott, hiszen azt időről időre visszalépések szakították meg. Éppen ezért élek a maraton metaforájával.
Ez a folyamat ugyanis jobbára maraton volt, jóllehet maga a bírói függetlenség viszonylag új keletű jelenség.[1] Ennek oka, hogy a bírói függetlenség feltételezi a hatalmi ágak szétválasztásának elvét,[2] amely elválasztja az igazságszolgáltatást a végrehajtó és a törvényhozó hatalomtól, és amely a modern korban csupán a 18. század fordulója körül valósult meg. Az egyes állami feladatok ilyetén való megkülönböztetésével egyben felmerült az a további kérdés is, hogy miként lehetne strukturálni a bírói jogkör gyakorlását, illetve, hogy azokat, akiket ezzel a feladattal megbíztak, meg kell-e védeni a többi államhatalom, különösképpen a végrehajtó hatalom beavatkozásától, és ha igen, hogyan. Tanulmányomban a továbbiakban a rendes (polgári és büntető) joghatóság központi szempontjaira összpontosítok,[3] így például a bírói kar, valamint a közigazgatás viszonyára (szétválasztás vagy összekapcsolás), továbbá a bírói tisztség állandóságára és a bírák utasíthatatlanságára. A bírákra irányadó szolgálati jogra, illetve javadalmazási aspektusokra azonban nem térek ki, azok ugyanis már túlmutatnának a jelen tanulmány keretein.[4]
Maratonunk több szakaszra bontható: az 1848 előtti időszakra, 1848-1851, 1852-1867, 1867-1898, 1898-1918, 1918-1920, 1920-1933/34, 1933/341938, 1938-1945 s végül az 1945 utáni korszakra. Mint ahogyan az alkotmányfejlődéshez kapcsolódó egyéb igazságügyi történeti témáknál, így például a bíróságok szervezeti fejlődésének bemutatásánál[5] sem elegendő pusztán a releváns alkotmányi rendelkezések elemzése, úgy a bírói függetlenség kérdése is leginkább a vonatkozó szervezeti, közszolgálati és fegyelmi jog rendes normáinak kontextusában írható le. Ennek ellenére tanulmányomban elsősorban a téma alkotmánytörténeti bemutatására vállalkozom.[6]
Az osztrák alkotmányos helyzet egészen 1848-ig monarchikus abszolutizmusként definiálható. Az uralkodó az államhatalom egyedüli hordozójaként egyben a legfőbb bíró szerepét is betöltötte, aki rendeletek kibocsátása útján bármilyen eljárásba
- 1937/1938 -
beavatkozhatott.[7] A monarcha befolyásától független bírák koncepciója eleve nem fért volna össze ezzel az abszolutista felfogással. A bírák ennek megfelelően ugyanolyan köztisztviselők voltak, mint más közszolgák, amit egyebek között a 1814-től bevezetett egyenruhájuk is jól tükrözött.[8] Ezen eleve kedvezőtlen feltételek ellenére a bírói kar egy részének már akkor sikerült némi reputációt kihasítania: az 1848-as forradalmár, Ernst Violand a "közszolgálat ellen érzett általános keserűségről" ír, és megemlíti, hogy csak "a császári bírói tisztviselőkre [...] tekintettek némi tisztelettel", akik "műveltségük és tisztességük révén tűntek ki".[9]
Más volt a helyzet az állami bíróságok alá szervezett uradalmi törvényszékekkel, amelyek (a városi járásbíróságokkal együtt) már csak az igazságszolgáltatás számszerűleg legfontosabb intézményeiként is kimagasló szerepet játszottak: csupán Alsó-Ausztriában több mint 800 ilyen bíróság működött.[10] E bíróságok bírái 1786-tól megfelelő képesítési bizonyítvánnyal kellett, hogy rendelkezzenek, továbbá állami felügyelet alatt álltak. Ez utóbbi a gyakorlatban kevésbé volt hatékony,[11] az uradalom feje szabadon dönthetett arról, hogy miként tesz eleget az igazságügyi feladatokkal kapcsolatos kötelezettségének. Így volt, aki maga bíráskodott, mások szabadúszó ügyvédeket alkalmaztak, akik több uradalom számára is végezhették ezt a feladatot. A legtöbb esetben azonban az uradalom tulajdonosai a várható ügytehertől függően jogtanácsosokat alkalmaztak, akiket más feladatokkal, így például a gazdasági ügyintézéssel is megbíztak.
Egyik esetben sem beszélhettünk bírói függetlenségről. A különböző más feladatokkal is megbízott, alkalmazottként eljáró igazságügyi ügyintéző élete különösen nehéz lehetett, ahogyan azt egy Stájerországra vonatkozó (bár kétes hitelességű életrajzi) írásban olvashatjuk.[12] Eszerint "már egy kisbirtokon eljáró köztisztviselő sorsa sem tűnt kedvezőnek, de még sanyarúbb volt annak a sorsa, aki a jogtudománynak szentelte magát, és aki kemény erőfeszítések és jószerencse révén, hosszú évek munkájával végezte el tanulmányait. [...] A köztisztviselő túlságosan szoros szolgálati jogviszonyban áll a földesúrral. Tevékenységének fő részében, nevezetesen a megélhetésében a földesúrtól függ. Ha megtagadja urától a hivatali ügyekbe való befolyást, vagy ha csak megpróbál kibújni alóla azzal, hogy ezt jelenti a járási hivatalnak, nem számíthat másra, mint elbocsátásra. Ezután már engedetlennek is számít, és nehezen talál más szolgálatot. A stájerországi jogászok sorsa tehát kétségtelenül siralmas. Eltekintve attól, hogy az ilyen beosztású tisztviselőnek ritkán adnak megfelelő fizetést, állandó, határozatlan idejű kinevezést, a helyi bírák, illetve körzeti megbízottak többnyire alárendelt helyzetben vannak. Csak keveseknek van saját konyhájuk. Ellátást vagy a földesúr intendánsától kapnak, aki rendszerint a földesúr kegyeltje, vagy egy külön tisztviselői asztalnál étkeznek. Így vonszolják hát végig magukat az életen". Aligha meglepő tehát, hogy a köznép nem bízott az ilyen körülmények között működő igazságszolgáltatásban. Így vált az uradalmi bíráskodás a forradalmi kritikák egyik fő célpontjává.
Habár az 1848. évi alkotmány úgy rendelkezett, hogy "minden igazságszolgáltatás a császártól származik, és azt az ő nevében gyakorolják", az uradalmi bíráskodás eltörlésére hivatalosan csak 1848. szeptember 7-én került sor.[13] Mindazonáltal az alkotmány programszerű rendelkezéseket tartalmazott a bírák, és ezáltal a törvénynek alávetettek védelmére: a bírókat immár csak bírói döntés alapján lehetett elbocsátani, lefokozni, áthelyezni vagy nyugdíjazni.[14] Ettől függetlenül a bírói státusz szándékolt megerősítését nem kapcsolták össze a "függetlenség" fogalmával.[15]
Még mielőtt ezeket az alkotmányos rendelkezéseket egyszerű törvényi szabályozással végre lehetett
- 1938/1939 -
volna hajtani, az ("alkotmányozó") Reichstag, vagyis az új parlament már az új alkotmány tervének szentelte magát, és ennek keretében foglalkozott részletesen a bírói függetlenség kérdésével. A függetlenség ezúttal az "általános kormányzatnak" szentelt részben került rögzítésre: "A bírói hatalmat az államfő nevében az egész birodalomban ugyanazon törvények szerint elmozdíthatatlan (!) bírák gyakorolják."[16] Sőt, a Reichstag alkotmánytervezete egy külön fejezetet is tartalmazott a bírói hatalomról, melyben több bekezdés is az igazságszolgáltatás függetlenségéről szólt. Az egyik szakasz általánosságban foglalkozott az igazságszolgáltatás szervezetével, kizárva a császári, illetve közigazgatási befolyást és egyben biztosítva az állami bíráskodás független gyakorlását; más rendelkezések pedig azt tették nyilvánvalóvá, hogy egy modern jogrendszerben nincs helye uradalmi bíróságoknak.[17]
Ezt követően - még mielőtt rögzítették volna, hogy "az igazságszolgáltatásnak és a közigazgatásnak különállónak, és egymástól függetlennek kell lennie"[18] - a bírák kerültek az alkotmánytervezet szabályozásának középpontjába: "A bírókat élethosszig nevezik ki. Csak a legfelsőbb bíróság ítélete alapján lehet őket tisztségükből eltávolítani, lefokozni, illetve fizetésüket csökkenteni, vagy felfüggeszteni, továbbá csak saját beleegyezésükkel helyezhetők át másik tisztségbe."[19] A tervezett "birodalmi bíróság" számos más hatáskör mellett a teljes bírói kar feletti fegyelmi jogkor gyakorlásának feladatát is megkapta.[20] Végül, a tervezetbe egy figyelemre méltóan előrelátó rendelkezés is bekerült a bírák közvetett függőségi helyzeteinek megelőzésére, miszerint: "egyetlen bíró [...] sem fogadhat el hivatalán kívül fizetett állást a kormánytól".[21]
Ez az alkotmánytervezet végül soha nem lépett hatályba, de hatással volt az 1848. évi alkotmány helyébe lépő, 1849-es alkotmányra, melyet a császár ismét csak egyoldalúan alkotott meg. Persze a tervezet és a végül meghozott alkotmány rendelkezései között egyértelmű különbségek fedezhetők fel: a császár pozícióját hangsúlyozva a bírák függetlenségét kivették az igazságszolgáltatással foglalkozó rendelkezésből. A császárról szóló rész pedig úgy rendelkezett, hogy "az egész birodalomban [...] az igazságszolgáltatás a császár nevében zajlik";[22] anélkül, hogy megnevezték volna, hogy ki látja el az igazságszolgáltatás feladatát. Az 1849. évi alkotmány a Reichstag-tervezet mintájára a Von der richterlichen Gewalt (A bírói hatalomról) címmel külön részt tartalmazott, amelyben a bírói feladatok önálló gyakorlásáról rendelkeztek, és egyben az uradalmi bíráskodás eltörlését is megerősítették. Az élethosszig kinevezett bírókat csak bírói döntés alapján lehetett felfüggeszteni, elbocsátani, áthelyezni vagy nyugdíjazni.[23] Nem tiltották azonban, hogy a bírói tisztség mellett a bírák más fizetett állást is elfogadjanak, és ily módon váljanak függővé a kormánytól.
Az igazságszolgáltatás függetlensége az osztrák törvényhozáson túl a német nemzetgyűlést is foglalkoztatta, mely a frankfurti Paulskirchében ülésezett osztrák képviselők részvételével.[24] A kérdéses ülésen figyelemre méltó vita kerekedett az alapjogokról. A vita nyomán született birodalmi törvény, valamint az 1849. március 28-i frankfurti birodalmi alkotmány kimondta az igazságszolgáltatás függetlenségét és egyben a bírói önkényt is megtiltotta; a bírák eltávolítására, felfüggesztésére, áthelyezésére és nyugdíjazására pedig csak bírósági végzéssel kerülhetett sor.[25] A
- 1939/1940 -
nemzetgyűlés kudarca miatt azonban ezek a rendelkezések nem fejthettek ki tartós hatást.
A tanulmányomban említett egyéb alkotmányos szövegekkel ellentétben az 1849. évi alkotmányt legalább részben átültették, egyszerű jogi normák útján. A császár által 1850-ben megalkotott, a bírói szervekről szóló organikus törvény[26] egyebek között a bírák kinevezésére, jogállására és fegyelmi jogára vonatkozóan tartalmazott rendelkezéseket. A bírák függetlenségét azonban egyfelől az csorbította,[27] hogy egy átmeneti időszak lejártáig, nevezetesen 1851. július 1-jéig a bírák csupán ideiglenes kinevezést kaptak, hogy el lehessen dönteni, kik alkalmasak a bírói hivatásra és nevezhetők ki végleges jelleggel. Másfelől pedig - és ez még az ideiglenes kinevezéshez képest is jóval nagyobb problémát jelentett - a bírák még hosszabb távon sem élvezhettek alkotmányos védelmet. Éppen ellenkezőleg; és ezzel egy olyan differenciálódás indult meg a bírói karon belül, mely aztán a későbbiekben is többször előfordult. Két csoportra osztották azokat a köztisztviselőket, akiket "a szükséges képesítés alapján a bírói" tisztséggel ruháztak fel: azokra, "akikre önálló bírói hatásköröket ruháznak (elnökök, tanácselnökök, tanácstagok és járásbírók)" - ők az 1849. évi alkotmány értelmében bírónak minősültek -, illetve azokra, "akiknek meg kell engedniük, hogy a bíró fogalmazóiként" is alkalmazzák őket "(főtanácsosok, adjunktusok, tanácsosok) [...] ők nem nyerték el a határozatlan időre kinevezett bíró státuszát". Az első csoportba tartozó "független bírákat"[28] kizárólag az illetékes fegyelmi bíróság szankcionálhatta,[29] függesztette fel,[30] illetve "testi vagy szellemi fogyatékosság" esetén "szolgálatra való alkalmatlanság" címén nyugdíjazhatta.[31] A fegyelmi bíróság végzésére csak abban az esetben nem volt szükség, ha a nyugdíjazásra vagy a "más beosztásba való kényszerű áthelyezésre" azért volt szükség, mert azt "a bíróságok szervezetében bekövetkezett változások" indokolták.[32]
A "főtanácsosok, adjunktusok és tanácsosok" esetében azonban nem csupán "hivatalos áthelyezésre [...] volt lehetőség fegyelmi bíróság határozata nélkül" - az igazságügyi miniszter akár "adminisztratív úton" is elbocsáthatta őket, őt ugyanis nem kötöttek a bírói értékelések. E csoport közszolgálati jog szerinti helyzete tehát nem különbözött a "köztisztviselők és a közigazgatás más ágazataiban foglalkoztatottak" helyzetétől. Ezeknek a "függetlenséggel nem rendelkező bírósági tisztviselőknek" azonban, akiket folyamatosan az elbocsátás vagy áthelyezés fenyegetett, nem csupán alárendelt bírósági feladatokat kellett ellátniuk. Kinevezhették őket ("a foglalkoztatásuk szerinti bíróság jellegétől függően") hivatalnoknak, szavazatszámlálónak vagy egyesbírónak is, egy bírói tanács jogkörével vagy akár bírói részfeladatok önálló, felelős ellátásával is megbízhatták őket.[33] Az ő esetükben tehát olyan személyekről volt szó, akik funkcionális értelemben bíróként működtek, anélkül, hogy a függetlenségüket garantáló mechanizmusok védelmét élvezték volna. A bírói függetlenség alkotmányos eszméjével szemben rájuk nem vonatkozott az elmozdíthatatlanság és az áthelyezés tilalma.
Egyébként számszerűen sem volt elhanyagolható ez utóbbi csoport: ha csak Alsó-Ausztriát nézzük (Bécs nélkül),[34] itt 74 járásbíróság működött, ezekben összesen 183 egyetemi végzettségű személy tevékenykedett, akiknek többsége a mai bírákhoz hasonlítható. Az egyes kerületi bíróságokon csupán egyetlen kerületi bíró volt, aki "független bíróként" a fent vázolt alkotmányos védelemben részesült. Ez a bírák mintegy 40%-át jelentette, míg a fennmaradó 60% esetében a függetlenség már nem volt garantálva. Ha pedig a nagyobb bíróságokat külön-külön megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy a független bírák még alacsonyabb arányt képviselnek: a legmagasabb létszámú, hat bíróból álló bíróság esetében ez az arány ugyanis alig több mint 16% volt!
A bírói függetlenség addigi, csupán kezdetleges megvalósulása tükrében az osztrák alkotmánytörténet első alkotmányos korszakát lezáró, 1851. év fordulója sem jelentett komoly cezúrát a vizsgált kérdés szempontjából.[35] Az újonnan kiadott, "Az Osztrák Császárság koronatartományainak organikus intézményeit vezérlő elvek" az igazságszolgáltatás irányára vonatkozó alapvető döntéseket is tartalmaztak. Már maga az az állítás is, hogy a bírói hivatalt "az egész birodalomban a fennálló törvények szerint ebből a célból kijelölt hatóságok és bíróságok (!) fogják gyakorolni az Ő császári királyi apostoli fensége nevében"[36] azt jelzi, hogy le kívánták törni a bíróságoknak az állami hivatali apparátuson belüli függetlenedését. Az "igazságszolgáltatásnak a közigazgatási szervektől való elválasztása" ugyanis általában a kollégiumi bíróságokra vagy a másod- és harmadfokú bíróságokra korlátozódott, egyébként pedig "az elsőfokú bíróságok esetében a járási hivatalban működő közigazgatással való összeköttetés" valósult meg. Ez hozta létre az úgynevezett "neoabszolutizmus" időszakára jellemző "vegyes járási hivatalokat"; ezekhez
- 1940/1941 -
azonban a "belső szerkezetük [...] körülményeitől függően külön igazságügyi vagy adminisztratív tisztviselőt lehetett kijelölni".[37]
Az ügykörök bizonyos "elkülönítése" már csak abból is következett, hogy a járási hivatalok ügyrendje szerint[38] "a bírósági ügyekre vonatkozó jegyzőkönyveket el kellett különíteni a közigazgatási ügyintézést rögzítő jegyzőkönyvektől".[39] Ám ettől eltekintve a járási hivatalokat éppen az igazságszolgáltatás és a közigazgatás összefonódása jellemezte - még ha ezt a nyilvánosság elől gondosan el is kellett rejteni. Így például, amikor 1852-ben bevezették a joghatósági normát (Jurisdiktionsnorm) a "járási hivatal" és a "járásbíróság" kifejezések gyakorlatilag szinonimaként jelentek meg: [40] míg az I. cikk a "megszervezendő új járási hivatalokról" rendelkezett, addig a II. cikk szerint a joghatósági norma az "újonnan szervezett járásbíróságok (!), önkormányzati hatáskörű járásbíróságok és elsőfokú bíróságok" felállásával egy időben lép hatályba. Maga a joghatósági norma a "járási hivatalokat" "járásbíróságoknak" tekintette:[41] úgy rendelkezett például, hogy a pereket "az előtt a járásbíróság előtt kellett megindítani, [...] amelynek kerületében [...] az alperes [...] szokásos tartózkodási helye van".[42] A járási hivatalok illetékességi körének meghatározásakor a norma többször is a »járási hivatal (Bezirksamt) [...] mint járásbíróság (Bezirksgericht)«[43] fordulatot használta. A jogkereső állampolgár számára pedig azt írta elő, hogy "a járási hivatalra, amely egyidejűleg közigazgatási és bírósági ügyeket is intéz [...] járásbíróságként kell hivatkozni".[44] Ez a stratégia annyiban sikeres volt, hogy a "járásbíróság" kifejezés nem kopott ki a korabeli terminológiából,[45] ugyanakkor magát az ítélkezést ásta alá, hiszen a politikai természetű ügyek csúcsidőszakukban - például toborzások vagy népszámlálások idején - a járási hivatal teljes személyzetét igénybe vették, ilyenkor pedig éppen a bíráskodás szenvedett hátrányt.[46]
Már a bírák jogállására vonatkozó rendelkezések is nyilvánvalóvá tették, hogy az igazságszolgáltatás semmilyen speciális pozíciót nem foglalt el a közigazgatási apparátuson belül: az 1852. évi elvek alapján "a törvényszéki tisztviselőkre és bírákra [...] a törvényszéki hivataluk törvényes gyakorlására vonatkozó függetlenségük megőrzése mellett, tekintettel egyéb személyes szolgálati viszonyaikra, a köztisztviselőkre vonatkozó rendelkezések alkalmazandók".[47] Habár ez a bírák utasíthatatlanságát jelentette, mely már a függetlenség irányába mutat, maga az alkotmány ezt az elvet nem rögzítette.[48] Így a bírákat is el lehetett bocsátani, illetve nyugdíjba lehetett helyezni, akárcsak a többi köztisztviselőt. Az idézett elvek tükrében valójában csak akkor volt igazán egyértelmű a bírói kar elkülönülése, ha a "vegyes járási hivatal" vezetője nem rendelkezett a bíróvá váláshoz szükséges képzettséggel. Ebben az esetben a bírósági ügyeket "saját felelősségére" átvevő adjunktus speciális "függetlenséget" élvezett; egyidejűleg arra figyelmeztették az érintetteket, hogy tartózkodjanak "rosszindulattól vagy féltékenységtől", és törekedjenek az "egyetértésre", valamint az "együttműködésre".[49] Egyébként az igazságszolgáltatás közigazgatási tisztviselőknek való (szükségszerű) alárendelése a bírósági tisztségviselőknek különösen fájó volt, különösen azért, mert ezek a közigazgatási tisztviselők az igazságügyi tisztviselők szemében "fölényeskedőnek" tűntek.[50] A probléma egyik fő gyökre az volt, hogy bár a hatósági átszervezés a korábbi bíróságok rendszerét követte, a teljes bírósági személyzetet újra ki kellett nevezni.[51]
A bíróságokra vonatkozó új elveket "az igazságügyi szervek belső szervezetéről és eljárásrendjéről" szóló törvény hajtotta végre.[52] E törvény szerint csak "feddhetetlen erkölcsű" férfiak lehettek bírák; a
- 1941/1942 -
pályázók "helyes politikai beállítódását" "megfelelő referenciákkal vagy más módon" kellett kétséget kizáró módon igazolni.[53] A politikai szemlélet ellenőrzése a még kinevezés után is folytatódott: A "tisztviselőket vagy közszolgákat" - ideértve a bírókat is - akik "illetlen vagy erkölcstelen magatartással szégyent hoztak magukra", vagy akik "elítélendő politikai magatartást" tanúsítottak, fegyelmi szankciókkal fenyegették, amelyek a figyelmeztetéstől a fizetéscsökkentésen át a "lefokozásig vagy [...] a szolgálatból való elbocsátásig" terjedtek.[54] Lehetséges volt a "szolgálati okokból" történő áthelyezés is. Ezt az igazságügyi miniszter vagy a császár rendelhette el; az áthelyezés ellen nem volt jogorvoslat.[55] A szolgálatképtelenség vagy szolgálatra való alkalmatlanság miatti nyugdíjazásokra (az életkori okokat nem említették külön) bírák esetében ugyanazok a rendelkezések vonatkoztak, mint "a köztisztviselőkre és általában a közszolgákra", vagyis azokat adminisztratív úton rendelték el.[56]
Bírói függetlenségről tehát ezekben az években nem beszélhettünk. Ezt az újraéledő Kabinettjustiz esetei is jól aláhúzzák: öt magas rangú, törvényszéki bírót és egy főügyészt kényszernyugdíjaztak, miután egy vádlottat (aki egy kocsmában sértő megjegyzéseket tett az uralkodóra) súlyos alkoholizmusára hivatkozva felmentettek. Ezzel összefüggésben Ferenc József császár az egyik kabinetülésen megjegyezte, hogy "a továbbiakban nem bízhatja olyanokra a bírói hivatalt, akik azt nem kötelességtudó módon gyakorolják".[57]
Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás szétválasztása, továbbá a bírói függetlenség helyreállítása ugyan már az 1860-as évek eleje óta felmerült,[58] erre azonban már csak az alkotmányos viszonyokhoz való visszatérés után, 1867-ben került sor. Az igazságszolgáltatásról szóló önálló alaptörvény [Staatsgrundgesetz über die richterliche Gewalt (StGGrG)] előírta a bírák végleges, élethosszig tartó kinevezését, a bírói tisztségük gyakorlása során garantálta számukra az autonómiát és függetlenséget, s végül széles körű védelmet biztosított számukra a tisztségükből való eltávolítással és a "más állásba való [kényszerű] áthelyezéssel" vagy nyugdíjazással szemben.[59]
A törvénnyel összefüggő parlamenti dokumentumok a bírói függetlenség elvének széles körű elfogadottságát tükrözik. Még a képviselőház alkotmányügyi bizottsága is rövidre fogta a tervezetéhez fűzött indoklást.[60] A plenárison az előterjesztés kapcsán az a kérdés dominálta az általános vitát, hogy a tervezet "a szavazatok kétharmadának többségét igényli-e vagy sem".[61] Anton Freiherr von Hye igazságügyi miniszter rögtön a részletes vita kezdetén[62] kijelentette, hogy "manapság egyetlen józan embernek sem lehet kétsége afelől, hogy "egy jól szabályozott jogállamhoz" független igazságszolgáltatásra" van szükség. Ez az elv "vitathatatlan axiómaként" érvényesül "minden szakmabeli, az európai jogi viszonyokat ismerő ember körében". A "közszolgálat", valamint az "államháztartás" érdekében azonban "két kivételt" kívánt kifejezetten kikötni: "azokat az eseteket, amikor egy bíró fizikailag alkalmatlannak mutatkozik arra, hogy bírói tisztségét tovább viselje", továbbá utalva az életkorra, amikor az érintett "fizikai alkalmatlansága vagy gyengébb képessége az általános, rendes körülmények alapján feltételezhető". Hye ennek megfelelően az Alkotmányügyi Bizottságban igyekezett - egyébként sikertelenül - a 70. életévet, a 40 szolgálati évet, illetve a hosszabb (kb. kétéves) alkalmatlanságot gyakorlatilag automatikus felmondási okként rögzíteni. Felhívta a figyelmet annak a veszélyére, hogy "a felsőbb bíróságok" máskülönben "rokkantak intézményeként jelennének meg",[63] ami káros hatással lenne az igazságszolgáltatás egészére nézve. Később ezt azzal egészítette ki, hogy szemléletesen leírta azt a képet, "amikor egy bíróságon az ítélkező bírák nagyobb része esetleg már egy-két óra tárgyalás után elfárad, vagy szellemileg kimerül, sőt, elalszik, hiszen a kor előrehaladta mindenkire hatással van".[64] Alkalmatlanság esetében nem szabad annak bírói megállapításra hagyatkozni, hiszen nem lehetett elvárni, hogy "a kollégák [...] ítélkezzenek mások hanyatló munkaképességéről". Ezért lehetővé kell tenni az "ex lege beavatkozást", vagy azt, hogy a nyugdíjazást "a legfelsőbb közigazgatási hatóság mérlegelésére" bízzák.[65]
- 1942/1943 -
Hye végül nem talált támogatókra a képviselőházban e rendelkezés bevezetéséhez, sőt, éles kritikával illették. Eduard Herbst, aki Hye utódja lett az igazságügyi miniszteri poszton, azokra a francia tapasztalatokra hivatkozott, ahol ezek a rendelkezések "aláásták az igazságszolgáltatás függetlenségét". Ezért úgy vélte, a cselekvőképtelenség kimondásának az igazságszolgáltatás kezében kell maradnia, mert ez "sokkal inkább megvédi az igazságszolgáltatás autonómiáját és függetlenségét".[66] Az indítványozó képviselő, Josef von Waser pedig Herbsttel értett egyet: "Az esetleges nyugdíjazás damoklészi kardja [...] nagyon rossz hatással lehet, különösen azokra a bírákra nézve, akiknek életkoruk miatt már nincs mit remélniük és nincs mitől tartaniuk, és akik ezért általában a legfüggetlenebbek és legönállóbbak".[67] Ez már meggyőzte a képviselőház többségét és Hye javaslatát elutasították.
A felsőház igazságügyi bizottsága ugyanakkor másként vélekedett a bírói függetlenségről. A hatásköri reformok miatt már nem feltétlenül látták szükségesnek az elv érvényre juttatását: meglátásuk szerint a bírói függetlenség alapvető célja "az önkény elleni garancia a politikai és sajtóperekben", ám ezek eleve az esküdtszéki bíróságok hatáskörébe tartoztak volna.[68] A bírák többsége így soha nem is került volna olyan helyzetbe, hogy befolyásolhassa ezeket a pereket. Polgári ügyekben amúgy is hírhedt volt a bírák "pártatlansága" - így a bírói függetlenséget soha nem is követelték meg számukra. A bizottság azonban elismerte a bírói függetlenséget, mint a "bírói méltóság" és a bírói testületbe vetett bizalom fokozásának eszközét. A nyugdíjazások kérdésében az igazságügyi bizottság egyetértett Hye miniszterrel: ennek bírói elrendelésével nem értettek egyet. Az a bíró, aki úgy érezte, hogy igazságtalanul nyugdíjazták, a (tervezett) közigazgatási bírósághoz fordulhatott. A bizottság ezért azt javasolta, hogy az 1849. évi alkotmány mintájára módosítsák a vonatkozó rendelkezést.
A plenáris ülésen azonban ismét felszólaltak azok, akik a bírói nyugdíjazás esetében is, és ugyan eltérő érvek mentén, de annak bírói elrendelése mellett törtek lándzsát.[69] Végül megállapodás született, és a törvény idevágó rendelkezését ennek tükrében szövegezték meg. A felsőház erre vonatkozó állásfoglalását később a képviselőház is jóváhagyta.[70]
A nyugdíjazás kérdésével kapcsolatban a felsőházban a függetlenségnek egy másik, évszázadokon átívelő jelentőséggel bíró aspektusát is érintették: Karl Freiherr von Hock, a felsőház tagja, egyben a Számvevőszék elnöke, kijelentette, hogy a bírói függetlenség szempontjából nem elhanyagolható, hogy a bíróknak ne szegényes, hanem tisztességes, illő életszínvonalat biztosítsanak.[71]
A következő időszakban ugyanakkor az igazságszolgáltatásról szóló alaptörvény (StGGrG) nem lett következetesen végrehajtva. Az igazságügy-miniszter 1868. január 29-i rendelete ugyan véget vetett annak az 1852 óta bevett gyakorlatnak, miszerint (utasításhoz kötött) ügyészeket alkalmaztak ideiglenes bíróként polgári bírósági eljárásokban,[72] továbbra is maradtak olyan területek, ahol nem voltak függetlenek az eljáró bírók: az 1850. évi jogszabályhoz hasonlóan a bírókra vonatkozó 1868. évi fegyelmi törvény[73] ismét csak felosztotta a "bírói tisztviselőket" "független bírósági tisztviselőkre" (elnökök, alelnökök, az elsőfokú bíróságok tanácsosai, járásbírók és "azok, akikre a bíróságon szavazati jogot ruháztak") és "bírósági segédtisztviselőkre", azaz tanácsosokra, adjunktusokra, aktuáriusokra és fogalmazókra.[74] Az igazságügyi alaptörvény (StGGrG) értelmében csupán az első csoport tagjai voltak "bíróknak tekintendők".[75] Ők bírói tisztségük gyakorlása során függetlenséget élveztek, és - a "bírósági szervezetben bekövetkező változások" kivételével - csupán bíróság által hozott fegyelmi határozat alapján helyezhették át őket.[76] Önkéntes nyugdíjazásuk csak akkor volt lehetséges, "ha a bíróságok szervezetében bekövetkezett változások ezt szükségessé teszik".[77] Egyéb esetben a jogalkotó arra törekedett, hogy a nyugdíjazásra lehetőség szerint az érintett részvételével kerüljön sor: amennyiben az érintett "testi vagy szellemi fogyatékossága miatt alkalmatlanná vált hivatali feladatainak ellátására", "közvetlen hivatali vezetőjének" kellett felhívnia őt, hogy nyújtsa be nyugdíjazás iránti kérelmét. Ha ennek a kérésnek az érintett egy hónapon belül nem tesz eleget, ezt jelenteni kell a fegyelmi bíróságnak, amelynek ki kell vizsgálnia az ügyet, majd döntenie kell róla.[78] Ami a fegyelmi jogot illeti, a jogszabály nem tett különbséget az egyes szolgálati kategóriák között.[79]
- 1943/1944 -
Ami azonban az áthelyezéseket és a nyugdíjazásokat illeti, a már az első alkotmányos időszakból jól ismert különbségtétel került ismételten bevezetésre: A "bírósági segédtisztviselőket" "a közszolgálat érdekében", "beleegyezésük nélkül, adminisztratív úton" is áthelyezhették[80] vagy nyugdíjazhatták.[81]
Mindez égbekiáltó ellentmondást eredményezett az egyébként irányadó elv és a konkrét bírósági szabályozás között, amelyről 1868 októberében azonnal hírt adott a Gerichtshalle című folyóirat.[82] A cikkben a szerző azt kritizálta, hogy miközben az adjunktusok és fogalmazók "nem részesülnek a függetlenség, az autonómia és az állandóság előnyeiből", "mégis az adjunktusok [...] és a bírói tisztség betöltésére vizsgát tett fogalmazók" voltak azok, akik "képviseleti ügyekben önálló bírói tevékenységet láttak el", annak ellenére, hogy szabálysértési ügyekben csak járásbírók hozhattak ítéletet. Mikor már "kilátástalannak tűnt, hogy a járásbírók egyedül birkózzanak meg a naponta felmerülő többszáz szabálysértési üggyel", akkor a bírósági elnökök feladata volt valamilyen módon orvosolni a helyzetet. A szerző azt is kifogásolta, hogy 1868 nyarán (azaz a szabályozás életbe lépte utáni első nyáron) "a városi járásbíróságok vezetőinek szabadsága alatt a rangidős adjunktus - vagyis megint csak egy függetlenséggel nem rendelkező tisztviselő - vehette át az ügyek intézését, sőt, polgári ügyekben önállóan dönthetett. Következésképpen az igazságszolgáltatást az adott járásban nem a törvényes bíró gyakorolta, ezzel pedig a lakosságot az alaptörvény rendelkezései ellenére fosztották meg újonnan szerzett jogától". Miközben ez a megoldás nyilvánvalóan az állami működés mindennapi gyakorlatát tükrözte vissza, egy egészen "siralmas állapotot" hozott létre. A szerző a kialakult helyzetért a tervezett Birodalmi Bíróság felállításának elhúzódását tette felelőssé.[83]
Ugyanakkor nem csupán a helyi járásbíróságokon működtek ilyen "nem független" bírák. A rengeteg, úgynevezett "kis értékű követelésekkel kapcsolatos" eljárásban[84] az 50 guldenes vitatott összeghatárig, amelyekben (a nyolc napon belül benyújtandó semmisségi kifogástól eltekintve) nem lehetett fellebbezni, rendszerint járásbíró döntött. Ha azonban "ő egyedül nem tud[ott] megbirkózni az ügyteherrel", olyan "bírósági tisztviselők is jogosultak" voltak dönteni, akiket "erre az Elsőfokú Bíróság elnökének végzésével nevez[t]ek ki". Ilyen ügyekben általában csak adjunktusok járhattak el, illetve olyan tisztviselők, akik bírói vizsgát tettek. A fegyelmi törvény szerint "az ily módon a bírói tisztség gyakorlására kisebb jelentőségű eljárásban kinevezett tisztviselők" ugyanakkor "önmagában ezzel nem szereztek önálló bírói státuszt". Ezért ők "az Elsőfokú Bíróság elnökének végzésével szolgálati okokból bármikor felmenthetők [voltak] a bírói tisztség gyakorlása alól".[85]
A következő évtizedek során csak tovább fokozódott a probléma. Habár a törvény szerint a bírói hatalmat továbbra is a járásbíró testesítette meg, a gyakorlatban a "bírósági segédtisztviselők" egyre több feladatot vállaltak át tőlük. E fejlemény egyik kritikusa 1896-ban azt állapította meg, hogy "a bíróságokon való takarékoskodás és az ügyteher folyamatos növekedése miatt megfigyelhető volt, hogy [...] a büntetőeljárásokban a tanácselnökön kívül minden funkciót fogalmazók és tanácsosok gyakoroltak, de még az utóbbi években is előfordult, hogy ezeket a funkciókat hivatalvezetők és büntetőbírósági tisztviselők gyakorolták". Mindez azonban nem járt együtt a bíró alkotmányos fogalmának bővülésével; a függetlenséget és az igazságszolgáltatásról szóló alaptörvény (StGGrG) értelmében vett állandóságot továbbra is csak a "független bírósági tisztviselők" élvezhették.[86] A funkcionális értelemben bíróként eljáró tisztviselők helyzete tehát még a 19. század utolsó évtizedében sem felelt meg az alkotmányos követelményeknek.
Csak Franz Klein 1898-ban hatályba lépett, 1895. évi polgári igazságszolgáltatási reformjával,[87] azon
- 1944/1945 -
belül is a szóbeli eljárás bevezetésével vált lehetetlenné a "bírósági segédtisztviselők" bíróként történő alkalmazása. Ennek nyomán "járásbíróságokon alkalmazott egyesbírókkal" bővítette ki az 1896. évi bírósági szervezeti törvény a "független bírósági tisztviselők" körét.[88] A bírák elkülönülése az általános közigazgatástól az egyenruha megszüntetésével, valamint a talár bevezetésével egyben láthatóvá is vált.[89] Ennek ellenére a közigazgatás részéről továbbra is történtek beavatkozási kísérletek,[90] de ez, mint a bírói függetlenség elleni újabb támadás, csak tovább erősítette a bírák hivatástudatát. A bírák szakmai öntudata nem utolsósorban a Bírói Egyesület (Richtervereinigung) 1907-es megalapításában jutott kifejezésre.[91] (Erre később még visszatérünk.)
Az újonnan alapított Német-Ausztria ideiglenes nemzetgyűlése[92] 1918. november 22-én fogadta el az igazságszolgáltatásról szóló alaptörvényt (GGrG 1918). A megváltozott alkotmányos viszonyokra tekintettel ez a törvény ugyan "átvette" az 1867. évi bírói hatalomról szóló alaptörvény[93] rendelkezéseit, de - nem utolsósorban a Bírák Egyesületének jelentős közreműködésének eredményeként[94] - figyelemre méltó újításokat is tartalmazott. A bírói függetlenség[95] mindenekelőtt a bírák kinevezésére volt hatással, azzal, hogy személyzeti felvételi és előmeneteli ügyekben megteremtette a bíróságok autonómiáját, fokozva ezzel a rendszer hatékonyságát. Az államfői diszkréció helyett immár a kinevezésekre "személyzeti szenátusok" javaslatai alapján került sor. Eszerint nem lehetett kinevezni "a kinevezési javaslatban nem szereplő jelöltet".[96]
További újdonság volt a törvényileg egységesen bevezetett 65 éves nyugdíjkorhatár[97] a (korábbi kinevezési szabályok szerinti) élethosszig tartó kinevezések helyett. A nyugdíjkorhatár elérése előtt bírókat immár csak törvényben előírt esetekben, bírói határozat alapján lehetett felmenteni, áthelyezni vagy nyugdíjazni. Ezek a védelmi garanciák nem érvényesültek olyankor, amikor "a bíróságok összetételének megváltoztatása vált szükségessé"; ugyanakkor a korábbi rendelkezésekkel ellentétben ezt a követelményt a törvény csupán egy bizonyos időtartamra írta elő.[98] Az 1918. évi új bírói hatalomról szóló alaptörvényt "a bírósági szervezet módosításáról" szóló törvény egészítette ki.[99] E törvény 1920. december 31-ig tette lehetővé a bírák áthelyezését és nyugdíjazását "a jelenlegi bírósági szervezetben bekövetkező változások keretében, az 1918. évi bírói hatalomról szóló alaptörvény (7. §-ában meghatározott) előfeltételeinek teljesülése nélkül".[100] Végül, az ügyelosztásra irányadó szigorúbb szabályozás is erősítette a bírói függetlenséget; beszámolók szerint ez volt az a terület, amelyen 1918 előtt "sokat vétkeztek".[101]
Még a fent említett átmeneti időszak vége előtt, 1920-ban hatályba lépett a szövetségi alkotmány [Bundes-Verfassungsgesetz (B-VG)]. Ez kimondta, hogy a bírák "bírói tisztségük gyakorlása során függetlenek" (B-VG 87. cikk), egyben garantálta a cím átruházhatatlanságát és a kinevezés állandóságát (B-VG 88. cikk). A bírókat "csak a törvényben előírt esetekben és formákban, továbbá hivatalos bírói határozat alapján lehetett tisztségükből elmozdítani,
- 1945/1946 -
más beosztásba áthelyezni vagy akaratuk ellenére nyugdíjazni". Ez a rendelkezés azonban ismét csak kizárta azokat az eseteket, amelyeket "a bíróságok szervezetének megváltoztatása tett szükségessé".[102]
Így a szabályozás "általánosságban" az 1918-as, a bírói hatalomról szóló alaptörvényt követte,[103] de megint csak változásokkal: különösen a tisztviselők felvételére és előmenetelére vonatkozó autonómia, amely a bírói függetlenség fő záloga, ismét kikerült a rendelkezések közül - Kelsen szerint "elsősorban politikai okokból".[104] A nyugdíjkorhatár megállapítását innentől kezdve feles jogszabályokra bízták.[105]
Az 1920. évi szövetségi alkotmány a mai bírói függetlenség alapjait teremtette meg, és arra hosszú évtizedekig hatással volt. Ezen az alapon került sor a következő években számos, széles körű reformra - kezdve máris a bírósági szervezetről szóló 1921. évi módosítással.[106]
A folyamatos fejlődést megakasztó eseményekre is szükséges egy pillantást vetnünk.
A Nemzeti Tanács úgynevezett "önfeloszlatását" követő, tekintélyelvű kormányzati kurzus kezdetével az igazságszolgáltatásba való beavatkozás is kezdetét vette.[107] Egy 1933. áprilisi rendelet megtiltotta minden köztisztviselőnek - így a bíróknak is - az állam és az illetékes legfelsőbb állami szervek "fanyalgó bírálatát", sőt, az ilyen jogsértéseket fel kellett jelenteni. Ez a bírák körében "izgalmat" okozott, és alkalmanként ellenállást generált. 1933 májusában új szolgálati esküt írtak elő valamennyi köztisztviselő, így a bírák számára is, miszerint többek között hűséget és engedelmességet kellett esküdni a szövetségi kormánynak. 1933 júliusától a szövetségi kormány a bírák "leváltásának" lehetőségeit tárgyalta, mert a bírói függetlenséggel "olyan gyakran visszaéltek, eltorzítva annak jelentését, hogy ebben a formában azt nem lehetett tovább fenntartani" (Dollfuß).
Habár kezdetben még cél volt a túlságosan nyilvánvaló beavatkozások elkerülése, 1934 januárjára már konkrét formát öltöttek az igazságszolgáltatás reformjára irányuló tervek. Meg kívánták szüntetni az ügyelosztásban érvényesülő bírói autonómiát, valamint az általános közszolgálati törvény mellett érvényben lévő speciális bírói fegyelmi törvényt is hatályon kívül akarták helyezni. Az, hogy egy ilyen lépés milyen benyomást keltene külföldön - miszerint ez egy olyan kormány, amely bizalmatlan a saját igazságszolgáltatásával szemben, így nem is lehet jó állapotban - azonban a beavatkozás ellen szólt. Így folytatódott a kis lépések politikája: 1934 februárjában a bíróságok önkormányzati szerveitől egy kormányrendelettel elvonták (a korábban kompetenciájukba tartozó) ügyelosztást, a bíróságok elnökeire ruházva azt át, a felettes igazgatási szerveik (a felsőbíróság vagy az igazságügyi minisztérium elnökeinek) jóváhagyásával. Ezt a rendszert "fontos okokból" bármikor meg is változtathatták. Ezzel vált lehetővé az is, hogy bizonyos eljárásokat speciálisan kiválasztott bírákhoz rendeljenek. Ezzel egyidejűleg a bírák fegyelmi törvényét is módosították, hogy lehetővé tegyék a bírák ideiglenes alkalmazását a hivatalos székhelyükön kívül is - felpuhítva ezzel az elmozdíthatatlanság elvét. Egy esetleges "büntető áthelyezésre" akár egy másik felsőbírósági kerületbe is sor kerülhetett, mely akkoriban különösen súlyosan érintette a bíró személyes életkörülményeit. Az igazságszolgáltatás függetlenségébe való ilyetén beavatkozások ellenére maga az elv az 1934 májusában elfogadott új alkotmányba is bekerült. Eszerint a bírák "bírói tisztségük gyakorlása során függetlenek" (101. cikk). A törvényes nyugdíjkorhatár elérésekor nyugdíjba kellett vonulniuk (erről az igazságügyi alaptörvény rendelkezett), de egyébként "csak a törvényben előírt esetekben, bírósági határozat alapján lehetett őket tisztségükből eltávolítani, más tisztségbe áthelyezni vagy akaratuk ellenére nyugdíjazni". A korábbi időszakokhoz hasonlóan ez nem vonatkozott a "bírósági szervezet módosítása miatt szükséges" áthelyezésekre vagy nyugdíjazásokra (102. cikk).
Kurt Schuschnigg igazságügyi miniszter már 1934 márciusában bejelentette, hogy a tervezett alkotmány "természetesen [...] tartalmazni fogja az igazságszolgáltatás függetlenségét és ebből fakadóan a bírák függetlenségét bírói tisztségük gyakorlása során". Az alkotmány hatályba lépése után Otto Ender "alkotmányreform-miniszter" az új alkotmány szövegkiadásában hasonlóan fogalmazott, miszerint "természetesen [...] ragaszkodott a bírói függetlenséghez", és ezért az "az előző alkotmányhoz képest keveset változott". Valójában azonban ez korántsem volt olyan "magától értetődő", mint ahogyan azt mindkét miniszter állította, hiszen a kormányon belül vitatott kérdésről volt szó. Végül egy képmutató kompromisszum érvényesült, melyben maga az alkotmány is "optikai okokból a bírói függetlenség teljes jogát" deklarálta, ahogyan azt fentebb idéztük. Ezzel egyidőben azonban az átmeneti szervezeti törvény jelentős beavatkozás lehetőségét teremtette meg: kezdetben csak az 1935. június 30-ig terjedő időszakra korlátozva "a bírókat ex officio más állásba, illetve ideiglenesen vagy végleges jelleggel nyugdíjazni lehetett, anélkül, hogy ehhez bírósági határozatra lett volna szükség", ha az érintettek "hivatali állásukban vagy általában a bírói szolgálatban való maradása nyilvánvalóan ártana az igazságszolgáltatás jó hírnevének, és különösen nem biztosítaná többé az igazságszolgáltatás pártatlanságát". Ennek elrendelésére a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium, azaz egy közigazgatási szerv volt illetékes - a Felsőbb Törvényszék
- 1946/1947 -
mindenkori elnökének (vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének) meghallgatása után - méghozzá egy nem hivatalos, szolgálati utasítás útján. Bírósági fegyelmi határozatra ilyenkor már nem volt szükség.
Az osztrák bíróságok történetéből fent ismertetett korszakok változásait tükrözi az Österreichische Richterzeitung (Osztrák Bírák Lapja) is, melyet 1907 óta ad ki az Osztrák Bírák Egyesülete.[108]
Az Österreichische Nationalbibliothek ANNO projektjének keretében elvégzett digitalizálás lehetővé teszi, hogy legalább megközelítőleg megállapítsuk, milyen gyakran használták a függetlenség kifejezést önmagában vagy szókapcsolatokban.[109]
| 1907- 1918 | 1918- 1933 | 1933- 1938 | |
| "Unabhängigkeit" ["függetlenség"] | 538 | 187 | 102 |
| "Unabhängigkeit der Richter" ["a bírák függetlensége"] | 63 | 10 | 12 |
| "Unabhängigkeit der Rechtsprechung" ["az ítélkezés függetlensége"] | 15 | 14 | 28 |
| "Unabhängigkeit der Justiz" ["az igazságszolgáltatás függetlensége"] | 0 | 7 | 2 |
A táblázat jól mutatja, hogy a "függetlenség" kifejezést rendkívül gyakran használták, különösen a bírói egyesület fennállásának első éveiben, valószínűleg egyfajta "harci szólamként". Ebben az időszakban az is elég egyértelműnek látszik, hogy a "bírák" függetlenségéről van szó. Csupán 1933-tól kezdve, ha egyáltalán, válik a "bírói függetlenség", mint szókapcsolat fontosabbá.
A Németországban 1933 óta kormányzó nemzetiszocialista[110] rezsim a Führer-elvet hirdette, amellyel a bírói függetlenség elve már eleve összeegyeztethetetlen volt. Még 1933 áprilisában maga Adolf Hitler bejelentette, hogy "fenntartja a bírák függetlenségét", ezzel egyidőben ugyanakkor a zsidó vagy politikailag megbízhatatlan bírák eltávolítását is kihirdette. Ez a szándék tükröződött az 1933. április 7-i "A hivatásos közszolgálat helyreállításáról" szóló törvényben; ez kötelezte a bírókat, mint köztisztviselőket arra, hogy "mindenkor, fenntartás nélkül" kiálljanak a nemzetiszocialista állam mellett. Az 1937. évi közszolgálati törvény szerint ráadásul ők "a Nemzetiszocialista Munkáspárt által irányított állam akaratának végrehajtói" voltak. Más köztisztviselőktől eltérően, akiknek nyugdíjazásáról a Führer döntött, a bírákat csak a Birodalmi Igazságügyi Minisztérium által szabályozott eljárás szerint lehetett eltávolítani hivatalukból. Ebben az eljárásban a "ténybeli függetlenségnek" annyiban szereztek érvényt, hogy a nyugdíjba helyezés eleinte nem alapulhatott "a bírói tisztség gyakorlása során hozott döntés ténybeli tartalmán". Később azonban a bírák felmentésének és áthelyezésének eseteit folyamatosan kibővítették. 1938-ban a kényszernyugdíjazás is már megengedhető volt, amennyiben egy bíró "hivatali tevékenységének jellege, különösen az általa hozott döntések, illetve a szolgálatban vagy azon kívül tanúsított magatartása" alapján bebizonyosodott, hogy "érzelmileg vagy szellemileg idegenkedik a nemzetiszocializmustól". A "ténybeli függetlenség" amúgy is korlátozott jelentése így még tovább szűkült. Ezzel szemben a bírák elmozdíthatatlansága hosszabb ideig érintetlen maradt, majd a háború alatt üresedett ki a másik szolgálati helyre történő "kirendelés" lehetőségével. Így nézett ki tehát az igazságszolgáltatás helyzete a Német Birodalomban, amikor Ausztria 1938-ban az Anschluss révén a Birodalom részévé vált. Az 1934-es alkotmány, amely legalábbis névlegesen még a bírák elmozdíthatatlanságát és áthelyezhetőségét írta elő, megszűnt; a köztisztviselők feletti joghatóság a Német Birodalomra szállt át. Csupán néhány nap alatt felmérték az osztrák bírák személyes körülményeit, politikai beállítottságát és szakmai képességeit, és a "nem zsidó" bírókat már 1938. március 15-én feleskették Hitlerre. 1938 májusának végén bocsátották ki az "osztrák hivatásos közszolgálat átszervezéséről szóló rendeletet", amely lehetővé tette a bírói kar gyors "megtisztítását" az "idegen vérű", illetve politikailag megbízhatatlan "elemektől": ennek az eljárásnak több mint 200 bíró esett áldozatul.
1942 áprilisának végén az igazságszolgáltatás került a rezsim célkeresztjébe egy "népellenes ítélet" miatt: Hitler a Reichstag előtt bírálta "a bírói kar hivatalos nézeteit", és kijelentette, hogy "mostantól kezdve beavatkozik ezekbe az ügyekbe, és elmozdítja hivatalából azokat a bírókat, akik nyilvánvalóan nem értik az idők szellemét". Az addig működő fegyelmi bíráskodás már nem látta megfelelőnek (azaz elégségesnek), mert ott "az a régi elv érvényesült, hogy egy varjú nem szúrja ki a másik szemét". Ezzel 1942 áprilisában hivatalosan is megszűnt a bírók függetlensége és elmozdíthatatlansága.
Azonban a Führernek a Reichstag által ráruházott előjoga, hogy a számára nemkívánatos bírókat eltávolítsa hivatalukból, aligha járt azonnali gyakorlati következményekkel, ugyanis rendszerint továbbra is a közszolgálati jog eljárási szabályait alkalmazták, amelyek az alapos vizsgálat mellett az érintett meghallgatását is előírták. Ezzel együtt a Führerre ruházott hatáskörök mégsem voltak
- 1947/1948 -
teljesen értelmetlenek, hiszen, ahogy Joseph Göbbels fogalmazott, azok "pszichológiai okokból szükségesek a bírók számára". És valóban, azok "valóságos sokkot" keltettek a bírói karban, a náci rezsimnek való megfelelésre kényszerítve őket. Mivel a bíróknak immár "az elbocsátástól kellett rettegniük" még akkor is, "amikor a törvény és a rend szerint ítélkeztek", szükségük volt némi útmutatásra. A birodalmi igazságügyi minisztérium ezért úgynevezett a "bírákhoz intézett levelekben" közvetítette a rezsim "nézetét" arról, "miként is vélekednek az igazságügy vezetői a nemzetiszocialista jogalkalmazásról". Mindennek bevallottan az volt a célja, hogy a "bíróknak megadja azt a belső biztonságot és szabadságot (!)", hogy "megtalálják a helyes döntést".
1945 májusában az alkotmányos, jogi és közigazgatási átmenetet szolgáló törvények visszaállították az 1933. évi, illetve az 1938. évi állapotokat.[111] Az igazságszolgáltatás így lényegében azokat az 1920. évi szövetségi alkotmányon (B-VG) alapuló normákat vitte tovább, amelyek a tekintélyelvű rendszerekhez való fordulat előtt voltak érvényben. Az első köztársaság idején hangoztatott kritikák és elvárások ezzel ismét felmerültek. Külön bírósági szolgálati törvény azonban sokáig nem született: a bírák továbbra is a hivatásrend szempontjából problematikus általános közszolgálati törvény hatálya alá tartoztak. A bírói karnak az általános közszolgálattól való elszakadásának folyamata, mely a 19. században az önálló fegyelmi törvénnyel kezdődött, csak 1962-ben, egy önálló bírósági szolgálati törvénnyel tért (ideiglenesen) nyugvópontra.
A mai közbeszédben valószínűleg többször szólnak az "igazságszolgáltatás függetlenségéről", mint a "bírói függetlenségről".[112] Ebben az összefüggésben a "bírói kar" többet takar, mint a kinevezett bírák jogi pozícióját: egyrészt e fogalom a bírói pozíció elnyerésének feltételeit is magában foglalja.[113] Másrészt, ami valószínűleg még ennél is fontosabb, 2008-ban az ügyészek is "a rendes igazságszolgáltatás szerveivé" váltak (ezt a szövetségi alkotmány 90a. cikke említi).[114] Ez egy büntetőeljárási reformnak köszönhető, amely (különösen a nyomozó) bírói munkát az ügyészekre ruházta át.[115] Ezt a tágabb értelmezést erősítette meg az ügyészeknek az új "bírákról és az ügyészi szolgálatról szóló törvénybe" történő integrálása.[116] A "Szövetségi Ügyészség" mint az ügyészségek független irányítószerve máig megoldatlan kérdés, és évek óta foglalkoztatja az osztrák közvéleményt, azzal, hogy azt a híradásokban az "igazságszolgáltatás függetlenségének" egyik aspektusaként jelenítik meg.
Következésképpen a közelmúlt fejleményei is azt a kezdetben megfogalmazott állítást látszanak alátámasztani, miszerint a bírói függetlenség története inkább hasonlít egy maratonhoz, mint egy sprinthez, és egyáltalán nem világos, hogy ebben a folyamatban már túlvagyunk-e a 40. kilométeren. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Kúria Werbőczy István Országbírói Kutatóintézetében folytatott "A bírói függetlenség intézményes garanciái" című részkutatási projekt keretében készült.
[1] A tanulmány első fejezeteihez lásd Kohl, Gerald: Zur Entwicklung der richterlichen Unabhängigkeit bis zum Bundes-Verfassungsgesetz 1920, In: 100 Jahre Richtervereinigung. Beiträge zur Juristischen Zeitgeschichte (Hrsg. Helige, Barbara-Olechowski, Thomas), Linde, Wien 2007, 9-26.; Kohl, Gerald: Richter in der Habsburgermonarchie, In: RichterInnen in Geschichte, Gegenwart und Zukunft. Auswahl, Ausbildung, Fortbildung und Berufslaufbahn (Hrsg. Kohl, Gerald-Reiter-Zatloukal, Ilse), Verlag Österreich, Wien, 2014, 63-82.
[2] Selmer, Peter: Gewaltenteilung, In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte I. 1642-1649 (Hrsg. Erler, Adalbert-Kaufmann, Ekkehard), Erich Schmidt Verlag, Berlin, 1971; Fenske, Hans: Gewaltenteilung, In: Geschichtliche Grundbegriffe II3 (Hrsg. Brunner, Otto-Conze, Werner-Koselleck, Reinhart), Klett-Cotta, Stuttgart, 1992, 923ff; Lehner, Oskar: Von der Kabinettsjustiz zur Unabhängigkeit. Die Stellung der österreichischen Justiz im 18. und 19. Jahrhundert, In: Justiz und Zeitgeschichte. Symposionsbeiträge 1976-1993 II (Hrsg. Weinzierl, Erika-Rathkolb, Oliver-Ardelt, Rudolf G.-Mattl, Siegfried), Jugend & Volk, Wien, 1995, 5-29., különösen 12ff.
[3] Az alkotmánybíróságok és a közigazgatási bíróságok eltérő problémákat vetnek fel, és külön tanulmányt igényelnének. Lásd Heller, Kurt: Der Verfassungsgerichtshof. Die Entwicklung der Verfassungsgerichtsbarkeit in Österreich von den Anfängen bis zur Gegenwart, Verlag Österreich, Wien, 2010; Olechowski, Thomas: Die Einführung der Verwaltungsgerichtsbarkeit in Österreich. Österreichische rechtswissenschaftliche Studien. Bd. 52, Wien, 1999; Olechowski, Thomas: Der österreichische Verwaltungsgerichtshof. Geschichte der Verwaltungsgerichtsbarkeit in Österreich. Das Palais der ehemaligen Böhmisch-Österreichischen Hofkanzlei, 125 Jahre VwGH (1876-2001), Wien, 2001; Staatsgerichtsbarkeit in Mitteleuropa. Beiträge zur Tagung "Staatsgerichtsbarkeit in Vergangenheit und Gegenwart" (Hrsg. Kohl, Gerald-Szabó, István), A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának könyvei, Tanulmányok 38, Budapest, 2017.
[4] Lásd Lehner i.m. 7.
[5] Kohl, Gerald: Die Anfänge der modernen Gerichtsorganisation in Niederösterreich, Studien und Forschungen aus dem Niederösterreichischen Institut für Landeskunde 33, St. Pölten 2000.
[6] Vö. Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte, Manz, Wien, 2009.
[7] További hivatkozások lásd Prober, Peter: Die Entwicklung der richterlichen Unabhängigkeit in Österreich unter besonderer Berücksichtigung der Gesetze vom 28. Juni 1850 und 3. Mai 1853 (Diss.), Wien, 2000, 14. és köv.; Olechowski, Thomas: Iustitia regnorum fundamentum. Ein Beitrag zum Ende der Kabinettsjustiz, Österreichische Richterzeitung, 2000, 132-142. Példákkal Hartl, Friedrich: Das Wiener Kriminalgericht, wiener Rechtsgeschichtliche Arbeiten X, Wien-Köln-Graz, 1973, 237. és köv. A hatalmi intézkedések korlátozására vonatkozó elképzelésekről Lehner i.m. 14-15.
[8] Heindl, Waltraud: Gehorsame Rebellen. Bürokratie und Beamte in Österreich 1780 bis 1848, Studien zu Politik und Verwaltung 36, Wien-Köln-Graz, 1991, 240. és köv.; Markel, Ernst: Der Richter, In: 200 Jahre Rechtsleben in Wien, Historisches Museum der Stadt Wien, 96. Sonderausstellung, Wien, 1985, 172-184.; lásd még a 298. oldalon található karikatúrát (19/2.).
[9] Violand, Ernst: Die soziale Geschichte der Revolution in Österreich (Hrsg. Häusler, Wolfgang), Österreichischer Bundesverlag, Wien, 1984, 62.
[10] Kohl [2000] i.m. 15.
[11] Markel i.m. 172.
[12] Lásd Kohl, Gerald: Franz Joseph Schopf- Leben und Werk eines Vergessenen, In: Archiv für Civil-Justiz, Neue Folge (1846) 38ff: Unsere Heimat. Zeitschrift für Landeskunde von Niederösterreich, 2001, 109.; Kohl, Gerald: Grundbuchsrecht aus Familientradition? Heinrich Bartsch und Franz Joseph Schopf. Historiographische Mosaiksteine, In: Festschrift Ludwig Bittner (Hrsg. Österreichische Notariatskammer), Manz, Wien, 2018, 325-341.
[13] Verfassung 25. 4. 1848 PGS 49 § 14. Az idézett alkotmányszövegek többségét újranyomtatva lásd Die österreichischen Verfassungsgesetze mit Erläuterungen (Hrsg. Bernatzik, Edmund), Manzsche k. u. k. Hof-Verlags- und UniversitätsBuchhandlung, Wien, 1911; Texte zur österreichischen Verfassungsentwicklung 18481955 (Hrsg. Reiter, Ilse), WUV Arbeitsbücher Jus 4, Wien, 1997. Az örökösödési vitákkal kapcsolatos hatáskör eltörléséről lásd még Kohl [2000] i.m. 15.
[14] Verfassung 25. 4. 1848 PGS 49, 28. §: "Die Richter können nur durch ein Erkenntnis der Gerichtsbehörden entlassen, im Dienste zurückgesetzt, oder gegen ihren Wunsch an einen andern Dienstort oder in Ruhestand versetzt werden."
[15] Lehner i.m. 16.
[16] Kremsieri alkotmánytervezet 39. §, In: Bernatzik i.m. 117.; Reiter i.m. 21.
[17] Kremsieri alkotmánytervezet 132. §: "Die Gerichtsbarkeit wird selbständig durch vom Staate bestellte Gerichte ausgeübt. Kabinet- und Ministerialjustiz ist unstatthaft. Patrimonialgerichte dürfen nicht bestehen". In: Bernatzik i.m. 128.; Reiter i.m. 28.
[18] Uo. 137. §, In: Bernatzik i.m. 129.; Reiter i.m. 28.
[19] Uo. 135. §, In: Bernatzik i.m. 128.; Reiter i.m. 28.
[20] Uo. 140. §, In: Bernatzik i.m. 129.; Reiter i.m. 28. Joghatósága magában foglalta a mai értelemben vett alkotmánybírósági hatáskört az alapjogok megsértése miatti keresetek, hatásköri viták, miniszterek felelősségre vonása, valamint a büntetőbírósági joghatóságot az uralkodó elleni vagy a képviseleti szervek elleni összeesküvések és merényletek ügyében.
[21] Kremsieri alkotmánytervezet 136. §, In: Bernatzik i.m. 129.; Reiter i.m. 28.
[22] Verfassung 4. 3. 1849, RGBl. 150/1849, § 20.
[23] Uo. 99. §: "Die richterliche Gewalt wird selbständig von den Gerichten geübt." § 100: "Alle Gerichtsbarkeit geht vom Reiche aus. Es sollen in Hinkunft keine Patrimonial-Gerichte bestehen." § 101: "Kein vom Staate bestellter Richter darf nach seiner definitiven Bestellung, außer durch richterlichen Spruch, von seinem Amte zeitweilig entfernt oder entlassen, noch auch ohne sein Ansuchen an einen anderen Dienstort überwiesen oder in den Ruhestand versetzt werden."
[24] Lásd a Szövetségi Gyűlésen felállított Siebzehnerausschußt, Plathner, Günther: Der Kampf um die richterliche Unabhängigkeit bis zum Jahre 1848 unter besonderer Berücksichtigung Preußens, Eine dogmengeschichtliche Untersuchung, Abhandlungen aus dem Staats- und Verwaltungsrecht mit Einschluß des Völkerrechts 51, Breslau, 1935, 132.
[25] Az alapjogok (előzetesen közzétett) 42. és 44. §-a, később a birodalmi alkotmány (Reichsverfassung) 175. és 177. §-a: "Die richterliche Gewalt wird selbstständig von den Gerichten geübt. Cabinets-und Ministerialjustiz ist unstatthaft. Niemand darf seinem gesetzlichen Richter entzogen werden. Ausnahmegerichte sollen nie stattfinden." 177. §: (1) "Kein Richter darf, außer durch Urtheil und Recht, von seinem Amt entfernt, oder an Rang und Gehalt beeinträchtigt werden." (2) "Suspension darf nicht ohne gerichtlichen Beschluß erfolgen." (3) "Kein Richter darf wider seinen Willen, ausser durch gerichtlichen Beschluß in den durch das Gesetz bestimmten Fällen und Formen, zu einer andern Stelle versetzt oder in Ruhestand gesetzt werden." Szintén releváns a 181. §: "Rechtspflege und Verwaltung sollen getrennt und von einander unabhängig seyn." Részletesen Plathner i.m. 134. A német nemzetgyűlés alkotmányozó munkájáról lásd Kühne, Jörg-Detlev: Die Reichsverfassung der Paulskirche, Neuwied, 1998.
[26] Organisches Gesetz [OG] 28. 6. 1850, RGBl. 258/1850 über die Gerichtsstellen.
[27] A következőkkel összefüggésben lásd uo., különösen a 72., 73., 125. §-ok; Schmerling igazságügy-miniszter előadása lásd Beilage-Heft zum RGBl. 1850, 177.
[28] Lásd például OG 28. 6. 1850, RGBl. 258/1850, 90. §
[29] Fegyelmi szankciót (megrovás, fizetésmegvonás vagy elbocsátás) lásd uo. 64. és köv. §-ok; csak fegyelmi eljárás keretében (75. §) lehetett kiszabni elnökökkel, szenátusi elnökökkel, tanácsosokkal és kerületi bírákkal szemben.
[30] OG 28. 6. 1850, RGBl 258/1850, 96. és köv., különösen 97. §
[31] Uo. 103. és köv. §-ok.
[32] Uo. 110. és köv. §-ok.
[33] Ugyanakkor "a bíróság vezetőjének belátása szerint ők alárendelt ügyekben is alkalmazhatók voltak, például hivatalnokként vagy független bírák segítőjeként, illetve szükség esetén ideiglenesen az ügyészek helyetteseiként". Uo. 125. §
[34] Lásd Kohl [2000] i.m. 291., valamint a táblázatok.
[35] Brauneder [2009] i.m. 134.
[36] Kabinettschreiben 31. 12. 1851, RGBl. 4/1852, 17.
[37] Uo. 19.
[38] OG 3. 5. 1853, RGBl. 81/1853 a bírósági hivatalok belső szervezetéről és eljárási szabályairól.
[39] Uo. 244. §
[40] Jurisdiktionsnorm 1852, RGBl. 251/1852.
[41] Uo. 12. §
[42] Uo. 13. §
[43] Verordnung der Minister des Innern, der Justiz und der Finanzen vom 19. Jänner 1853, RGBl. 10/1853, 58., 59., 61. §
[44] Kaiserliches Patent vom 3. Mai 1853, RGBl. 81/1853, 249. §
[45] Már az Alsó-Ausztriai Tartományi Bizottság 1853. évi jegyzőkönyvében is többször említést tesznek a "járásbíróságról", ami annál is inkább feltűnő, mert ezt a szót többször is "járási hivatalra" kellett javítani: Kohl [2000] i.m. 128. A szakirodalomban is újra és újra találkozunk a "kerületi bíróságokkal", anélkül, hogy alapos kutatást kellene végeznünk. Így az igazságügyi normák 1855. évi leírásában a "bíróságok és a járásbíróságok közötti kapcsolatról" olvashatunk: Haimerl, Franz Xavier: Versuch einer geordneten Darstellung der neuen Competenz-Vorschriften (Jurisdictionsnormen) für das civilgerichtliche Verfahren in Oesterreich, Friedrich Manz, Wien, 1855, 32. A közigazgatás szervezetét bemutató könyvben a "járásbíróságokat" nevezték meg "az igazságszolgáltatás első fokán" a kerületi és a járásbíróságok mellett, "amelyek vagy egy politikai közigazgatású közigazgatási hivatallal egyesültek, vagy pedig a következő elnevezés alatt léteznek: önkormányzati delegált járásbíróságok kizárólag a bírósági ügyek intézésére": Schopf, Franz Joseph: Die organische Verwaltung des österreichischen Kaiserstaates, Pest, 1855, Gustav Heckenast, 99.
[46] További hivatkozásokkal Lehner i.m. 20.
[47] Kabinettschreiben 31. 12. 1851, RGBl. 4/1852, 18.
[48] Lásd ehhez Brauneder [2009] i.m. 146.
[49] Hivatalos utasítás a vegyes és a közigazgatási hivatalok számára, Verordnung der Minister des Innern und der Justiz 17. 3. 1855, RGBl. 52/1855, részletes rendelkezéseket tartalmazott erre vonatkozóan (különösen 55. és köv. §-ok); vö. Ogris, Werner: Die gemischten Bezirksämter (1852/1855-1868), In: Ogris, Werner: Elemente europäischer Rechtskultur. Rechtshistorische Aufsätze aus den Jahren 1961-2003 (Hrsg. Olechowski, Thomas), Wien, 2003, 727-735.
[50] További hivatkozásokért lásd Prober i.m. 93-94.
[51] RGBl. 10/1853 (különösen Beilage D: Allerhöchste Bestimmungen über die Einrichtung der Gerichtsbehörden, 18. és köv. §-ok); ez is a bírák állandóságával kapcsolatos korlátozó hozzáállást mutatta.
[52] RGBl. 81/1853.
[53] Uo. 2. §
[54] Uo. 58. § és (a fegyelmi bíróságról és a fegyelmi eljárásról általában) 75. és köv. §-ok.
[55] Uo. 40. §
[56] Uo. 43. §
[57] Erről az esetről (Johann Kocour, felségsértés) és általában a kabinetbíráskodás problémájáról lásd Prober i.m. 116.
[58] További hivatkozásokért lásd Lehner i.m. 22.
[59] 112 StGG (Staatsgrundgesetz) 1867. december 21., RGBl. 144/1867 a bírói hatalomról, 5. cikk "A bírókat a császár vagy az ő nevében véglegesen és élethossziglan nevezi ki". 6. cikk: (1) "A bírák bírói tisztségük gyakorlása során önállóak és függetlenek". (2) "Hivatalukból csak a törvényben előírt esetekben és csak hivatalos bírói határozat alapján lehet őket felmenteni; ideiglenes felmentésük csak a bírói tanács vagy a felsőbb igazságügyi hatóság végzésével történhet, az ügy egyidejűleg az illetékes bíróság elé terjesztése mellett; más hivatalba való áthelyezésük vagy akaratuk ellenére történő nyugdíjazásuk csak bírói határozattal történhet a törvényben előírt esetekben és formában." (3) "Ezek a rendelkezések azonban nem vonatkoznak a bíróságok szervezetében bekövetkezett változások miatt szükségessé vált áthelyezésekre és nyugdíjazásokra." Lásd Die neue Gesetzgebung Österreichs. Erläutert aus den Reichsraths-Verhandlungen I, Verlag der G.J. Manz'schen Buchhandlung, Wien, 1868, 423.; Bernatzik i.m. 430.; Brauneder [2009] i.m. 154.
[60] Die neue Gesetzgebung i.m. 426. Az Alkotmányügyi Bizottság tanácskozásairól lásd Haider, Barbara: Die Protokolle des Verfassungsausschusses des Reichsrates vom Jahr 1867, Fontes rerum Austriacarum II/88, Wien, 1997).
[61] Die neue Gesetzgebung i.m. 438.
[62] Lásd még Lehner i.m. 22.
[63] Die neue Gesetzgebung i.m. 450-451.
[64] Uo. 453.
[65] Uo. 451.
[66] Uo. 453.
[67] Uo. 454.
[68] A sajtóeljárásról szóló törvényekről és az esküdtszéki joghatóságról további hivatkozásokkal Olechowski, Thomas: Die Entwicklung des Preßrechts in Österreich bis 1918. Ein Beitrag zur österreichischen Medienrechtsgeschichte, Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, Wien, 2004, 625.
[69] Die neue Gesetzgebung i.m. 463. (Hock), 465. (Lichtenfels).
[70] Uo. 483-439. Lásd az állásfoglalások összehasonlítását Die neue Gesetzgebung i.m. 481.
[71] Uo. 463. Vö. a tudományszabadságra vonatkozó megfelelő megfontolásokkal: Wolff, Karl: Freiheit der Wissenschaft, Juristische Blätter 1948, 302. és köv.
[72] Die Gesetze und Verordnungen über die Civilgerichtsverfassung, MTA VI/111, Wien, 1887. 53. Szintén az StGG végrehajtása során az Igazságügyi Minisztérium például a 11. sz. rendeletet bocsátotta ki. Lásd RGBl. 6/1868.
[73] RichterdisziplinarG [bírói fegyelmi törvény] 21. 5. 1868, RGBl. 46/1868; a következőkről különösen 1. § (2) bekezdés.
[74] Uo. 1. § (1) bekezdés. Ezt a megkülönböztetést különösen az áthelyezés és a nyugdíjazás tekintetében egyértelműsítették, lásd uo. a 43., 48., 50. és 55. § előtt.
[75] Uo. 1. § (2) bekezdés.
[76] Uo. 43. §
[77] Uo. 50. §
[78] Uo. 51. és köv. §-ok.
[79] Az 1868. május 21 -i bírói fegyelmi törvény (RichterdisziplinarG), minden bírósági tisztviselőt büntetéssel sújtott kötelességszegésért, "tekintet nélkül arra, hogy független bíróként vagy segédtisztviselőként alkalmazzák-e őket" [2. § (1) bekezdés]. Fegyelmi büntetést csak "az illetékes fegyelmi bíróság határozata alapján lehetett kiszabni az igazságügyi tisztviselővel szemben" (7. §). Nem tartozik a 42. § fordulata alá Lehner azon állítása (Lehner i.m. 24.), hogy az Igazságügyi Minisztérium általános felügyeleti jogát gyakorolva továbbra is kiszabhatott volna "megrovást vagy pénzbírságot a bírákkal szemben"; ez a jogosultság csupán a mindenkori felsőbb bíróságokat illeti meg.
[80] RGBl. 46/1868, 48. §
[81] Uo. 55. §
[82] E.L.F.: Die Staatsgrundgesetze und die Bezirksgerichte, Gerichtshalle, 1868, 331 -332.
[83] Uo. 331.
[84] Erről bővebben lásd Schneider, Gabriele: Das Bagatellverfahren im österreichischen Recht. Veröffentlichungen des Ludwig-Boltzmann-Institutes für Rechtsvorsorge und Urkundenwesen XXIV, Wien, 2001, 39. és köv.; a bíróság kijelöléséről a csekély értékű követelésekkel kapcsolatos eljárásokról lásd különösen 79. és köv.
[85] Justizministerialerlaß 5. 6. 1873 Z 6679, a csekély értékű követelésekről szóló törvény végrehajtásáról, In: Die allgemeine Gerichtsordnung, die Gesetze über die besonderen Verfahrensarten in Streitsachen, darunter Bagatell- und Mahnverfahren, samt allen darauf bezüglichen Verordnungen, MTA VI/210, Wien, 1885, 269. és köv. (I. és II. cikk). Schneider i.m. 82. Ennek nyomán azonban a parlamenti vitában kifejezetten megemlítették a bírói függetlenséget mint a kis értékű követelésekre vonatkozó eljárás sikerének egyik feltételét.
[86] Fredl, Alexander: Pro judice. Beiträge zu einer Reform der Gerichtsverfassung, Wien, 1896, 17-18. [87] A polgári igazságszolgáltatás reformja a bírói függetlenség átmeneti felpuhulásához vezetett: 1897. július 1. és 1899. december 31. között az új bírósági törvények bevezetése és az ebből következő szervezeti változások miatt 1898. december 31-ig lehetőség volt áthelyezések és december 31-ig nyugdíjazások elrendelésére, anélkül, hogy figyelembe vették volna a bírói hatalomra irányadó rendelkezéseket: Gerichtsorganisationsgesetz 27. 11. 1896, RGBl. 217/1896, 91. §; Aubin, Gustav: Die Entwicklung der richterlichen Unabhängigkeit im neuesten deutschen und österreichischen Rechte, Verlag G. Braunsche Hofbuchdruckerei, Karlsruhe, 1905, 59-60. A polgári igazságszolgáltatás reformjáról általában lásd 100 Jahre österreichische Zivilprozeßgesetze (Hrsg. Mayr, Peter G.), Verlag Österreich, Wien, 1998; Schöniger-Hekele, Bernhard: Die österreichische Zivilprozeßreform 1895. Wirkung im Inland bis zum Ausbruch des Ersten Weltkrieges 1914, Peter Lang, Frankfurt, 2000, 50. és köv.
[88] A "bírák" és a "bírósági hivatalnokok" közötti új feladatmegosztással kapcsolatban lásd különösen a bírósági szervezetről szóló 1896. november 27-i törvényt, RGBl. 217/1896; azoknak a feladatoknak a felsorolását, amelyeket a reform után is lehetett hivatalnokokra bízni, lásd Ritter von Schauer, Hugo-Dubowy, Ernst: Die Gerichtsorganisationsgesetze und die Geschäftsordnung der Gerichte I, Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, Wien, 1917, jegyzetekkel ellátott kiadás. Az új feladatmegosztást végül az Igazságügyi Minisztérium 1908. december 17-i 348. sz. rendelete (JABl 17) oldotta fel, amely a bírák hivatalos címének módosítását hozta magával. Onnantól kezdve az asszisztensek a "bíró", a bírósági titkárok a "járásbíró" címet kapták, a korábbi "járásbíró" pedig "járásbíró és bírósági vezető" lett. A "szervezeti és hatásköri normák változása" azonban mindezt nem vonta magával, ebben ugyanis kifejezetten azt mondták ki, hogy az új címeket elnyert bírák csak akkor tekintendők az StGG értelmében is bíráknak, ha egyesbíróvá nevezték ki őket (bírósági szervezeti törvény, RGBl. 217/1896, 25. §) vagy, ha tanácsban szavazhattak (RGBl. 217/1896, 30. §).
[89] Markel i.m. 174.; Schöniger-Hekele i.m. 61-62.
[90] Markel i.m. 81.
[91] Lásd Neschwara, Christian-Ostrawsky, Karin: Die erste Österreichische Richtervereinigung 1907-1918, In: Helige-Olechowski (Hrsg.) i.m. 2750.
[92] Brauneder, Wilhelm: Deutschösterreich 1918. Die Republik entsteht, Amalthea Signum, WienMünchen, 2000, 177. és köv.
[93] Die Verfassungsgesetze der Republik Deutschösterreich I (Hrsg. Kelsen, Hans), F. Deuticke, Wien-Leipzig, 1919, 84. és köv., különösen 90.
[94] Lásd Szontagh, Viktor: Die Richtervereinigung 1918-1938 im Spiegel der Richterzeitung, In: Helige-Olechowski (Hrsg.) i.m. 51-66., különösen 52.
[95] A "bírák ügye" szempontjából meghatározónak tekintették a "bírói tisztséget", amelynek gyakorlásában a bírák "önállóak és függetlenek", amit ugyan Kelsen "értelmetlennek" titulált [Kelsen (Hrsg.) [1919] i.m. 93.], de ami valószínűleg a bírói funkció és a bírói állás korábbi megkülönböztetésére vezethető vissza.
[96] GGrG 5. §; Kelsen (Hrsg.) [1919] i.m. 85.
[97] GGrG 7. § (1) bekezdés.
[98] GGrG 7. § (2) bekezdés; Kelsen (Hrsg.) [1919] i.m. 93.
[99] G 22. 11. 1918, StGBl 39/1918.
[100] Uo. 1. §
[101] Kelsen (Hrsg.) [1919] i.m. 93-94.
[102] Reiter-Zatloukal, Ilse: Die (Un)Abhängigkeit der Richter unter der austrofaschistischen und nationalsozialistischen Herrschaft, BRGÖ, 2016/2, 419-420.
[103] Die Verfassungsgesetze der Republik Deutschösterreich I (Hrsg. Kelsen, Hans), F. Deuticke, Wien-Leipzig, 1922, 177-178.
[104] Kelsen (Hrsg.) [1922] i.m. 180; ezt Markel (i.m. 182.) kétpárti egyetértésként értelmezi.
[105] Kelsen (Hrsg.) [1922] i.m. 181.
[106] A szolgálati és pragmatikai problémákról lásd Leonhard, Otto: Wie aus dem_ richterlichen Beamten der Richter wurde, Österreichische Juristenzeitung, 1950, 197-198.
[107] Bővebben lásd Reiter-Zatloukal [2016] i.m. 419-469.
[108] Neschwara-Ostrawsky i.m. 27-50.; Szontagh i.m. 51. és köv.
[109] A fáradságos számolásért Michael Porodkónak tartozom köszönettel.
[110] E fejezethez lásd Reiter-Zatloukal [2016] i.m., valamint Reiter-Zatloukal, Ilse: Richterbild und Richterausbildung im nationalsozialistischen Deutschen Reich, In: Hrsg. Kohl-Reiter-Zatloukal i.m. 83. es köv.; Reiter-Zatloukal, Ilse: Richterbild und Richterausbildung in Österreich unter der NS-Herrschaft, uo. 109. es köv.
[111] Részletesen lásd Brauneder [2009] i.m. 259.; Rechts- und Verfassungsgeschichte (Hrsg. Arbeitsgemeinschaft Österreichische Rechtsgeschichte), Facultas, Wien, 2022, 4181 -4183. széljegyszám.
[112] Ez elsősorban a szerző személyes benyomása volt, amelyet később a "Rechtsdatenbank - RDB", egy vezető osztrák jogi adatbázis elemzése is megerősített. Az "Unabhängigkeit der Richter" ("A bírói függetlenség") 86 találatot, az "Unabhängigkeit der Justiz" ("A bírói kar függetlensége") 427 találatot eredményezett (eredmények letöltése: 2023. március 5.).
[113] A bírák felvételéről általában lásd Grünstäudl, Georg: Richterauswahl und Richterausbildung im Systemvergleich. Österreich, Deutschland und die Schweiz seit 1945, Justizforschung 16, Wien, 2018. A felvételi eljárásoknak a bírói függetlenségre gyakorolt hatásáról nemrég Altmann, ChristophHinger, Reinhard: Vorerst wieder in der Schublade gelandet. Geplante Neuerungen im Aufnahmeverfahren zur Stärkung der richterlichen Unabhängigkeit in der Justizverwaltung, Richterzeitung, 2022/10, 216.
[114] A B-VG 90a cikkét az Art. 1 Z 19 BGBl. 2/2008 vezette be.
[115] A reformot több törvény útján hajtották végre: BGBl. I 109/2007 (StrafrechtsänderungsG), valamint BGBl. II 396/2007 (Durchführungsverordnung zum Staatsanwaltschaftsgesetz), BGBl. I 19/2004 (Strafprozessreformgesetz), BGBl. I 93/2007 és BGBl. I 112/2007 ("Begleitgesetze"), lásd Schindler, Thomas: Das Verhältnis der Akteure. Auswirkungen der StPO-Reform, In: SIAK-Journal -Zeitschrift für Polizeiwissenschaft und polizeiliche Praxis, 2008, 38-56. DOI: 10.7396/2008_1_E, 6.3.2023.
[116] Art. 4 BGBl. 96/2007.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Ao. Univ.-Prof. Dr. iur., intézetigazgatóhelyettes, Universität Wien, Juridicum, Institut für Rechts- und Verfassungsgeschichte. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
